|
Témaindító hozzászólás
|
2008.03.08. 14:12 - |
 Kadmosz óvatosan átlépett egy kidőlt fát, és körbenézett. Zöld, gyönyörű félhomály uralkodott az erdő legmélyén. A levegő illatos volt, mindenféle dologról mesélt. De nem ez volt az, ami igazán csodássá tette ezt a helyet. Hanem az a mindent betöltő jelenlét vagy érzés, ami azt sugallta, hogy itt minden lehetséges.
'Mágia....és Természet....itt egyek.....' gondolta. |
[34-15] [14-1]
Jövőtváró csak egy esetlen morgást bírt kipréselni magából annak jelzéséül, hogy felfogta, amit Stranger mondott neki.
Erős hányinger kerülgette, így inkább becsukta a szemeit és próbálta uralni az érzéseit, fájdalmát. |
Strangert majdnem leverte a lábáról a megkönnyebbülés, ahogy a kínkeserves beszédet meghallotta.
- A miénkbe. Segítenek - mondta tömören.
És közben gondosan leplezte, hogy mennyire kezdik zavarni sárkányérzékeit a velük lévő....kísérők..... |
Jövőtváró végre kapott levegőt. Az eddig görcsben álló egész teste lassan elkezdett kilazulni, ahogy egyre több oxigénhez jutott a szervezete. A sípolás is lassan elmaradt.
A vére viszont ugyanúgy folyt tovább, folyamatosan köhögésre ingerelve. Köhögött, de már nem görcsösen.
Lassan a feje is kezdett kitisztulni annyira, hogy nyitott szemein keresztül felfogjon részleteket abból, ami körülötte történik.
Bár a lényből, akinek a hátán lógott, alig látott valamit, mégis elég volt ahhoz, hogy beinduljon a mágiája.
- St...ran....ger... - nyöszörögte - Milyen... várba..... viszel? - préselte ki magából a szavakat. |
Stranger minden lépénél a saját félelmeiben fuldoklott, miközben Jövőtváró rettenetes hangjai kínozták. A szárnyaiba csomagolt alak a hátán egyre kevésbé tűnt élőnek.....
Valami kiülhetett az arcára, ahogy minden lépést elképesztő, feszült óvatossággal, de egy szikla elszántságával orozott el a távolságtól....a távolságtól, ami meg fogja ölni a fiatalt.....
Ugyanis Sin egyszercsak hátraszólt neki:
- Erősebb, mint amilyennek látszik. Akár túl is élheti. Mikor megharaptam, meg se nyikkant.
Stranger úgy fékezett le, mintha hirtelen egy angyal (égi vagy alaverzumi) lépett volna elé.
- Mit mondtál? - hörögte.
- Hogy erős. Mikor megharaptam, nem vinnyogott, mint a többi.
Sin elkapta a veszedelmes, gyilkos pillantást, és gyorsan védekezni kezdett.
- Tudod, hogy nem szoktak életben maradni, hát mit szá....mít - Sin a szó kellős közepén kapcsolt.
Stranger viszont innentől kezdve egy szót se szólt. Inkább az ég (vagyis a szürkés félhomály feletti lombsátor) felé emelte orrát és bömbölni kezdett. Túl hangosan, hogy ne keltse fel körülbelül minden lény figyelmét az egész erdőben....
A két démonlény döbbenten meredt rá, mintha megháborodott volna, hiszen ki tenne ilyet szándékosan??? Itt?!?!?!
Csakhogy az avar hirtelen megint csörögni kezdett...és a szürkeségből kibontakozott egy feléjük vágtázó alak. Aki nem volt ellenség.
Tompán ezüstös fényű volt a test, ami végülis lefékezett tőlük pár méternyire. És a lény, aki nem éppen barátságosan rájukmeredt, olyan volt, mint egy pokoli átokkal sújtott Steel. Sovány, szikár test, amit szorosan borított az ezüstös bőr. Hatalmas, bozontos, hamuszínű sörény és farok. És két nagy, a Véres Holdat idéző szem.
Nuruhuine unikornis volt, és egy nagyon erősen a szellemekhez kötődő lény. A két démonló undorodva tolatott el előle, mert Nuruhuine egyszerre hasonlított hozzájuk borzasztóan, és volt mégis mérhetetlenül idegen.
Ő nem uralta szellemeket és a varázsukat, mint Vanwa Vala. Ő, még valahogy élő teremtményként is...egyként élt köztük....
- Mit akarsz? - csikorogta ellenségesen Strangernek.
A sárkánylény addig meredt rá némán, míg a kanca kellemetlenül el nem kezdett fészkelődni.
- Okkal hívtalak - kezdte gyomorból morogva Stranger - Ennek a lénynek itt velem, élnie kell. Súlyosan megsérült. Segítened kell, hogy életben maradhasson, míg a várba érek vele.
Nuruhuine közelebb lépett és ránézett a véresszájú akárkire, aki Stranger hátáról lógott félájultan. Vagy talán félholtan.
- Ez nem egy szellemlény. Nem olyasféle, mint én. Még csak nem is hasonlít. Mit vársz tőlem? - kérdezte elképedve és értetlenül - Legföljebb annyit tehetek, hogy megvárjuk, míg meghal, aztán ittmarasztalom.
Stranger válasz-hörrenésére mindenki összerezzent.
- Nuruhuine - sziszegte a sárkánylény majdhogynem gyűlölködve - Van rajta egy démonharapás.....És még él.
A kanca két pillanatnyi totális döbbenet után a két ménre nézett oldalt, aztán Strangerre, és alighanem el is döntötte, hogy nem érdekli mi történt.....
Újra közelebb lépett, és ahogy a pegazus fölé hajolt, hirtelen nagyon hideg lett a fák közt.....
A szemei szinte felizzottak a homályban, amikor a szarav hegye a pegazushoz ért. És a levegő körös-körül valami...jelenléttel lett tele...
A két démonló közel húzódott egymáshoz, fintorogva, és még véletlenül se mutatva, hogy félnek....
Stranger meg hirtelen azt érezte, hogy a csomag a hátán valahogy....nehezebb lesz. Jövőtváró légzése újra szapora lett, bár semmivel sem kevésbé elgyötört.
Nuruhuine meg hátralépett.
- Élni fog - mondta ki tömören - De figyelj rám, Stranger....Ha fénylénnyel talákoztok, vagy bármi más megtöri a varázst, ez a pegazus meghal. És a varázs még sokáig kísérni fogja. És nem is fog megszűnni magától! Ha megmarad és felépül, ezt a köteléket valakinek, egy démoni lénynek kell majd feloldozni!
Stranger komoran bólintott.
- Köszönöm - mondta, és a szóban benne volt az egész lelke.
Hogy Szerencsecsillag mit fog tenni vele egy napon, ha rájön, hogy mit tett a fiával....nos....majd meglakol, ha eljön az ideje. |
Egészen elképedt azon, hogy csillagokat lát. Tisztán, fényesen. Aztán jött a fájdalom. Valósággal üvöltött, miközben Stranger a hátára vette, amiből ő persze semmit se fogott fel.
Az összetört bordák belevágtak a tüdejébe. Hörögve és sípolva vette a levegőt.
Jövőtváró felváltva nyögött, köhögött és próbált levegőhöz jutni.
Ahogy lefelé lógó fejjel lógott Stranger hátán, orrán és száján jelentős mennyiségű vér folyt ki. Kezdetben ez egyre ingerelte és kapott tőle köhögő görcsöt. Idővel viszont egyre inkább elcsendesedett. |
A pegazus, akinek a felbukkanását remélte (csak nem hitte) a szeme előtt kezdett vért köhögni.
- Mit műveltetek?! MIT MŰVELTETEK?! - bődült el Stranger, és a gödör pereménél mindeddig némán ácsorgó, zavart démonokra kapta lángoló tekintetét.
- Nem sokat - vágta rá Sin, rosszul palástolt riadalommal.
És mikor Stranger dühösen rámeredt, Marc gyorsan közbevetette:
- Nem hazudik. Épp megérkeztünk, mikor megtámadtak. A szörnyek sodortak a gödörbe, ő meg alánk szorult.
Stranger elborzadva gondolt a csúnya, kegyetlen, gyors küzdelemre, és hogy Jövőtváró mindvégig ott volt alattuk....
- Elviszem innen - döntötte el végül. Semmit se veszthetnek már, ha megpróbálja.......
- Ti pedig utat fogtok biztosítani nekem az új várig! - hörögte hirtelen felfelé a démonoknak.
Sin és Marc egy nyikkanás nélkül bólintottak neki, és elhúzódtak a látóteréből.
Stranger meg kínosan, lassan, szenvedősen, elkezdte felkotorni a pegazust a földről. Hallotta a csontok ropogását, érezte, ahogy olyan helyeken mozognak a másik lény bőre alatt, ahol semminek se kellene mozdulnia, és folyamatosan küzdenie kellett a kétségbeeséssel.
A fiú, az egyetlen csikója Szerencsecsillagnak, a kedvesnek, talán meg se marad. Talán esélyük sincs elérni a várat.
Az utolsó hírmondó ezen a világon, ami imádott szerelmeséből megmaradt, itt fog tovatűnni, ebben a nyavalyás erdőben az életből.... |
Bármiféle előzmény nélkül egyszer csak kipattantak szemei, fejét felkapta a földről és levegő után kapkodott, de továbbra sem kapott, csak egészen keveset.
Az egész testét és tüdejét ért nyomások hatására most minden egyes légvételre köhögnie kellett, így egyre kevesebb oxigén jutott ismét a szervezetébe, minek hatására ismét az ájulás kerülgette.
Nem bírta tartani a fejét, ezért inkább úgy döntött, visszateszi a földre, ám a koordináció nem sikerült, így egy csúnya puffanás keretein belül ért a arca jobb oldala a kemény földnek.
Eddig semmit nem fogott fel a környezetéből, hiába voltak nyitva a szemei. Lassan kezdett a kép egy kicsit élesedni, de csak az egyik szemére látott, a másik teljesen bevérzett.
Minden légvételre újra és újra köhögött, egyre hevesebben. A szája megtelt melegséggel, ami először kellemesen érintette. Egészen addig, amíg először nyelni nem próbált és meg nem érezte a saját vérének vasasságát. Erre persze öklendeznie kellett és ismét nem kapott rendesen levegőt.
Voltak pillanatok, amik teljesen kiestek neki. Nem tudta, hol van, nem tudta, kik vannak körülötte és mennyi ideje fekhet a földön. Újra és újra köhögnie kellett, újra és újra elsötétült a világ körülötte. |
Stranger hosszú-hosszú percekig szólongatta a pegazust, mielőtt úgy döntött volna, hogy a rázogatás és lökdösés egy jobb alternatívájával próbálzik, ami a sárkányoknál volt szokás.
(Mert semmiféle reakciót nem látott, ami egyre jobban elborzasztotta, bár legalább arra lassan rádöbbent a rémület ködén át, hogy a szürkés lény lélegzik.)
A száján és orrán előbukkanó aprócska, szelíd lángnyelvek nem voltak forróak vagy veszélyesek, de ahhoz eléggé erősek voltak, hogy meglebbentsék a levegőt a pegazus felett, és ahogy Stranger fenntartotta a picinyke varázst, a levegő melegedni is kezdett.
Nem volt jobb ötlete, hogy mit tegyen. |
Akár egy darab kő, úgy dőlt el oldalra, ahogy az egyik lény felrúgta. Csak feküdt ott az oldalán, tágranyílt szemekkel és hüledezve nézte a két démonlény tetteit. Az már igazából el se jutott az agyáig, hogy a kificamodott szárnyán fekszik és nagyon fáj!
Még mindig tágranyílt szemekkel nézett, amikor az egyikük rárivallt, mintha ő tehetett volna a furcsa lény érkezéséről.
- Én azt hittem, veletek van - mentegetőzött, de nem nagyon volt ideje többre, mert már talpra is rántották és mentek is tovább. Legszívesebben megjegyezte volna, hogy gyomorforgatóan bűzlenek mindketten ettől a zöld, alvadásnak indult vértől, de inkább kétszer meggondolta minden szavát, mielőtt az ő torkát tépi ki a két lény közül az egyik.
A kis tisztásra érve eleinte megkönnyebűlt, hogy "csak" vadállatoknak betudható csontokat vélt felfedezni, de amikor meglátta az egykori unikornis koponyáját, megfagyott benne a vér. Eddig azt gondolta, a lények azért megválogatják, kikkel végeznek... Ám ezt látva, komoly kétségei támadtak.
Jövőtváró eltorzult arccal, a gödör oldalán, szárnyánál fogva lógott és hallgatta fogvatartója tájékoztatóját.
"Huszonkettő nap?!" - hüledezett magában. "Mégis ki akarja huszonkét napig elnyújtani a saját szenvedését???"
Ahogy lenézett a gödörbe és meglátta az egykor gyönyörű unikornis szarvat, biztos volt benne, hogy nem várja meg a holnapot, hanem végez magával, mielőtt a lények kezelésbe veszik.
Teljesen el volt merülve a gondolataiba, így teljesen váratlanul is érte a támadás. Még kiáltania se volt ideje, amikor a 3 lény egyenesen ráesett...
Ahogy csúsztak lejjebb és lejjebb a gödörben, hiába próbált kitérni a harcoló lények útjából, szárnyai ezt lehetetlenné tették. Újabb és újabb harapások érték el, újabb és újabb karmok tépték meg. Érezte és hallotta, ahogy újabb és újabb csontok törnek el a szárnyában és kisvártatva már semmit sem érzett. Kétségbeesett, hogy a szárnyai menthetetlenül oda lettek...
Aztán egyszer csak akkora ütést kapott a szügyére, hogy nem kapott utána levegőt. Bár neki végtelennek tűnő perceknek tűnt, valójában viszont néhány másodperc múlva egy újabb csapás érte el, most a fején, aminek következtében elájult.... |
(II. - folyt)
Mikor a második szörnyhullát is kitolta nagy keservesen, lepillantott a mocskos lyukba, vizslatva az elmített pegazus nyomait.
És Strangernek, másik világok emléket vesztett vadállatának, a fenevadnak, az otrombának, a három eredeti eriszi félsárkány legbrutálisabbjának......megfagyott a vér az ereiben.
'Nem. Nem. Az nem lehet. Nem.'
Úgy csúszott le a gödör aljába a megnyomorodott mód heverő, mozdulatlan lényhez, hogy az se érdekelte volna, ha mindkét szárnyát letöri a gödör szájánál.
- Ébredj....Ébredj....Ébredj fel - nyöszörögte szánalmasan. Nem merte megérinteni a pegazust. És képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Képtelen volt rájönni élhet-e még a lény....
|
Marc a pegazust rúgta le a lábáról, rárivallva a támadóra, valami furcsa, sikoltó ürvöltéssel, és amikor az válaszul rámeredt.....
.....Sin, egy nagy, mohos kőről lendületet nyerve, iszonyatos üvöltéssel ráugrott a dögre, őrületes haraggal a szemeiben, miután szó szerint előbukkant a semmiből!
A két démonlény meg se próbálta igazán támadni a tankszerű testet. Sin oldalról tépte-szaggatta a lény nyakán és fején a bőrt, míg Marc, átugorva a ledöntött pegazust, ráakaszkodott a lény alsó állkapcsára. egyenesen szemből. Nem törődve a hatalmas karmokkal kaszáló mancsokkal, vagy azzal, hogy ha véletlen lecsúszik, pont a lény előtt lesz, aki egy mozdulattal fogja letépni a fejét.....
Nem lehetett természetes, hogy a hánykolódó, csupaizom óriáson mindketten meg tudtak maradni. De az igazán természetellenes, gyomorforgató része a harcnak akkor jött, mikor Sin kétségbeesetten elkezdett kiáltozni egy-egy harapás közt (a fejét már ellepte a furcsa fenevad sötétzöld vére).
Marc az állkapcsával, a harapásával tartva magát hirtelen az egész testén felrántotta eddigi, úgy-ahogy hátsó patákon egyensúlyozó ágaskodó tartásából. És mind a négy lábával nekifeszült a támadó szügyének, aztán minden eddigi rettenetes visításnál rosszabb üvöltést eredményezve a megtépett szörnyetegből, egy hatalmas, reccsenő hang kíséretében, darabokra tépte a lény egész állkapcsát!
Lezuhant a földre, Sin meg épp elé érkezett le egy elrontott ugrással.
A szörny már nem törődött velük. Vinnyogva menekült a sűrűben, vériszamot kenve mindenfelé maga után.
Mindkét démonlény sziszegve, dühöngve, zöld vért köpködve tápászkodott fel, és olyan dühösen meredtek a még mindig egy helyben kuporgó pegazusra, mintha ő tehetne mindenről.
- Ezek után higgyük is el, hogy senkit se szolgálsz?!?! - gyűlölködött Sin, aztán gyorsan, kapáló mozdulattal belerúgott a tollas lénybe - Kelj fel, és szedd a lábad!
Sin ezek után szorosan előttük haladt, és akárhányszor kedve tartotta, kirúgott egyet vaktában hátra, hol elvétve, hol telibetalálva a pegazust.
Mindketten tettek volna róla, hogy a lény ne járassa a száját többé, míg a táborhelyre nem érnek.
Csendes, feszült, egyre kopárabb tájra vivő útjuk volt ezután, a lassan, de biztoan egyre lejtősebbé váló talajon. Amikor a fák törzse különös mód sötétszürkévé, majdnem hamuszínűvé kezdett válni körben, mindkét lény hirtelen lehiggadt.
Szinte szürkületi lett a homály idelenn. A fák törzsei közt nem nagyon nőtt itt már semmi. Avar, halott levelek csörögtek a patáik alatt, miközben egyre elérhetetlenebb magasságba emelkedett a lombozat élő zöldje a fejük felett.
Aztán egy váratlan kanyarral egy különösen széles fa után, egy kicsi tisztásra értek, habár ezen is nőttek itt-ott fák, megőrizve a táj homályát az egész kis nyiladék felett.
A pegazusnak aligha ez szúrt elsősorban szemet. Inkább a talajon szerteszét heverő csontok. Óriásmedvék, gnómmaradványok, egy egészen delfinére emlékeztető bordasor.....és a tisztás szélén, gallyaktól fedve, egy már fehérre fakult unikornis koponya.....
A pegazusnak nem volt ideje érdemben körülnézni mégsem. Marc egyetlen irdatan lökéssel megtaszította, és mielőtt rájöhetett volna mi történik, lecsúszott egy meredek falú gödörbe. A gödör szűk volt és épp annyira mély, hogy egy sérült lény, vagy mondjuk bármiféle röpképtelen lény, még véletlen se tudjon kijutni. Segítség nélkül nem.
Odalenn egy szépséges, feketébe hajló unikorniszarv hevert a sárban. A tövénél egészen ametisztkristály-fényű belső bukkant elő, ahogy heggyel a talajba fúródva várta az enyészetet. Brutális, szilánkos törésről árulkodva.
Sin közben megmozgatta a lábait, hogy a pegazus rájöhessen: az egyik szárnya hegyén áll. Talán még a lelökés előtt nehezedett rá. A megmart szárny így viszonylag kényelmetlen megfeszültségben nyúlt ki a gödör pereméig, Sin patái alá szorult végével.
- Az első nap senkit sem bántunk - mondta Sin magától értetődő hangnemben.
- A második napból a kis barátod látogatása miatt kapsz egy picike ízelítőt - tette hozzá, aztán egy kobra sebességével és pontosságával mart bele a tollakba a nagy evezőtollak alatt. Néhány kisebb, erős evezőtoll és egy maroknyi nagy pehely szorult a szájába. Az egészet tövestől tépte ki egy fejrántással. Aztán elengedte a pegazus szárnyát.
- A második naptól a hetedikig a miénk lesz a két szárnyad - szólalt meg Marc, kifejezéstelen arccal nézve lefelé a gödörbe - A nyolcadik nap a lábaid következnek. A tizennegyedik napon kérni fogod, hogy legyen vége.
Sin elvigyorodott, ami mostmár egészen hajmeresztő volt a rászáradt sötétzöld vér rétegének hála.
- A huszonkettedik napnál tovább senki se bírta - mondta örömteli hangon.
És ekkor megzörrent az avar, túl közel és túlságosan erőteljesen. A két démonlénynek annyi ideje volt, hogy megperdüljenek.
Az összeroncsolt pofájú szörnyeteg és két társa repültek feléjük lefelé a lejtőn, lábaikkal alig érintve a talajt!!!!!
A sérült lényt azonnal megölte Marc egy szemmel követhetetlen sebességű mozdulattal, kitépve a lény torkát a helyéről, de nem maradt elég ideje kitérni a zúgó tetem elől!
A dög, ő, és a legnagyobb testű szörny a trióból egyenesne bezuhantak a gödörbe.....
A félelem nélkül vicsorgó Sin úgy ütközött össze a harmadik lénnyel a tisztáson, mint lavina egy sziklával.
Marc eszelősen kapáló, harapó-maró, hörgő lénye meg ide-oda tekeredve próbálta elkerülni az alászorult szörny agyarait, ha a karmait nem is bírta, miközben egyre mélyebbre tolták rúgkapálásukkal a halott lényt a gödör alján.....
A káosznak egy másvilági hörgésből induló bömbölés vetett véget.
A Sint ide-oda rúgó, és ezzel minden támadást elkerülő lény lángralobbant, aztán egy fekete.....halálmadár zuhant a gödörbe.
Tövisek....kőszerű izmok........bömbölő-visító, dobhártyaszaggató üvöltések.......kígyószerű tekergés...és hatalmas, vaskos szárnyak, amik egyre jobban a gödör falához préselték Marcot is, de a szörnyet is.....
Aztán szakadó szövetek hangja, és a gödörből kikászálódó szárnyas féllény ledobta vérszennyes, eredetileg vörös lábai elé az utolsó szörny fejét.
Sin tántorogva vonszolta magát a gödör széléhez, leírhatatlan, jeges félelemmel bámulva lefelé a hullákra, hogy aztán hátborzongató sebességgel elterüljön a fején vigyora, ahogy Marc szembemászott vele, szánalmasan nyomorult mód érkezve ki a gödörből.
A két démonlény mit se törődött a fekete rémlénnyel, úgy bújtak össze, akár a galambok.
Aztán Marc csak kipréselt magából egy sóhajt:
- Stranger....A legjobbkor.....
A lény csak bólintott.
- Az erdei őröknek össze kell fognia - sziszegte.
Sun kipillantott Marc nyaka alól a gödör felé.
- A pegazusunknak azt hiszem annyi - mormogta kesernyésen. Igazából nem érdekelte mi lett a fogollyal.
Stranger csak halkan morrantott egy kérdőt. Indulni akart, mikor megürötte a fülét a szó.
- Fogoly. Ma kaptuk el. Ellenség - foglalta össze Marc, és a gödör felé intett - A támadás előtt löktük be. Két többtonnás hulla alatt nem sok maradhatott belőle.
Mindkét démonlény egészen aljas, számító módon meredt a félsárkányra.
- Nem segítenél kihúzni a hullákat? - nyöszörgte nevetséges elesettség-mímeléssel Sin.
Stranger hatalmasat horkantott, de....a két lény tényleg nyomorult mód festett.
Négy lábával és szárnyaival is kapaszkodva a gödör csúszós földfalába, lemászott, és egyik dögöt a másik után rángatta-vonszolta, rúgta-tolta ki a gödörből.
Mikor a második szörnyhullát is kitolta nagy keservesen, lepillantott a mocskos lyukba, vizslatva az elmített pegazus nyom |
| Jövőtváró egész hősiesen viselte saját maga által magára mért sorsát. Csak akkor szisszent fel hangosan, amikor egy-egy bokorba, vagy az aljnövényzet tapadó indáiba beleakadt valamelyik szárnya. Nem igazán tudott semmit kezdeni velük. Az elején még próbált úgy haladni, hogy elférjen nagyobb hangoskodás nélkül a növényzetben, ám hamar rájött, hogy bár ő nem tartozik a nagytestű pegazusok közé, ez itt neki most nem fog sikerülni. Így beletörődve az újabb és újabb szárnytépésekbe és az újabb tövisekbe, haladt előre a kijelölt ösvényen. És hallgatta útközben a két másik lényt. Először nem teljesen értette, mire gondolhat a két lény. Szerette volna megfejteni, kik ők, honnan jöttek, kihez tartoznak (ha egyáltalán tartoznak valakihez) és legfőképp miért vannak itt? Ám ahogy egyre többet hallott, egyre jobban ráncolta a homlokát. Alapvetően nem igazán akart beszélgetésbe elegyedni a lényekkel. De volt egy pont, ahol nem bírta szó nélkül hagyni a hallottakat:
- Nem Uram van, hanem Úrnőm. És nem kaptam semmiféle ígéretet nem hogy Tőle, hanem senkitől se. Nem küldött senki és nem teljesítem senkinek a küldését. Születésemkor kapott szabadságommal élve teszem azt, amit akarok, amikor éppen akarom. - beszédét az éppen orra elé "pottyant" furcsa formájú lény szakította félbe. Ahogy végignézett az éles fogakon és karmokon, arca eltorzult.
- Úgy tűnik, további marcangolás elébe nézek - sóhajtotta halkan csak úgy maga elé, füleit beletörődően elbillentve kétoldalra.
- És ezért még csak fizetséget se ígért semmilyen... Alcatraz, vagy a cimborája - szólt fennhangon, a mögötte lépkedő alaknak címezve szavait. |
- Indulás - vágta el egy sajátosan tompa, és mégis ellentmondást nem tűrő paranccsal Marc a másik lény készülődő szóáradatát.
Sin kelletlenül, összehúzott szemekkel rámeredt, aztán elnyihogta magát, és meglódult az egyik legkisebb ösvény felé. A növényekkel csaknem benőtt sáros kis úton az izmos, tömzsi kis test gyorsan tovatűnt, de szárnyakkal, és főképp sérült szárnyakkal......
Marc egyetlen szó nélkül várta meg, hogy a pegazus elinduljon, aztán ő is beolvadt a lombok közé.
És hosszú, hosszú, hosszú órákon át meneteltek az egyre riasztóbb, egyre súlyosabban az elmére telepedő erejű erdőben, ahol lassan semmi más hang nem maradt, mint Sin patáinak vidám dobogása, ahogy néha messze-messze előreloholt, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban bukkanjon elő, néha majdnem oldalba kapva a pegazust, ahogy előbukkant a lombok közül.
Aztán lassan szürke árnyak telepedtek rájuk, ahogy a fák lassan oszlopcsarnok-óriásokká nőttek mindenfelé, és a bozót alant megritkult.
- Amikor a háborúknak vége lett, mindenki annyira, de annyira felejteni akart, hogy azokkal a dolgokkal, amik az erdőbe beköltöztek, ezer örömmel nem foglalkozott senki - kezdte váratlanul Sin, hátra se pillantva, mintha csak a levegőnek sziszegne.
- Voltak persze birodalmi lények, főleg sötétlények, akik szintúgy pont ide költöztek be, magányt, nyugalmat keresve....Kár, hogy mikor megpróbálták figyelmeztetni ezt a világot, hogy a leközönségesebb területek legmélyén...megmaradt....majd feléledt valami...valami.....valami veszélyes....senki, a világon senki se hallgatott rájuk!
Sin hirtelen hátranézett és a szemei szinte égettek.
- Mikor azok a valamik kijöttek és megöltek mindent, akkor persze már késő volt. De ezt úgyis tudod te is, nemde? - sziszegte őrült gúnnyal és mérgező, égető haraggal.
- Aztán csak menekülés, jajveszékelés, vesztes harc vesztes harc után!! És rengeteg, rengeteg halál....Könnyű dolgotok volt, mi? Olyan honnyű - a hangja susogássá halkult, és nem nézett többé a pegazusra.
- Most a tiétek itt szinte minden....Illetve csak volt....Sajnálhatod, hogy nem mehetsz majd vissza az uradhoz! Mesélhettél volna neki mirólunk. Mi tanítjuk most félni azokat, akiktől mindenki rettegett....És nem is fogunk már megállni, csak akkor, amikor már a félelem se marad....mert nem marad, aki féljen.....
Sin újra előrerohant, és meglepő mód az eddig hangtalan lépdelő Marc szólalt meg:
- Annyira meglep, hogy magadfajta nemes lények is beálltak szolgának...Tudom, csodás ígéreteket kaphattál, de mégis....Inkább a magunk fajta szokta szolgálni Acrunazt vagy a társait. Igaz, túl nagy már a hatalmuk...Bárki lehet a szolgájuk....
A pegazusnak megijedni se volt ideje, mikor a jóétudja honnan egetrázó, iszonyatos üvöltéssel közéjük zuhant egy...óriási varangykutya?
Négy hihetetlenül izmos láb közt lapult a szintén izmos, tagbaszakadt test, a tömzsi nyakon meg egy harcikutyáéra emlékeztető fej ült, enyhe krokodilos beütéssel.
Se a kőkemény, edzett bőr, se hatalmas fogai, óriási karmai és rosszindulatú szemei nem ígértek túl sok jót.
Épp a pegazus előtt állt. |
| Jövőtváró, híven a nevéhez, csak várta a jövőt. Nem próbált védekezni, csak figyelte a két lényt, ahogy támadásba lendülnek.
A szemből támadó olyan erővel vágta először állon, hogy még a lélegzete is elakadt, a másikuk pedig olyan profin ficamította ki a szárnyát, hogy csak pislogott. Először persze, utána a szemeit forgatta a fájdalomtól és szintén a testébe nyilaló egyéb fájdalomtól sziszegett.
Miután a két lény végzett az előkészítésével és megszólalt, keserűen felnevetett.
- Hogyne, az imént is pont erről beszéltünk! |
A lény borzasztóan rossz választ adott.
Nem tudhatta, hogy azzal, hogy veszélyes lénynek tünteti fel magát, aki még ezt el is ismeri, nem csak megdöbbenést válthat ki a két démonból. És persze egy tiszta döntést a sorsa felett.
Hanem hatalmas riadalmat.
Ami az erdő itteni részén, az itteni lények közt, és főleg a két démonló közt, sohasem meneküléssel járt.
Egyetlen szemvillanás egymás felé, aztán a tömzsi alak valóságos bikaként robbant a pegazus szügyének! De nem az volt a célja, hogy ütközzön a lénnyel....
Ahogy beért a pegazus hátrahőkölő nyaka alá, hatalmas energiával felcsapott a fejével, és kőkemény csattanás remegtette meg a levegőt, ahogy homloka nekivágódott a pegazus torkának és állának, elképesztő, fojtogató fájdalmat ébresztve maga után.
Marc eddigre már meg is érkezett a lény hátára, ahol egyetlen rúgással elérte, hogy az egyik gyönyörű szárny kificamodjon.
És miközben ő lecsúszott a pegazus oldaláról jobbra, Sin oldalra csavarodott, a még ép szárny tövéhez, és úgy mart bele a szövetekbe, akár egy mérgeskígyó. Egy rántás, csúnya tépkedés az izmok közt, vér vér vér....
A két démonló egymás mellé penderülve került messzebb a súlyosan sérült pegazustól.
- Érdekes....nem tűnik sötétlénynek a vére - mondta elmélázva Sin, a száját nyalogatva.
- Lényegtelen....Mostmár nem tud elrepülni, csak ez számít - susogta Marc.
- Remélem kész vagy némi gyaloglásra - nyihogta emeltebb hangon Sin a pegazusnak.
|
Jövőtváró mostanában sportot űzött abból, hogy kereste a menthetetlen, halálos helyzeteket. Elege volt abból, hogy gyakorlatilag bárkinek a jövőjét láthatta, csak a sajátját nem és arra volt kíváncsi, hogy ez csak a mágiájának a fejlődésének egy állomása, vagy örökre így lesz és már nincs hova tovább fejlődnie? Ezért egy elég drasztikus módszerhez folyamodott: már többször megpróbálta életveszélybe sodorni magát azért, hogy az utolsó pillanatban vajon látja-e a fenyegetést. Eddig sosem látta, de mindig megúszta, így arra a következtetésre jutott, hogy valójában nem is volt valódi életveszélyben.
Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy mindent egy lapra tegyen fel. Az első néhány kísérlet után olyan görcsös rohamok jöttek rá, amit maga sem értett. Aztán rájött, hogy az "éppen megúszás" az elméjét ugyan nem viseli meg, de a testét nagyon is.
Amikor az arcába mászó lény eljutott a "mi kedveskedünk" részhez, akaratlanul is, de kuncogni kezdett.
Ügyet sem vetett a mögötte megszólaló lényre, csak az előtte lévőt nézte.
- Szeretném, ha megmutatnátok a saját tisztásotokon, hogyan kedveskedtek a vendégeiteknek itt az erdő ezen sűrű részén. - válaszolta erőltetett mosollyal az arcán.
Pontosan érezte, hogy most oda került, ahova akart. Ám ez egyben el is borzasztotta. Vajon ugyanazon az ösvényen fog járni, mint az elődei, akik mind "eljutottak" a tisztásra, de kifelé már a démonlények hasában emésztődve jöttek?
Akárhogy is lesz, Jövőtváró rálépett azon események bevezető lépcsőfokára, amik elvezetik az újjászületéshez, vagy örök feledésbe taszítják. |
- Ó, milyen okos! - sziszegett Sin, és elvigyorodott. Úgy igazából. A szélesre nyíló száj majdnem a szemei alatt ért véget kétoldalt. És tele volt majdnem tűszerű, kegyetlen fogakkal.
Lassan közelebb somfordált, alig várva, hogy a bátor kis lény arcába másszon. Igen, az ilyenekkel remekül lehetett szórakozni!
- Általában aki ilyen okos, az okkal van itt. És aki okkal van itt, de mi nem ismerjük, általában nem valami...kedves okból van itt.
A barna-kék lény csak figyelt, és meg se nyikkant a pegazus mögött. Sin szabadon tehette, amit akart. Ha Marc nem modzul, akkor talán...még helyesli is a tetteit.
- Kedvesnek mondanád magad, te lény? Kedves tervekkel? Kedves célokkal?
Újabb pár apró lépés előre.
- Ha olyan kedves vagy, mint ahogy gondoljuk, eljöhetnél velünk a saját kis tisztásunkra! Ott szoktunk vendégséget tartani! Mindenféle lénynek! A legtöbben annyira élvezik, ahogy mi kedveskedünk, hogy sosem mennek el! Soha! - a hangja mostmár egészen magas volt, majdnem hisztérikus, a vigyorgást meg mintha nem bírta volna abbahagyni. Valamit nagyon élvezett a saját szavaiban.
Pislogás nélkül, a rémisztő, lóféléhez nem való szájon ülő mosoly kíséretében figyelte az ismeretlen lény minden kis rezdülését.
Akárki küldte is, nem valószínű, hogy valaha viszont látja.
Dehát így járnak az ostoba megbízók ostoba ügynökei. Az erdőben Sin és Marc nem játszottak bíróságot.
Ők takarítottak. Ha valami nem tetszett vagy gyanús volt, megszabadultak tőle.
És egy valódi pegazus nem tévedhet be az erdőbe így. Idáig nem.
- Jobb lenne, ha elmondanád miért vagy itt valójában. Jobb lenne.....neked - susogta halkan, teljesen érzelemmentes, kísérteties hangon az antilopszarvas lóféle az idegen pegazus mögött. |
Jövőtváró pattant egyet lépés közben, amikor meghallotta először a hátborzongató, idegen hangot. Megijedni nem szégyen, na de ennyire látványosan? Ezzel mindenesetre tenni már nem tudott semmit, talán korábban kellett volna elgondolkodnia azon, mennyire is szabad lankadni hagynia figyelmét. Megdermedt és mielőtt bármit tett, vagy mondott volna, alaposabban szemügyre vette először az előtte álló lényt, majd hátrafordult, hogy szemügyre vegye a másikukat is.
- Nem tud eltévedni az, akinek az úticélja önmaga előtt is rejtve van - válaszolta hűvösen a szemből közeledő lény arcát fürkészve.
- Lehetséges - fordult a másik lény felé - Ám szerintem a "Hol?"-on sokkal kisebb a hangsúly, mint a "Mikor?"-on, vagy akár a "Miért?"-en - bámult vissza a sárga szemekbe, várva tulajdonosuk reakcióját. |
Az erdő mindig is olyan hely volt, ahol rengeteg mágia összpontosult. És fajtól, típustól, elemtől függetlenül vonzotta a lényeket. Mindenki találhatott magának valami vonzó területet itt. Sosem volt olyan nagyon meglepő, hogy egy fa mögött, egy forduló után, egy bozótosban a legkülönfélébb lények lapulhattak.
De amikor a Birodalom változni kezdett, amikor a határain egyre több lény tudott besurranni, olyanok is, akiknek sosem lett volna szabad.....akkor az erdő már nem egy csodálatos, mágikus gócpont volt, ahol mágikus és mágiátlan is egymásba tudott botlani, hanem......valami sokkal veszélyesebb.
Továbbra is közönséges zöld lombok nőttek, továbbra is ártalmatlannak, hétköznapinak látszott. Senkit és semmit nem akadályozott valamiféle erőtér a belépésben és az erdei utakon haladásban.
De mégis......Ahogy a lény az erdőt járta, hatalmába kerítette egy érzés. Mintha valami baljós dolog készülődne valahol. Ki tudja hol? Ki tudja mi is pontosan....?
Változó volt ki mikor kezdte el érezni a fenyegetést, a készülődő energiákat. A levegőben....a bozótból...a fák felől....
És sokszor az érzés nem maradt puszta hátborzongató érzés.....
Egyre több és több különleges, fajtába be sem sorolható alak kezdte otthonának tekinteni az erdőt.
Ezeknek a lényeknek semmi sem parancsolt, semmi sem jelentett akadályt.
A mágiájuknak sem.
Eltelítették maguk körül a tájat, és nem törődtek vele kinek ártanak. Mert sokuk ereje nem volt barátságos.
Az erdőben könnyedén el tudtak bújni az őket hajszoló birodalmiak elől. Könnyedén elkerülték a fenyegetést, ami a kényelmes élet végét jelentette volna.
És az energiájuk, és sokszor a pusztító étvágyuk mindenre, ami él és ereje van, egyre több és több életet követelt....
Minél mélyebbre ment a lény az erdőbe, annál könnyebben válhatott tovatűnő emlékké a világból....
Sokan megtanulták, hogy el kell hinni: a veszélyérzet nem csupán képzelgés. Sokan inkább elhagyták az erdőt, borzalmas éjszakáival, a hang nélkül közeledő rémekkel, a halál ígéretével minden ki szellőben........
Akik maradtak.....nos....azok voltak felelősek az erdő eredeti, békés lakóinak távozásáért, és az erdő mind veszélyesebbé válásáért.
És persze....maradtak még olyanok, akiknek sem veszélyes, sem idegen nem volt egy ilyen atmoszféra.
Sin és Marc csendesen haladtak végig a szokásos kis körútjukon, az erdő mélyén. Szerettek itt. Ahhoz képest, ahonnan ők jöttek, az erdő egy bájos, szeretnivaló, nyugodalmas otthon volt.
Az övék lett az erdő minden olyan szeglete, ami nem volt a Sötétségé. Ők vigyázták itt a rendet, ha már az "új lakóktól" megszabadulni nem lehetett.
Sin vigyorgó szadizmusát Marc néma szívtelensége épp megfelelően ellenpontozta, hogy ne váljanak a gyilkos rémlényekhez hasonló szörnyekké.
De ahhoz épp eléggé idevalók voltak, hogy gond nélkül elbírjanak....gyakorlatilag bármivel immár az erdő hozzájuk tartozó részein.
A látóterükbe csámborgó pegazus mindkét démonfélét megdöbbentette.
Na ennek a lénynek semmi keresnivalója itt! Persze lehet csali.....Csak épp őket ilyesmivel nem lehet elkapni.....
- Sétálgatunk, sétálgatunk, kis barátom? - kajánkodott Sin, néhány fa mögül a pegazus elé kerülve.
- Nem bölcs dolog - mondta halkan Marc, a pegazus mögé lépve.
- Már-már azt hinnénk eltévedtél... - vigyorgott Sin, mélyre engedve fejét, onnan vigyorogva fel a pegazus arcába.
- Vagy pontosan tudod merre jársz, de ezzz....nem sok jót sejtet - susogta Marc, rezzenéstelen arccal meredve a szárnyas alakra nagy, pupillátlan sárga szemeivel.
A két lény hidegrázós kis beszéde után valahogy....nagyon....nagyon feszült lett a légkör a fák közt. |
Jövőtváró céltalanul lépkedett előre, nem is nagyon figyelve arra, merre halad. Az erdő ezen részén már nagyon sűrűn nőttek a fák és a nap fénye is alig-alig tudott csak áthatolni a lombok között.
Nagyon el volt merülve a gondolataiba. Leginkább csak arra figyelt, hogy ne menjen neki egyetlen vastag fatörzsnek sem. |
[34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kadmosz óvatosan átlépett egy kidőlt fát, és körbenézett. Zöld, gyönyörű félhomály uralkodott az erdő legmélyén. A levegő illatos volt, mindenféle dologról mesélt. De nem ez volt az, ami igazán csodássá tette ezt a helyet. Hanem az a mindent betöltő jelenlét vagy érzés, ami azt sugallta, hogy itt minden lehetséges.