|
Témaindító hozzászólás
|
2018.10.20. 03:52 - |
A fa hatalmas volt, nem csak a méretét nézve, de az erejét ízlelgetve is. Képesnek tűnt át- és átfonni a valóság egészét a gyökereivel és ágaival. Mintha csak arra jött volna létre, hogy a Világmindenséget ölelje körbe és foglalja különös keretbe, szinte fészekbe.
Végtelen erő.....ebből született és ezt sugározta. Erőt, aminek nincs célja a puszta létezésen túl....
Csodálatos volt. Felfoghatatlan. Félelmetes. Túlmutatott mindenen, amit Ilianna valaha érzett.
Nem hitte, hogy a Fának van megtestesülése a Birodalomban. Most mégis itt állt előtte. Eris vajon eljutott ide? Állt ugyanitt, ugyanígy lenyűgözve?
A Fa hatása magával ragadta az unikornis egész lelkét. És ő engedte ezt. Akarta is.
Vágyott rá, hogy elengedhessen...mindent. Vágyott rá, hogy valami messzire ragadja őt önmagától.
Mert így nem lehetett tovább élni.
Talán Elenarya is a többi hozzá hasonló is ezért távozott.....
Talán ezért esett szét a háló.
A szürke unikornis lehajtotta a fejét és mély lélegzeteket vett, reszketve engedve ki a levegőt. Mintha gyötörné valami.
És így is volt.
Annyi minden történt! Annyi minden. Szerteszét húzták az elméjét az emlékek és a lelkét a nehézségek. Tudta, hogy nincs ezzel egyedül. De már nem segített a tudat, hogy nincs egyedül.
'Fáradt vagyok. Túl fáradt. Nem tudok tovább küzdeni. Nem tudok többé létezni így....Nem bírom! Nem megy!'
Felkapta a fejét és a fára függesztette a szemeit.
Nem tudta hallani fogja-e bármiféle hatalom a fohászát. Mégis halkan kimondta:
- Segíts..... |
[34-15] [14-1]
Ahogy a talaj színe változni kezdett a patái alatt, felemelte a pillantását. (Eddig tüntetően a talajt kémlelte, pár méterre előre, vagy a közvetlen környezetet jobbra-balra. De a madárra nem nézett).
És elhűlve fékezett.
- Ennek nem itt kéne lennie - mondta elhűlve.
A havas hegyek terültek el előttük. |
"Távol álljék tőlem!" - hangzott a válasz.
Kényelmes távolságban repült Ilianna felett, hol kicsit előrébb, hol kicsit hátrébb. |
Habár még mindig gyanakodott rá, Ilianna kezdte megérteni, hogy nem fog tudni megszabadulni a madártól, és parttalan vitát folytat vele.....
'Ne sodorj bajba' morogta végül, és nekiindult az útnak újra. |
A madár rejtélyesen elvigyorodott. Ha tudna az alatta toporzékoló kanca, hogy kettejük között ő az, aki a másik testi épségéért felel...
"Nem szükséges annak biztosítása irányodból, hogy az út számomra veszélyektől mentes lesz." - biztosította Iliannát. |
'Attól tartok nem érted! Rád nagyon veszélyes az a hely, ahova én megyek! Fogalmam sincs mi lesz veled ott! Nem ígérhetem meg, hogy megvédelek!' toppantott Ilianna.
Habár....kezdte sejteni, hogy ezzel nem fogja meghatni a madarat.... |
"Nincs semmi dolgom a Vadvidéken" - válaszolta egyszerűen.
"Meddig várunk még? Induljunk!" |
Ilianna egyre kevésbé értette a lényt.
'Én biztonságban vagyok....' felelte zavartan.
'Miért nem mész a Vadvidékre? Ott élnek az olyan....főnixek, mint te' tippelte meg a madár hovatartozását. |
"Az úton lesz időnk megismerni egymást" - válaszolta cseppet sem zavartatva magát.
"De ahogy gondolod... Én csak a biztonságod érdekében indítványoztam a dolgot..." |
A kanca csak hápogni bírt a kérdés hallatán!! Hogy micsoda?!
Hosszú percekig meredtek egymásra a madárral, mint holmi párbajozók. Aztán Iliannában végül az őserejű, nyers őszinteség nyert:
- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyesmit kérhess tőlem! Nem is ismerlek! |
A madár pontosan az erdő irányába fordította értelmes fejét.
"Még sosem jártam az erdőben..." - mélázott el egy pillanatra, majd tekintetét visszafordította Iliannára és alaposabban szemügyre vette az unikornist.
"Igen, igazad van."
Arcán furcsa, leginkább huncut kifejezésnek mondható vonások jelentek meg.
"És mi lenne, ha a hátadon utaznék? Akkor nem zavarnának a szárnyaim..." |
Értetlenül nézett a lényre.
'Nagyjából biztos vagyok benne, hogy kizártnak tarthatom, hogy egyfelé tartsunk. Én az erdőhöz kell visszajussak....'
Beszédes pillantást vetett a lény hatalmas szárnyaira.
'Neked ott semmi keresnivalód ezekkel a szárnyakkal' közölte még komor magabiztossággal 'A rokok meg darabokra szaggatnak, da addig a nyomunkba szegődnek....' |
Ilianna elméjének érintése végigborzolta a madár tollait, amik erre hullámokban fel-felcsillantak. Tüzesen lobogó pillantása mintha enyhült volna.
"Elkísérnélek egy darabon"
|
Ilianna ide-oda táncolt egyhelyben, ahogy a különös lény szűkítette a köreit. A bátyja arra tanította, hogy ez az, amit nem szabad hagynia....Soha. Soha, ha bármi szárnyas lény akarná elkapni.
Csak ez a madár nem tűnt ellenségnek.
Durcásan, idegesen méregette a madarat, de egyvalami elég nyilvánvalónak tűnt: nem fog eltávolodni, amíg Iliannával tervezett dolgát el nem végzi.
'Mit akarsz?' kérdezte végül a lénytől nem barátságosan és mérhetetlenül gyanakodva, de engedve neki, hogy ha akar, szóljon az elméjéhez. |
A madár kecsesen evezve a levegőben, könnyedén lebegett az unikornis felett. Nagy, hátborzongatóan értelmes szemeiben tűz lobogott, ahogy egyenesen a kanca arcába bámult, ám szólni nem szólt.
Finom mozgulatokkal elkezdett körözni Ilianna felett, egyre közelebb és közelebb ereszkedve hozzá, amíg szárnyai meg-megsimították a szőrét. Ezzel egyszerre elméjével alig érezhetően megérintette a kanca elméjét, mintegy jelzésül, hogy itt van és szeretne kapcsolatba lépni vele. |
Ilianna jó darabig rohant, messze maga mögött hagyva a Fát, de azzal hiába próbálkozott, hogy a fájdalmat és a csalódottságot is lehagyja.
A Fának tökéletesnek kellett volna lennie.....
Annyira csak a lerohanni vágyott távot figyelte maga előtt, hogy ha a Nap nem mozdult volna, és a felette suhanó alak nem vet árnyékot, talán észre se veszi....
Így viszont port verve, szinte leülve csúszott pár métert, ahogy a száguldásból rögtön stopot nyomott.
A lábai árkokat vertek a taljba, de mit se törődött vele, hanem dühösen, szarvát előreszegezve fújtatott fel a.....leírhatatlanul színes, nagy alakra.
Leginkább főnixre hasonlított, de a főnixek varázsa annyira magától értetődően felismerhető szokott lenni.....
- Ki vagy te? És mit akarsz tőlem?! |
Ahogy szarva ismét hozzáért a fához, teste megmerevedett és kifényesedett, akár a porcelán.
Amikor az idegen távozott, recsegés közepette repedések jelentek meg az egész testén. Először csak apró, kicsi, jelentéktelennek tűnőek, majd egyre vastagodtak és hosszabbodtak, mígnem össze nem értek és Árnyék teste összeroppant, akár egy porcelán váza. Az összetört darabok, ahogy a földre hulltak, ismét megrepedtek és egyre apróbb darabokra törtek, mígnem teljesen porrá nem lett minden.
A Fa elérni már nem tudta a távozó kancát, de utána küldeni valamit, igenis tudott.
A mágia gomolyogni kezdett Árnyék hamvai felett és finoman felkarolta a mohás földről, hogy valami újat teremtsen. A levegőben össze-vissza, követhetetlen motívumokat írt le a porfelhő, követhetetlen gyorsasággal, mígnem egy apró mágia kisülés kíséretében meg nem született valaki.
Gyönyörű, szemet kápráztató, színes tollai és szárnyai ölelésében lebegett a Fa előtt.
"El ne hagyd őt...." - susogta a Fa a lénynek, aki egy szempillantás alatt széttárta szárnyait és minden fizikai korlátra fittyet hányva, Ilianna után eredt, hogy pár pillanat múlva már a kanca feje fölött 2 méterre vitorlázzon. |
Ilianna majdnem hangosan felkacagott amikor megérezte a Fa érintését! A Fa törődött vele!! És biztos lehetett benne, hogy ez nem a másik lény műve, hanem csakis a Fáé!
Őszinte boldogsággal dőlt bele a mágiába, ami gyermekeként vette körbe őt erővel és szeretettel.
Aztán egy rezdülés -fájdalom, riadalom, bánat- remegett végig a kapcsolaton, és úgy látta, mintha még mindig a Fa előtt állna, és
elmúlás
végleg
nem lehet visszahozni
hirtelen mintha már nem is ő remélne vigaszt, erőt (jövőt) a Fától, hanem pont fordítva....Fájdalmasan belekapaszkodott a Fa, szinte sikoltva, eltelve a félelemmel az idegen unikornisért....
aki ott hevert a fa előtt, mozdulatlanul....
Ilianna haragudni akart, kitépni magát a szorításból, a segítsékérésből....de képtelen volt rá, persze. A Fa milliószor, milliárdszor erősebb volt, mint ő....
- Igazságtalan vagy! - kiáltotta végül - Úgy viselkedsz, mintha én lennék felelős mindenért! Mintha mindent megtehetnék! És így mindent számonkérhetnél rajtam! De én pont az vagyok, aki folyamatosan küzd, pedig az ereje egy szemernyi homok egy orkánerejű viharban!!! Nem vagyok felelős a másik gyermekedért!!!
Erre szelíd, végtelenül szomorú érzések töltötték el, és a szorítás enyhült - de nem szűnt meg.
Kétségbeesett kiabálás helyett egy halk könyörgés...
- Gyötörj csak - susogta Ilianna - Hisz megteheted, nem?
Szeretet, melegség, tagadása mindennek, amivel beletaposott a szürke lény lelkébe egy szempillantással ezelőtt.
- Mindig azoktól fogsz sokat elvárni, akik bele is szakadnának az elvárásaidba, nemigaz?
Erre viszont végtelen, rettenetes harag volt a válasz. Egész világok minden haragja. Mintha pár szóval egy bolygókat elnyelni képes hatalmas szakadék nyílt volna létezésben, és végtelen, pusztító erő készülne kicsapni belőle...
És Ilianna, a kis erdei sötétlény-szürkületlény.....nem ijedt meg.
Keserű nevetéssel felelt.
- Ugyan....Mit számít a porszem érzése? Ígyis-úgyis elsöpörhető, akár tiltakozik, akár harcol, akár engedelmesen meghajol....
A harag, mintha elfújták volna, eltűnt. Mintha soha nem is lett volna.
Ilianna mélyet sóhajtott. Lehorgasztotta a fejét.
- Én csak azt szeretném, ha....számítanék. És mindaz, amin átmentem. Ha nem lenne....a puszta semmivel egyenértékű a sok rossz.....Azt szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy volt értelme. Hogy nem volt hiábavaló. Hogy nem ez...az élet rendje, hogy annyian odavesznek, és senki...még csak nem is fog emlékezni rájuk.
Visszafordult és visszasétált a Fa tövéhez. Lenézett a fekete, lassan teljesen élettelenné váló lényre.
- Felelős lennék a haláláért, ha itthagyom. Nem kértem ezt a felelősséget, soha nem tettem olyasmit, amivel kiérdemeltem volna....Mégis...nekem kellene ezt a terhet hordoznom. Ahogy annyi mást is kellett....
Nekitámasztotta a fejét az összeroskadt alak vállának, és addig feszült neki, míg az unikornis az oldalára nem borult, a Fa felé. Épp annyira terült el a földön, hogy a szarva hozzáérjen a Fa törzséhez.
- Rádbízom az életét. Megkaptad amit akartál.
Nagyot szusszantott és felnézett a Fa végtelen, csodás ágaira.
Kifejezéstelen arccal, halkan kezdett beszélni:
- Gyönyörű vagy.....Gyönyörű...És boldog vagyok, hogy láthattalak...De nem fogok visszajönni ide. Nem akarok arra gondolni...arra emlékezni, hogy....senki és semmi sincs, ami valaha is az én fajtám választaná. Mindegy mit teszek, soha senki nem fog engem választani....Mindig lesz valaki, aki nemesebb....
Megfordult, és vágtába ugrott.
Kevés ereje volt, de arra pont elég, hogy némi sötét energia folyamatosan összezavarja az utána nyúló kis mágiacsápokat. A Fa nem érhetett még egyszer a lelkéhez. |
Árnyék még ha akart sem tudott volna válaszolni a vádakra, amikkel az idegen illette, hiszen faképnél lett hagyva. Persze utána kiálthatott volna, de annyira azért nem akart. És egyébként sem érezte saját feladatának, hogy meggyőzze a lényt, vagy magyarázkodjon. Mindenki meghozta a saját döntését és azzal kell tovább élnie.
Abban viszont teljesen igaza volt Iliannának, hogy élősködőként tapad az Élet Fájához. Kénytelen volt, hiszen csak így tudott életben maradni. Kellemetlen velejárója volt, hogy így, ha akarta, ha nem, látta és érezte az élet minden olyan történését, amit a mágia átjárt.
És várt. Mire? A megoldásra? Talán. A végjátékra? Inkább. Nem olyan lényekre volt már szükség a Birodalomban, amilyen ő volt, hanem olyanra, amilyen a kanca, aki épp távozott. Viszont Ilianna pont őmiatta kényszerült távozásra.
Árnyék úgy döntött, ideje változtatni.
A Fa ismét barátságosan átölelte jelenlétével Iliannát, mintegy bátorításul.
Árnyék pedig lehunyt szemekkel, eltolta magát a fa számára életet adó törzsétől. Ahogy ezt megtette, minden ereje elszállt és a fa törzse mellett összecsuklott. |
Ilianna hátrahúzódott, és összehúzott szemekkel válaszolt:
- A kérdéseid ostobaságok. Annak a lénynek az ostobaságáról árulkodnak, aki túl messze került már az élettől. Bár gondolom a csillagokat se érdekli egy unikornis, vagy akár egy farkas, egy apró hal vagy egy kismadár élete.....
Horkantott egy aprót.
- Dühös....Nem vagyok dühös. Fáradt és csalódott vagyok. És azok, akik cserbenhagytak minket, valahogy azt várják, hogy mindent némán, odaadó elengedéssel fogadjunk....Nem haragszom a világra. Azokra haragszom, akik tehettek volna...sokmindent....de sehol se voltak, amikor erisziek és a nekik segítő vad lények véreztek harcokban, olyan mágia ellen küzdve, amihez sose érhettek fel...
Metsző pillantást a fekete unikornisra.
- Ha olyan nagyhatalmú vagy, mint mondod, éppenséggel nincs jogod lerázni engem és a társaim fájdalmát. Vagy a "vádjaimat"! Mert semmiféle felelősséget nem vállaltál, ami az erőddel együttjár!
Megrázta a sörényét, és hátrálni kezdett.
- Nem kell tudnom mi miért történik! Csak tennem kell, amit az élet megkövetel tőlem. A lehető legjobbat, legtöbbet!
Egyetlen vágyakozó pillantást vetett még a Fára, ami kettőjük fölé tornyosult, és visszavágyott az ölelésébe.....de már nem érezte, hogy maradhatna....
- Semmiféle kérdésem nincs hozzád. A Fához jöttem. És bármit is szeretnél hinni, sosem leszel egy vele!
Megfordult és eloldalgott. Nem bírta volna elviselni tovább a fekete lény rideg lelkét. Neki talán már mindegy. Ő mindenkinek meg tudja magyarázni miért....álldogál félig megkövülve, életerőt lopva magának az Élet Fájánál....Nyilván mindenki meg tudná indokolni az ő helyében miért nem avatkozik be a szörnyűségekbe....
De Ilianna nem volt ilyen! |
[34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
