|
Témaindító hozzászólás
|
2008.03.01. 00:44 - |
 Leolan nem egészen ide akart kilyukadni. Értetlenül nézte a hatalmas, fekete fákat maga alatt, mélyzöld lombjaikkal. Emlékeket, érzelmeket, hangulatokat sodort a hűs szellő a millió illattal alant......
- Azt hiszem kicsit eltévedtem - vallotta be. |
[29-10] [9-1]
_________________________________________ |
*Követte Leolant.* |
Kilőtt a tengerpart felé! |
*Habozás nélkül bólintott.*
- Jó ötlet! Semmi kifogásom ellene! |
Elmosolyodott.
- Nagyon rég jártam utoljára a tengerparton....De szeretnék elmenni oda! Üdülni! |
*Beadva derekát Leolan után evezett szárnyaival.*
- Esetleg már van konkrét terved is? - *érdeklődött ártatlanul.* |
- Hisz magadfajtánál.....illetve magunkfajtánál - mosolyodott el - sosem lehet tudni! Ki tudja mibe keveredik bele két ilyen ősi lény?
Nagyot csapott szárnyaival, hogy lendülete növekedjen.
- És az "elég" relatív szó! - nevetett. |
- Kalandraaa?? - *kérdezett vissza meglepetten.*
- Elég kaland történt velünk mostanság, nem gondolod, drága Leolanom?
*A nemrégiben történtek teljesen letaglózták, de most Kedvesének köszönhetően kezdett feloldódni.* |
Leolan felkacagott, és kecses szaltót téve Üstökös körül mellésuhant.
- Csak nemtán valami kalandra készülsz? |
- Akkor hát... akár indulhatunk is! - *ajánlotta és lassan elindult elfele, pontosan még maga sem tudta, hová.* |
Mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem....nincs itt dolgom.... |
- Nekem nincs dolgom itt... - *válaszolta őszintén.* - De ha szeretnél valakivel találkozni, vagy beszélni, akkor természetesen elkísérlek. |
- Rád bízom a döntést. El is mehetünk a fővárosba, de el is hagyhatjuk a szigetet....... |
*Lassan bólintott.*
- Akkor most? |
Szomorúan bólintott.
- De legalább egymásra találtak.....Ez jó, nem? - kérdezte elmosolyodva. |
*Mélyet sóhajtott, miközben Leolan szavait hallgatta és csak késöbb jutott eszébe, valójában miért is vannak itt.*
- Ha úgy van, ahogy Draugherit mondta, Light-ot és Sólyom-ot hiába keressük errefelé... |
Leolan Üstökös mellé röppent, és összehangolta szárnyaik mozgását, hogy ne akadjanak össze. Az alant elterülő erdő lombjaiból olyan illat áradt, ami egyszerre volt csodás, egy másik élet bódító kertjeit idéző, és szívbemarkolóan fájdalmas, hisz a múlt visszahozhatatlanságát zengette a lélekben. A fehér kanca sok személyes emléket érzett magában kavarogni, egyik sem tartozott ide, de a szomorúság mindben közös volt.....Egy majdnem elfeledett csók íze a virágos fák alatt egy messzi tengerparton, egy aranyló napfelkelte, amit egyre próbált elérni, akárhogy is vakult belé a hajszolásába, egy csendes napnyugta, amikor már szíve alatt hordta azt a kicsiny életet, ami belőle volt egy rész...... - mindez elmúlt, és majdnem elfelejtette!!!
És a csillagfényt is, ami idehozta Simbemyne-ba nagy-nagy bajok idején, és megmenekült neki hála.....
Üstököséhez érintette fejét, és hosszú ideig lebegtek így együtt, elmerülve a gyengéd szellő őrjítő üzenetében. Lassan visszatért a valóságba, és hangját is megtalálta:
- Draugherit téved......Az elméjét megmérgezték, ezért nem látja.....De akkor is téved....Nem ért még véget minden. Nem érhetett véget! És kell legyen esély a jóvátételre......Ez mindenütt így van! Az életben, de még a halálban is!!! Ezért is nem menekülhet az abszolútummal teli átok szórója....Üstökös, hisz Te és én is együtt vagyunk.....Akkor pedig az erisziek és vorstandiak közt kell legyen még egy hajszálnyi kapocs.....Csak meg kell erősíteni és megmutatni a többieknek is! Ha az idők vége után is vagyunk most a Birodalomban.....és nagy a baj, mert nincs közös ellenség, aki ellen összefoghatnánk...akkor is itt vagyunk még mi ketten...... |
*Tekintetét nem volt képes elszakítani Draugheritről. Miközben hallgatta, szíve egyre gyorsabban vert és muszáj volt ajkába harapnia, hogy megállja szó nélkül.
Mikor egykori barátja otthagyta őket, fejét és nyakát jobbra fordította. Mikor már testén tizedszer rázott végig a hideg, még mindig nem szólt semmit.* |
 - Heh! Szép szavak! Ismétld majd el Erisnek is! Márha egyáltalán valaha viszontlátom! Márha egyáltalán nem veszti el minden megmaradt erejét, mikor megmérgezett elméjű lényeit látja! - nyihogta-hörögte fölényesen, miközben saját lelkét valami mély, égető dolog mardosta.
Kicsit higgadtabban hozzátette:
- Sok boldogságot! Teljesen minden milyen nap jött el Szerinted, a jelek szerint van, akinek folyik tovább az élet! Te és Leolan igazán nem panaszkodhattok! És ne is próbálj engem hibáztatni a történekért! A felelősség igenis a Tiétek!!! A Sötétség nem érdekel. Amiatt szenvedtem eleget. De miattatok sosem hittem volna, hogy bajba esem! És mégis, akár "véletlenül", akár figyelmetlenségből, akár nemtörődömségből, mostmár az erisziek széthullottak!! És mind szenved! Lehet, hogy Ti is, de mi is!!! És mindegy mit mondasz, ezen már magyarázkodással nem segítesz! És egyik társad sem! És hiába nem hazudtál, nem is tettél semmit ellene, hogy mások hazudjanak! Mert hazugság volt minden......
Hátrált, és arcára megvetés ült ki.
- Amit tettetek, amit tehát mind vállaltatok, megtörtént és nem lehet rajta változtatni. Nem tudsz vele mit tenni! De ahogy látom nem is próbálsz! Így higgyek neked, barát? - rivallta, aztán fejest ugrott a fák közé.
Könnyek peregtek elkerekedett szemeiből, ahogy társa után nézett... |
*Borzasztó volt Draugherit szavait hallgatni és mintha tudta volna, mennyi fájdalmat okoz ezekkel, mégis folytatta.
Aprót sóhajtott, tekintete elsiklott Draugherit alakja fölött, távolra, egészen messzire, az ég végtelen kékségébe.*
- Hát megéltük ezt a napot is. - *szólt fennhangon, mégis, mintha csak magához beszélt volna* - A barátok hátat fordítanak egymásnak, családok szétszakadnak és az űr, ami egy birodalmat leginkább tönkre tehet, ha az benne helyezkedik el, egyre csak nő. - *elhomályosult tekintete most ismét kitisztult, s tekintetét ismét Draugherit felé fordította.*
- Az egy döntés volt. Egy döntés, amit vállalt minden vorstandi, még ha beleszólása nem is volt. - *intézte szavait a félsárkánynak.* - Nem akartak rosszat... Épp ellenkezőleg. Tudtuk, mi a helyzet. Minek csak tovább bonyolítani? Azt senki sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle. - *hangja kicsit elhalkult, de mély lélegzetet vett és határozottabban folytatta.*
- Nem akartunk fájdalmat okozni. Nem akartunk veszélynek kitenni Titeket, akik így is rengeteget segítettetek nekünk. Nem akartunk kockázatot vállalni, nem akartuk tovább rontani a helyzetet, amit nemakarásunk ellenére sikerült.
*Kis ideig hallgatott, tekintetét elszakítva Darugétól, majd ismét összefonta.*
- Mindig is megbíztam benned. Sosem hazudtam, nem titkoltam el semmit. Az, hogy ez az egész így alakult,... nem a mi hibánk... csak egy tettünkre lett ez a béllyeg rásütve. Mi ugyanúgy szenvedünk, mint Ti.
- Ez az egész a Sötétséggel kezdődött és még nélküle is viseljük a következményeit. |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Leolan nem egészen ide akart kilyukadni. Értetlenül nézte a hatalmas, fekete fákat maga alatt, mélyzöld lombjaikkal. Emlékeket, érzelmeket, hangulatokat sodort a hűs szellő a millió illattal alant......
- Heh! Szép szavak! Ismétld majd el Erisnek is! Márha egyáltalán valaha viszontlátom! Márha egyáltalán nem veszti el minden megmaradt erejét, mikor megmérgezett elméjű lényeit látja! - nyihogta-hörögte fölényesen, miközben saját lelkét valami mély, égető dolog mardosta.