Témaindító hozzászólás
|
2006.08.30. 19:46 - |
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
[13-1]
-------------------------------------------------------------------------------- |
Tudta....Tudta, hogy a mén többé nem lehet ugyanaz. Mindem ge fog változni.
Odalépett hozzá, és megérintette orrával, A fehér mén összeesett, és mély álomba merült. A kék kanca tudta, hogy most mennie kell, de legalább a lény nem esik bajba....
'Ég veled' gondolta, és elvágtatott. |
Crystal Peak szelíd jelleméből kifolyóan nem tiltakozott, és nem mutatta ki csodálkozását.
Csak halkan ennyit szólt:
- Ahogy kívánod...Ahány ház, annyi szokás.... |
-Kitudja.-felelte halkan,de mégis érthetőn.Felemelte patáját,indulásra készen és ez az ösztönzés felülkerekedett rajta.
-Ha most megbocsátasz...Gyönyörű ez az épület.-mondta elkábultan a mén,nem is sejtve,hogy valami gonoszság felülkerekedett rajta. |
Követte a lény pillantását.
- Hajdanán itt egy lovarda volt - mondta halkan.
- Amikor a Sötétség eljött, elsőnek a falut kezdte fenyegetni. Az ember esendő. Akit lehetett figyelmeztettünk, elriasztottunk vagy elmenekítettünk. De nem sikerült...Nagyon sokan elcsábultak.....Amikor elkezdték vadászni a máguslényeket, két vadlelkű, gyilkos lény idejött és megölt mindenkit, a házakat meg rombadöntötte.....Az új lakók, akik már nemigazán emberek és meg lehet bennük bízni, lassan újjáépítik a falut, de ez az épület vagy még nem került sorra vagy soha nem is fog......Ki lakna benne? Az új falusiak nem akarnak bajt velünk, így nem is akarják ezt a lovakat igába hajtó jelképet.....Megélnek nélküle......
Sóhajtott.
- Dehát ki tudja mit hoz a jövő? |
-Nem.A szabadból,a vadonból jöttem erre.Nemtudom,hogyan és miképp,vagy hogy mi vezérelt,de tudtam,hogy ide kell jönnöm.-Visszanézett a romokra.Elgondolkodott,mi is történhetett itt valójában.Nem igazán érdekelte,de nem árt tudni a múltat. |
- Te is itteni ló voltál? - kérdezte közelebb lépdelve a láthatóan ártalmatlan lényhez.
|
Fülét hátrabiccentette majd vissza előre.Egy kék színű ló köszönt neki.,,Eléggé fura a színe''-ámult el magában.Megrázta fejét és felelt.
-Üdv.-nyihogta vissza a fura színű lénynek.Kicsit félrehúzta száját.Gondolkozott.Gyorsan meggondolta magát.Most elég lusta volt gondolkozni,nemhogy még állni is,így hát leheveredett újra. |
Crystal Peak megkerült egy sarkot. Megdöbbenten megállt. Egy fehér lovat látott nem is messze!
- Üdv - nyihogta neki bizonytalanul. |
Fejét letette a földre.Ennek következtében meghallotta,hogy valaki közeledik.Szerencsére nem ember,mert ennek a hangnak patákra hasonlító hangja volt,Attól függetlenül még felállt és körbenézett.Távolról látott közeledni egy kék lófélét.Megfordult a fa irányába és felnézett rá.,,Nincs rajta semmi''-merengett magában majd visszafordult a közeledő felé.Valami jobbra terelte a figyelmét és egy istálló romjait látta szemei előtt.
-Mi a csuda ez?-hitetlenkedett az orra alatt.Felemelte mellső lábát,indulásra készen,de nem moccant meg.Visszatette lábát a földre.Egyre jobban az istálló romjait bámulta. |
Crystal Peak ennek az üres épületnek a kapujában állt......
A furcsa emberfélék, akik belakták ezt a helyet mostmár, a legtöbb épületet helyreállították. De Simbelmyne haragja, ami lecsapott erre a helyre a Sötétség idején, érezhető volt még a levegőben.
A lovarda teljesen üres volt. Talán így volt jó. Simbelmyne igaz lakói nem akartak szolgaként élni és nem tűrték a szolgaságot jelképező dolgot.
Beljebb sétált, és gondolkozott azon, hogy ő, mint szárnyak és szarv nélküli lóféle, mennyiben jogos az örömre, hogy üres a lovarda........ |
Hangot hallott.Mintha a víz csobogott volna,de mégis dallamszerű.Felpillantott az égre.Egy peguni szállt fel.Körülpillantott.Varázslatos hely fogadta.Egy fa árnyékába behúzódott és ott élvezte a táj szépségét. |
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
[13-1]
|