Súgó

Témák:	Hozzászólás (Utolsó)
Tömlöc   Fényvihar hetekkel ezelőtt érkezett az emberek faluja közelébe. Akkor betegség tombolt az emberek között és ő végül meggyógyította őket. Végigjárta a falut és minden házba gyógyerőt hintett. De az utolsó házak után úgy elfáradt, hogy túl közel választott rejtekhelyet és az emberek ráakadtak. Elfogták. És mivel csak egyféle ereje volt védelemre, inkább rájuk hagyta, mert nem akarta elpusztítani azokat, akiken épp csak segített. Mellesleg az erejét annyira elszívta a gyógyítás, hogy nem is volt értelme megpróbálni szétsöpörni őket a köteleikkel együtt. Aztán végül idehozták, mert azt gondolták, hogy egy átlagos istállóból úgyis kiszabadulna (ami igaz volt, ezt nem lehetett tagadni). Így lassan két hete ült, feküdt, nagyritkán sétált egy szobában, ahol szinte midnenét láncok szorították le. Csoda volt, hogy képes volt mozogni. Etetni etették, itatni itatták, de egyre jobban elcsüggedt. 'Miért ilyen ostobák? Nem akarom őket bántani! Az eriszieket meg nem akarom hívni...Meg kell tudnom oldani ezt valahogy!' mondogatta magában, mint valami utolsó remény-imát.	60 (2023.10.28.)
A murvás utca (ami mindent összeköt mindennel) - Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.         - Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!         A két rettenetes lény lazán sétált végig az utcán. Házakat gyújtottak fel vagy döntöttek össze, az emberek támadásait fel sem vették, majd leölték őket. Egyedül a gyerekeket és a fegyvertelen nőket kímélték, náluk behunyták a borzasztó halál-jozó szemüket, hogy aztán folytassák a pusztítást.... - Nahát, nahát....Egy lovarda....Te is arra gondolsz, amire én????           Nem is válaszolt....Nekirontott a falaknak, áttörte őket, a lovakat eleresztette (azok rémülten rohantak előle és megjelenő társa elől. Majd lángot dobott a szénapadlásra és Carsanaummal az oldalán kikocogott a rombadőlő épületből... - Egyre jobb! - kacagott nekitüzesedve.	98 (2018.10.04.)
Állatkert Ulmo a hajdani falu közepén állt. Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok..... A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit. Nagyot sóhajtott. 'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet. 'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...' Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá. A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok. "Túl a hegyen, túl a völgyön,  Túl a füvön, túl a kövön,  Túl mindenen, mi a Földé,  Ott zeng a Víz minörökké!  Hall és átél mindent, ami volt és van,  Őriz, érez, formál, míg változatlan  És mégis mindig, mindig más  Arca örök hullámzás:  Pusztít, tombol, háborog,  Máskor éltet, záporoz;  Zúgva rohan, sebbel-lobbal,  Őrült, zúgó zaja robban,  Máskor vígan csacsogva kanyarog,  Patak tükre szikrázón felragyog;  Télen csodából kristály,  Nyáron égi enyhet ád,  Mindig egy és mindig más,  Arca örök hullámzás....  Életet ad és életet veszejt  Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....." Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett! A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt... Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett. Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut. 'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....' Kitárta szárnyait és felszállt. Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt.	4 (2011.05.29.)
A gyümölcsösben Celyaryon kényelmesen leszállt a gyümölcsösben. Éjszaka volt, de a telihold reflektorként vilagított. A csősz sosem fog ráakadni. Odasétált egy fához és kényelmesen nekilátott. 'Ostoba.....Gonosz emberek......Mocskok....' gondolta jókora harapások közepette. Az emberekbe is jutott egy hatalmas adag a Sötét Nagyúr kiszabadult hatalmából. Így mást se tettek, mint gonoszkodtak az állatokkal, egymással és nagyon vigyázni kellett, hogy egyetlen máguslény se essen áldozatul nekik. Annak idején olyan ostobák voltak, hogy bár több figyelmeztetést is kaptak, nem mentek el. És a Sötétség felfalta a lelküket..... De senkiben sem volt annyi gonoszság közülük, hogy megöljék a falu lakóit. Így várni kellett.... Steel nem vállalta, Izabó lelépett, a többiek meg sem akarták próbálni a gonoszság kiűzését. Így - hetekkel ezelőtt - Celyaryon végül előállt azzal a javaslattal, hogy tartsanak távol mindenkit a falutól. Egy őr, aki figyelmezteti a közeledőket.... És persze végül neki kellett vállalni. De legalább méltó jutalmat kapott: minden éjjel teleehette magát gyümölccsel! Ebben az volt a jó, hogy valóságos luxust élvezhetett....És szórakoztathatta magát az emberek dühével az unalmas járőrözgetésben... Attól nem tartott, hogy az emberek valakit bánthatnak is a méregtől. Ő azért repkedett minden áldott nap a falu felett, hogy egyetlen ütés, pofon vagy rúgás se történhessen meg... De unatkozott, egyedül volt és a gyümölcsevés is egyre kevésbé elégítette ki. Mélyet sóhajtott. 'És ott van még a tovatűnt párom is... Hozzámegyek, pedig egyszer ha beszélhettem vele, és ez a hála! Elvesz és meg se akar ismerni!' harapott még egy méreteset mérgében a körtékbe.	88 (2011.05.29.)
A falu határán  *Elenarya kecsesen vágtatott a felhők között. Hatalmas szárnycsapásokkal haladt, de nem látott semmit az egyre sűrűsödő, koromfekete felhőktől.* -Ahh, Szauron már megint nem bír magával! -*bosszankodott Elena. Szauronnak szokása volt sötétséget borítania egy adott tájra, ha épp kedve tartotta. Imádta ijesztegetni az élőket, így rendszeresen sötétségbe vagy homályba burkolta az erdőket, réteket, mezőket. Elena és Elbereth volt az egyetlen, aki elég fényesen világított, hogy Szauron féljen tőlük, vagyis a fényüktől. Elena és Elbereth egy idősek voltak a csillagokkal és a Holddal, és fényüket egyenest tőlük kapták. Mindketten a csillagok fényével bírtak. Ezért csak ők tudták megzabolázni Szauront.* *Elena lejebb ereszkedett, hogy lásson is valamit a felhőfüggönyön át, majd végül teljesen leszállt. Csöndesen, kecses léptekkel ügetett. Hangokat hallott, kiáltásokat, döbbent nyögéseket, de nem törődött semmivel: Szauront kereste! Aztán minden megváltozott: valami feszeset érzett a nyakán. Ijedten pillantott le, s megrémült attól, amit látott: egy sodrott kötél feszült a nyakán. Az emberek faluja közelébe tévedt, miközben Szauront kereste, és nem figyelt fel a hangokra sem. Az emberek voltak, akik döbbenten felkiáltottak, mikor Elena elsétált a falujuk mellett. Elvégre nem mindennap lát az ember pegazust!* *Elena mindenesetre komoly bajban volt... és úgy tűnt, segítséget se nagyon kaphat. Ott állt egyedül, egymaga, és farkasszemet nézett 15-20 erős, markos, felnőtt férfival, miközben egy szoros kötél feszült kecses nyakán, és néhányan fegyvert szegeztek rá, arra az esetre, ha - ahogy az emberek mondták - esetleg "megbokrosodna" és rátámadna valakire. Nem túl kecsegtető kilátások...* -Segítség... -*motyogta magában Elena.*	167 (2011.05.29.)
Öreg, macskaköves utcák Megsimosattam Monocerust. Mosolyogva figyeltem a fickándozó kancacsikót előttünk. Monocerus rosszallva figyelte kicsinyét. Az mintha rászóltak volna, jókislány mosolyával nézett anyjára. A vemhes kanca megadón horkantott egyet. A Dorna pedig örömében hosszú kis lábait magasra emelve, szemét vidáman félig lesütve körbeügette anyját. Kuncogtam egyet. Kedvesen cirógattam meg a csikó fejét, mire az csodálkozón bambult rám. Ezen már muszály volt nevetnem, és hangosan elkacagtam magam. Mony-t lépésre sarkalltam. Dorna mint mindíg most is ott táncolt édesanyja sarkában. Monocerusnak legelésre van szüksége-ez egyértelműen közölte velem. Hát ezesetben menjünk. Folyt. A rét zsenge füvű részén	2 (2011.05.29.)
Lovarda Ulmo a hajdani falu közepén állt. Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok..... A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit. Nagyot sóhajtott. 'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet. 'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...' Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá. A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok. "Túl a hegyen, túl a völgyön,  Túl a füvön, túl a kövön,  Túl mindenen, mi a Földé,  Ott zeng a Víz minörökké!  Hall és átél mindent, ami volt és van,  Őriz, érez, formál, míg változatlan  És mégis mindig, mindig más  Arca örök hullámzás:  Pusztít, tombol, háborog,  Máskor éltet, záporoz;  Zúgva rohan, sebbel-lobbal,  Őrült, zúgó zaja robban,  Máskor vígan csacsogva kanyarog,  Patak tükre szikrázón felragyog;  Télen csodából kristály,  Nyáron égi enyhet ád,  Mindig egy és mindig más,  Arca örök hullámzás....  Életet ad és életet veszejt  Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....." Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett! A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt... Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett. Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut. 'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....' Kitárta szárnyait és felszállt. Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt.	13 (2011.05.29.)
A házakban	0 (-)