|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.19. 16:55 - |
 Fényvihar hetekkel ezelőtt érkezett az emberek faluja közelébe. Akkor betegség tombolt az emberek között és ő végül meggyógyította őket. Végigjárta a falut és minden házba gyógyerőt hintett. De az utolsó házak után úgy elfáradt, hogy túl közel választott rejtekhelyet és az emberek ráakadtak. Elfogták. És mivel csak egyféle ereje volt védelemre, inkább rájuk hagyta, mert nem akarta elpusztítani azokat, akiken épp csak segített. Mellesleg az erejét annyira elszívta a gyógyítás, hogy nem is volt értelme megpróbálni szétsöpörni őket a köteleikkel együtt.
Aztán végül idehozták, mert azt gondolták, hogy egy átlagos istállóból úgyis kiszabadulna (ami igaz volt, ezt nem lehetett tagadni).
Így lassan két hete ült, feküdt, nagyritkán sétált egy szobában, ahol szinte midnenét láncok szorították le. Csoda volt, hogy képes volt mozogni.
Etetni etették, itatni itatták, de egyre jobban elcsüggedt.
'Miért ilyen ostobák? Nem akarom őket bántani! Az eriszieket meg nem akarom hívni...Meg kell tudnom oldani ezt valahogy!' mondogatta magában, mint valami utolsó remény-imát. |
[60-41] [40-21] [20-1]
Losse halványan elmosolyodott.
- Lok-Huid-Win. - ismételte, és sorban végignézett a fejeken. Így gyakorlatilag mindegyiknek jutott egy (vagy két) szótag a teljes névből.
Bár a düh még mindig átjárta, már az agya irányított. Pihennie kell. És gyógyulnia. Ezekre itt nem lesz lehetősége.
Így hát bólintott. |
A három fej meglepő higgadtsággal várta ki, mire a sebesült lény összerakta a mondanivalóját. Csaknem megértő arckifejezéssel biccentettek - megintcsak tökéletesen egyszerre.
- A "Loki" majdnem stimmel is, Losse. Mi Lokhuidwin vagyunk. Ha hosszúnak ítéled, akkor csak Hudwin.
Valahova a messzeségbe pillantottak, messze a másik feje felett.
- Ideje menni - mondta kelletlenül a közlékeny fej - Hajnalodni fog. Gyere! Úgysincs jeleneg jobb dolgod. |
Losse összehúzta a szemeit. Vajon most a bolondját járatja vele a lény? Egy darabig nézte, nézte az idegent, erőltette az emlékezetét, mielőtt szólásra nyitotta a száját.
- Lo-ki? - próbálkozott szótagolva.
A kérdésre azt akarta válaszolni, hogy 'Losse vagyok'. De útközben meggondolta magát.
'Ki vagyok most? Losse vagyok még?'
Végül csak annyit mondott:
- A Losse nevet kaptam. |
A három fejről teljesen egyszerre tűnt el a vigyor. Aztán kísérteties szinkronban feleltek, susogva-sziszegve:
- Nem mondtuk....Talán mert nem is kérdezted...Talán mert nem is érdemled.....Téged hogy hívnak, veszettke? |
Losse horkantott volna, ha bírt volna.
'Most is elbírok vele' gondolta elsőre, de aztán a józan ész csak felülkerekedett a haragon és dühön.
Megállt és ismét az idegenre nézett, most még jobban felemelt fejjel, mintha alaposan szemügyre akarná venni az alakot.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? |
Mindhárom fej egyszerre vigyorodott el.
Rémítő látvány volt. Rémálomba illően.
- Ez tetszetős gondolat! De előbb meg kéne érd a holnapot, nemde? Akár velünk is jöhetnél...ahonnan mi jövünk, ott sok erő vár az ilyen szenvedélytől fűtött alakokra.. |
Előre, lefelé lógatott fejjel bandukolt, amikor a háromfejű pegazus leszállt előtte. Kissé megpillenve állt meg, de azért sikerült talpon maradnia.
Sokkal élénkebb volt, mint pár perccel azelőtt.
Kissé meg is emelte a fejét és csak most látta, miféle teremtménnyel is áll szemben. De azért arra emlékezett, hogy ez a pegazus húzta ki a tömlöcből... Tehát ha akarta volna, már bánthatta volna.
- Bosszút állok, ha addig élek is - szólalt meg, meggyötört hangon.
Közben pedig kissé megerősödött a szellő, ami eddig körbevette. Losse körül ugyanis egy alvó hurrikán kezdett megidéződni, ami most még csak gyenge szellő volt. Ám így is kellőképpen baljós érzést kelthetett bárkiben. |
Ha Lokhuidwin egy lényegesen fontosabb csatával, vagy érdekesebb prédával lett volna elfoglalva, akkor is felfigyelt volna a mágia vad fellobbanására a tömlöc mellett.
A póniméretű, félig patkány, félig sün, de leginkább sötétlény teljes felzabálása nem volt elég izgalmas, hogy tovább lekösse (egyébként sem maradt belőle sok).
Egyetlen nagy szárnycsapással és szökkenéssel a falu felett termett, aztán lusta mozdulatokkal keresni kezdte az esemény nyomait....vagy forrását....
Nagyon meglepte a pár sarokkal odébb botorkáló, de lábain álló alak! Jobban, mint ami a tömlöccel történt.
Szokásos, kísérteties, hangtalan módján érkezett le, pont a szárnyatlan akárki elé.
- Tulajdonképpen merre indultál? - kérdezte a legközlékenyebb fej, miközben a középső vadul kóstolgatta a névtelen körüli levegőt. |
Megpróbálta felfelé fordítani a fejét. És sikerült neki! Ugyan nem teljesen, de ahhoz épp eléggé, hogy fátyolos szemein keresztül megpillanthassa az eget. És a fényes csillagokat rajta.
A látvány hatására azonnal hullani kezdtek a könnycseppek a szemeiből. Nem gondolta, hogy valaha látni fogja még a csillagoktól ragyogó égboltot. Még elhomályosult szemein keresztül is fel vélte fedezni a híres csillagképeket. Amik csodásak voltak. És olyan hívogatóak...
Losse ismét szembesült a veszteséggel, ami érte. Ellazította a nyakizmait, így feje visszacsuklott a talajra. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy sírni, vagy üvölteni akar jobban. Végül a kettő egyszerre tört ki rajta.
Ám most a fájdalmas gyász helyett végtelen düh járta át. Kinyitotta szemeit, amikben elvetemült megszállottságot lehetett felfedezni. Semmi mást.
Talpra vergődött és lassú, remegő tagokkal visszafordult a tömlöc lejárata felé, ahonnan nemrég az idegen kivonszolta. A levegő pillanatok alatt megtelt körülötte mágiával, hogy a következő pillanatban orkánhoz hasonló pusztítást végezzen mindenen, ami a közvetlen közelében volt. A szél, ami belőle fakadt, felkavart és elsöpört mindent.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a tömlöcből semmi sem maradt, se a föld felszínén, se a föld alatt, megszállott arckifejezéssel fordult az egyik irányba.
- Fohászkodj, hogy ne találjalak meg!!! - üvöltött bele a végtelen éjszakába és dülöngélve megindult az egyik úton. |
A három fej körbeszimatolt, magasra tartva mindhárom orrot, más-más irányba.
- Várj itt kicsit! Megnézzük a falut. Nemsokára jövünk.
A következő pillanatban a sérült alak magára maradt az utca kövein. |
A fájdalommal az a jó, hogy mindig a legerősebbet érzi csak a lény. Az annyira eltelíti az elméjét, hogy a többire (ebben az esetben a lépcső okozta kisebb ütéseket) nem jut elég energiája, hogy figyeljen. Losse csak néhányszor nyögött fel, miközben kivonszolta a rémlény a szabadba.
Jóindulattal lehet csak azt mondani, hogy a másik lény szavainak a fele eljutott hozzá... mert valójában annyi se... Nem értette, mit mond az idegen, a nevét meg végképp nem bírta felfogni. És egyáltalán nem érezte úgy, hogy válaszolnia kellene bármit is. |
A lépcső elé érve az egyik fel egy pillanatra elengedte a megkínzott lényt.
- Hát...ebben alighanem egyetértünk - mondta egy pillanatnyi mérlegelés után.
Aztán annak rendje és módja szerint felvonszolták a szárnyatlanná vált lényt a lépcsőn, ki az utcára.
- Remélem készen állsz - mondta az iménti fej, miután mindhárom fej egyszerre eresztette el a félájult és mostmár össze-vissza verődött lényt.
- A nevünk egyébként Lokhuidwin. |
Losse visszaengedte fejét a padlóra, úgy folytatta az összefüggéstelen dadogást.
- Nincs... élet... Nincs... Jó.
|
Az eleddig néma szélső fej szólalt meg:
- Hát azt nem mondtuk, hogy élni fogsz....
A három fej egyszerre biccentett aprót.
- Ahova mi megyünk, ott nincs élet. Valódi élet.
Nem várták meg a sebesült lény válaszát, hanem mindhárom fej megragadta, és vonszolni kezdték...a lépcső felé... |
Losse félig nyitott szemekkel bámult maga elé és vajmi kevés jutott el a tudatáig abból, mi is történik vele.
- Tartozol... tartozom... hova... - mormogta csak maga elé.
- Maradj... maradni... miért... kiért... egy-valakiért...
Erre felpattantak a szemei és erőnek erejével felemelte a fejét, hogy a jelenlegi legfájdalmasabb pontra pillantson: ahol egy sokszemű fejet pillantott meg. Erre elszörnyedve majdnem lefejelte a padlót, ahogy gyorsan el akart fordulni, csakhogy nem teljesen volt a saját teste ura.
- Hagyj! - próbálta felemelni a hangját és minden erejével igyekezett kiszabadulni az idegen szorításából. Azt persze nem tudhatta, hogy kívülről ez még egy gyenge próbálkozásnak sem volt értékelhető...
- Nem akarok... így... élni.... Hagyj! |
A különös rémlény egy pislogással nyugtázta csak a hallott szôt (ami inkább pislogáshullám volt az ő esetében: egyszerre sosem volt csukva pár szemnél több).
Aztán a legközelebb lévő fej egész egyszerűen beleharapott a pegazus legközelebbi tagjába (sajnálatos mód ez a középső fej volt, mi mnden -nem túl eltúlzott- óvatossága ellenére is belekapott a fogoly húsába is), és kivonszolta a folyosóra maga elé.
- Te nem tartozol ide - sutyorogta a lény három feje, három szólamban, az előttük heverő sérültet méregetve - Akkor nincs miért maradj. |
Lossenak időközben felszökött a láza, ami nem segítette elméje kitisztulását. Hiába nyitotta ki, vagy hunyta le szemeit, folyamatosan forgott vele a világ és minden körben máshol találta magát: hol a nagyon régi múltjában volt, hol a nem olyan régiben, hol napfényben, hol a tengerparton és csak nagyon ritkán a tömlöcben.
Ahogy teltek az órák és már nem volt ereje üvölteni, egyfajta furcsa elengedés vett erőt rajta. Nem küszködött tovább, hogy kinyitott szemeivel a valóságot lássa, hanem hagyta, hogy ködös alakok lengjék körbe és telepedjenek rá, eltompítva érzékeit.
Így hát nem is igazán foglalkozott a háromfejű pegazus érkezésével. Csak egy újabb árny, gondolta, aki szintén rátelepszik. A fülei reflexből a hang irányába fordultak, de a hallottakat csak nagyon lassan bírta feldolgozni.
'Menni?... Én?... Innen?'
Egyszerre volt menekülhetnéke és érezte úgy, hogy oda van szögezve a padlóra.
- Hagyj - hörögte végül, alig érhetően.
Nem akart ő már sehova se menni, egy helyet kivéve. Azonban akármennyire is volt rémisztő a lény, aki fölé magasodott, még így sem tűnt a halálnak... |
Habár a tömlöc sötétjében ez mit se számíthatott, odakinn leszállt az éj. És ezzel eljött a sötét teremtmények ideje. A falu kevés megmaradt lakója pontosan tudta, hogy ez semmi jót nem jelent, így szokás szerint mind menedékbe húzódott....és az utcákon halotti csend terült szét.
A semmiből egyetlen pillanat alatt előlépő lény sem zavarta meg ezt a síri csendet.
A háromfejű ösztövér pegazusnak tűnő rém egyetlen nesz nélkül lépdelt végig a romos épületek határolta utcán, fejenként kéttucatnyi szemével minden zegzugot átvizsgálva közben. Kísérteties és iszonytató volt minden ízében.
Szaglászott, a középső fej túlméretes szájából elő-előbukkanó nyelve még kóstolgatta is a levegőt...keresett valamit.
Vagy vadászott...
A tömlöcből kiszűrődő reszketeg, szörcsögő szűkölés keltette fel végül a kíváncsiságát. Nem hagyott ott hátra legutóbb semmit...
Szellemként fojtak le a léptei a föld alá vezető nyirkos kőlépcsőkön. Még mindig nem hallatszott felőle semmiféle hang.....
A zárkák ajtajai többségükben csukva voltak, de pontosan tudta melyik mögött rejtőzik valami....élő...A szörnyű hangot sem kellett figyelje.
A zár viszont meglepte a borzalmas alakot. Valamennyi fehér szem vizslatva meredt a szerkezetre. Tehát a hörgő lény nem egy előle rejtőzködő bolond....valaki bezárta ide...azt, aki most benn van.
Nem szerette az áldozati felajĺnlásokat....
Nagyon nem...
A két szívdobbanĺsig tartó vizslatás véget ért, és a zár egész egyszerűen leesett a helyéről egy roppanás kíséretében, ahogy a háromfejű lény kiegyenesedett.
Aztán a fejek benyomták az ajtót, és bepréselődtek a zárkába.
Hogy aztán valódi megdöbbenés üljön ki a hatalmasra táguló szemekbe. Aztán irtózatos harag.
A megcsonkított pegazus nem igazán volt magánál, így a háromfejű lény nem volt benne biztos, hogy megéri-e szavakkal próbálkozni, de a legtisztább szavú fej azért megszólalt.
- Ideje menni....Fel tudsz állni? |
Losse az egyik hideg kövezetű, nyirkos tömlöcben tért magához. A szőrét veríték áztatta és a már korábban beleragadt mocsok.
Az elméje ködös volt. Lassan, darabosan emelte fel a fejét a földről, ahol egyébként feküdt. Ám alig emelte fel néhány centiméterre a talajtól, éles fájdalom hasított egész testébe. Felszisszent, majd nagyon lassan és óvatosan hátrasandított.
Bárcsak ne tette volna...
Mivel az egész teste sajgott, hol itt, hol ott nyilallt bele a fájdalom, nem törődött azzal a ténnyel, hogy nem érzi a szárnyait. Egész életében érezte őket, tudta, hogy vannak, így meg sem fordult olyasmi a fejében, hogy ez lehet máshogy is. Egészen mostanáig.
Most ugyanis... a vállai felett a két gyönyörű, erős és nagy szárny helyén mindösszesen két szárnytő csonk volt.
Órákon át üvöltött. Ahogy csak bírt. Folyamatosan remegtek a falak körülötte. Kezdetben egyszerűen csak a fájdalomtól, de aztán a dühtől és kétségbeeséstől egyaránt. A könnyei pedig feltartóztathatatlanul patakzottak. |
[60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Fényvihar hetekkel ezelőtt érkezett az emberek faluja közelébe. Akkor betegség tombolt az emberek között és ő végül meggyógyította őket. Végigjárta a falut és minden házba gyógyerőt hintett. De az utolsó házak után úgy elfáradt, hogy túl közel választott rejtekhelyet és az emberek ráakadtak. Elfogták. És mivel csak egyféle ereje volt védelemre, inkább rájuk hagyta, mert nem akarta elpusztítani azokat, akiken épp csak segített. Mellesleg az erejét annyira elszívta a gyógyítás, hogy nem is volt értelme megpróbálni szétsöpörni őket a köteleikkel együtt.