Igen. Régen itt éltek a tündérek. S most éppúgy csend honolt az erdő ezen részén, ahogy a többin. Nyoma sem volt annak, hogy valaha is csodálatos lények lakták volna ezt a vidéket, élettel, dallal és varázslattal töltve meg mindent.
A legjobban az zavarta a hatalmas mént, ahogy lassan sétált a fák közt, hogy a Mágiában sem maradt nyoma annak, hogy itt valaha is másképp lettek volna a dolgok.
Mi lehet az, ami a varázsban ekkora pusztítást, vagy változtatást képes véghezvinni?
Patái szinte nem ütöttek zajt, ahogy nyugodtan sétált egy lazább facsoportokkal tarkázott erdődarabon át. Légzése halk ritmusa volt körülbelül az egyetlen zaj közel s távol. Hol erre, hol arra szabadjára engedett egy fürkészvarázst, amelyek éppolyan eredménytelennek bizonyultak, mint az őket megelőző sok száz.
Nem volt nyoma a tündéreknek, vagy az erdő többi, korábban boldogan itt élő lakójának.
Fejét csóválva merengett a rejtélyen, néha megborzongott a hűvös délutánban. Minden olyan szürke, párás és nyomasztó lett az erdőben!
És akkor meglátta. Megtorpant, fejét a magasba emelte, rámeredt, és halk horkantásokkal próbált rájönni, hogy miért tölti el földöntúli rettegéssel a magányos, sovány, fekete palástba burkolózott alak. Szarvából lassan-lassan, mintha csak azt remélné, hogy a lény nem vette még észre őt, erő áradt szét körülötte, és pajzsot vont a teste köré.
Akárha csatára készülne! Csak épp....áthatolhatatlan, nagyhatalmú varázsa egy fikarcnyit sem tette nyugodtabbá! Iszonyat fojtogatta a torkát, és nem legendás büszkesége tartotta vissza attól, hogy megpördüljön, és olyan gyorsan vágtázzon el erről az átokverte helyről, hogy ha kell, szakadjanak bele a lábai!! Nem. Épp az ellenkezője. Valamiért azt érezte, hogy ha leveszi a tekintetét az idegenről, vagy ha megmoccan, valami rettenetes éri...Azt érezte, hogy csakis amíg mozdulatlanul áll, és szemeivel figyeli a rejtélyes, moccanatlan akármit, csakis addig tarthatja sakkban. Őrület! És mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ezt kell tennie.
Apró tisztás ásított kettőjük közt, szaporodó ködfoltok kezdték el beteríteni lassan, ahogy az idő telt. A túloldali fák közt álló lény kontúrjai néha bizonytalanabbakká váltak miattuk, néha mintha fakult volna a látványa, de moccani nem moccant.
Dominus gyomrában vadul tombolni kezdett a félsz. Valami itt nagyon nincs rendjén! A lény...az erdő....a köd...
A köd!
Későn döbbent rá, hogy ez a köd most itt előtte nem a szokásos, kísérteties, erdők varázsához tartozó köd. Nem is a rengeteg változásból született, tőle idegen, de voltaképp tudattal és céllal nem rendelkező, nyomasztó köd.
Nem. Ez itt most veszélyt jelent.
Veszélyt, amit nem ért, csak érez. Veszélyt, amivel szemben nem tudja hogyan kell fellépnie. Veszélyt, ami ellen hihetetlen élete, lenyűgöző ereje, óriási tapasztalata, harcos énje talán mit sem ér. Védtelen lehet vele szemben!
Ami azt jelenti, hogy a leszálló szürkület és az egyre növekvő köd szorításában nagyon gyorsan ki kell találnia valamit.
Mert ha nem, nem éli meg a reggelt.
- Ki vagy? - robbant elő belőle végül a kérdés hatalmas hangon, amit a félelem hajszolt elő belőle.
De a feketébe burkolózott lény nem felelt. Nem moccant. És épp ez a nyugodalom volt olyan vészjósló.....
- Mit akartok a Birodalomban? Mit tettetek a területeinkkel? Hová tűnnek a lények?! - nyerítette haragosan, egyre hangosabban. Úgy érezte, ha nem haragszik, megőrjíti a pánik, hát inkább dühöngött.
De csak a köd kavarodott fel a kis tisztáson, aminek lassan már nem lehetett látni a talaját. Más választ nem kapott.
És akkor egyszerre megérezte. A lény felől is, de mindenhonnan körülötte az erdőből, idegen varázs áradt. Rettenetes, névtelen varázs, amit a lelke előbb észlelt, mint a tudata, ezért rettegett annyira eddig.
És mostmár tudta, hogy hatalmas veszélyben van. Az átkozott energia rosszindulatúan, pusztítóan kanyargott felé minden irányból, mindenhonnan, megszakítás nélkül. Mintha ez lenne immár az erdő ereje, és ő egy elpusztítandó idegen lenne benne. Nem volt forrása, nem volt egy tudatos irányítója. Tömény, erős erőfolyam, ami iszonyatos dolgokat rejt magában a számára.
A lény mintha csak egy összeállt varázslatköteg lett volna. Vagy talán több? Képtelen volt megítélni.
Dominus már tudta, hogy itt nincs helye tárgyalásnak. Nem érne el vele semmit. Nem érdeklik észérvek a fojtogató, pusztító vágyat körülötte. Kegyelmet sem remélhet. Nem része ennek a borzadálynak körös-körül.
Vacogni kezdett, mert ahogy fogyott a fény, úgy lett egyre hidegebb. Eddig észre sem vette!
Nem. Nem. Tévedett, nem maradhat itt. Valahogyan, akárhogyan, meg kell próbálnia elmenekülni! Az az egyetlen esélye.
De ahogy egyetlen lépést megkockáztatott hátra, szemeit az alakon tartva, valami hatalmas feketeség tágult elő a semmiből a bal oldalán!
Azonnal odakapta a tekintetét, és egy tükörre emlékeztető, csak épp éjfekete, tökéletesen sima, hatalmas, függőlegesen álló lapot, talán falat, vett észre. A semmiből tűnt fel a fák közt, nem látta, hogy bármi is tartotta volna.
Vissza akart nézni a fura alakra, de az eltűnt! Megpördült, szarvában közben minden erejét összegyűjtötte, felkészült a legrosszabbra....de a másikat sehol sem látta. Akárhova nézett, ködöt látott, sűrűsödő, növekvő ködöt, és rohamos sötétedést.
A fekete tüneményre nézett, és idegesen, ide-oda pillantva, kutatva a fák közt, gyorsan közelebb ment hozzá.
Nem tudta mi lehet. Majdnem megérintette a szarvával, de végül letett róla. A feketeségen nem látta saját tükörképét, de nem is látott át rajta, hogy megtudja: van-e valami a túloldalán? Miféle mágia lehet?
De akárhogy vizsgálta, nem tudott rájönni, hogy honnan, vagy hogyan is kerülhetett oda egy pillanat alatt, vagy mi célból.
Talán a tanácstalansága mentette meg. Ahogy lépett néhányat hátra, hogy megnézze a titokzatos alkotás tetejét, és esetleg a széleit is, a fekete lap hirtelen előrecsúszott a talajon feléje! Döbbenten hátrahőkölt, és toporgó patákkal tolatni kezdett. És a lap követte!!! Hangtalanul, sem fán, sem kövön meg nem akadva, simán siklott előre az unikornis felé!
Dominus tudta, hogy ha most nem menekül el, itt a vég. Egyszerűen tudta. Érezte a zsigereiben, hogy a két méterre sem lévő feketeség elhozza neki létezése utolsó pillanatát, ha nem tud eliramodni idejében. Nem érezte felőle a pusztító szándékot, de akkor is biztosan érezte, tudta, hogy a lap valami szörnyű dolog, ami elől most menekülnie kell!!!
Egyetlen tizedmásodpercig tartott csak, hogy megpördítse nagy, csupaizom testét, és kilőjön a fák közt!
Fekete szélviharként zúgott a mostmár sötétbe burkolózó fák közt, sörénye csattogott a szélben, patái halk, de eszelős ritmust doboltak az erdő talaján. Körülötte kavargott a fenyegető, borzalmas aurájú köd, próbálta megzavarni, de Dominus még érezte saját nyomai halvány, mágikus nyomát, amiket követhetett kifelé! Elméjére egyre jobban rátelepedett a félelem, de most annyi erőt merített belőle a földrengető vágtához, amennyit talán másból sosem lett volna képes!
Száguldott, repült, orkánként robajlott kifelé. Szabadulni akart!!! Élni akart!!
Hatalmas ugrással átvetette magát egy kidőlt fán, végigrobajlott néhány csemete közt, az egyiket szabályosan kettértörte vállával, ahogy nem vesztegette már az időt rá, hogy elkerülje, szétrúgott egy földhányást, valódi robbanást vágva szana-szét földdarabokból, utolsó hajrával ráfordult egy tiszta kis útra néhány kecses fiatal fa közt, ahogy már biztos volt benne, mindennél biztosabb, hogy nincs egyedül, hogy valami körülveszi, valami magábaemészti, akármilyen gyorsan is vágtázik.....
és akkor kirobbant a fák közül a mezőre.
Jónéhány kilométert futott mé |
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Áh!Meg is jöttünk!-mondta belépve egy hatalms és díszes kapun.Tündérek ezre sürgölődött.Virágszirmokat dobáltak rájuk és eléjük.
Moon felvillanyova emelte magasra fejét,Havanna pedig roppant kíváncsi lett. Indulásra készen álltak.