|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.30. 19:46 - |
 Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
[4-1]
--------------------------------------------------------------------- |
 Megint hallotta a zajt...de most nyíltan...elkeseredett halálnyerítés vagy kiáltás, nem tudni pontosan....ám egy árva lélek sehol! elindult a hang "irányába".Egyszer csak neki ütközött egy-láthatatlan falnak!
"Nocsak!Egy varázs fal?"és körül járta.Kocka alakú volt."!Különös. ...És milyen erős!Meggátol minden varázs ki és beszűrődését....."és megint a jaj veszékelős hang
"Hm? Mintha felülrő nem lenne olyan erős....megér egy próbát!"azzal fogott egy tollat, és feldobta a kocka tetejére.A toll hosszas harc után furta magát a falon.
Ez volt a gyenge pontja!Ahogy lyukat égetett a falba, az egész rögtön szét mállott...és mi volt ott?!Egy halálra rémült unikonris!
Koni szíve összefacsarodott a látványtól:az unikornis rém sávány volt, és elkeseredetten küzdött a lánctól, ami egy gyümölcs fához volt erősítve!
-Te jó ég ki tette ezt veled?
A lény csak fujtatott, néha elmenkülni akat, néha pedig a lányra rontani, de nagyon félt és riadt volt.Koni gyorsan fogodt még egy tollat, ami rögtön átmarta a láncot.A lény annyira húzta a láncot, hogy amikor az át maródott, hátra zuhant.
Koni nagy nehezen elmosolyodott, sugalva nincs baj.Oda szaladt a felájult lényhez, átkarolta és ezt suttogta.
-Jól van, semmi baj!Minden rendben lesz!bizony, ne félj, jó kezekben vagy.
De itt nem maradhattak!Az erdő megfelel...de hogyan vigye el?Tamácstalan volt....talán a fény erejesegítségével, de az nem ilyenre specializálódott!Ekkor eszébe jutott:az afraiak ajándéka.Elővette kis "kincsét, koncentrált, majd az erdőben ébredtek fel!
|
-Itt vagyunk!-mondta KoniIllúziónak.
-Szükgég van még rám?
-Elmehetsz!-mosolygott Koni.A sárkány boldogan repült vissza a kis társasághoz.
Koni örömmel nézett utána. |
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Körülötte porig rombolt házak maradányai, üszkös, halott romok.....
A holttesteket már rég eltakarította az idő, így most csak a szomorúság, a kihalt, üres tér vette körül a pegunit.
Nagyot sóhajtott.
'Az embereknek volt helye itt. Itt, a Birodalomban.....Kiérdemelték.....Igenis volt olyan, akinek itt volt a helye!' merengett és végül dobbantott egyet.
'Mindent nem hozhatok helyre...De valamit megtehetek...'
Előbb csak mélyen magában, halkan, szinte csak az elméjében kezdte a dallamot, majd az egyre hangosabb és hangosabb lett, mint ahogy a patak duzzad és hatalmasodik folyammá, majd nemsokára hangja betöltötte a hajdani falu tereit, minden helység felett ott lebegett és zengett a dala. Úgy szólt a dal, mint maga a hatalmas Víz: egyetlen lenyűgöző, érthetetlen, hatalmas hang volt, de mégis mintha száz meg száz és ezer meg ezer másik hangból állt össze, és lett teljessé és tombolóvá.
A dal szövege újra és újra ismétlődött, de a dallam mindig kicsit más volt, mint a Víz, ami ugyanúgy hullámzik, de mégis mindig kicsit más, és bár egyformának látszik, egyetlen hullám sem lesz pont olyan, mint egy másik, mind-mind hasonló és egyetlen óriási állandóságot alkot, de közben részletei egyszeriek, visszahozhatatlanok.
"Túl a hegyen, túl a völgyön,
Túl a füvön, túl a kövön,
Túl mindenen, mi a Földé,
Ott zeng a Víz minörökké!
Hall és átél mindent, ami volt és van,
Őriz, érez, formál, míg változatlan
És mégis mindig, mindig más
Arca örök hullámzás:
Pusztít, tombol, háborog,
Máskor éltet, záporoz;
Zúgva rohan, sebbel-lobbal,
Őrült, zúgó zaja robban,
Máskor vígan csacsogva kanyarog,
Patak tükre szikrázón felragyog;
Télen csodából kristály,
Nyáron égi enyhet ád,
Mindig egy és mindig más,
Arca örök hullámzás....
Életet ad és életet veszejt
Maga az Élet az, mit mélye s lénye rejt....."
Ulmo zengőn, egyre hangosabban dalolt, bejárta az egész falut, és a dala megtöltötte a levegőt, lassan kiteljesedett, és végül a mágia alkotni kezdett!
A víz mindenütt megjelent, felemelkedett a föld mélyéről, majd vízfalak formájában kiemelkedett! A falak ide-oda vándoroltak, majd, mikor minden törmelék, hamu és rom bennük volt, lassan forogni kezdtek és oszlopokká keskenyedtek és kerekedtek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak! Aztán az oszolpok hirtelen eltűntek a földben és velük minden rossz is, ami a szörnyűségek megtörténte után mementóul megmaradt...
Ulmo végignézett a vízes, üres területen és még egyet biccentett.
Kicsiny patakok törtek fel, és bájosan csobogva, itt-ott kisebb medencékben tavacskákká mélyülve gyönyörűséges hellyé varázsolták a hajdani falut.
'Egy nap.....ha az emberek talán visszatalálnak ide.....Talán elég szépnek találják majd ezt a helyet, hogy újra falut alapítsanak itt.....'
Kitárta szárnyait és felszállt.
Még egyszer végignézett művén, majd tovaszállt. |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ulmo a hajdani falu közepén állt.
Megint hallotta a zajt...de most nyíltan...elkeseredett halálnyerítés vagy kiáltás, nem tudni pontosan....ám egy árva lélek sehol! elindult a hang "irányába".Egyszer csak neki ütközött egy-láthatatlan falnak!