Súgó

Témák:	Hozzászólás (Utolsó)
A sivatag "műjégpályája" Michaelangelo leszállt és meglepődött. Amit először valami csoda folytán idekeveredett és megmaradt jégdarabnak nézett (óriási jégdarabnak), arról kiderült, hogy nem jég, hanem üveg! Fogalma sem volt róla, hogy hogyan került ide, de nem is tudott rájönni.  A jelenség olyan érdekes volt, hogy órákig vizsgálgatta, aztán hirtelen rájött, hogy ez az üvegdolog pont olyan, mintha jégből volna: sima, csúszós. Nem is várt többet: korcsolyázni kezdett. Hamar rájött a dolog nyitjára: ha a szárnyaival rásegített, lehetetlenül sokáig csúszhatott egyetlen nekifutásból. Csak a karcolásokkal kellett vigyázni és hogy ki ne törjön valahonnan egy darabot, mert ez mégiscsak üveg volt, ami igenis vághat. De mindent összevetve remekül szórakozott!	171 (2023.10.28.)
Az oázisban Michaelangelo besétált a növények, pálmák közé, megkereste a vizet és mohón inni kezdett.	87 (2020.09.17.)
A sivatagban lévő hatalmas futóhomok fogságában Draugherit IGAZÁN dühös volt. Repült és repült, mert élvezte, majd leszállt, mert elfáradtak a szárnyai és akkor benyeli a talaj, amin szándékában volt továbbhaladni!!!!!!! Pár percig gondolkozott, hogy hagyja-e, felnézett az égre, hogy megérné-e, de végül a NEM mellett döntött. Kitárta a szárnyait és kihúzta magát, majd féktelen tombolásba kezdett, itt úgysem árt vele senkinek és semminek. Hatamas tűzvihart támasztott, óriási lánggömbökkel bombázta a talajt, mindnent teleokádott lángtölcsérekkel és végül a homok úgy nézett ki, mintha vörös-narancssárga fű borítaná be egy hihetetlen kiterjedésű folton. Aztán elképedve nézte az eredményt: a már említett hihetetlen kiterjedésű folton valami fura dolog borította be a homokot: csillogott, ragyogott, hihetetlen színe volt: mintha jég tükrözné vissza a nap sugarait. Óvatosan leszállt rá és nevetni kezdett: üveg! Csúszós, sima, tökéletes üveg! Alatta nem látta a homokot, tehát akár több méter mélységben is ez az új anyag uralkodhatott az eddigi helyett. 'Hoppá. De tüzes vagyok!' gondolta, majd immáron jókedvűen továbbrepült!	9 (2012.01.01.)
A sivatag elhalt vidékén, útban a barlang felé  *Lilina csöndesen baktatott vissza, a zsúfolt barlangrendszer felé. Valószínűleg más irányba is odajuthatott volna, de ő direkt választotta ezt az utat: errefelé találkozott először Michával, és a sivatagon keresztül jutottak el együtt a barlanghoz. Lilina most is ezt az utat követte. Kissé el volt szontyolodva, amiért Razor és Maud helyretették, és kijelentették, hogy nem vehetik hasznát a csatatéren - legalábbis egyenlőre. De valahol hálás volt nekik, hogy ily módon megmentették őt a Sötéttől, ahová egyetlen porcikája sem kívánkozott. Valamiért elszégyellte magát. Tudta, hogy valójában egyáltalán nem jó harcos, valószínűleg még saját magára sem lenne képes vigyázni, nemhogy másokat megmenteni. Szégyellte magát, amiért dacból és büszkeségből ilyen mértékű butaságot csinált. És ahogy mindezt végig gondolta, egyre hálásabb és hálásabb lett a két egyszarvúnak, amiért biztonságba küldték őt. ~Ha épségben megjönnek, majd megköszönöm nekik! Mindkettejüknek! ~*gondolta magában. Némán lépkedett, igazából fel sem fogta, merre megy, egyáltalán nem figyelt a tájra. Gondolataiba méllyedt, és csak hagyta, hogy vigye őt a lába, amerre akarja. Így tette meg idáig is az utat... most azonban kénytelen volt felkapni a fejét, és körülnézni, ugyanis egy ismeretlen hang félbeszakította gondolatait. Mély, könyörtelen, perzselő morgást hallott a háta mögött. Lilina riadtan fordult meg, s amit látott, nem volt épp szívderítő: Egy hatalmas, éjfekete sárkány épp ebben a pillanatban szállt le mögötte, borzalmas döbbanással érve földet, s Lilina kis híján hanyatt esett a talaj rengésétől, de Lilina így is tisztán érezte rajta, hogy a sárkány a Sötétség szolgája. -Ha nem tévedek, ez az egyik "külső világba kiontott gonosz", amiről Maud beszélt. -*motyogta magában Lilina. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Az első gondolata, hogy elrohan két okból is halálra volt ítélve: először is olyan hevesen remegtek a lábai, hogy már annak is örülhetett, hogy még mindig állni tud, menekülésről nem is álmodhatott. Másodszor pedig nincs is hová mennie: a sivatag legsíkabb területén van, búvóhely sehol nincs. Hogyha valahogy szólhatna a többieknek... Hiába! Egy ekkora sárkánnyal talán az összes eriszi együttvéve sem bírna el... de talán igen. Meg kellett próbálnia tenni valamit. Ám mielőtt bármi is az eszébe juthatott volna, a sárkány velőtrázó hangon felüvöltött és egy hatalmas tűzlabdát lehelt felé. Lilina felsikoltott, és a földre vetette magát. Még épp időben ugrott félre a tűzcsóva elől, de az esés erejétől egy pillanatra elakadt a lélegzete. Sietve összeszedte magát, felállt és kétségbeesetten nézett körül. Nem tehet mást, szólnia kell valakinek! Lilina rendelkezett egy különleges, telepatikus képességgel. Ám sajnos még nem tudta olyan szinten használni, ahogy lehetősége lett volna rá: ha tökéletesen tudta volna kezelni ezt az adottságot, akkor elvileg bárkivel képes lett volna kapcsolatot teremteni. Akárkivel, akárhol legyen is az illető. De most még csak annyira volt képes, hogy azokkal a személlyekkel, akikkel már elég jó kapcsolata van ahhoz, hogy meghallhassák őt, azokkal tudott ily módon kommunikálni. De kit ismer ehhez ennyire? Agya lázasan járt, amikor hirtelen beugrott neki. Csak egyetlen személlyel próbálkozhat meg. Talán sikerül... Csak egyetlen lénnyel lehet már meg ez a bensőséges kapcsolat: -Micha! -*suttogta kétségbeesetten, és kapkodva öszeszedte erejét. Homlokköve felragyogott, szemét szorosan behunyta, s minden erejével a pegazusra koncentrált. ~Micha! Micha, szükségem van rád! A csődör ezeket a szavakat kellett, hogy hallja, és egy látomásszerű képnek kellett bevilannia elméjébe, ahogy a sivatag perzselő homokján egy fekete sárkány fújtat, farkával szüntelenül csapkod, s vele szemben egy hófehér kanca, türkizkék ragyogással a homlokán elkeseredetten hátrál a bestia elől. ~Micha, egyedül nem bírok el vele... Segítened kell! Kérlek! Szükségem van rád!!	24 (2012.01.01.)
A sivatag puszta részén Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük.	243 (2012.01.01.)
A Meghiúsult Remények Sivataga Magány. Suttogó szél. Csend. Sötétség. A holdfény egy különös lényre vetült: ezüstösfehér sörénye szinte derengett a fel-fellibbenő szélben. Magányosan, bánatosan...a négy pata némán kopogott a puha, ezúttal hűvös homokon. A sivatag éjszaka valahogy más... hűvös, szinte hideg. Hatalmas és sivár, a környéken egy teremtett lelket sem találni. A lény lassan, vontatottan haladt a homoktengerben, mintha bilincs lenne a lábain. Pedig csak a mellső két lábán lévő könnyű dísz csillogott sejtelmesen... Felnézett a Holdra. Milyen hatalmas, milyen távoli...visszaadta sörényének és farkának fényét, szinte szikrázott. Felszisszent: patanyomai hirtelen vörös fénnyel gyúltak ki. Vérvörös fénnyel... és fájt a lénynek. Fájt, de nem jobban, mint a mardosó bánat, a magány... vajon mit jelent a szeretet?... Mi lehet az? És a boldogság? Még csak mosolyogni sem mosolygott soha. Hiányzott az életéből...nem tudta, mi az a boldogság. Elvesztette a reményt, hogy valaha is megtalálja. Amióta az a démon-angyal befogadta, változott az élete, de egyvalami megmaradt: az örökös bánat és magány érzése. Társai között is magányos volt, pedig a démon-angyal megértette érzéseit... de nem tudott szólni hozzá. Hosszú-hosszú idők óta nem szólt. Senkihez. Senkihez. Egyedül...a szél felkavarta a homokot a vörös patanyomok körül, az izzás halványulni látszott...ahogy a lény fájdalma is. Levezette bánatát. Csak az örökös magánya maradt. Némán lépdelt tovább...a Hold mintha őt kísérte volna kísérteties, remegő fényével. A patanyomok végleg eltűntek... nem is járt arra senki... egy senki... A lényt lassan, de biztosan elnyelte a sötétség sűrű és nehéz leple. Senki sem látta...	9 (2012.01.01.)
A Sivatag homokdűnéi között Az egyik homokdűne mögött vártam, hogy valamilyen sivatagi kis állat előbújjon. Kezdtem megéhezni. Láttam, hogy kijött egy kis nyúl. Lekushadtam, és felé kezdtem osonni. Még hátom centi... még kettő... egy... hirtelen egy hang zökkentett ki: - Nahát, ez hihetetlen! Hogy csinálod?- a nyúl elszaladt, én pedig dühödten néztem hátra. És meg kellett lepődnöm! Ő volt... Monocerus csikója! A dühöm elpárolgott: cuki volt az a kölök. Fölegyenesedtem, és közönyösen vetettem oda: - Mi zujs, tökmag?- mondtam lazán.	7 (2012.01.01.)
A régi piramisoknál Koni kicsit pihenni akart-így idejött gyönyörködni a nagy óriásokban.Letelepedett egy buckára és gondolkodni kezedett hangosan.A zajra figyelmes lett valaki.Egy idejig idegenkedve nézett a lányra, majd mosolygóra vette a témát és egyre fokozatosan megkedvelte a jövevény halkan nevetve a sok sületlenségen, amiről gondolkodott a szárnyas jövevény.Végül fel bátorodván előlépett az egyik piramis árnyékából és így szólt: -Nahát, régóta élek  földön, de még nem láttam ilyen lényt mint te.Olyan vagy mint az ember, de szárnyaid vannak, mint a  madárnak.Mégis miféle szerzet vagy te? -Ki?Mi?-pattant föl Koni, majd mikor megyugodott, felelte-Én szárnyas tünde vagyok....az anyám tünde, apám angyal volt..... -Kik azok  tündék és angyalok?Még sosem hallottam róluk. -Az angyalok már kihaltak, ők a felhők közt éltek, a tündék pedig a föld lényei:varázserejű emberek.	88 (2012.01.01.)
A sivatag sziklás részén Fundamentum hatalmas repülésen volt túl. A pusztában elunta magát, miután az elméje minden merengenivalót végigrágott, így valami új helyet akart keresni magának, ami nyújthat neki valami érdekeset. De semmi ilyesmit nem talált. Ő nem kalandokat keresett és veszélyeket, hanem valamit, ami kellemesen felpezsdíti az elméjét, egy megoldhatatlan rejtélyt, ami végre lerázza róla ezt a bénító unalmat és hétköznapiságot. De akár egy magához hasonló lénynek is örült volna. Egy értelmes bölcselőnek, aki megérti. Végül elfáradt és le kellett szállnia egy megfelelő helyre. A sivatag sziklákkal megszórt része eszményinek tetszett erre a célra. Leszállt egy hatalmas, a homok és a szél által szürreálisra koptatott sziklatömbre, becsukta a szárnyait és elnézett a távolba. 'Nemsokára ide kell érnie.' - Megígérte....Megbeszéltük...... Végül lehajtotta a maga elé húzott, földre fektetett szárnyaira a fejét. 'Én várok.'	159 (2012.01.01.)