|
Témaindító hozzászólás
|
2019.08.13. 01:32 - |
Nagyon csendes út után a némán áradó fekete folyam éjbe burkolózó partján állt.
Már nem volt biztos benne, hogy helyes döntés volt a Mindenség Erejét így bevezetni a Birodalomba, nagy titokban. Talán egyáltalán nem volt helyes döntés a vizet elhozni ide....
De ezt már nem változtathatta meg......és most segítségre volt szüksége. |
[48-29] [28-9] [8-1]
Egy mosoly terült el a semmiben.
'Így egyikünk sem csinál butaságot.' |
A sötét éter egy megadónak tűnő, lassú mozdulattal köréjük csukódott, akárha lótuszszirmok zárulnának valami....értékesre.
'És mire megyek ezzel?' Kérdezte valahonnan a mély vakságból egy hang, egész...szórakozottan....nem is tiltakozva
'Végignézhetem, ahogy valami mártírlélektől hajtva, megpróbálod magad feláldozni? Nem fogom hagyni. És nincs rá szükség' |
- Veled megyek. - közölte és két pillanattal később már az eltűnő alak mellett állt. Megragadta a karját (vagyis azt, ami még látszódott belőle), mire ő is elkezdett eltűnni. |
Halk mormogás felelt csak, a lassan eltűnőben lévő humanoid alak már nem fordult vissza.
'Vannak világok, amelyek hatása alól senki, aki odavetődik, nem vonhatja ki magát. Azokban a világokban....minden odaérkező gyakorlatilag egyenlő...És mindenki magával viszi az ott történtek árnyát....Tudom hol találjam az ellenséged...Ismerem őt. És tudom hol és hogy fogom elsöpörni a létezésből...' |
- Hová mész? - szólt Eris után és úgy tűnt, nemigen akar tudomást venni arról, hogy a másik alak távozni akar.
- Mik a szándékaid? |
Eris elfordította arcát Catlytől. Túlságosan fájt minden.....minden, ami történt....a különtöltött évek... A sok veszteség... Talán mind felesleges volt.... Felesleges fájdalmak és szörnyű, sötét utak.....egyedül....
A boszorkány felemelt tenyerén táncoló éjszín lángok keltek életre. Bár a vaksötétben csak a mozgásuk árulta el őket. ' Nem fogsz meghalni. De azután, ami most jön, talán azt fogod kívánni, bárcsak én sose éltem volna....És tudhatnád már, hogy sohasem leszek ennek a világnak a vezetője. Nekem nem ezt írták meg.....Követtelek volna, és követnélek is, a világok idejének a végéig, de ennél többet ne várj. Legyen elég...hogy még mindig itt vagyok....Én mindvégig itt is voltam, Catly....'
-------------------------------
A gondolatok az elméjében olyan élesek voltak, akár egy penge. Catly mellkasa összeszorult, levegőt se kapott. Amikor már nem látott a könnyfátylon, ami a szemeit takarta, csak ezt suttogta olyan halkan, hogy emberi füllel nem is lehetett volna meghallani:
- Köszönöm.
___________________________________________
Eris újra elfordul a személytől, akinek még annyi mindent kellett volna elmondjon, és akivel annyi -más- utat kellett volna bejárjanak. Még régen.
Mert mostmár a Sors megszőtte a történetfonalat, amit le kell éljen, és a fonal kifeszült....maga után húzva a boszorkányt könyörtelenül.
A hideg sötétség újra susogni kezdett Catly körül:
'Ne gyűlölj engem azért, ami leszek, mikor visszajövök'
A kékes alak körül sűrűsödni kezdett a homály, mintha egy éji, ködös ösvényen távolodna, és nemsoká elnyelné a semmi.
|
A Boszorkányúrnő némán meredt a Birodalom Úrnőjére, és a szemeiben izzott-lángolt valami feneketlen pokolbéli harag. Rettenetes, elfojtott, reszketeg sóhajokkal vette a levegőt, és alighanem azért nem ordított egetrengetőn, mert nem találta a szavakat.
Alighanem jobb is volt, hogy Catly nem nézett fel.
A percek csak teltek...és teltek....és Eris végül egyetlen szó nélkül, egyetlen lendületes mozdulattal lódult talpra a másik alak mellől.
- Hibát követtél el - mondta végül érzelemmentes, recsegő, borzalmas hangon, mintha valami öreg sárkány lenne, akinek az idő elemésztette a hangját.
Aztán egyszerűen elfordult az összezuhant uralkodótól, és elindult...ki tudja hova...
----------------
Catly nem tett semmit, csak némán nézte a Boszorkányúrnő távolodó alakját. Aztán amikor Eris olyan 20 méter távolságba érhetett, csak utánaszólt:
- Ennyi? Csak ennyit akarsz mondani? - kérdezte őszintén.
----------------
Eris egy lendületes félfordulattal visszapenderült Catly felé. Csak épp nem sok öröm volt ebben a tettben. Az Úrnő számára semmiképp. Két fekete árnyakat árasztó üreg tátongott Eris szemei helyén. Iszonyatos látvány volt. 'Nem' susogták jéghideg árnyak mindenhol a levegőből 'Nem csak ennyi. Egy paktumot nem csak szép szóval lehet megtörni. Úgyhogy most megyek és megölöm a másik felet.'
-----------------
- Ne! Kérlek! - vágta rá azonnal.
- Ne dühből, elhamarkodottan cselekedj! - kérte szinte könyörögve.
- Beszéljük meg! Kérlek!
Csak annyi időre hallgatott el, hogy levegőt vegyen.
- Szükségem van a segítségedre. - folytatta jóval halkabban - De nem így...
--------------------
A hangok susogásával egyszerre ezúttal megremegett alattuk a talaj:
Nem vezet sehova, amit Üstökössel műveltek.
-------------------
Egy pillanatra megütközve nézett a másik alakra. Azonnal tagadni akart, de mivel nem értette a korábbi kijelentést, jobbnak látta inkább rákérdezni.
- Mit művelünk Üstökössel? - kérdezte őszinte értetlenséggel.
---------------------
Ijesztően gyorsan hűlni kezdett a levegő a két emberalak körül. Eris egy darabig hallgatott, és a csend olyan volt, mintha a szörnyű, rémálomarc töprengene....
Aztán a suttogás újrakezdődött:
'A halált kergetitek mindketten, álmok után kapkodva, ahelyett, hogy a valósággal törődnétek. És ezzel halálra ítéltek mindannyiunkat. Kit magatok előtt toltok a pusztulásba, kit magatok után vonszoltok bele.....A hűség...a szeretet....a mágia.....lények százait és ezreit kényszeríti rabigába a terveitek alatt.....A tetteitek hullámokat vetnek és a hullámokból szökőár lesz....Miért hallgassak rád?'
-----------------------
- A halál az én valóságom.
------------------------
Eris árnyai egyre sötétebbek lettek. 'És velem mi lesz? Gondoltál egyetlen egyszer is rám, amikor a paktumot megkötötted? Vagy a terved létrehozásakor? Belegondoltál velem mit teszel ezzel?'
-------------------------
- Nem ez volt a terv! - tört ki belőle fájdalmasan, hogy aztán sokkal halkabban megismételje - Nem ez volt a terv...
- Igen, gondoltam - próbálta rendezni kavargó érzelmeit, miközben beszélt, hogy megelőzze hangjának elcsuklását.
- Te vagy Simbelmyne Régense. Amikor eljön az idő, tudom, hogy elfoglalod méltó helyed a Birodalmunk élén.
Nyelt párat, hogy megpróbálja visszatartani előtörő sírhatnékját és egy gyors mozdulattal kitörölte a szemeiben gyülekező könnycseppeket.
- Nem akarok meghalni......
|
Catly egy hatalmasat sóhajtott és felpillantott Erisre.
- Ülj le, kérlek.
Amíg arra várt, hogy a Boszorkányúrnő mellé telepedjen, Skywalker felé fordult és bíztatóan rámosolygott. A középen álló fekete pegazus értette az üzenetet. Rájuk nem lesz egy hamar szükség, így távozhatnak. Arról nem beszélve, hogy Catly kettesben akart maradni Erisszel és nem akarta, hogy a lényei végighallgassák mindazt, amit mondani fog neki.
- Úrnőm... - kezdte csendesen Skywalker, de tovább nem jutott.
- Hívni foglak. - hangzott azonnal a válasz.
Skywalker erre elfogadóan bólintott és két társával az oldalán, távozott.
Az úrnő visszafordította teljes figyelmét Erisre. Egy darabig csak nézte az arcát, a lobogó hajzuhatagát, a szikrázó szemeit. Tudta, hogy most mindent el kell mondjon. De annyira tanácstalan volt, hogyan tegye! Akaratlanul is még szorosabban ölelte magához a lábait és legszívesebben ismét a szoknyájába temette volna az arcát. De nem fogja.
- Nem tudom, hol kezdjem. Nem tudom, hogy mondjam el. - bűntudatosan pillantott fel Erisre.
Végül úgy döntött, azt mondja, ami ki akar kívánkozni belőle. Nem fog azzal foglalkozni, mennyire beszél össze-vissza, érthető-e egyáltalán, vagy rendes mondatokban beszél-e. Csak mondani fogja, ami jön.
- Hatalmas hibát követtem el. Olyat, amiről korábban meg voltam győződve, hogy velem sosem történhet meg. - nagyot sóhajtott, elnézett a víz felszíne fölött a sötét messzeségbe.
- Alkut kötöttem Ummamrod-dal... - ezt a néhány szót szinte suttogta, és nem mert Eris szemeibe nézni, inkább mereven bámult maga elé, a földre.
- Alkut kötöttem Ummamrod-dal - ismételte, valamivel hangosabban - és ezzel pusztulásra ítéltem mindannyiunkat.
Sírni szeretett volna, de már képtelen volt könnyeket hullatni. Lehunyta szemeit és az arcára kiült a fájdalom.
- Nem voltam elég körültekintő... és a megállapodásunk záradéka... egy csapda volt. - csukott szemekkel beszélt, a fejét szomorúan lehajtotta.
- Én kölcsönözhetek tőle erőt, ő pedig ezért tőlem veheti vissza ugyanezt. Az elején minden rendben is volt. De idővel, ahogy teltek az évek, éreztem, hogy minden varázslatomból részesül.. valamilyen formában. Általam erősödött, én pedig gyengültem.
Kinyitotta a szemeit, de mostmár végképp nem mert Erisre nézni. Még egy pillantást se mert megkockáztatni.
- Aztán egy nap megpróbált betörni rajtam keresztül Simbelmyne-ba. - megint csak suttogott - Csak azért nem sikerült neki, mert éppen Üstökössel voltam és ő megmentett.
Elég volt arra a pillanatra gondolnia, és elborzadt. Akkora energiák csaptak akkor és ott keresztül a fizikai testén, hogy csoda, hogy nem szakadt szét. Ha a fény és fagy elemű peguni nincs mellette akkor, biztos volt benne, hogy meghal.
Catly erőt vett magán és felpillantott Erisre.
- Ez akkor történt, amikor az egész Birodalom megremegett, minden tájával együtt és a Kristály hegy kettészakadt. Illetve... pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy emiatt szakadt ketté a Kristály hegy.
Ismét a földet bámulta maga előtt.
- Ezt követően évekig nem varázsoltam.
Megigazította az egyik hajtincsét, ami az arcába lógott.
- Amikor Hektor haza akart térni a Lelkek köve kulcsainak keresését követően, már nem volt elég ereje ahhoz, hogy átkeljen a birodalmi védőbűbájokon. Nem hagyhattam, hogy ott vesszen. - az utolsó mondat szavait csak nagyon lassan mondta ki.
- Belenyúltam a tökéletesen felépített, sokszorosan biztosított védőfalunkba... és ezzel gyakorlatilag leromboltam a Birodalom teljes külső védelmét, mert Ummamrod átérezte a mágiánk bonyolultságát és lényegét. Azóta pedig folyamatosan rombolja, bármit is teszek.
Ismét sóhajtott.
- Megmentettem egy számomra fontos lényt... és kiszolgáltattam ezáltal az összes birodalmi lényt. - az arca kifejezéstelen volt, miközben felpillantott Erisre.
- Miféle Úrnő az ilyen?
Rövid ideig hallgatott.
- A kapcsolatot Ummamrod és köztem... nem tudom felbontani. - mély levegőt vett - Ezért jutottam arra, hogy akkor meg kell próbáljam a Birodalom és köztem lévőt megszakítani... hogy legalább Simbelmyne tovább létezhessen! Igen, megváltozva. Talán ki is fordulva önmagából, de legalább létezne! |
- Ez most mind nem számít - mondta szárazon, de a hangjában nem volt él. Csak hűvösség.
- Hogy értette azt Üstökös, hogy nem akarsz igazán tenni semmit azellen, ami történik? Hogy ez mind voltaképp a te szándékaid követi? Mi történt? - firtatta.
|
Arcát ismét a szoknyájába temette, úgy hallgatta Erist.
- Tudom.... tudom... igazad van... - nyöszörögte, bele a selyembe, így nemigen lehetett semmit se érteni abból, amit mondott.
Fájtak neki a Boszorkányúrnő szavai... de el kellett ismernie, hogy a szavai igazak voltak. Biztosan azért is fájtak ennyire.
Érezte, ahogy Eris rá bámul, így egy rövid időre felemelte tekintetét. De nem bírta sokáig. Inkább visszamenekült szoknyája takarásába.
- Igazad van! Tudom! Nekem kellett volna szólnom... tudom...
Kicsit oldalra döntötte a fejét, úgy sandított fel Erisre.
- Elmondhatatlanul hálás is vagyok. Ezekért is... és mindenért. |
Dühösen megfeszültek a vállai, aztán megpördült.
- Nem tőlem kellene bocsánatot kérned! Mi van a lényekkel, akiknek a Királynője, a vezetője, a védelmezője voltál?!
Szinte szikrát hányt a szeme.
- Miért nem mondtad el, hogy mire készülsz? Sőt! Ha már ilyen szépen összejöttünk, mit is tettél?! Mi vezetett idáig?!
Hatalmasat szusszantott, próbált uralkodni magán.
- A lényeid közt divat lett engem hibáztatni mindenért! Mert nem álltam melletted....mert a Birodalom ügyei érdekeltek, de te nem....mert sosem hallgattalak meg... - olyan keserűek lettek a szavai, mint a méreg.
Belefúrta a szemeit a másik tekintetébe.
- Az esetek többségében az alattvalóidhoz hasonlóan én sem tudtam soha, hogy merre jársz, vagy mit teszel! Hogyan is kellett volna odafigyelnem rád?! Nem tűnt úgy, mintha bármiféleképp többnek tekintenél, mint a többi birodalmit, és rászorulnál arra, hogy meghallgassalak!
Megrázta a sörényét és dühös, tétova léptekkel visszasétált az összeroskadt alakhoz.
- Az életem is odaadtam volna, sőt...ha őszinték vagyunk, oda is adtam....a világodért....A lényeim a te háborúid vívták meg. A bajbajutott vorstandiakon mindig rajta tartotta a szemét egy eriszi, akinek helyén volt az esze....Ezt mind véletlennek gondoltad? Ha nem álltam volna melletted, Zenit az első születésnapját sem éli meg! Mit képzeltél?
|
Arcát a szoknyájába temette, ahogy a fejmosást hallgatta. Erisnek teljesen igaza volt... nem így kellett volna cselekednie... rossz döntést... döntést? döntések sorát hozta! De mégis... mit tehetne most???
Szomorú arccal pillantott fel a Boszorkányúrnőre.
- Igen, így van... cserben hagytam mindent és mindenkit... - suttogta egészen halkan.
- Fogalmam sem volt, mit tehetnék! - bámult egyenesen maga elé.
Egy végtelennek tűnő pillanatig hallgatott. Nem tudta, hogy ki merje-e mondani, amit évek óta magában tartott... de egy óvatlan pillanatban, kiszaladt a száján.
- Szükségem lett volna rád... - alig hallhatóan suttogott és nem mert felnézni Erisre, továbbra is a talajt bámulta, mereven.
- De nem tudtam, hogyan mondhatnám el, amit tettem... Ahogy most sem tudom...
Végtelen szomorúság ült ki az arcára.
- Kérlek bocsáss meg nekem... |
Borzasztóan hideg lett a szeme.
- Üstökös elmondta, hogy valójában belőled indult ki a változás, ami ellen mind annyit küszködtünk...és nem áll szándékodban lépéseket tenni ellene.....Számtalan lény bizalmát árultad el, és felelőssé váltál a halálukért, mert még arra sem voltál képes, hogy engem figyelmeztess, hogy megmenthessem őket! Ígéretet tettem nekik, mert hittem benned, mindig, minden határon túl, hogy a Birodalom megvédi őket! És mi lett ennek a vége?!
Habár a szavai alig hallhatóak voltak kezdetben, a mondandója végére már ordított.
- Ami meg Üstököst illeti, méltó erre a helyzetre! Elmeháborodottnak látom őt.
Felkelt és megint közelebb lépett a vízhez, de nem gázolt bele.
- A KÍvánságok Aranyszemű Királynőjéhez mentünk. Ő, Gomor meg én. Válaszokat akartam, hogy mi történik velünk...és hogy mentsem meg a világunkat...És épp a Királynő színe előtt kellett megtudnom, hogy a vég tulajdonképp belülről támadt! Végig rossz helyen kerestem a megoldást! HIszen a Birodalom határain belülről, egyeneset a szívéből jött a baj.... - kegyetlen sziszegéssé halkult a hangja a végére.
És megint rázuhant a gnómok falujának, vagy a pusztai griffek fészkeinek pusztulása.... |
Állta a Boszorkányúrnő pillantását.
- Azért ismétlem, mert úgy érzem, hogy szükség van rá! - válaszolta nyugodtan, a másik arcát fürkészve.
- Nem tudom, miből gondolod, hogy elfelejtettem volna, mit jelentenek a sorai... én itt vagyok és voltam, ahogy mostmár Te is!
Kérdőn felvonta a szemöldökét és kicsit oldalra biccentette a fejét.
- Hol jártál Üstökössel? - kérdezte furcsa hangsúllyal, ugyanis nem tudta hirtelen eldönteni, hogy aggódni kezdjen, vagy örüljön?
- Jól van? - tette még hozzá, biztos ami biztos. |
Furcsálló, megütközött arckifejezéssel fordult Catly felé és a másik arcára meredt a régi-régi rigmus sorait hallva.
- Ezt épp te mondod nekem?! - morogta halkan - És azt kérdezed ellenemre van-e ez a helyzet?! Nem, nincs ellenemre, csak céltalannak látom! És ne idézd nekem a régi igézetet! Szerintem épp te magad vagy az, aki elfelejtetted mit jelentenek a sorai!
Jobban szembefordult az Úrnővel.
- Tudod hol jártam Üstökössel?! - kérdezte egészen halkan. |
Miután Eris felült és elfordult tőle, eleresztette a karját, kicsit hátrébb csúszott és ismét felvette a felhúzott és átkarolt térdes pozícióját.
- Netalántán ellenedre van most ez a helyzet? - kérdezett vissza, őszinte kíváncsisággal.
Aztán egészen csendesen, a földet nézve, mintha csak magához beszélne, így szólt:
- "Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá."
Ahogy a végére ért, újra felpillantott Erisre.
- Neked itt van a helyed. Velem. Most... és mindig. |
Elfogadta az érintést és a szinte már-már szeretetteli mágiát, de a szavakat nem.
Legszívesebben horkantott volna, de az olyannyira nem illett volna hozzá.
Sötét lobot vetettek a szemei, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát, és inkább kinézett a Víz fölé. De persze az éjszakai sötétséggel hiába is próbált volna szót érteni...Onnan nem kaphatott válaszokat.
- Igen és nem - felelte végül, valahogy furcsán türelmetlenül - Nem esett bajom. Tudom hol vagyok, vagy ki vagyok, vagy te ki vagy. De épp most tértem vissza, nem épp önszántamból, a létezés síkjának túloldaláról.....
Dacos-kutató tekintetett vetett ázott lobonca alól a másik nőalakra.
- Miért is tértem vissza? |
Catly nagyon jól érzékelte a tomboló mágiát, ami Erisben ment éppen végbe. Nem akarta lerohanni semmivel, ezért csak bíztatóan rátette egyik kezét a Boszorkányúrnő karjára. Érintése nyomán melegség, harmónia és béke áradt szét a kékes emberalak egész testében.
Catly tudta, hogy bár Eris egy nagyon rövid utazáson vett rész, ám az annál esemény- és élménydúsabb volt. Ezeknek az utóhatása nem fog semmiként elmúlni, meghatározó marad majd egész életében.
Szemeivel viszonylag közelről, már-már tolakodóan fürkészte a Boszorkányúrnő arcát és tekintetét, hogy amikor jónak látja, csendesen feltegye a kérdést:
- Jól érzed magad? |
Egyszerre volt....mindenhol...és sehol.
A Birodalom és más vidékek lényeit figyelte, az energia útján eliramodhatott végtelen messzeségekbe és vissza, érezhette magában a lelkek rezdüléseinek visszhangját a létezésben....
Finom rezdülésekkel hozzáérhetett a lét szövetéhez, és figyelhette, ahogy a lények életén és környezetén, mint víztükrön a vízgyűrűk, szerteáradnak az apró beavatkozás utóhatásai.
Pezsgett a mágia az éterben és ő vele szikrázott.
Félelmetes, végtelen érzés volt.
Minden annyira....távolinak tűnt, de mégis: sosem érezte korábban azt, hogy ennyire könnyedén hozzáférhetne a mindenséghez.
Részegítő érzés volt, ebben az élettelen semmiben, a tökéletességben, ami annyira üres volt, ennyi erőt a magáénak érezni, ennyire szabadon!
Aztán egyszerre csak....súlyt érzett, és egy leküzdhetetlen vonzást. Mintha valami magához akarta volna húzni a lényét. Összegyűjteni az anyagtalan síkokról, a mindenségbe beszüremlő energianyalábokból, egyetlen helyre.
És képtelen volt ellenállni ennek a különös erőhatalomnak.
Ahogy közeledett a mágia centrumához, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a Birodalomba kényszeríti vissza ez a varázs.
Szeretett volna ellenállni, mert nem tudta miért lenne jó ez a lépés, de....gyanította ki indította útjára ezt az erőt, és gyanította, hogy nem teheti meg, hogy küzdeni kezd vele.
És mit érne el a küzdelemmel?
Talán mégis így kell lennie...
Hirtelen a Víz nyomását érezte magán, átcsapott felette a súly, megint érezte, ahogy a csontjai, a tüdeje, minden izma átugranak az életbe, egy testbe összerendeződve.
Sokáig nem tudta merre is van a fel vagy a le, és a mágiája kész káoszként kavargott benne és fenyegetően készült hurrikánként kitörni, de akkor hirtelen levegőn találta magát. Pár pillanat múlva aztán elrendeződött benne minden, a vére áramlani kezdett, a tüdeje pedig inni kezdte a levegőt.
Aztán egy hangot hallott valahonan oldalról, és a szíve, vagy ami annak helyén volt, belesajdult az ismerősségbe.
De nem állt szándékában ellenkezni.
Mély óceánkék, pupillátlan szemek pattantak fel, és válaszként oldalra fordította a fejét, hogy megkeresse Catlyt.
De nem szólalt meg.
Egyébként sem bízott a hangjában.....Ekkora út után nem... |
[48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
