|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.22. 12:55 - |
 Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük.
|
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
____________________________________________________ |
*Minden úgy összekuszálódott... Nem tudta, mit érez... még nem. Szavakba sem tudta önteni, így inkább csak hallgatott.
Nagyon hálás volt Anharnak, hogy beszélgetett vele és oldotta a feszültségét. Nagyon sokat jelentett ez most neki. Leginkább csak nézett maga elé, de közben fülelt.
Mikor Anhar a levegőbe hívta és kibontotta szárnyait, furcsán érezte magát. Most véglegesen elmegy... elfordul... elmegy... végleg... Csak egyszer kell megtennie... de olyan nehéznek tetszett!
Végül mélyet sóhajott, lehajtotta a fejét, beleszippantott a homokba és ellökve magát, a levegőbe emelkedett...* |
 Sajnálattal nézett a ménre.
- Megértem mit érzel.....Illetve nem én, de érteni értem. Nem kell félned. Ez el fog múlni. Rengeteg időbe kerül. Nagyon-nagyon sokminden fog még megtörténni, de elmúlik. Sosem teljesen. Az igaz. De a fő, hogy képes leszel élni.
Megrázta a sörényét, mert kezdte zavarni a homok.
- Senki sem kérte, hogy Dignifiedre máshogy nézz. Ilyen kéréssel senkinek nincs jog hozzád fordulni. Nem is várja el senki! Egy nap magától eljöhet az idő, hogy már nem fog számítani és elhozza a megbocsátást. De ha nem, nem baj. Már megmondtam ott és akkor mindkettőtöknek: nagyon is függtök egymástól, pedig ennek nem így kellene lennie. MIndkettőtöknek magának, saját magával kell boldogulnia. Önerőből. Jobb is, hogy elváltak útjaitok! Éppenséggel ideje, hogy elkezdd keresni a magad útját.
Sóhajtott.
- Nehéz lesz. Soká volt könnyű úgy élni, hogy őt üldözted, és ez segített, belekapaszkodhattál napról-napra. Végülis, most csak annyit változott a helyzet, hogy napról-napról lépkedsz tovább egy új úton, aminek az a sötét őrület nem része.
Salvar szemébe nézett.
- Mondd meg őszintén: ha fáj is a lelked, nem szabadultál fel? Lehet, hogy mostantól felelős vagy mindenért, amit teszel, nem foghatod mondjuk az üldözés hevére vagy a haragra, és a fájdalom marad az útitársad a bosszúvágy helyett, de.....szabad is vagy.
Halkan szólalt meg:
- Jól figyelj rám! Nagy tanulság az, amit elmondok. Az első legszörnyűbb dolog, ha elveszíted azt, akit szeretsz. A második legrosszabb, ha hagyod magadon úgy eluralkodni az érzést, hogy Te is meghalsz. Tudom, nem jelent Neked sokat, de Te még érzel. Fájdalmat, utálatot, haragot. És ez jó! Igenis, jó! Sokan mondják, hogy nem szabad gyűlölködni. Ez így nem igaz. A gyűlölet is jobb, mint az üres. Soha ne legyen üres a szemed vagy a szíved. Muszáj megtölteni olyankor. Ha mással nem, gyűlölettel....Onnan visszahozhat az út.
Kibontotta szárnyait, felnézett az égre. A szél épp jó volt, hogy rábízhassa magukat.
- Gyere, kövess! Mutatok neked valamit! |
*Jelen állapotában el sem tudta képzelni, miért gondolja Anhar, hogy Ő a szerencsésebb... de nem volt ereje vitába szállni.
Inkább csak hallgatta némán tovább.*
- Nem azért nem támadtam tovább, mert megértettem a helyzetet - *kezdte már kicsit összeszedettebben.*-, hanem mert egyszerűen leblokkoltam. - *vallotta be szégyenkezve.
Megrázta fejét, mintha ezzel a mozdulattal szeretne minden kellemetlen élményétől szabadulni. Már nem akart tovább a dologról tovább beszélni, de a szavak megállíthatatlanul kezdtek ömleni belőle.*
- Egyszerűen... egyszerűen nem bírom feldolgozni. Nem tudok... nem tudok belenyugodni és nem tudom még csak elképzelni sem, hogyan tovább. Amíg harcolnom kellett, könnyebb volt. Akkor reménykedhettem benne, hogy valaki végez velem és a családom után mehetek.... - *tekintete a távolba révedt.* - Most azonban... semmi dolgom... Nem tudom elvonni a figyelmemet az emlékekről, amik folyton kínoznak! Se éjjelem, se nappalom... Nem tudom, meddig bírom még... - *halkult el a hangja.*
- Dignifiedre pedig sosem fogok tudni utálat és megvetés nélkül nézni... - *szűrte fogai között.* |
Nem felelt Dignifeidnak, csak egy pillanatra eltöprengett a sorsán. Aztán csak ment tovább kényelmesen Salvarral.
Amikor az megszólalt, ménre pillantott, és bár arca komoly maradt, szemében a meglepetés mellett egy kis nevetés is megjelent.
- Ugyan mit? Hisz én csak rendet teremtettem! Olyan nagy zajjal voltatok..... - és szája szeglete egy pillanatra megrándult, mintha mosolyogni akart volna.
- Még engem is felriasztottatok - bökött fejével bal hátsó lábára. Hideg, kemény szikla volt....
Aztán elkomolyodott.
- Kedves Tőled, hogy megköszönted, de én úgy érzem ez a természetszerű kötelesség, amit tehetek. Ez volt a helyes. Mindenképp megtettem, vagy legalábbis megpróbáltam volna.....De az tény, hogy örülök, hogy sikerült! - mosolyodott el végül őszintén.
- Tudod, jó, hogy nem küzdöttetek tovább. Dignifiedért így is aggódom kicsit.....Ez a sivatag hatalmas....Igaz, hogy repült, de ha fáradt, csak remélhetjük, hogy élve kijut.... - mondta olyan nyugodtan, mintha a két mén pár perce legalábbis nem életre-halálra közdött volna. Számára mindkét lény valóban egyforma volt: segítségre szorulók. És habár feltett szándéka volt, hogy Salvarnak semmilyen fájdalmat nem okoz, azt természetesnek tartotta, hogy mivel mindketten vorstandiak, legalább ilyen emlegetés-szintű elfogadást elvárhat.
Töprengőn nézett a ménre.
'Mihez is kezdjek Veled? Hová menjünk?' gondolkozott.
Egy pillanatra újra aggódás fogta el....A két lény közül nem Salvar a sérültebb....Aztán megrázta a fejét. Nem. Annak a szegény sötétlénynek valóban járnia kell a maga útját. És Anharnak most ezzel a lénnyel kell törődni.
- Nem akarom ragozni a történteket, de el szeretnék mondani két dolgot. Egy: valóban Te vagy a szerencsésebb. Kettő: őszintén örültem, hogy nem támadtál tovább. Ez....neked jó, de én hálás vagyok a megértésedért...Az ilyesmi ritka. És hálával tarozom, mert jelnelegi állapotomban nem soká tudtalak volna benneteket szétválasztani....Úgyhogy....- elmosolyodott - én is köszönöm! |
*Tüntetően elfordulva horkantott.
Még jó ideig nézte a lényt, akin kiigazodni nemigen tudott. Lelke még javában háborgott, ott volt a válasz már a nyelve hegyén, mégis, még csak meg se pisszent. Ahogy Anhar elérte Salvart, Dignified megpördült.*
- Még találkozunk! - *kiáltotta vissza elrugaszkodás közben.*
*Salvarban volt egy kis ellenállás, hogy nem megy sehova! megmoccanni sem akart, mintha gyökeret vertek volna lábai.
Aztán valami megszakadt benne... Egy hűvösebb szellő csapott arcába és fellélegzett.
Fejét elfordította onnan, ahol nemrégiben még Dignified állt és nehézkesen, de megtette az első lépéseket. Csak nehezen akaródzott neki bevallani, de mintha egy új irányba indult volna el... Ami meghatározza a múltját és jelenjét.
Lassan Anharra pillantott.*
- Köszönöm - *suttogta alig hallhatóan.* |
Előrenyújtotta nyakát, hogy az orruk közti távolság tényleg ne legyen több néhány miliméternél. Dignified szakálla majdnem csiklandozta az állát. Nem félt a méntől, egyszerűen csak a szemébe nézett.
- Lehet, hogy magának köszönheti az egészet. Te mégis éppúgy szenvedsz. És ha érzel szánalmat...érezhetsz mást is. Idővel. Mostmár van választási lehetőséged. És semmi mást nem mutat, ha nem élsz vele, mint gyengeséget. Ha jól sejtem, te nem akarsz annak tűnni.
Felemelte egyik szárnyát, hogy a lény mindenképp scendben hallgassa végig.
- A Te fájdalmad épp olyan, mint Salvaré. Fogadd el. Mondhatsz bármit, a lényeg, hogy a jövőddel mit akarsz tenni, Semmi más nem számít, de nem ám! Mit akarsz? Ne azt mondd ki a felelős a sok borzalomért, amin átmentetek. Mindketten, Mondtam valaha, hogy Te vagy, hogy csak Te vagy a felelős? Nem hibáztatlak. Hibáztatod Te magadat eleget. Elég büntetés neked a saját léted...De most változtathatsz. Ne is azt mondd mit érzel, vagy mit nem érzel. Úgy hiszem nemigen tudod hol a szíved.....Azt mondd, mit akarsz! mire vágysz?
Pillantása felizzott, hangja mély lett.
- Azt mondod nem kell Neked a Birodalom és a gazdád és azok a társaid, akik becsülnek, igenis bíznak benned és akiknek szüksége van Rád? Ez a hely egy új élet lehetőségét kínálta és kínálja neked. Nem élsz vele? Nem azt mondom, hogy felejtsd el a múltad. Ó nem, ez képtelenség! És a múltért úgysem tehetsz már semmit. De tanulhatsz a történtekből, továbbléphetsz, és élhetsz azzal az eséllyel, amit az Úrnő kínált neked. Igen, tettél szörnyűségeket. Elfelejteni úgysem tudod. De talán ideje lenne a múltba nézés helyett, az annak élés helyett.....megfordulnod és meglátni azt az ajtót a létezésben, ami kinyílt neked, és amin át kiléphetsz a pokolból....hogy tiszta lappal indulhass.
- Ez igenis lehetséges. Ha akarod. Semmi többet nem kaptál az élettől egy esélynél. A saját magad által megélt és az okozott szörnyűségek után megragadhatnád.
Elhalkult a hangja, és a szeme kedves lett! Mesélő hangon szólalt meg, mintha a sötét lény csikó lett volna:
- Élt egyszer egy hatalmas Birodalomban egy úrnő, aki hitt abban, hogy a lényei adják világa erejét és szépségét. A jó és rossz közt egyáltalán nem tett különbséget és soha egyetlen tettbe sem avatkozott be, mert mindet egyformán fontosnak tartotta. Amikor egy utazó elérte a birodalmát, az csodás ajándékokat kapott az úrnőtől, mert az utazó megmentette őt azzal, amire képes volt, és amiért egyébként otthonában megvetették......Az utazó elherdálta az ajándékokat....és közben csaknem porig romboltaazt a hatalmas és fantasztikus mágiabirodalmat. Az uralkodónő semmit sem tett ellene....Az utazónak a saját útját kellett járnia, hogy megismerhesse önmagát és rádöbbenjen mi lakik a szíve mélyén....Úgy juthatott csak haza később....azért, hogy a saját otthonába is elhozza a mágikus birodalom csodáit.....
Megrázta a sörényét, és ellépett a lénytől.
- A saját utad kell járnod, Dignified. Akárhogy fáj, nem itt van a vége. Hm......Hogy minek neveltek és mit tudsz vagy nem tudsz, azt hiszem nem számít. Változtathatsz. A jövőd egyébként sincs kőbe vésve. Látogass el a lápra, Dignified! Menj el oda, megkaphatod ott azt, amiről azt hiszed sosem lehet a tiéd már.
Vetett még egy kifürkészhetetlen pillantást a lényre. Aztán hátatfordított neki, és egyszerűen otthagyta!!!!
Nem nézett hátra. Ha a peguni harcolni akar, megpróbálhatja éppen, de nem megy vele sokra...És valahogy nem hitte, hogy itt csata lenne...
Elért Salvar mellé. Annak még mindig furcsa volt az arca....Dignified felé nézett, de Anhar sejtése szerint még azt sem látta, hogy a sivatagban van......Ő ellenben a messzeség felé fordult.
Elmosolyodott.
- Tarts velem! Gyere! - mondta halkan, barátságos hangon, és kicsit meglökte a nagy, harcos mént, aztán elindult vele elfelé, taszítgatva őt, mintha csak kölyök lenne. |
- Hazudsz - *szűrte fogai között. Tekintetét felemelte és Anhar arcára függesztette.*
- Nem tudsz Te semmit! - *vágta oda Anharnak.* - Nem látsz bele a lelkembe, ahogy fogalmad sincs a múltamról!!! - *kiabálta magából kikelve.*
- Ha Seraphina nem rohan be a lányukért, ma csak Őt gyászolnák! Magának köszönheti Salvar az egészet! - *ordította és tekintete találkozott Salvaréval, hiába állt közöttük Anhar.
Dignified körül a levegő egyre forrósodott és rezgésekkel telt meg. Rég elzárt elméje most egyre jobban mozgolódni kezdett és arra buzdította, hogy minden útjába kerülő lénnyel végezzen. Egy pillanatra mintha furcsa fekete láng lobbant volna tekintetében.
Kihúzta magát és úgy érezte, ereje mintha megkettőződött volna. Szemtől-szemben állt Anharral. Orruk csaknem összeért.*
- Már nem érzek semmit - *susogta gyűlölettel a hangjában.* - Már régóta... nem olyan világba csöppentem, ahol akárcsak egy választási lehetőségem lett volna. Persze már nem számít. Mindenki az, aminek nevelik. Nem ismerem a szeretetet, csak a szánalmat és a megvetést.
*Tekintete először elhomályosult, majd kitisztult, mintha legbelül maga sem tudná, hová tartozik.*
*Salvar tehetetlenségében kezdett kicsit lenyugodni. Tisztán még mindig nem tudott gondolkodni, de a szívét szorongató marok mintha enyhült volna. Nem sokkal... mégis, mintha egy kis lélegzethez juthatott volna...
Maga elé bámulva a porban csak néhány szó jutott el hozzá azok közül, amiket Dignified mondott. Szófoszlányok... amiknek egymás mellé téve semmi értelmük.* |
Anhar megremegett az emlékek érzetétől. Egy könnycsep pergett végig az arcán, és nagyot kellett sóhajtson, de könnyét több nem követte.
'Ezek nem az enyémek' intette magát, és gyorsan lehiggadt. Az emlék iszonyú volt, és most az egyszer örült féldermedt lényének, mert így a hatás teljes erejélvel nem hatott a lelkére. Anhar érzékeny lény volt, habár ritkán mutatta. Az elveszett család emléke így is örökké vele fog maradni....De most nem az emlék a fő, hanem hogy mihez kezd a belőle nyert tudással.....
- Maradj higgadt - intette immár nyugodt hangon Salvart. Egy pillanatra kék szemei fürkészőn Salvar barna pillantásába mélyedtek, aztán szinte csak magának bólintott, és elindult Dignified felé. Mostmár ügyelt rá, hogy pontosan a két lény közt maradjon.
És úgy kezdett beszélni, hogy halk hangját még kilométerekre is hallani lehessen. A sivatagi szél nem zúg így a szívnek egy végtelenül ősinek tetsző csillagos éjen.
- Nem gondolom, hanem tudom, hogy van még mit veszítenetek. Mindkettőtöknek. Különben nem lennél itt és most. Talán nem tudod, Dignified, talán nem érzed, de várnak még rád dolgok az életben. Szánlak. Salvarnál sokkal rosszabb sors jutott osztályrészedül. Sajnálom azt, ami Veled történt. Hihetsz hazugnak, de ha van fogalmad róla mi az a részvét, és rámnézel, tudhatod, hogy a részvétem őszinte.
Visszanézett a maga mögött hagyott lényre.
- Salvar elvesztette a családját. Valóban. A fájdalma örökké tart majd, ezen nem teheti túl magát, és enyhülés helyett is legföljebb a fájdalma megváltozását remélheti....Salvar azért űz Téged, mert ez a kín hajtja. Enyhülést remél és megbocsátást önmagának, ha Veled végez. Kár, hogy ez a megbocsátás sosem lehet az övé. Így nem. Mert nem neked kell megbocsátania. Hanem önmagának. És el kell fogadnia, hogy a Te legyilkolásod semennyit sem segít rajta. Sőt, azzal zuhan csak majd a mélybe, mert rá kell döbbenjen, hogy épp olyan lett, mint Te, és a fájdalma még mindig vele van. Remélem, hogy időben rájön erre és nem pusztítja tovább önmagát.....Azzal nem árulja el az őt szerető lényeket, ha él, ahelyett, hogy halott lélekkel kínlódna egy örökléten át.
- Érdekes - fordult vissza - hogy voltaképp függetlenek vagytok egymástól. Egyikőtök sem lesz jobban ettől a harctól. A lelketeknek egyfajta vigasz a másikat hibáztatni, és ebbe kapaszkodva élni napról-napra.....de hiába hiszitek, hogy a másik tehet a bajról, mert az igazság az.....hogy magatokkal kell tisztázni kik és mik vagytok....hogy mit tettetek....hogy mit akartok tenni a jövőben.....Csakis az segíthet.
Közben odaért Dignified elé. Elgondolkozva nézte annak arcát.
- Érdekes lény vagy Te. Annyi szörnyűséget megéltél, láttál és okoztál. És folytatnád az egészet. Látom, érzem, hogy nem vagy teljesen felelős érte....Azt is, hogy elveszett vagy. De ha nem fogadod el, hogy visszavonhatatlanul az vagy, ami vagy, minden jellemződdel együtt, és nem teszel a lelki békédért akarattal, soha semmi sem fog változni.
- Azt hiszitek tán, hogy összedől a világ, ha néha hagyjátok szétesni a dolgokat magatok körül? Ó, dehogy! - kedvesen elnevette magát - Hisz ha semmi sosem törne össze, honnan tudnánk hogy kell a dolgokat megjavítani? A lélek is csak ilyen......Ha összetörik, meg kell javítani, Akárhány darabra is esett szét.
Dignified szemébe nézett nagy, szomorú szemekkel.
- Te szegény, szegény....Salvaré a tiszta fájdalom.....A veszteségé. És az ártatlanok jogos haragja az övé. De a Tiéd ezerszer rosszabb.....Ha nem is tudod, ott látszik a lelked mélyén az a sok teher....Az áldozataid lehúznak a mélybe.....Ez a szörnyűség egészen a Tiéd. Csak a Tiéd. A haragod a saját kétségbeesésedből fakad.....Salvar megölhet, és csak neked tenne szívességet, hisz felszabadulhatnál.....Ő meg zuhanhatna a helyedre a pokolba....Neki volt családja és tudja hogy kell szeretni....Vagyis tudta....és felidézheti.....Neked mid van a bűneiden kívül? Voltak valaha szeretteid? Van még szíved?
Oldalra biccentette a fejét. Aztán egy hosszú pillanat múlva szárnyai közé fogta a mén arcát és fülébe súgta:
- Én nem oldozhatlak fel....És Salvar sem.....Neked, magadnak kell megtenni. Egyedül. Akár sötét lény vagy, akár fénybeli, élni akarsz. Ne hazudj, mrt tudom, hogy igen. De az életért, egy Igazi Életért tenni kell.....Nem bánsz meg semmit? Nem igaz. Hagytad volna, hogy megöljön a társad.
Elengedte a lényt és hátralépett.
- Mindketten a másiktól függtök, Ó képzeljétek el mi lenne, ha megszakadna a láncotok! Ti egymás tükörképei vagytok. Mindkettőtök lehetne a másik helyében. És mindketten pontosan ugyanolyanok vagytok: megtört, elkeseredett, kiüresedett, az életbe fáradt lények. És van köztetek még egy fontos kapocs.......Catly nem véletlen választott benneteket. És hiszem, hogy tudta mit tesz, Hisz az övé a Birodalom! A lényei vagytok. Gyalázatos dolog egymást ölni, Bármily okból. Biztos vagyok benne, hogy mindkét lényére élve tart igényt. És mindkettőtök szégyene, hogy most, amikor a Birodalom bajban van, a saját harcotok vakít el és foglal le. Vajon az Úrnő képes lesz úgy tenni a világáért, hogy közben a lényei, a részei, egymás ellen fordultak?........ - halkult el kíméletlenül kérdező hangja. |
*Az érzés... az emlékek... a tűz... a kellemes bizsergés, mely elviselhetetlen fájdalomba torkollik.
Arca eltorzult. Nem tudta, miféle teremtménnyel van dolguk, de immár semmi kedve sem volt alaposabban megismerni. Elméje egyik rég elzárt részében halványan felderengett egy szó: ellenség...
A lény szavait hallva keserűen, gonoszan és furcsa tónussal a hangjában felnevetett.*
- Csak nem gondolod azt, hogy van még mit vesztenünk?
*Felnyögött és csaknem összeesett, amikor Anhar hideg szarva a testébe fúródott, és számára ismeretlen dolgot művelt a lelkével.
Szemeit és fogait összeszorította és kivárt. A kis energiával, ami visszatért testébe, kissé összeszedte magát és felnézett, hogy végre szemügyre vehesse a lényt.
Sűrűn pislogva, lassan emelte fel fejét.*
- Anhar - *suttogta csak úgy maga elé.
Dignified utált hangja ekkor újra felcsendült. Salvar biztosan kiborult volna, ha nem a félsárkány köti le. Szárnyát felemelte és Anhar vállához érintette. Az emlékkép, ami oly' sokszor futott át elméjén, most szárnyán keresztül Anharba suhant. Úgy érezte, nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy szavakba öntse a történteket. Ahoz túlságosan fájt neki...* |
Anhar arcát forrón súrolta az elszabadult hatalmas varázslat! Döbbenten ugrott hátra, de a sötét erőknél sokkal szörnyűbb volt számára az, amit hallott........Egy egész családot irtott volna ki az a szerencsétlen??? A borzalomtól hullámzani kezdett sörénye, de ettől még nem vetkőzhette le önmagát. Nem tudott mindent, és így nem dönthet!
Szemei egy pillanat alatt összehúzódtak, és egyik szárnya nagyot rándult. A patáitól kiindulva lángolni kezdett a homok, és a két peguni közti téren akkora lángfal lobogott fel, mint a sivatag másik oldalán terpeszkedő piramisok! A tűz magával vitte a megolvasztott homokot is, amit Anhar bűbája kristályossá, elnyelővé alakított. A tomboló sötétmágiával keveset lehet ezen kívül tenni.....
Habár.....Elgondolkozott, majd arca elborult. Meg kell tudnia az igazat.....Immár idekerült, része lett a sorsának a két mén.....köteles tenni valamit.....
És itt csak egy dolgot lehet tenni......
Megcsikordultak a fogai, és sziszegni kezdett, ahogy lassan teste lángbaborult. Sziklává merevedett oldala és lábai hidegek maradtak, de legalább képes lesz egységben mozgatni testét....Erre volt szüksége....A két fekete lény közé emelt fal lángjai kisebbé váltak, de egy hatalmas fekete üveglap még köztük maradt....Felszabadította energiáit, nagyot kiáltott, és villámló lángként, testét alig megtartva száguldani kezdett a sivatag dűnéi közt!! A Dignifiednak nevezett lény testét egyszerűen átjárta és végigégette a lelkét.....Ennyi elég is volt neki, hogy minden megmaradt erejével a talpon maradásra kelljen koncentrálnia.....
A másik lényt hatalmas ívben közelítette meg......felézúgott, mint a Tűz Birodalmának fegyvere........és mikor a hirtelen mindkettőjüket beborító lángok kicsit visszahúzódtak, Anhar újra teljes, lángnélküli pegunitestben állt szemben vele, és szarvát lassan húzta ki Salvar szívéből.
Arrébb lépett és kihúzta magát.
- Egyelőre Tűz emészti a lelketeket. Ha tenni akartok azellen, hogy a mostani erős érzelmek életetek végéig tomboljanak bennetek és minden erőtöket elszívják, egyre hevesebbé téve ezt a....mérgezést....nos, akkor jelenlétemben szüneteltessétek a harcot.
Hangja tisztán, messzehangzón zengett az üveglapból. Anhar várt egy kicsit, aztán biccentett, mire a fekete lap összeomlott és semmivé foszlott, a benne elraktározott erő meg (részben) visszatért a tulajdonosba.
- Elég tisztességes az ajánlatom, nemde? - vette szemügyre mindkét lényt. |
*Dignified gyorsan végigfuttatta pillantását az érkezőn.*
- Ő Salvar, Én Dignified vagyok, vorstandiak vagyunk mindketten. - *válaszolta tömören, majd visszafordult Salvarhoz.
Kihúzta magát és megvetette lábait a homokban.*
- Ideje lenne túllépned a múlton.
*Salvar mozdulatlanul maga elé bámult. Nem tudta, ki a párbajukba avatkozó, de jelenleg nem vele volt elfoglalva. Örült, hogy a "bemutatkozással" kis időt nyert.
Amit azonban Dignified mondott, az újra feltépte régi sebeit. Fejét félelmetes sebességgel emelte fel és egetrengetően felordított.*
- Megölted a családomat!!!!
*Szemei szikrát szórtak, teste remegett a dühtől és a hirtelen felszabadult energiát maga körül egybefogva Dignifiedre zúdította.* |
Anhar látta, hogy ezek ketten képtelenek félretenni a harcot. Az egyik lény, az idegen ugyan fáradtnak tűnt, de a másikkal szemben nem mert elfordulni a jelek szerint. A másik meg minden erejével a küzdelem folytatásán volt....Kínlódva lekecmergett hozzájuk buckájáról. Meglepődött a mágikus láncon, ami a két lény közt feszült!
Nagyjából félúton mindkét lénytől, de gondosan kettejük tűzvonalából kimaradva megállt. Előbb az egyik mént vette szemügyre, majd a másikat, aztán halkan, de tisztán felnyerített:
- Kik vagytok? Miért teszitek ezt? |
*A két lényt, mint derült égből a villámcsapás érte az idegen varázs.*
*Ahol fogta Dignifiedet szárnyaval, a tollai először összepödrőttek, majd elszenesedtek. Salvarnak muszáj volt elengednie a már földhöz lökött Dignifiedet, akármennyire is szorította az elején.
Kétségbeesetten próbálta szűkíteni a távolságot kettejük között. Összeszedve maradék erejét láncot fűzött kettejük közé, ami egy ideig távolodott, majd beállt egy konkrét távolságra. Miután a varázs végigsöpört rajtuk, Salvar arca elsápadt, szőre kifehéredett, mintha megőszült volna.
A távolság azonban nem nőtt tovább...*
*Nemigen tudott mit kezdeni a nekitámadó Salvarral, így felettébb hálás volt, amikor az idegen a "segítségére sietett".
Így legalább egy lélegzetvételnyi időhöz jutott és letörölte magáról szárnyával a vágásokból szivárgó vércseppeket.*
*Borzasztóan elfáradt... Elég hívogatónak tartotta volna az eddig megtörténteket elfelejteni és visszarepülni az időben... Kérése mintha meghallgatásra került volna. Először nem érzett és látott semmit.
A sötétségből lassan ugyan, de egy rét tűnt fel.*
"Salvar játékosan ugrándozott egy kis fekete peguni előtt, aki láthatóan szerette volna utolérni. Salvar kitartásra búzdította. Mikor fia már teljesen kimerült, magához húzta és leheveredtek a fűbe. Szokásához híven mesélni kezdett, amit nagy lelkesedéssel fogadott a csikó. Még nem ért a történet végére, amikor furcsa zajokat hallottak a távolból, éppen abból az irányból, ahol otthonuk feküdt.
Salvar gyorsan talpra állította fiát és szárnyát megragadva siettek vissza a család többi tagjához.*
- Ne érjen hozzám! Kinek képzeli magát? Mit akar? - hallotta párja hangját, amint bekanyarodtak és megpillantott egy kisebb hadsereget. Egy fekete peguni állt neki háttal, aki meghallván érkeztüket megfordult.
- Eresszék el! - ordította Salvar a két pegazusnak, akik feleségét tartották fogva.
- Hol vannak az embereid? - kérdezte Dignified a pegunitól.
Salvar tekintete csak gyorsan suhant át Dignifieden, úgy válaszolt.
- Már rég elengedtem Őket! A háborúnak vége, mit keresel itt?
Dignified egyik katonájához fordult, aki épp most érkezett vissza az otthon átvizsgálásából.
- Nincs bent senki? - kérdezte, mire a másik bólintott. - Felgyújtani! - adta ki a parancsot, mire számtalan fáklya hullott a fák közé, lángba borítva azokat.
Salvar kedvese kitépte magát fogvatartói szárnyai közül és eltűnt a lángok között.
- A lányom! - hallották még a recsegések ropogások közül.
- Anya!!! - sikította a kisfiú és anyja után eredt.
Salvar keservesen felnyerített, az összes ismert átkot visszatartóira szórta, de azok túl sokan voltak... Egy óvatlan pillanatban, amikor egy kicsit nem figyelt a körülötte lévőkre és családja után kiáltott kétségbeesetten, a bosszú utolérte és a még talpon maradt katonák visszaadták az átkokat...
Dignified lassan, letaglózva fordult a pegazushoz.
- Nem azt mondta, hogy üres?..." |
A sárkányok különleges lények, hát még a félsárkányok. Léleklények. Lobognak, tombolnak.....de ha a lelküket támadod, elsöpröd a hatalmukat és kínos halálra ítéled ezeket a fantasztikus teremtményeket.
Anhar ide vonult el. Nem akart a Szigeten szenvedni, mint a többiek, esetleg kárt tenni a többiekben haragjában.....Tudta, hogy egy napon Draugheritnek is szembe kell néznie minden tette következményeivel, akármilyen állapotban is követte el őket.......
Ő nem akarta látni sem szerencsétlen testvére kínjait és nem akarta hibáztatni az átokért, amit a fejükre hozott......Ide menekült. Minden elől. Senki sem tartóztatta....
Mély álomba akart merülni........Nagyon mélybe......A titkos, ősi, szívet is érintő bűbájhoz folyamodott.......
A mágia tombolása azonban felriasztotta! Valaki szörnyű dolgokat tett nem is messze! A Varázs hullámzott, szakadozott!!!
Megmozdult....dermedt tagjai recsegve bár, de engedelmeskedtek, és mivel lábai nem tudták messze vinni, ezt rögtön látta, egyszerűen levegő és láng keverékével szétfröcskölte a homokot magáról.
Körülnézett az olvadozó teknőből, és örült, hogy féllény. Így láthatott a sötétben....
'Pedig nappal van.....' ráncolta össze orrát kutatón szimatolással. Aztán kínkeservesen lendületet vett és egy szörnyű ugrással a szomszéd dűne tetején termett. Nehezen állta meg, hogy ne essen össze, de végül megtartotta a teste.
Felnyihogott a döbbenettől! Két sötét színű, peguniforma lény marta egymást nem messze! Belőlük áradt a varázs zavaros áradata!
Az egyikük........az egyiküket már látta valahol......
'Ez egy főnökségi!' kerekedtek el a szemei, amikor rájött hol látta már a fémmaszkos pegunit! De ki lehet a másik? Sötét lény lenne? De a háborúnak vége...miért ölik egymást? Talán személyes ügy......Nem kellene belefolynia, főleg nem ilyen állapotban.....Már majdnem elfordult, amikor lelke igazi énje megszólalt...
Hisz mindkét lényből rossz varázs sugárzott....És akár sötét lény az idegen, akár nem, a helyzet állása szerint itt előbb-utóbb nem egyszerű párbajvég lesz, de kivégzés....Azzal mindig jobb vigyázni......A gyilkosság örök időkre szól....Akárki is az áldozat......Eris egyébként is mindig adni akart a sötét lényeknek egy esélyt az új életre......Nem kéne feltétlen leölni....Vagy annak leölni a főnökségit...
Sóhajtott, és szarva lassan ragyogni kezdett. Keményen megvetette a lábait, hogy később se essen el, aztán a két marakodó lényre meredt. Eltelt néhány perc.......És a levegő hirtelen fojtott lett, nehézkes és forró, mint a viharok előtt.....Csend lett, furcsa, lelkeknek, nem füleknek szóló....Aztán szél támadt, de olyan erős, hogy megremegtette a teremtett műéjszakát is, és egy szívdobbanásnyi őrült zúgás után mindenütt lángolni kezdett a világ!!! A homok, az ég, de még a levegő is!!!! Egyre sűrűbb és sűrűbb lett, míg gömbbe nem zsugordott a két fekete teremtmény körül. A homok üveggé égett Anhar körül, de a kancán a lángvarázs hatalmas fala egyszerűen átsiklott. Aztán a fojtogató, pusztító gömb megremegett, és fülsiketítőn, égetőn szétrobbant a világ minden égtája felé, az egyik pegunit az egyik, a másikat a másik irányba lökve-tépve el.
Anhar fáradtan lihegett és azon gondolkozott vajon mi lesz ezek után.... |
*Jó ideig repült a levegőben, abban bízva, hogy Salvar vagy elveszíti a nyomait, vagy jobb belátásra tér és végre békén hagyja... A több napos folytonos helyzetváltoztatás után kimerülve, sajgó szárnyakkal leszáll a sivatagban. Nem szerette ezt a helyet és szeretett volna gyorsan túlhaladni rajta, de muszáj volt legalább néhány órácskát pihennie.
Durván a talajnak csapódva ért talajt. Felszisszent, majd szárnyait kinyújtóztatva, oldala mentén kinyújtva haladt tovább.*
*Salvar nem érzett fáradságot. Bár jónéhány tolla hiányzott, szőre elnyűtt volt és fénytelen, Ő csak haladt tovább, egyetlen dologtól vezérelve.
Volt, hogy elvesztette Dignified nyomait, de néhány óra elteltével újra rábukkant.
Jó ideig repült a sivatagban, mikor már nem talált tovább nyomokat. Kissé meglepődve szállt le és kezdett a földön nyomok után kutatni. A sima talajon azonban szinte ordítottak a friss patanyomok.
Szemeiben furcsa fény csillant és őrült tempót diktálva a peguni után eredt.*
*Már kilóméterekről megérezte, hogy Salvarral hamarosan kivédhetetlen lesz egy találkozás. Mélyet sóhajtott és megállt, lehunyta szemeit. Jó ideig állt így. Késöbb erejét összeszedve, kissé regenerálódva fordult vissza, bevárva Salvart.*
*Amikor már látótávolságon belülre ért, lassított a tempón. Verejtékező szőrével és szapora zihálásával mit sem türődött.*
- Ha tudnád Dignified, mióta várok erre a pillanatra! - *szólt felgyülemlett gyűlölettel.*
- Ami azt illeti, elég konkrét elképzelésem van - *válaszolta fújtatva és fejét kissé előre döntötte, szarvát Salvar felé állítva.*
- Remélem felkészültél, mert most megfizetsz minden mocskos tettedért! - *szűrte fogai között.
Esze ágában sem volt megvárni, hogy ellenfele bármit is mondhasson. Egyszerűen csak szenvedni akarta látni. Az oly' hosszú idő óta felgyülemlett feszültség most mágiája formájában kitört és egyenesen a tíz méternyire álló Dignified felé zúgott.*
*Tekintete megkeményedett és a támadásra felkészülve útnak indította saját varázsát is.
Salvar sötétség bűbájában haragos villámok rejtőztek, és a dörgő, fodrozódó hullámokban haladt előre, míg ezzel szemben Dignified bűbája simán, mindenféle hang nélkül haladt előre.
Mikor a két varázslat egymásba ütközött, irdatlan robaj csapott végig a tájon. A két látszólag csak álló peguni az ütközést saját magukon érezték, mire mindketten távolabb csúsztak a talajon. A két varázs a magasba emelkedve sötétségbe borította a tájat, majd összefonódva semmivé váltak.
A két peguni nem törődött a sötéttel, ami lassan bár, de kezdett feloszlani. Csak egymás szemét látták maguk előtt, számukra most nem létezett más...
*Salvar nem tétovázott, újra támadásba lendültm, a tapasztalt Dignified azonban minden támadására még időben választ adott.
A sűrű dörgések és fényváltozások jópár órán át eltartottak.
A szaporán ziháló Salvar egyre közelebb lépkedett Dignifiedhez, aki csak mereven bámult rá, csuromvizes testével meg sem moccant. Nem volt benne biztos, hogy ha megmozdulna, talpon tudna-e maradni. Borzasztóan elfáradt, de legalább ezzel nem volt egyedül. Nem tudta, most mi lesz...
Mikor Salvar már közvetlenül Dignifieddel szemben állt, fogcsikorgatva szólalt meg:*
- Miért nem engedted, hogy segítsek nekik?! - *szűrte fogai között.* - Mit számított Neked?! Csak álltál és nem tettél semmit!!!! - *ordította a fekete peguni arcába.*
*Dignified Salvar szemeibe fúrta tekintetét.*
- Parancsot teljesítettem - *válaszolta higgadtan.*
*Arca eltorzult a dühtől.*
- Te adtad a parancsot!!! - mennydörögte és rávetette magát Dignifiedre! Szemeiben otthona lángoló képe tükröződött...* |
 Fejet hajtott, hogy a lény láthassa, és elindult a csík mentén.
|
 -Most hagyjam, hogy napokat bolyongj a területemen?Még a végén egy tetemmel csúfítanád!-komoly hangja most sem változott, de látszott, gúnyolódó modora nem hagyta el.
-Megaztán nem vagyok Én gyilkos!Semmi rosszat nem akarok!Menj nyugodtan! |
Egyik lába a levegőben maradt, ahogy megdermedt a homokcsík feltűnésétől.
- Miért? - kérdezte hátra sem nézve.
- Miért teszed ezt? |
Sylor, mintha megkomolyodott volna, úgy válaszolt, de nem volt valami vidám a hangja....
-Kövesd a homokcsíkot és kijutsz!-intett fejével, majd a homokban egy hosszú barázda kezdett el húzódni egészen a sivatag széléig.
Sylor megfordult és elindult a másik irányba.Pár lépés után lefeküdt a földre és várt.
|
[243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nemes a párjával, Kavarkáddal poroszkált a kopár sivatgban.Vízet hoztak sokat magukkal, ha éhesek lennének akkor meg Kavarkád inycsiklandó gyepet varázsol köréjük. 
Sajnálattal nézett a ménre.
Fejet hajtott, hogy a lény láthassa, és elindult a csík mentén.
-Most hagyjam, hogy napokat bolyongj a területemen?Még a végén egy tetemmel csúfítanád!-komoly hangja most sem változott, de látszott, gúnyolódó modora nem hagyta el.