|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.10. 20:31 - |
 Celyaryon kényelmesen leszállt a gyümölcsösben.
Éjszaka volt, de a telihold reflektorként vilagított. A csősz sosem fog ráakadni.
Odasétált egy fához és kényelmesen nekilátott.
'Ostoba.....Gonosz emberek......Mocskok....' gondolta jókora harapások közepette.
Az emberekbe is jutott egy hatalmas adag a Sötét Nagyúr kiszabadult hatalmából. Így mást se tettek, mint gonoszkodtak az állatokkal, egymással és nagyon vigyázni kellett, hogy egyetlen máguslény se essen áldozatul nekik.
Annak idején olyan ostobák voltak, hogy bár több figyelmeztetést is kaptak, nem mentek el. És a Sötétség felfalta a lelküket.....
De senkiben sem volt annyi gonoszság közülük, hogy megöljék a falu lakóit. Így várni kellett....
Steel nem vállalta, Izabó lelépett, a többiek meg sem akarták próbálni a gonoszság kiűzését.
Így - hetekkel ezelőtt - Celyaryon végül előállt azzal a javaslattal, hogy tartsanak távol mindenkit a falutól. Egy őr, aki figyelmezteti a közeledőket.... És persze végül neki kellett vállalni.
De legalább méltó jutalmat kapott: minden éjjel teleehette magát gyümölccsel! Ebben az volt a jó, hogy valóságos luxust élvezhetett....És szórakoztathatta magát az emberek dühével az unalmas járőrözgetésben...
Attól nem tartott, hogy az emberek valakit bánthatnak is a méregtől. Ő azért repkedett minden áldott nap a falu felett, hogy egyetlen ütés, pofon vagy rúgás se történhessen meg... De unatkozott, egyedül volt és a gyümölcsevés is egyre kevésbé elégítette ki.
Mélyet sóhajtott.
'És ott van még a tovatűnt párom is... Hozzámegyek, pedig egyszer ha beszélhettem vele, és ez a hála! Elvesz és meg se akar ismerni!' harapott még egy méreteset mérgében a körtékbe. |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
----------------------------------------------------------------------------------------- |
*Dignified csendesen hallgatta a kanca szavait és tekintetét csak akkor emelte le madárról, amikor ismerős szárnysuhogásokat hozott a szél.
Pillantását a levegőbe emelte és hamar megpillantotta Csillagszárnyat.
A fiatal mén már távolról a nevét kiáltotta, de nem foglalkozott vele túlságosan... Majd ideér és megmondja, mit is akar és mi olyan sürgős...
*Csillagszárny örült, hogy végre megtalálta a fekete pegunit.
Elég kellemetlenül érezte magát... de nem volt más választása...
Puhán talajt fogott Dignified előtt és beszélni kezdett.*
- Dignified! Örülök, hogy látlak. Már egy ideje kerestelek.
- Nem kellett engem annyira keresni... Nem bújtam el, csak kicsit... relaxáltam - *válaszolta közömbösen és várta, hogy Csillagszárny folytassa mondandóját.*
*Feszülten közelebb lépett a ménhez.*
- Egy szívességet kell kérjek Tőled. - *mondta halkan és amilyen röviden és tömören tudta, elmondta Dignifiednek a történteket és hogy neki milyen szerepe van a dologban.*
*Dignified egy ideig szórakozottan hallgatta, de a történet felétől homlokráncolva fürkészte a pegazust.*
- Khm - *köszörülte meg a torkát.* - Mennyi időm van? - *kérdezte nem túl barátságosan, mire Csillagszárny felemelte feketévé színeződött szárnyát.
Dignified megvetően nézett végig a pegazuson.*
- Ezekután meg sem kérdem, mi lenne, ha a válaszom egy határozott nem lenne. Akkor aztán bajban lennél, nemigaz? - *sziszegte, és a két szarv sisteregve összeért, ám Dignified hamar odébb lépett.*
- Remélem tisztában vagy Vele, hogy mocsok egy dolog, amit csináltál. - *vetette oda gonoszan és ellökte magát a talajtól. A levegőből még egyszer visszanézett Madárra és furcsa csillogással a szemében a Félelmek Országa felé vette az irányt.*
*Csillagszárny lemerevedetten állt még egy ideig a gyümölcsfák mellett. Tudta, hogy nem lesz könnyű... na de ennyire?
Időbe tellett, mire sikerült kissé összeszednie magát és gondolatait. Erőtlenül emelkedett a magasba és eltűnt a felhők fölött.* |
 Kedvesen, oldalra biccentett fejjel nézett a pegunira.
- Minden úgy jó, ahogy van. Főleg, ha egy lény még fiatal és segítségre szorul. Amíg élete ezen szakaszában jár, a hibái épp olyan értékesek és fontosak, akár a szép pillanatok, amik egész életén átvezetik. Ki mondta, hogy nem kezdheted előlről, Dignified? Ha az út, amin járunk, nem jó, akkor bizony mindent előlről kell kezdenünk. És akkor az egyetlen dolgunk a tanulás.
A gyümölcsfákra bökött fejével.
- Van olyan fa, ami évekig semmit sem mutat, aztán virágbaborul, és mindenkit meglep a kis csodájával. Mindenhol lehetnek későn érő típusok, akiknél valami félresiklik. És senki és semmi nem mondhatja, hogy nincs joguk visszaváltozni jóvá, hogy nincs második esély...Az útjuk az övék. Senki sem veheti el őket, és nem mondhatja, hogy nem helyes, csak mert nem szép......Talán az utad görbe volt, de akkor is a Te utad. Be kellett járnod. És menni is kell tovább. De magad irányítod azt az utat! - mosolyodott el.
- Ne akarj más lenni! Inkább tanulj meg változni! Ha csak más akarsz lenni, és nem akarod önmagad megváltoztatni, szomorúság vár majd rád továbbra is. Tudom, hogy sokan és sokszor kényszerítettek már Téged, hogy olyamit tégy, ami idegen tőled - vált szánakozóvá - De az nem Te voltál. Aki valójában vagy, az megérdemli, hogy élhessen, és jól élhessen. Ha én így látom, mások is így fogják. Ne félj lépkedni! - szikrázott fel utoljára a szeme, aztán biccentett, és megfordulva kicsiny, nyugodt, kedélyes lépésekkel elindult a fák között. |
*Megrázkódott, amikor Madár hozzáért. Rég nem ölelték meg... és így talán még sose.*
- Belefáradtam!... Nem akarom... Nincs hozzá erőm! - *kezdett ismét keseregni, de ahogy hallotta, miket és miként mond, undor fogta el! Mit nyavalyog itt, mint holmi csikó?! Hogy jutott idáig, hogy süllyedhetett ennyire le?!
Lassan felemelte fejét és kibontakozott Madár öleléséből.*
- Hálával tartozom, amiért ilyen türelmes voltál hozzám. - *szólt érzelemmentes hangon és felöltötte kifejezéstelen arcát.* - Ha bármikor a segítségedre lehetek, csak hívj, és jövök. Az adósod vagyok. - *búcsúzott.* |
Hangtalanul lépdelt a mén mellé, aki talán észre sem vette őt. De egyszercsak Madár ráhajolt Dignified nyakára, és megölelte őt. Csendben, mosolyogva ácsorgott vele egy jó ideig, aztán halkan, kedves hangon szólalt meg:
- A szavaknak nagy ereje van. Nem véletlenül kapjuk a nevünket sem. A lehetőség szó valóban csak egy szó. De tartalmat adhatunk neki, és a saját lehetőségeidhez, tetszik vagy nem tetszik, magadnak kell összeszedni magad, és megragadni őket. Kedves kisfiam! Ki mondja, hogy nem lelheted meg a békédet? Csakis egy személy áll közéd és a békéd közé! Egyetlen egy, de őt lesz a legnehezebb legyőznöd, amit tudsz magad is, ezért vagy ilyen dühös. Ezt a személyt pedig Dignifiednak hívják...... |
*Elhúzta száját, miközben pillantását az újjonnan nőtt növényekre szegezte.*
- Lehetőség! - *mordult fel.* - Ez csak egy szó! Mondanivalója számomra nincs sok. Ahogy Neked is, mindenkinek feladata van az életben, el kell érjen valamit, amiért teremtve lett. Én annyit küzdöttem már! Miért nem nyerem el végre békémet és léphetek tovább egy olyan helyre, ahol nem kell a múltban történt dolgok miatt bűnhődnöm?! - *mondta nekikeseredten.
Fejét leeresztette, egészen addig, amíg orrával a fűhöz nem ért. Oldala szaporán mozdult fel és le, orrlyukai hatalmasra tágultak, majd összeszűkültek. Elméje és lelke háborgott, foltokban nem látott és kiverte a veríték. Jó időbe beletelt, mire sikerült szapora szívverését a normális tempóba állítania.* |
Vállatvont, mire a mozdulat végighullámzott robosztus alakján.
- Ezt nem tudhatom. Én csak teszem, aminek a megtételére születtem. Akkor is ezt tenném, ha fogalmam sem lenne a jelentőségéről. Vagy ha nem lenne éppen....kellemes. Én ez vagyok. Végülis....lehet, hogy én is csak egy hangya vagyok az Egészet nézve. De remélem, ó nagyon is remélem, hogy jól csinálom, amit csinálok, és éppen ezért tisztelem az élőket, a hangyákat is.
Elnevette magát.
- Elég sajátos lehet tőlem ezt hallani, tudom, dehát ha belegondolunk jogos: annyi szemetet takarítanak el ezek az aprócska rovarok, nem? Pedig sokan jelentéktelennek, sőt, bosszantónak tartják őket. És ők tudomást sem vesznek erről, hanem élik tovább az életük, és takarítanak....Elviselik az utálatot, a pusztítást...és nem adják fel. Vajon ha más lények megismerésére is kellő figyelmet fordítanánk, jobb lenne az élet a Birodalomban? Nagyobb lenne a béke és a rend? Többen élheténk nyugodtan.....? - merengett el - Sokaknak hiányzik a megértés és a megbecsülés azt hiszem. De én csak egy lény vagyok, aki ezért él....
Felpillantott az égre.
- Szerencsés vagy, Dignified. Mindannak ellenére, amit megélhettél, van még esélyed. Újrakezdheted. Hidd el. Vannak szárnyaid, nekivághatsz a Birodalomnak, és megkeresheted azt, amit elveszettnek hiszel. Én nem tudok repülni, de a sorsom nem is arra szánt engem. Nem is ezt bánom. Hanem azt, hogy mennyire egyedül vagyok. Nekem nem adatott meg, hogy családom legyen, és utódom. Nálunk ősi lényeknél kicsit másképpen van, mint a többieknél. Én pedig nagyon öreg vagyok már. Nincs saját csikóm, akinek mindent megtaníthattam volna, és aki egy napon, ha nem is lép a helyembe, de élhetne tovább, megtartva belőlem valamit az eljövendőnek. Számtalan lényt neveltem, számtalan lény maradt mellettem egy ideig, hogy segítsek....de egyik sem az én valódi gyerekem. Hiába vagyok ősanya evilágban, minden lény számára, ugyanezen lények számára csak egyetlen igazi, valódi anya létezhet, és ezen hely elbitorlására sem jogom nincs, sem erőm.....És ez egy olyan bánat, amivel nem lehet mit kezdeni, amin nem váloztathatok, mert ugyanúgy bennem van, ahogy az is, hogy a nevem Madár és a képességem a Föld erejének Életté változtatása. A nagy hatalom néha átokká válik áldásból, épp mert annyi kötöttsége van. De ezt már tudod Te is. Bár ne tudnád! - mondta csendesen.
Halkan dobbantott, és a talaj nyugodt, lágy hullámzásba kezdett körülötte. Csírák, növénykék sarjadtak a hullámokból, nőni kezdtek, leveleket hoztak, virágokat, és alig egy pillanattal később a fura kanca óriási, rózsaszín lepellevelekkel virító csodák közt álldogált.
- Mindannak ellenére, amilyen sok szörnyűség ért, Neked nem kell ilyesmikkel szembenézned. Talán azt hiszed igen, de mérj magadra ekkora terhet. Ne büntesd magad így! Nem való az olyan lénynek, aki élhetne még. Minek temetni az élőket? |
*Kissé oldalra billentett fejjel, mozdulatlanul állva nézte a kancát.
Szavai hallatára felrémlett szemei előtt, amint búcsút vesz szüleitől és katonák kíséretében örökre maga mögött hagyja az imádott tájat.Tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd ismét megkeményedett.*
- Nemes tettek. Biztosan sokak bánatát sikerült elűznöd - *szólt őszintén, ügyesen kerülve Madár tekintetét.* |
Elnevette magát, és megrázta a sörényét.
- Örülök, ha így érzed!
Komoly pillantással fordult az oldalt csordogáló patakok felé.
- Egy anyának sem lenne szabad megélni fia halálát. És egynek sem lenne szabad átélni az érzést, amit fia távozása okoz otthonról, akit hiába vár haza egy életen át....Én őértük is élek, amikor egy-egy lényt vagy csikót megkeresek - mondta halkan. |
*Nem számított ilyen hosszú válaszra és a kezdetekhez való visszanyúlásra.
Mire Madár mondandója végére ért, rá kellett jönnie, hogy elég tiszteletlenül viselkedett azzal, aki itt áll szemben vele.*
- Így már értem - *mondta végül.* |
Csodálkozó szemekkel egyenesedett ki.
- Miért jó? - kérdezett vissza meglepetten, azután szélesen elmosolyodott.
- Ez nem jó. Ahogy nem is rossz. Egyszerűen ez vagyok én. Ahogy Te peguni vagy, szép kisfiam, vagy a virág virág. Ez a világ rendje. Úgyhogy úgyis mondhatjuk, hogy ez nem nekem jó, hanem mindenkinek. Így folyik a maga medrében tökéletesen az Élet folyója.
Büszkén kihúzta magát, és szeme felragyogott.
- Sokféle első lény van. A sárkányok voltak az elsők, akiket a Tűzszellem alkotott. Ende volt az első, aki a Mágiából annak nagyuraként lépett elő. Zenit volt az első, aki egyszerre Fény és Sötétség, mert bizony, kedvesem, az ő számára máshogy forgott az Idő kereke, mint a többi lény számára - jelent meg némi bánat a szemében - Egyik első lény sem tökéletes. Sokuk nyers még, vagy valami nincs meg bennük, ami majd utódaikban meglesz - újra mosolyogni kezdett - Az én külsőm sem tökéletes....De én voltam az első Földelemű lény, aki azért jött a mágiából, hogy az Életre és a Békére vigyázzon, hogy teremtsen. Úgy is mondhatjuk, hogy én voltam az első igazán kanca lény. De el kell ismerjem, a lányaim sokkal szebbek! - fejezte be huncut nevetéssel. |
- Szerencséje van, az bizonyos - *fűzte még a témához, majd furcsállón tekintett Madárra.*
- Miért jó ez neked? |
Felnevetett, és ragyogó szemekkel sétált vissza a ménhez.
- Egy tolvajnak a lelkiismerete a legnagyobb ellensége és rémítő elijesztője! Egy olyan gyümölcstolvajnak pedig, aki a félig emberi faj tagja és még nincs tíz éves, a csodált és meglesni vágyott lény közeledte nagyon is ijesztő lehet! - mondta tettetett komolysággal, bólogatva.
Lehajolt, és vizsgálgatni kezdte a talajt. Mintha csak a földhöz beszélne, halkan, nyugodtan, boldogan szólalt meg:
- Én mindenkinek az anyja vagyok egy kicsit..... |
- Csak nem elijesztetted? - *kiáltotta a kancának tettetett szomorúsággal.* |
Madár sóhajtott egy aprót, és megindult a zaj forrása felé, egy pillanatra sem fékezve vagy fordulva el az iránytól.
Hamarosan gyors lépteket hallott, amint balfelé elrontanak előle. Kíváncsan lehajolt, hátha a törzsek közt látja ki ijedt meg tőle így, és megnyugodva, valóban mosolyogva egyenesedett fel. |
*A hang irányába meredt még akkor is, amikor Madár megszólalt, így egyik fülét felé billentette.
Alig hallotta meg a második szót, szemforgatva elfordult és indulatosan kettéharapta a maradék körtéjét.
~Jesszusom, mitha az anyám lenne~* |
Madár már a patakban állt, amikor a különös zaj az ő fülét is megütötte. Arra fordult és határozottan, de szelíden szólt a ménre:
- Megállj, fiam! Bármi is az, nekünk valószínűleg nem árthat. Nem kell feldühödnöd rajta! Inkább fejezd be a körtédet, vagy kóstold meg a tsiellt - intett fejével a nagy, gömbölyded, remegően kocsonyás, sárga gyümölcsök felé.
Közben lassan kifelé indult a vízből. Érdekes mód kicsit sem volt vizes, mikor Dignified mellé ért. Kíváncsian fülelt a zaj forrása felé. |
*Miután Madár elfordult, megvonta a vállát és maradt a biztosnál: szárnyával leszakított egy körtét a fáról és egészben bekapta.
A gyümölcs még kissé éretlen volt, így savanyú is.
Elmerengve állt egy helyben, miközben élvezte a mozgó szellő hozta illatokat. Dermedtségéből egy nem is olyan távoli hang zavarta fel, mire összerezzent és lesunyt fülekkel meredt a hang irányába.* |
Fejével erre a közeli körtefa elé bökött:
- Körte? Vagy inkább pallit ennél? - intett egy másik irányba.
- De van itt damballi is, sőt, szerintem jubikat is telepíthettek - pillantott körbe fürkészőn.
- Miért nem kóstolod végig? Valamelyik biztos épp elég érett már, hogy szerethesd.
Nagyot nyújtózott, és visszafelé indult a patakokhoz. |
*A patakok flött átsuhanva puhán ért talajt. Néhány pillanatig némán kémlelte a környezetet, majd Madár mellé lépkedett.*
- Bármi természeteset. - *válaszolta egyszerűen.* |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Celyaryon kényelmesen leszállt a gyümölcsösben.
Kedvesen, oldalra biccentett fejjel nézett a pegunira.