|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 21:36 - |
 *Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*
|
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
 Egy pillanatra félelem suhant át a lelkén, és megrettenve nyelt egyet. Majdnem megkérdzete miért olyan fontos az a csikó, de végül inkább csak megrázta magát.
- Igen, ha akarod - felelte újra azon a szürke hangon, amin általában mindig beszélt. |
 *Keserűen felnevetett.*
- Ami azt illeti, igen. Azt kérdeztem, hogy találkozhatnék-e az Inkubo-csikóval. |
Nagyot nyelt.
- Értem - mondta bizonytalanul, és legyűrte a rátörő rosszullétet.
Hosszú szünet következett, ahogy egymásra meredtek, aztán Azírának felködlött, hogy talán már mondott valamit a fekete lény.
- Kérdeztél valamit? - kérdezte ijedten. |
*Értetlenül nézte a kancát.
Fogalma sem volt, hogy mi történt vele. A saját bajával volt elfoglalva.*
- Nincs... semmi baj - *mondta akadozva és megpróbált kedves arcot vágni.* |
Nem válaszolt. Nem is hallotta a kérdést. Ide-oda dülöngélt, és szorosan összezárt szemeiből könnyek peregtek.
Az emlék újra és újra elemi erővel elkapta és szorongatta őt, aki hiába póbált menekülni. Őt szállta meg a sötét lélek és ragadta el, őt kapta el Steel, és őt döngölte a földbe a két lény beszélgetése, majd szórta foszlányokra Steel varázsa....Nem tudta Meznokto hogy élhette túl mindezt, nem tudta hogy élte meg, mert az emlék lassan de biztosan...az övé lett.
- Meznokto - suttogta lassan kapaszodva kifelé a rémálomból.
Kinyitotta homályos pillantását, és döbbenten látta, hogy a fekete lény rámered.
- Bocsánat - mondta rémülten félreértve a csődör pillantását, és hátrálni kezdett.
- Bocsánatot kérek! |
*Meznokto szívverése felgyorsult és szabálytalanul kezdte venni a levegőt.
Az a csikó kiköpött Inkubo volt. Kinézetre teljesen! De hogy lehet ez? Az egész érthetetlen volt számára. Hirtelen mindent meg akart tudni a csikóról. Látni és beszélni akart vele, meg akart győződni róla, hogy valóban van kötelék Inkubo és közte.
Kérdezni és indulni akart azonnal, de se beszélni, se mozdulni nem bírt. A váratlan izgalom, amibe került, előhozta gyűlölt gyengepontját: a rohamot.
Nem, nem, erre most nincs ideje! Sokkal fontosabb dolga van!
Hiába kényszerítette magát, hogy induljon, mozduljon. Nem teljesen volt a maga ura. Érezte, ahogy az utált görcs végigjárja testét, újra és újra megalázva és legyengítve.
De mint mindig, ez is tovaszállt. Meznokto gyorsan összeszedte magát és próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.*
- Láthatnám? - *kérdezte fáradtan Azírához fordulva.* |
Közelebb lépett Meznoktóhoz. Majd még közelebb. Majd még közelebb. Sötét pillantása a mén fekete tekintetébe fonódott, és egy pillanatra Azíra egyszerűen átadta a képet a csikóról, ahogy előtte fickándozik, majd felnéz.
A kanca gyorsan eltépte a kapcsot, és hátralépett, mert nem szerette ezt a mágiát használni, ráadásul félt is.
- Hiszel már nekem? - kérdezte halkan, szorosn becsukott szemekkel, ahogy lelkét próbálta csitítani.
Sok negatívummal bírt számára ez a kapocs: félt más lényektől, nem tudta hogyan reagálhatnak....és közben Azíra is kapott emlékeket akaratlanul....Most egy higanyszín lény érintését, és tomboló Sötétség kínját magában........ |
*Meznokto köpni-nyelni nem tudott.
Először hitetlenkedés futott végig rajta, majd értetlenség és végül az, hogy ez biztosan nem igaz. Hiszen nem lehet az!*
- Honnan veszed, hogy éppen olyan, mint Inkubo? - *kérdezte.* |
Kelletlenül elfintorodott, és nyelt egyet.
- Van az erisziek közt egy csikó - kezdte szinte suttogva, a földre szegezve pillantását - Egy kicsi csikó. Épp olyan, mint Inkubo..... |
*Meznoktonak nem volt erénye a türelmesség. Gyorsan megelégelte a találgatósdit.
Beugrott vágtába, elrugaszkodott a földtől és messze előreugrott, egy bokros mögé.
Nem kellett néhány másodpercnél tovább várnia, és Azíra kishíjján beleütközött. Meznokto úgy állt gy helyben, mint aki gyökeret eresztett.
Két sötét szemét a fehér kancára szegezte.*
- Tehát? |
- Nem, én....nem dehogy! - mondta keményen előre szegezve tekintetét, véletlenül sem nézve Meznoktóra.
- Én csak....én....csak úgy kíváncsi voltam! - hebegte sután, egyre jobban zavarba jőve.
Lábai egyre gyorsabban vitték előre, lassan már szinte vágtázott, azt sem nézve merre megy, mert közben leszögezte szemeit maga elé. Sörénye meg-meglebbent, és Azíra lázasan törte a fejét a szürke lobogásban, hogy mit mondjon. |
*Furcsán nézte, ahogy Azíra meglódul az úton.
Kicsit lemaradva indult csak meg, de lemaradását egy hatalmas ugrással gyorsan behozta.
Kényelmesen kocogva haladt a hófehér unikornis mellett.*
- Kivele! Had halljam, miért érdekel Inkubo? talán tudsz valamit, amit Én nem? - *kezdte a találgatást.* |
Nagyon zavarba jött!
- Én....öhm....én....csak úgy - fejezte be sután.
Gyorsan ügetni kezdett tovább a bozótos úton. |
*Miután kinevette magát, megkérdezte.*
- Miért kérdezted? |
- Ah, értem.... - mondta elkomorodva, és gondolataiba merült.
Agyának csak egy kis zuga figyelt fel arra, hogy Meznokto hogy beszélt társáról, miközben Ő maga milyen jellem, és ez kicsit megmosolyogtatta. |
- Hogy Inkubonak? - *kérdezett meglepetten vissza, majd amikor megpillantotta Azíra arcát, nevetni kezdett.*
- Nem, nincsen!
- Nehéz egyéniség. Van, amikor bárkivel kijön, másszor mindenkinek nekimegy. Egyszóval változékony, mint az időjárás. |
| - Neki.....van családja? |
*Bólintott.*
- Igen, van. Inkubonak hívják. |
Nagy sóhajjal ő is továbbindult.
- Mondd, Meznokto, ugye Neked van egy társad? |
*Meznoktot megnyugtatta a dal, mégha nem is volt vidám.
Aztán Azírára nézett és megállapította, milyen könnyen meg tudta ítélni a külseje alapján. Nem sok időt töltöttek együtt, de mégis minden elképzeltnek az ellentétét tudta meg.
Nem szerette a meglepetéseket és ha tudta, kerülte is Őket. De most...
A maga módján elvigyorodott és ment tovább.* |
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*
Egy pillanatra félelem suhant át a lelkén, és megrettenve nyelt egyet. Majdnem megkérdzete miért olyan fontos az a csikó, de végül inkább csak megrázta magát.
*Keserűen felnevetett.*