|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.13. 23:27 - |
 - Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.
 - Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!
A két rettenetes lény lazán sétált végig az utcán. Házakat gyújtottak fel vagy döntöttek össze, az emberek támadásait fel sem vették, majd leölték őket.
Egyedül a gyerekeket és a fegyvertelen nőket kímélték, náluk behunyták a borzasztó halál-jozó szemüket, hogy aztán folytassák a pusztítást....
- Nahát, nahát....Egy lovarda....Te is arra gondolsz, amire én????
Nem is válaszolt....Nekirontott a falaknak, áttörte őket, a lovakat eleresztette (azok rémülten rohantak előle és megjelenő társa elől.
Majd lángot dobott a szénapadlásra és Carsanaummal az oldalán kikocogott a rombadőlő épületből...
- Egyre jobb! - kacagott nekitüzesedve.
|
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
Nem volt mit mondania a távozni készülőnek. Rég nem tudta már hogy is beszéljen vele. Most se jött rá.
Óvatosan megszorította a búcsúzkodót, aztán hagyta elmenni. Nincs is joga beavatkozni olyan dolgokba, amikhez talán minden boszorkányerő kevés.
Erőtlenül integetett a páva után, aztán elindult a romok közt egy másik irányba.
- Machos! - csattant fel hirtelen a hangja, habár úgy tűnt egyedül van - Keresd meg Sarrissimát. És Cassandrát. Kerítsétek elő nekem Üstököst! |
Halványan elmosolyodott.
- Minden jó, ha a vége jó - véleményezte a történetet röviden, de vidáman és elégedetten.
- Ez az én utam, nekem kell végigmennem rajta - válaszolta békésen és röviden hallgatott - Segíts elfogadni az enyémeknek. Csak kevesen tudják. - hangja egészen elhalkult. - Üstökös nem érti. Nem akarja érteni. És ezáltal elfogadni se. - a szomorkás mosolyból a mosoly elillant és szomorúság maradt csak a helyén.
- Ha pedig nem az utolsó döntésem lesz, fogunk mi még jobb körülmények között is találkozni! - alig láthatóan elmosolyodott és magához húzva megölelte utolsó, igaz barátját, mielőtt visszaváltozott volna pávává.
Búcsúzásként még egyszer kényelmesen, nagy ívben körberepülte a Boszorkány Úrnőt, majd eltűnt a romok között. |
Magához ölelte a Követ, ami egy pillanattal később, egy villanás kíséretében, tovatűnt.
- Akkor a Birodalom követni fogja az Úrnőjét - mondta halkan, majd vállatvont - Mi mást tehetne?
Egy darabig némán nézte a másik nőalakot.
- Tudod kire emlékeztetsz? Most? - nem várt választ, folytatta is - Három élettel ezelőtt beleszerettem egy nem evilági lénybe. És ő viszont szeretett engem. Akkor nagyon is halandó voltam. Oda ember nem mehetett, ahol ő élt. Én mégis követtem. Az út pedig elpusztított engem. Mire a városa kapujához értem, úgy festettem, mint most te. Vagy rosszabbul.
Apró mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Mikor kinyilvánította, hogy a városa úrnője vagyok, úgy néztem ki, mint most.
Oldalra biccentette a fejét.
- Miként segítsenek az utadon az erisziek, Úrnő? Hova tartasz most? És mi lesz, ha az utolsó döntésed nem az utolsó lesz? |
- Tudom - válaszolta csendesen és bólintott.
Szemeit lehunyta és arcát az ég felé fordította.
- Én ezt a csatát már elvesztettem. Sok-sok éve. - fordult ismét vissza Erishez. - És a döntésemet is meghoztam régen. Már csak meg kell értsem.
Halványan elmosolyodott.
- Bölcs döntésnek tartnanád mindazt eldobni, amink van? - kérdezte csendesen. - Megvan minden, ami kell. - kis szünetet tartott - Csak egy erős vezető kellene nekik, aki megmutatja a helyes irányt.
Végignézett magán.
- Nézz csak végig rajtam! - szólította fel Erist. - Nézz! Engem! - a Lelkek Kövét kicsit oldalra tartotta, hogy ne zavarjon. - Én jelenleg alkalmatlan vagyok a feladatra.
Egy darabig megint szótlanul állt és a Lelkek Kövét simogatta.
- Pontot kell tennem az ügyem végére, hogy érdembeli előrelépést tehessünk birodalom szinten. - suttogta szinte csak maga elé.
Felpillantott a kék alakra.
- Igen, Te csináltad. Igen, a Te lényeid voltak az elsők. És hova vezetett mindaz, amit tettél? A többi nevelővel kapcsolatban? A Birodalommal szemben? - szóltak a költői kérdések - Nem gondolhatod, hogy ha ezek nem történnek meg, még itt lenne bármelyikük is. Én azt gondolom, hogy egyébként most egyedül állnék itt, ezen a kies, köves utcán. - hangja a végére teljesen elhalkult.
- A Birodalomnak pedig pont a sokszínűség a lényege. Nem vetünk meg senkit és bárkit befogadunk, a legfurcsább, legellenszenvesebb és legveszélyesebb egyedeket is. Csak valakihez tartozniuk kell....
Még egyszer, utoljára, végigsimított a mágiától duzzadó kövön, mielőtt kinyújtotta volna a karjait és visszaadta volna a Boszorkány Úrnőnek a Lelkek Kövét.
- Úgy hiszem, az utolsó döntésemet helyesen hozom meg. |
Elborzasztotta, amit látott. Bár....ha arra gondolt, hogy miféle hatalmakat kellett felszabadítania, hogy megmaradhasson, azután hogy a lényei megmaradjanak, majd hogy esélyt adjon a Birodalomnak.....
Annyi minden történt, és annyi mindenen mentek keresztül. Tulajdonképp látott rosszabb dolgokat is, mint az Úrnő félholt formában.
Hiszen még élt.
Végighallgatta az egészen rémalaknak tetsző uralkodót, állta a pillantását, mintha keresne valamit..... aztán ő is hosszan nézte a Követ, de nem érintette meg.
- Választhatsz új nevet. Ahogy Fantázia Kislánykirálynője tette. Dönthetsz úgy, hogy új életet kezdesz - majdnem suttogott.
- De azzal meg kell kockáztatnod, hogy mindent, ami most van, elveszítesz. Nem fog ráépülni a mostani világra az új.....Csak új lesz...múlt nélkül.
Megérintette, egyetlen ujjal, a követ. Fekete folyadékpászmának tetsző szálacskák kezdtek táncolni benne, az érintéséből kiindulva.
- Mielőtt a Birodalomba érkeztem, nem voltak félsárkányok és élveholt lólények. Nem voltak új unikornisok. Nem volt Viszály.
Most ő nézett a másik szemébe.
- Dönthetsz úgy, hogy új nevet választasz, és a világod megint rózsakert lesz. Nem lesz többé fájdalom. Nem lesz többé Viszály. Hogy onnan hova indulsz és mi lesz később a történeteddel, nem tudhatom. De ez egy lehetőség.
Végignézte a lény formáját, akivel minden elkezdődött.
- Ha ez az ára az én kis...minek nevezted? Megváltásomnak....Talán jobb lenne eldobni.
Végignézett a romos utcán.
- Hisz minden történet körbefordul, előbb vagy utóbb...Talán ezt ideje lenne elölről kezdeni. Talán lehetne neki szebb folyammedret adni.
Elengedte a követ, és egy nagy sóhajjal elfordult. A kezeivel körbeintett a romokon.
- Ezt én csináltam. A Sötétségbéli mészárlásokat én csináltam. Előtte? Az én lényeim voltak az első sötétlények a Birodalomban, akiket egy nevelő által felvállalt és kinyilvánított kötelék védett meg a kiátkozástól. És nem fogom szépíteni: amikor a tünde egyre inkább úgy viselkedett, mintha veszett lenne, megállítottam, és nem érdekelt, hogy ezzel talán elűzöm. Ma is így döntenék. Az Afrai Úrhölgy süllyedését a Sötétségbe szintén megállítottam, de nézd az árát. Aztán az angelidek elmentek. És mindenki más szétszóródott a Birodalomban nyomtalanul vagy elment vagy meghalt.
Megállt egy rom előtt lassú sétájában.
- Amikor Pokolvárosból út nyílt....egy szörnyű helyre...nem volt nehéz dolguk, hogy odacsaljanak. Egyedül voltam. Azt hittem ezt kell tennem. Mentem. És utána minden megváltozott.....Mikor visszajöttem, más lett a világ, minden világ...vagy én változtam meg, pedig sose akartam. A Kő velem volt ott.....Az erő, ami most benne kavarog, sosem volt a Birodalomé.....
Visszanézett a Birodalom Úrnőjére.
- Az út, amin jártál, ha rögös is volt, a tiéd volt. Most ide hozott az út. És visz is majd tovább. A Birodalmat pedig veled. De én bármerre lépek, mintha lángok fakadnának, holott ártani se akarok. Egy ideig megtarthatjuk ezt az ártó erőt, azok ellen fordíthatjuk, akik ártani akarnak Simbelmyne-nak. De utána?
Halkan sóhajtott.
- Én nem tudom a te erőd honnan jön. Az enyém a Viszály. A Birodalmadban előbb-utóbb béke lesz. Így vagy úgy. Mi lesz akkor a viszályelemű lénnyel? Tudod-e?
Visszalépkedett a Kőért, és kivette a betegnek tűnő kezekből. Talán -egyelőre- tényleg nem tenne jót, ha odaadná.
- Miként dönt hát a Királynő? - kérdezte színpadiasan, szándékosan a Követ vizslatva. |
A páva körbelépkedte a követ és szinte beledörgölőzött, akár egy macska. Ahogy hozzáért, fényesség szabadult fel és egy pillanat alatt felvette emberi alakját.
Legugolt a kőhöz, két tenyerével alá nyúlt és felemelte a mellkasa elé.
Arca szürke volt. Egykor gyönyörű, szőke hajfürtjeiből nem maradt semmi, csak kopasz fejbőre. Szemei beesettek voltak, ajkai lilák, kezei csontosak, ruhája tépett.
Szemeit kezdetben csak a kőre szegezte, mintha valami olyasféle csodát látna, aminek a látványát örökre magába akarja szívni. Lassan felemelte tekintetét és megindult Eris felé.
- A legjobb dolog, ami az elmúlt 10 évben történt, az az, hogy ez hozzád került - susogta alig hallhatóan.
- Hibáztatni? - keserűen elmosolyodott - Nem a pusztulást hozod velem ellentétben, hanem a megváltást.
- Rengeteg rossz döntést hoztam meg ezalatt a 10 év alatt - kezdett beszélni - Elég egy rossz döntés, ami generálja az összes többit. És mire észbe kapsz, már nincs kiút. Egy csapda, amibe saját maga miatt kerül az ember. Egy csapda, amiből nincs menekvés. - egy darabig némán lépkedett előre, mígnem már közvetlenül a Boszorkány Úrnő előtt állt - illetve a menekvésnek túl nagy az ára. Vagy egy olyan döntést kell meghozni, amit nem tudok.
Ismét visszafordította tekintetét a Lelkek Kövére és kinyújtotta a kezét, hogy visszaadja.
- Legyen Nálad - fordult a kék alakhoz ismét és tekintetét a sötét szempárba fúrta - Én már nem bírnék vele. |
Nem nézett a madárra, amíg a szemei kicsit vissza nem fakultak kékbe. Aztán egy kézlegyintéssel megállította a fekete csermelykéket, amik a murva alatt elindultak a páva felé. Visszaparancsolta maga felé a fekete erecskéket, és egy ideig nézte, ahogy a mágia visszaindul felé.
- Sokára jöttél - jegyezte meg végül - Tudod, hogy a Félelembe nincs már út? Nekem legalábbis nincs. Vagy hogy a fénylények java elment, ki tudja hova?
Lassan ráemelte a tekintetét az alakra szemben, de nem engedte, hogy bármilyen érzelem kiüljön az arcára.
- Nem valószínű, hogy a végtelenségig tudom majd a dolgom a Birodalomban. Vagy ha tudom...vagy sejtem mi a dolgom, akkor tenni is tudom majd. A vidékek változnak. Az eriszi mágia egyre zűrzavarosabb, és ez kihat minden helyre, amit még én és a lényeim védünk. Nem akarhatod, hogy minden olyanná váljon....nos - itt egy vad kis msooly suhant át az arcán - mint én.
Egy pillanatra távoli, de töprengő arckifejezés suhant át az arcán.
- Szörnyen festesz - mondta ki végül tárgyilagosan.
Hirtelen a mellkasa elé emelte a kezét. Előbb homályos, majd vakító fény töltötte ki a tenyerét.
Mire a fény elhalványult, Eris megváltozott. Az arca szikárabb, távolibb, kegyetlenebb lett. És szinte felsejlettek egy másvilági lény koponyacsontjai a bőre alatt. A haja szinte teljesen fehér lett, a szemei pedig sötétek.
A tenyerén pedig ott ült a Lelkek Köve.
A kő egy túl gyors mozzanattal átsuhant a levegőn kettőjük közt. A páva előtt alig egy lépésnyire állt meg a levegőben.
- Legyen most nálad egy darabig - suttogta-csikorogta a boszorkány - Mint láthatod, én már életlebn tudok maradni nélküle is. De neked most jó szolgálatot tehet. Én pedig túl könnyen vagyok célpont mindennek és mindenkinek nélküle is - vigyorodott el kesernyésen.
Aztán végtelenül komoly és....öreg lett az arca.
- Vigyázz vele! Nem olyan, mint volt. Sokmindenen mentem keresztül, és velem együtt a Kő is. Akár mondhatnám azt is, hogy erősebb lett....de az igazság az, hogy vadabb lett.
Elnézett a páváról a két hamvadófélben lévő sárkánytetemre.
- Hibáztatsz engem azért, ami a Birodalommal történt? Én hoztam ide a Semmit? |
| Nagyon messziről érkezett. A mágia manapság szinte állandóan használatban volt a Birodalomban, így ha akart volna se tudott volna mindenhol ott lenni, ahol kellett volna. Ám ez a mostani bőven túllépte az átlagos mágiahasználat szintjét, sőt, birodalmon kívülről érkezett és össze is kapcsolta az egész birodalmat egy másikkal, ami előreláthatatlan következményekkel járhat a jövőre nézve! Így nem volt kétség, ennek maga kellett utána járjon, akkor is, ha kifejezetten rossz bőrben volt. Esetlenül repülő pávaként suhant az árnyak között, teljes feltűnés nélkül, mígnem megérkezett. Egyszerűen leszállt az út közepére, pontosan szemben a kék alakkal. És csak várt. És csak nézte. |
(II rész)
A mágus megsemmisülten roskadt össze. Aztán felemelte arcát, hogy a lefelé figyelő, részvét nélküli arcba nézhessen.
- Mostmár nem árthatok neked. Hagyj elmenni!
A hirtelen felharsanó hideg, kegyetlen nevetés rosszabb volt, mint valami jeges szél. A mágust kirázta tőle a hideg.
- Hisz nem is tudnál járni! Elmenni??? Ugyan!
A boszorkány hirtelen lehajolt, és fekete lobot vetettek a szemei.
- Te se nagyon akartál engem elengedni, nem?
- És ha felajánlok valamit az életemért?? Sokat tudok!
A boszorkány kiegyenesett és ellépett mellette.
- Semmit sem tudsz ajánlani nekem, hidd el. A végzeted magad hoztad a fejedre. Nem azzal, amit velem műveltél, oh nem! Eleve sosem lett volna szabad idejönnöd, ebbe a Birodalomba!
A boszorkány gyilkos dühvel telt pillantást vetett a mágusra a válla felett.
- Nekem nem árthattok. Sokkal rosszabbat is túléltem már! De a Birodalomban túl sok szenvedéssel jár a nevetséges kis hódítói háborútok! Túl sok lényt gyötörtetek már meg itt, anélkül, hogy akárcsak felfogtátok volna mit tettetek!!!! - a végére szinte már ordított, vicsorogva vágva a szavakat a másik fejéhez.
- És mit érdekel az téged? Miért foglalkozol vele? Nem a te dolgod! Nem te vagy itt az uralkodó! - rivallt rá válaszul a mágus nekikeseredetten.
Néma csönd ülte meg a romokat pár pillanatig. A boszorkány szinte megrökönyödöttnek tűnt.
Aztán nyugalom áradt szét a másvilági, rémítő arcon. És egészen szelíd hangon felelt, de csak aztán, hogy visszasétált a mágushoz, és fél térdre ereszkedett előtte, hogy a szemébe bámuljon.
- Igazad van. Nem vagyok a Birodalom Úrnője. Nem is akarok az lenni. De ha olyan nagyon kíváncsi vagy, igenis leírhatjuk az itteni titulusom...mondjuk....régensnek.....Nem a hatalomvágy köt engem ide. Nem is valami cím miatti kötelesség. Egyszerűen csak a hűség. Ez a hely az otthonom. Úgyhogy igenis az én dolgom bármi, amit tesztek a Birodalomban! És természetesen felléphetek ellene, éppenséggel az Úrnő nevében! Ellenség vagy. Én pedig mindig az ő és a birodalma ellenségeinek az ellensége leszek! A Lelkek Köve csak egy dolog a millió és milliárd szálból, ami ide köt engem, és amik sosem fognak elszakadni. Nem a Lelkek Köve miatt foglak benneteket elpusztítani, vagy mert magamnak akarom a Birodalmat. Azért foglak elpusztítani, mert mindig Simbelmyne mellett fogok állni. Mindig. Akkor is, ha már semmiféle mágia nem lesz, ami idekötne.
A boszorkány felegyenesedett, és hátralépett. A fekete csermelykék közben körülfogták a mágus testét a talajon.
- Keljen át a lelked békességgel a Lindigasson! - mondta fennkölt hangon, a mágus fölé tartva egyik kezét, lefelé fordított, nyitott tenyérrel.
Egyetlen szívdobbanásnyi ideje sem volt a nyomorultnak megérteni, hogy mi történik vele. Vagy megijedni.
Eris összezárta az ujjait, és a mágus egyetlen sikoltással foszlott semmivé.
Még hamu sem maradt utána a romok közt.
|
Az egyik romos, növényekkel benőtt házfal-maradvány előtt ült a furcsán oda nem illő, kéklő alak. A boszorkány egyik vállát egy cakkos, leírhatatlanul idegen megjelenésű penge járta át, szó szerint odaszegezve őt a kövekhez. Egy közönségesebb acélpenge a csípőjénél tartotta ugyanígy fogva.
A szolid kis vérpatakok ellenére, amik folyvást szivárogtak a csontszerű akármi és az acél anyaga mellett, a boszorkány nem tűnt...kétségbeesettnek. Riadtnak sem. Közönyös, kifejezéstelen arccal ült a saját vértócsájában, a semmibe meredő szemekkel, mintha..minden mindegy volna.
Vagy várna valakire.
És napnyugta után meg is érkezett az, akire várt.
- Reméltem mostanra halott leszel....Kellene a mellkasodból az a szép kis kő! Ideje átadnod. Ideje átadni a helyed valaki arra érdemesebbnek! - dühös, sértett, rikácsoló hang ágált egyre a halott falu csendjét kavarva.
A hórihorgas alak meghatározhatatlan korú volt, de büszkén viselte a régi idők dicső mágusainak kék köpenyét. Varázsló.
Egy varázsló, aki fehérbe hajlóan kék szemekkel vizslatta, némi viszolygással az arcán, a nőalakot maga előtt. Meg kellett volna ölni inkább azzal a pengével, ami végre hatott. A kivéreztetés nem volt jó ötlet.
- Te lennél ez az érdemes személy? - kérdezte a hirtelen megelevenedő boszorkány, és mélykék szemei a mágusra emelkedtek. A hangja egész szelíd volt, alig vetült bele némi gúny.
- Vagy valaki a testvéreim közül! A te időd lejárt! - vágta rá dühösen és fensőbbségesen a mágus.
- Mi is volt az én szerepem, szerinted, amit olyan lelkesen igyekeztek átvenni?
- A Birodalom feletti uralkodás!
- Az sosem volt az én szerepem - ellenkezett unottan a boszorkány, kissé megrázva a fejét, mintha csak egy teaházban beszélgetnének.
- Mert nem tudtál mihez kezdeni az erővel, ami az öledbe hullott! Szégyen! Nem vagy egy a népemből! Amint elvettük tőled a Lelkek Kövét, végre azoké lesz az uradalom, akik méltón fogják irányítani!
A figyelmesen hallgató alany mintha csak még jobban feltüzelte volna a mágust.
- Ennek a helynek már rég a mi kezünkön kellene lennie!
- Mit se tudnátok kezdeni vele! - csattant fel a boszorkány - Simbelmyne-ban nincs uralkodás! Nincs olyan hatalom, amivel minden itteni lényt uralhatnátok! Soha nem is volt! A Lelkek Köve sem fog segíteni, bolondok! Millió és millió élet van, ami létezik és halad az útján! A kő egyébként sem köthető már a simbelmyne-i lényekhez. Megsemmisítettük a kapcsolatát a lényekhez!
A mágus egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, majd az eszelős fények ezerszeres erővel tértek vissza a szemébe. Reszketve lépett közelebb a rámeredő hóhajú alakhoz, fölé tornyosulva, remlve valami....rettegést válaszul.
Nem kapott.
- Hazudsz!!! Hazudsz, hazudsz, mocskos szuka! Hazudsz!
A boszorkány kaján mód elvigyorodott.
- Miért tenném?
- Mert te gyenge vagy! Gyenge, akarat nélküli, mindenkiszolgája senki! Egy SENKI! Sosem voltál uralkodónak való, nem tudtad megszerezni magadnak a Birodalmat, és most arra vágysz, hogy ez a nevetséges baklövés titok maradjon! Szánalmas vagy!
Újabb vigyor volt a válasz, sokkal kegyetlenebb, mint az előző.
- Mondd, mit fogsz majd mondani a testvéreidnek, mikor a bukásotok fényesen kirajzolódik majd előttetek, de mit se tehettek majd ellene? És mindenki tudni fogja, hogy a te hibád vezetett oda? Hm?
A mágus úgy hátrált, mintha megégették volna. Bizony egy viszályelemű lény megteheti, hogy valaki legmélyebb félelmeivel kezd játszani.....És most pontosan ez történt.
- LÉGY ÁTKOZOTT! - visította a mágus egészen eltorult, másvilági hangon, majd a kezében termett bottal a boszorkány felé suhintott.
A csontszín penge lila fényben kezdett villódzani, majd a lila fények egyfajta erezetet rajzoltak ki a felszínen, és aztán....
villámok kezdtek cikázni a romok közt, mind egy pontba tartva végül....
égés émelyítő szaga terjedt szét.....
és a boszorkány sikolyait talán még a csillagok közt is hallották...................
Meghatározhatatlan idő telt el gyötrelemben, mindent kimosva a boszorkány agyából.
Aztán egyszercsak vége lett a szenvedésnek.
A mágus döbbenten meredt a botjára, újra és újra a boszorkány lihegő, összeroskadt formájára mutatva vele. A mágia nem működött többé.
A boszorkány egy nagy, szörcsögéssel vegyes sóhajjal felemelte a fejét, és a ház köveinek támasztotta maga mögött.
- Vége - montha halkan, majd nagy adag vért köpött a kövezetre kettőjük közé.
A mágus rémülten meredt a fekete vértócsára. Aztán a boszorkány arcára, a csukott szemekre, és a fekete vér maszatolására az ajkain.
Itt valami iszonyatos volt készülőben...
A boszorkány szemei lassan kinyíltak, és a mágusra meredtek. Éjfekete semmi ásított a szemgödreiben, és valami...ősien gonosz simított végig a mágus lelkén, aki iszonyodva, fejét rázva próbált hátralépni.
- Nem mész sehova! - sziszegte a káoszgyermek, és a mágus mindkét lábszára összeroppant. Sikoltva rogyott a földre, aztán fájdalmát feledve, elkerekedett szemekkel nézte a semmivé elfoszló pengéket.
A boszorkány nem törődött a sebeiből is folydogáló, immár fekete vérrel. Felállt, és oldalra döntött fejjel nézte az elborzadt mágust ördögi, fekete szemeivel.
Azzal sem törődött, hogy a fekete vér a kövezeten lassan, egészen lassan, de a mágus felé indul, apró csermelyként.
- Tudod....nem értettük, hogy miképp tudsz olyan erőket használni, amiknek soha, semmilyen körülmények közt nem lehetne lehetősége a létezésre a Birodalomban - kezdte lassan, tárgyilagosan, egyre erősebb hangon.
- De aztán megértettem....Ahogy én létrehozhattam a Ködöt, hasonló módon ti is áterőltethetitek más világok erejét ideig-óráig ide. Főleg ha mindkét oldalon van valami....horgonyotok a köteléknek.....Persze még így is....sokára jöttem rá mit is műveltek.....
Kékfehér, szikrázó lángok lobbantak fel bömbölve a mágus mögött. A lángokból két izmok unikornis bukkant fel, egy fekete és egy fehér. Mindkettőt elborították a csata nyomai...Vágások, horzsolások....
És mindkettő magával vonszolt, kifele a lángokból, egy-egy hatalmas, leginkább óriási angolnára emlékeztető lényt. Csak ezeknek különös, elfajzott sárkánykoponyára hasonlító, keskeny, szem nélküli feje volt.
A tekergő lények sivítottak, küzdöttek a brutális állkapcsok ellen, amik nem eresztették őket, aztán a lángok eltűntek, és mindkét szörnyeteget megbéklyózta a boszorkány szemének egy villanása.
- Anthuliss sárkányok...Nagyon okos.....De én jártam ott. Felismertem az erejüket...Igaz, talán túl sok idő kellett hozzá..... - a boszorkány távoli hangon beszélt, talán leginkább önmagához, szinte éhesen nézve a két óriási, torz sárkányfélét.
- Persze már nem lehet segíteni rajtuk azután a sok mocsok után, amit a lelkükbe toltatok....
A boszorkány a két, lehunyt szemmel ácsorgó unikornisra nézett.
- Köszönöm! A tieitek.
A mágusnak meglepődni sem maradt ideje. A két unikornis hátat fordított neki és a boszorkánynak, majd csinálhattak valamit, mert a két hosszútestű lény láthatóan halottan zuhant a talajra. A két unikornis a biztonság kedvéért bezúzta a lények koponyáit, majd vissza se nézve átugrottak a tetemek felett, és elvágtattak a faluból.
- Hosszú időbe került megfejtenem az erőd forrását. De végül csak megtettem. Persze, kellett hozzá némi kis játék a részemről, hogy utána meg is tudjunk szabadulni tőle.....Ha nem akartál volna annyira megkínozni, talán sosem tudjuk visszakövetni a kis energiatartalékaidhoz a varázsodat.....
A mágus megsemmisülten roskadt össze. Aztán felemelte arcát, hogy a lefelé figyelő, részvét nélküli arcba nézhes |
------------------------------------------------------------------------------- |
 Egyenesen a nyílt égbolt felé vette az írányt! |
 -Számolok!1....2...rajt!!!!-és meglódultak.
Kapaszkodjatok!- |
Mosolyogva nézte kettejük játékát, de közben óvatos is volt, mert egy-két élesebb kanyar után majdnem leesett Illúzió Vadászról.
Majd észrevette, hogy Elzász és a sárkány versenyezni akar.
-Úgy látom, Illúzió Vadász és Elzász készen áll egy versenyre!-mondta Koninak.
-Indítod őket vagy indítsam?-mosolygott. |
 'Versenyezni akarsz?Hát ha nagyon szeretnéd!Bár nekem teljesen jó a séta is!'-gondolta, majd újra bólintott és várt a valakitől elhangzó vezényszavakra. |
Ő csak mosolygott, de a füstre felnevetett:
-Mindigis tudtam, hogy a sárkányok, vagy a nagyobb testű lények szűk szavúak, de ilyet még nem láttam!
Ő is elmosolydott, majd utánozva Elzász hallgatagságát, nem szólt semmit, csak a lényre nézett, és elkezdett hozzá közeledni, és távolodni, néha majdnem összeért a szárnyuk.Tulajdonképpen ijesztgette Elzászt, de játékosságnak szánta.Egy idő múlva, amikor a lény észrevette, és kerülgetni kezdte, egy utolsót közeledett hozzá, majd gyorsan elrepült, és egy kört leírva vissza.Azt akarta, hogy versenyezzenek! |
'Kössz'-gondolta, de aztán eszébe jutott, hogy ezt nem hallják.Bólintott.
'Vajon hova akarnak menni?Na mindegy!Úgyis kiderül.' |
Elcsodálkozott, de aztán kiolvasta a szót.
-Elzász...szép név!-mosolygott. Közben ahogy továbbrepültek, valami szöget ütött a fejében.
'Miért nem szólal meg? Talán nem tud?...Nem biztos...' |
'Most szólaljak meg?'-gondolta-'Nem!Nincs kedvem!'
Majd messzebb állt, fekete füstöt lehellt amiből kirajzolódott a neve:
Elzász |
Ő is kiáltani akart a lénynek, de mikor Koni megelőzte és látta, hogy az mégis marad, megkönnyebbülten sóhajtott.
-Mi a neved?-kérdezte barátságosan, miközben a gyönyörű, kék szemű lény melléjük ért. |
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Itt az ideje kicsit porig rombolni ezt a helyet. - hörögte.
- Ritkán értek egyet Veled, de most kettőnké az élvezet!
Egyenesen a nyílt égbolt felé vette az írányt!
-Számolok!1....2...rajt!!!!-és meglódultak.
'Versenyezni akarsz?Hát ha nagyon szeretnéd!Bár nekem teljesen jó a séta is!'-gondolta, majd újra bólintott és várt a valakitől elhangzó vezényszavakra.