|
Témaindító hozzászólás
|
2009.07.25. 02:34 - |
Mennyláng a ragyogó, csodálatos víz felett suhant, és elismerte, hogy valóban ez lehet a Birodalom egyik legszebb folyója. A hatalmas folyó vize szinte háborítatlanul áradt a tengerek felé az utolsó belétorkolló patakok után. Mindig nyugodt, mindig tiszta, mindig sok fényt visszaverő......Nagy kanyarjai békésen tártak fel újabb és újabb csodás mezőket, ligeteket.
A gigantikus delta-torkolat viszont így is meglepte a pegazust. Sosem hitte volna, hogy ilyesmit lát! A folyó a nagy síkságon szétterült és még jobban lelassult, de a sok deltás folyóhoz képest, amiket Mennyláng életében megismert, ez nem alkotott undorító lápokat.....Nem. Itt a víz csak még békésebb és szebb lett, végeláthatatlanul terült el, és ölelkezett a tengerrel csillámlón, és talán ezernél is több gyönyörű kis szigetet hozott létre hordalékából. Némelyiken akár máguslények falvai is elrejtőzhettek, másokon éppcsak meghúzódhatott egy bajbajutott vidra.
Mennyláng puhán leszállt egy akkora szigetecskére, amin épp meg tudott állni, és szoboszerű arca mögött ámuló és andalgó lélekkel tekintett végig az álombéli tájon. |
[44-25] [24-5] [4-1]
Tyrant követte Mennylángot a levegőbe, majd pedig a Rémségek Szigetére. |
Elmosolyodott az érintésre.
- Nincs jobb ötletem, hogy merre indulhatnánk...Úgyhogy készen állok! - mosolyodott el fényesen, és lágyan a levegőbe lendült. |
Bátorítóan megcirógatta Mennyláng üstökét.
- Nos hát, induljunk akkor a Rémségek Szigetére? |
Mennylángnak tulajdonképpen nem volt kora. Felnőni felnőtt valahol, valamikor, de se a csikókorára, se a szüleire nem emlékezett, de a születésére vagy annak helyére sem - semmire. Csak az összemosódó rengeteg életre, amit végigélt. Azokra is homályosan.
Csak az emlékei jelentettek változást abban, hogy mit, mennyit élt. Változni nem változott. Nem öregedett. Csakis az emlékek mutatták meg neki, hogy egyre több időt birtokol önmagában, a szívében.
Így azért tudta, hogy nagyon rég...létezik.
És tudta, hogy ilyesmivel sosem akadt dolga. Azt viszont csak sejtette, hogy angyalszerű arcára döbbenet ül ki, méghozzá teljes, letaglózó döbbenet. Ami elég meglepő látvány volt rajta - Tyrant ugyan nem tudhatta, de Mennyláng nem emlékezett, hogy valaha is megdöbbent volna bármin is.
- Ez...lehetséges? - kérdezte végül, mikor megtalálta a hangját. |
Kénytelen-kelletlen (persze ezt nem mutatva) elengedte Mennylángot szárnyaival és fejét az ég felé fordította. Egy ideig hunyorgott, nézelődött, tájékozódott, majd nagy szisszenés közepette a homlokára csapott.
- Isil megsérült - pillantott szerelmére, majd gyorsan folytatta - Ő felelős a Birodalom Holdjáért. Mivel a képessége különleges, körülünk senki sem tudja átvenni a helyét, amíg meggyógyul. Addig... - itt hirtelen elhallgatott. Az információk mind ott voltak már a fejében, de mivel el volt foglalva, eddig nem is törődött velük. Eddig csak azonnal mondta, amit az elméjében talált, de csak most értek értelmet a szavak.
- Nem lesz éjszaka. - fejeszte be hirtelen. |
Mennylángnak fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje ölelhették egymást a szigetecskén, de nem is érdekelte....Így, mikor végülis végetért a végtelennek hitt csók, elsősorban arra gondolt, hogy minden jónak vége szakad egyszer.
Csakhogy utána mégis felfigyelt rá, hogy bár jó ideje vannak már a szigeten, a fények játéka a vízen, vagy a folyam két távoli partjánál a fákon, mit sem változott.
- Tyrant.... - kezdte gyanakvó, értetlen hangon - káprázik a szemem, vagy valóban ugyanolyan a fény, mint délelőtt volt.....? |
Tyrant először nem tudta, Mennyláng játszani, vagy csak vígasztalódni akar-e vele, vagy hogy igazából mit is gondol. Közömbösen várta a csókot, de hamar rá kellett jöjjön, hogy itt nincs helye a kételkedésnek: most csak ő van és Mennyláng. Ezen felbuzdulva szárnyaival magához ölelte a kancát és szenvedélyesen csókolt vissza. |
Mennyláng szemeiből eltűnt a fájdalom és a bánat, ahogy csodálkozva elkerekedtek, Tyrant arcát fürkészve.
Hát tényleg nem bánná a mén? Nem bánja az ő olyannyira idegen, felfoghatatlan életét?? Lehetséges ilyen szerelem? Ó miért csak most akadt rá? Miért nem találkozhattak előbb, és miért kell az átkozott tovatűnéssel élnie? Vajon megtörheti az átkot az igaz szerelem? Lehetséges lenne?
Nem akart tovább töprengeni, inkább előrelépett egy aprót, és olyan szenvedéllyel csókolta meg Tyrantot, amit már régen elfelejtett....Vagy talán soha nem is ismert meg eddig. |
Tyrant szerelmes-megértő pillantással hallgatta Mennylángot. Egyik szárnyát felemelte és egyik tűzszín tollával gyengéden letörölte az oly drága könnycseppet kedvese arcáról.
Először nem szólt semmit, de aztán gyengéden felemelte Mennyláng állát, hogy a szemeibe nézhessen.
- Mindenben, amiben tudok, örömmel segítek és melletted állok. - mondta csendesen. Ahogy a kanca arcát és szemeit fürkészte, fájdalmat érzett. De nem a sajátját... hanem Mennylángét! És ez sokkal jobban fájt neki, mint bármi korábbi sérülés, csalódást vagy bánat. Ezek mind eltörpültek a most érzett érzések mellett.
- Megkereshetjük. Ha szeretnéd, akár most azonnal indulhatunk is. |
Mennyláng ezt hallva majdnem elnevette magát, de aztán az óvatosság és tartás visszatért.
- Nem erről van szó, Tyrant...Senkivel sem kell megküzdened értem. Én a tiéd vagyok mostmár. De...tudnod kell, hogy ez mivel jár.
Mélyet sóhajtott, lehajtotta a fejét, és nehezen, fájón ejtve a szavakat, beszélni kezdett:
- Amíg rá nem döbbentem, hogy a Fény mindig el fog ragadni a világból, ahol élek....én többször is...megpróbáltam normális életet élni. Párt találni.....és családban élni vele. De a Fény kegyetlensége egy idő után megtört. Belefáradtam abba, hogy mindig összetörik a szívem. Kimerített a fájdalom. Olyan régen voltam utoljára más lényekkel...ilyen kötelékben...hogy már nem is emlékszem egyikükre sem. Túl sok világgal, túl sok élettel ezelőtt történt mind. Egyet kivéve.....
Felnézett, hogy emlékektől és bánattól ködös szemeit láthassa a lángpegazus.
- Szerelmes lettem. Vagy legalábbis azt hittem......Amikor ő....megtudta, hogy nem fogok tudni vele maradni és hatalmassá tenni őt....elhagyott engem...A csikónk soha nem is ismerhette meg őt.....Nem maradt rá időm, hogy felneveljem őt, hogy jó anyja legyek. Elragadott az átkom.....De - akadozva keresgélte a szavakat - tudom, hogy ő örökölte a képességeim egy részét. Ez már egészen kicsi korában kiderült. Sosem tudtam őt elfelejteni, és sosem szűntem meg remélni, hogy egy nap visszakaphatjuk az elvesztett időt......Most pedig eljött az az idő! Eris megígérte nekem...hogy itt, Simbelmyne-ban újra látni fogom a gyermekem........És én is így érzem........
Egy könny csordult végig hófehér arcán.
- Ha ő valóban utánam tudott jönni ide...és elfogad anyjának....akkor az anyja akarok lenni! - halkult el a hangja, és csak szemei beszéltek tovább arról a mély, könyörtelen fájdalomról, amit az annyira vágyott és sohasem elért álmok adnak a léleknek. |
Tyrant először csak összeráncolt homlokkal nézte Mennyláng gyönyörű arcát.
- Legyen bárki, akivel meg kell küzdenem érted, szívesen hívom ki. - mondta végül a tőle telhető legnyugodtabb és legkomolyabb hangon, holott belül csak úgy izzottak az erei és csak úgy forrott a vére! |
Lágyan elmosolyodott, és Tyrantéhoz biccentette fejét. Sörényszálaik összekeveredtek: a vörös és a fehér, de teljesen egyformák kavarogtak a párás szellőben.
- Nem csak Te érzel így - suttogta ő is, majd elmosolyodott. Aztán kihúzta magát, és szégyenlősen ellépett a lángpegazustól.
- Valamit azonban tudnod kell még rólam....Én nem vagyok egyedül - mondta, és szemébe némi óvatosság és félelem költözött. |
Fürkészve pillantott a fófehér arcba.
- Nagyon sokszor fog kellenem még köszönetet mondani a Boszorkányúrnőnek. - suttogta szenvedélyesen. |
Mennyláng ugyanúgy húzta ki magát, mint Tyrant, csak nála ez azzal az eredménnyel járt, mintha egy fénnnyaláb és egy angyal keveréke jelent volna meg egy hegycsúcson, elérhetetlenül.
- Eris és én először lelkekként találkoztunk, épphogycsak egymásba ütközve a Semmi határán. Hogy hogyan sodródtam ki odáig, nem tudom - borzongott meg - Lehet, hogy ő szólított....Zűrzavaros odakinn a lelkedet emésztő üresség. De néha, ha még tudsz álmodni, és elég erős mágus voltál, megjelensz, ideig-óráig, máshol. Így aztán a véletlen egymásnak sodort. Ott, a másholban. Abban az álomvilágban, ahol minden csak illúzió volt, mi magunk is. És ő annyira....más volt, mint bármiféle lény, akit megismertem! Annyira egyedi. Kíváncsi lettem a társaságára. S végül lassan úgy éreztem, szeretnék vele élni. Nem akartam tőle elválni. De ő már nagyon gyenge volt. Nem lett volna ereje visszatérni a Semmiből, egyedül nem. De én, és egy hozzám hasonló lényekből álló csapat, erőt adtunk neki. Amíg csak lehetett. Amíg csak álmodott, és mi találkozhattunk vele.
Mennyláng hideg, közönyös hangú beszámolójának végére ért.
- Ő tovatűnt egy napon. Azt hittem sosem látom többé. De akkor...nem sokkal azután, hogy újra elmaradt mögöttem egy létezés....megéreztem Eris lelkét. Újra szólított engem! A nevemen, a szívembe-lelkembe szólva. Én pedig válaszoltam a hívásra, minden erőmmel. És végül ide érkeztem meg - fejezte be csendesen. |
Tyrant hattyúhoz méltón magasra és hátra húzta begörbített nyakát. Nem értette, miért reagált Mennyláng úgy, ahogy.
- Nem, nem, félreérted! - kezdett gyorsan mentegetőzésbe. - Mint már mondtam, a Birodalom minden lényt örömmel fogad. De a minotauruszokat speciel én is! - tette hozzá lelkesen, lobogó lánggal a pillantásában. |
Mennyláng szeme csaknem jeges, sötét kifejezéssel meredt Tyrantra.
- A minotauruszok talán olyan lények, amiket nem fogad szívesen a Birodalom? - kérdezte hűvösen, és utána elutasító, zárkózótt csendben maradt, a válaszra várva. Nem indokolta meg miért érdekli a mén reakciója, de a fényesfehér pegazus láthatóan nem volt hajlandó elfeledkezni arról, amit és ahogy hallott. |
Harcias lelke visszatarthatatlanul fellobbant a minotaurusz szó hallatán.
- Minotaurusz? Hol? - tört ki belőle.
Egy pillanatra még toporgását is elfelejtette megfékezni, annyira beleélte magát, hogy végre megküzdhet valakivel! Méghozzá nem is akárkivel! De hamar észbe kapott és pillanatnyi nyugodtságot színlelt, de válasza őszinte volt:
- Örömmel venném, ha elmesélnéd. |
Mennyláng elgondolkozott.
- Az erisziekről nem sokat tudok még. De amit mondasz, érdekessé teszi ezt a Birodalmat és őket is a számomra. Eddig még nem sok máguslénnyel találkoztam, eze társaim közül se akadt egy sem. A minotaurusz, aki az első lény volt nekem Simbelmyne-ban, azt mondta évek óta nem látott egy lóféle máguslényt sem...Nagyon megdöbbentem ezen.
Tűnődve nézett kedvese szemében.
- Tudni akarod, hogy hogyan kerültem Eris közelébe? |
Orrát belefúrta Mennyláng sörényébe.
- Nincsen birodalmakszerte hozzád fogható - susogta elragadtatva. - Ezek szerint a Boszorkányúrnő sokat köszönhet nektek. Azt tudom, ő hogyan került oda, na de Te és a többiek? Nem mellesleg pedig remélem tudod, hogy örülnöd kellene, amiért az erisziekhez tartozónak vallhatod magad. Majd ha kellőképpen beilleszkedsz, sosem leszel egyedül. Ki tudja, lehet, akkor már nem is lesz rám szükséged... - engedett meg magának egy irónikus humort.
Tyrant a Főhadiszállás irányába pillantott, majd visszafordította tekintetét Mennylángra és türelmesen kezdett mesélni.
- Simbelmyne nem egy átlagos Birodalom. Mostmár egyre többen vagyunk itt, más-más helyről jöttünk, más-más elveket vallunk, máshogy éljük mindennapjainkat... itt senki nem szól bele abba, mit teszel és hogyan. Senkinek nem jut eszébe a Birodalmat megsérteni, vagy megbántani, mert mi magunk is benne élünk. Az ő bukása egyenlő lenne a saját halálunkkal. Sokan vagyunk, akik nem tudjuk többé elhagyni ezt a helyet. Nem, nem kényszerből, ne értsd félre. Ki tudja, talán te is ilyen vagy. Az idejövők sokban megváltoznak előző lényükhöz képest és szerencsére ez a javukra szokott válni. |
Erre a szózatra már ő kellett elnevesse magát, egyszerűen nem bírta megállni! Persze hamar abbahagyta. Folyton zavarta a hangja, amióta az eszét tudta. Szeretett volna egyszerűen, mindennapian nevetni. Nem úgy, mintha ezüstharangok távoli, a hegyek tiszta magasából szellőben lecsordogált hangját hallaná a lény......
- Még csak ismerkedem ezzel a világgal. Nemrég vagyok itt. Én vagyok az első Megszólító az erisziek közül - magyarázta - Így ez a vidék is épp elég varázslatos nekem. Gyönyörű.... - sóhajtotta.
- Nem leszünk közönséges lények. A Megszólítók mind eléggé.....különc alakok. De az a lélek....Eris....ő olyasmi volt, mint mi. Ahogy találkoztunk, egyre erősebb lett köztünk a kapocs. Végül miattunk erőt vett magán, és kitartott...odakinn.....Aztán mi jöttünk ővele végül...s nem fordítva. A lényei...érdekes teremtmények. De nem olyanok, mint én - mormolta halkan, szinte csak magának, egy pillanatra elmerengve.
Aztán Tyrantra nézett.
- Ez a hely...Simbelmyne...sokszor volt már lelkek átjáróháza? - kérdezte úgy, mintha csak a délutáni legelészés helyét tervezgetnék. |
[44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
