|
Témaindító hozzászólás
|
2008.06.06. 19:29 - |
Magány. Suttogó szél. Csend. Sötétség.
A holdfény egy különös lényre vetült: ezüstösfehér sörénye szinte derengett a fel-fellibbenő szélben. Magányosan, bánatosan...a négy pata némán kopogott a puha, ezúttal hűvös homokon. A sivatag éjszaka valahogy más... hűvös, szinte hideg. Hatalmas és sivár, a környéken egy teremtett lelket sem találni.
A lény lassan, vontatottan haladt a homoktengerben, mintha bilincs lenne a lábain. Pedig csak a mellső két lábán lévő könnyű dísz csillogott sejtelmesen...
Felnézett a Holdra. Milyen hatalmas, milyen távoli...visszaadta sörényének és farkának fényét, szinte szikrázott.
Felszisszent: patanyomai hirtelen vörös fénnyel gyúltak ki. Vérvörös fénnyel... és fájt a lénynek. Fájt, de nem jobban, mint a mardosó bánat, a magány... vajon mit jelent a szeretet?... Mi lehet az? És a boldogság? Még csak mosolyogni sem mosolygott soha. Hiányzott az életéből...nem tudta, mi az a boldogság.
Elvesztette a reményt, hogy valaha is megtalálja.
Amióta az a démon-angyal befogadta, változott az élete, de egyvalami megmaradt: az örökös bánat és magány érzése. Társai között is magányos volt, pedig a démon-angyal megértette érzéseit... de nem tudott szólni hozzá. Hosszú-hosszú idők óta nem szólt. Senkihez.
Senkihez.
Egyedül...a szél felkavarta a homokot a vörös patanyomok körül, az izzás halványulni látszott...ahogy a lény fájdalma is. Levezette bánatát.
Csak az örökös magánya maradt.
Némán lépdelt tovább...a Hold mintha őt kísérte volna kísérteties, remegő fényével. A patanyomok végleg eltűntek... nem is járt arra senki... egy senki...
A lényt lassan, de biztosan elnyelte a sötétség sűrű és nehéz leple. Senki sem látta...
|
[9-1]
_______________________________________________ |
 Nagyot sóhajtott, s megingatta fejét.
-Látom nem érted....de rá fogsz jönni, hogy egy olyan helyen sétálgatsz ahol nem szabadna....Nah...viszlát....vagyis Ég veled...-mondta, majd a levegőbe röppent, s eltűnt a felhők fölött.... |
 Sylor felmordult.
-Úgy látom nem érted!Menj-Erről-A-Helyről!-tagolta, mintha egy értetlen csikónak magyarázta idegesen.
|
 -meg tudom védeni magamat!-mondta és kihúzta magát.
-És amúgysem terveztem ,hogy maradok!Csak az estét töltöm itt!-mondta.Alrébb ügetett.Csinált egy nagyobb pocsályát és inni kezdett. |
-Itt élek, Te ostoba!Nah!Lassanként lehet elhagyni ezt a helyet!
-Ez egy szent hely!Nem lehet csak úgy betáncikálni!Másrészt veszélyes is!...rádnézve....-ekkor elvigyorodott. |
Vízangyal rémülten alrébb ugrott.
-Eltévedtem....-mondta.
-És te mit keresel itt?-kérdezett vissza. |
Sylor megérezve, hogy valaki betévedt a Meghiúsult Remények sivatagába, azonnal idefele vette útját.
Mikor meglátta a kancát, azonnal odafordult, majd hamarosan ledibbantott mellé.
-Mégis mit képzelsz?Mit keresel itt?-támadt neki a kancának azonnal. |
Vízangyal sebesen repült.Az egen eluralkodott az éj.Muszály volt leszállnia.Tompán dobbantak patái a sivatag homokján.körbenézett és lehajolt.Beleszagolt a földbe majd felemelte a fejét.Járt ott valaki. |
Magány. Suttogó szél. Csend. Sötétség.
A holdfény egy különös lényre vetült: ezüstösfehér sörénye szinte derengett a fel-fellibbenő szélben. Magányosan, bánatosan...a négy pata némán kopogott a puha, ezúttal hűvös homokon. A sivatag éjszaka valahogy más... hűvös, szinte hideg. Hatalmas és sivár, a környéken egy teremtett lelket sem találni.
A lény lassan, vontatottan haladt a homoktengerben, mintha bilincs lenne a lábain. Pedig csak a mellső két lábán lévő könnyű dísz csillogott sejtelmesen...
Felnézett a Holdra. Milyen hatalmas, milyen távoli...visszaadta sörényének és farkának fényét, szinte szikrázott.
Felszisszent: patanyomai hirtelen vörös fénnyel gyúltak ki. Vérvörös fénnyel... és fájt a lénynek. Fájt, de nem jobban, mint a mardosó bánat, a magány... vajon mit jelent a szeretet?... Mi lehet az? És a boldogság? Még csak mosolyogni sem mosolygott soha. Hiányzott az életéből...nem tudta, mi az a boldogság.
Elvesztette a reményt, hogy valaha is megtalálja.
Amióta az a démon-angyal befogadta, változott az élete, de egyvalami megmaradt: az örökös bánat és magány érzése. Társai között is magányos volt, pedig a démon-angyal megértette érzéseit... de nem tudott szólni hozzá. Hosszú-hosszú idők óta nem szólt. Senkihez.
Senkihez.
Egyedül...a szél felkavarta a homokot a vörös patanyomok körül, az izzás halványulni látszott...ahogy a lény fájdalma is. Levezette bánatát.
Csak az örökös magánya maradt.
Némán lépdelt tovább...a Hold mintha őt kísérte volna kísérteties, remegő fényével. A patanyomok végleg eltűntek... nem is járt arra senki... egy senki...
A lényt lassan, de biztosan elnyelte a sötétség sűrű és nehéz leple. Senki sem látta...
|
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Sylor felmordult.
-meg tudom védeni magamat!-mondta és kihúzta magát.