|
Témaindító hozzászólás
|
2007.09.30. 15:09 - |
 *Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját.
A Helyőrség látszólag teljesen néptelen volt; sehol egy lélek, se tünde, sem ember, se élő, se holt. Látszólag... Érosz még egyszer körülnézett, majd mély, zengő hangon megszólalt.*
-Érosz eneth nín! Im mellon lin!
A lombok között surrogva felállt két tünde, magasak és szálasak voltak, szigorú szemük fényesen csillogott, majd biccentettek egyet és fürgén, könnyedén végigfutottak az ágon. Vállukon gondosan megfaragott, hattyútollas nyilakkal teli tegez, kezükben erős íj.
Érosz tudta jól, hogy az erdőtündék mind a földön, mind a fák ágain ugyanolyan könnyedén és biztosan mozogtak, mégis lenyűgözőnek tartotta, és mióta csak megismerte őket, mindig is csodálta az erdőtündék ügyességét, ahogy egy-egy gyengébb ágon is éppoly nyugodtan és gyorsan lépkedtek végig, mintha csak szilárd talajon állnának.
Két másik tünde is előlépett a Helyőrség Kapuja mellől, ahol mindeddig árnyékba burkolózva figyelték az érkezőt. Kezükben hosszú, hófehér pengéjű lándzsát tartottak, oldalukra finoman megmunkált, íves kardot csatoltak. Ujjasuk színe a levelek és a moha színéhez volt hasonlatos, lábbelijük barna, akár a fakéreg, lengő köpenyüket ezüst csat fogta össze mellükön.
A két tünde könnyedén leszökkent a fáról, majd hangtalanul társaik mellé léptek. Váltottak pár röpke szót egymással, s a négy tünde végül Érosz felé fordult. Egyikük haja hollófekete volt, mint az éj, három társáé ezüst, akár a csillagfény.
-Mea govannen, Érosz! Istannen le ammen! -*szólt a fekete hajú tünde, s biccentett a mén felé. Hangja tiszta volt, zengő és megnyugtatóan gyönyörű.* -Üdvözlünk, Érosz! No in elenath hílar nan had gín!
-Elen síla lumenn 'omentielvo! -*mosolyodott el Érosz, és viszonozta a főhajtást, majd elkomorult.* -A Fővárosba tartok, Eldenar, s igen sürgős hírt viszek. Sietős az utam.
*A fekete hajú, Eldenarnak nevezett tünde bólintott, s intett társainak.*
-Celedin! Galadron! -*a két szólított azonnal hátralépett a Helyőrség kapujához, és szélesre tárta az ajtószárnyakat Érosz előtt. A csődör ismét fejet hajtott.*
-Hannon le! -*mondott köszönetet.*
*Eldenar feltartotta a kezét, és finoman megrázta fejét.*
-Ne mondj köszönetet, barátom! Nincs szükség rá. -*mondta, majd intett, ezzel jelezve Érosznak, hogy induljon.*
-Namärie! I Melain berio le! -*búcsúzott a mén, majd vetett még egy utolsó pillantást Eldenarra és beügetett a kapun, ahonnan hamarosan rátalált a Főváros felé tartó hosszú ösvényre is. Innen már csak néhány óra vágta és végre megérkezik...* |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
________________________________________ |
- Ne haragudj, de mennem kell. Vissza kell mennem a tavamhoz, túl soká maradtam el - mondta, s szomorúan fellibbent. - További jó barangolást, remélem, még találkozunk! - és elment. |
 -Mindenképp keressük meg.Nézd csak!Ott a fák közt mintha egy kis ház lenne, induljunk arra, jó?-és lépésben a házikó felé indult.
|
 Xantos hirtelen nem tudta, örüljön Esőlánya érthetetlen kitöréseinek, vagy ne.
Mindenesetre hagyta tombolni a kancát és várt.Mikor a kanca befejezte a visítozást és Xantos ki tudott szabadulni a vízesés alól, megrázta magát, majd Esőleánya felé fordult.
-Megtudhatom mi történt az előbb? |
 - Hm ... -gondolkdott. - Most járok it először,de annyit tudunk, hogy ebben az erdőben élnek a Tündék. Megkeressük a falujukat?
|
 Álom vakító fényárban úszott a fák közt.
Egy dolgot tudott: hogy sosem akarja, hogy véget érjen ez a pillanat!
Olyan hatalmas tempóba ragadta a Mágia ébredése, hogy szinte repülni látszott eleven üstökösként a törzsek közt, azért valahogy mindig elkerülve őket. Ha most ütközik valamivel, garantáltan tragédia a vége....
De nem történt semmi...Az álomvilág sodra kitartott, ő újra hallotta a gyönyörű-gyönyörű háló minden tagját, élvezte az élet minden ragyogó pontját ebben a hálóban, és arra a napra gondolt, mikor eriszivé lett.....
Túl gyönyörű volt ez a vágta!
 Esőleánya épp ellenkezőleg reagált, mikor az elméjén átcsapott a hatalmas, közös varázs, mint valami szökőár....
A kanca négy lábát szétvetve, rémülten visítva megállt, aztán a visítás erősebb lett, a kanca rémülete elemi erejű boldogsággá változott, és mielőtt észbekaphatott volna, Xantos nyakába ugrott, és örömmámorban úszva, zuhogó sörénnyel beterítette a pegunit!!!
Álom meg közben tovatűnt az erdőben, leszakadt Napdarabkaként ragyogva...De Esőleánya tudta, hogy mostmár biztosan nem fog elveszni egyetlen társa sem.....Soha többé... |
Álom szavait rezzenéstelenül hallgatta végig, belül mégis szomorú volt.Szomorú volt, hogy az eriszi úrnővel és az erisziekkel ilyen megtörténhetett.
"Már miért mentem volna el?"-futott végig agyán ez a gondolat Esőleánya suttogó szavaira.
-Semmiképp nem hagytalak volna itt titeket!-mosolygott, majd a következő pillanatban Álom szédítő vágtáját követve száguldottak az erdőben.
- |
 Végre kettesben maradtak.Nem értették Álom miért volt velük ilyen goromba,de legalább többet megtudtak az erisziekről,ezekről a csodás,titokzatos és különös lényekről.Remélték,hogy tudtak segíteni nekik a társaik megtalálásában.
Nem sokkal később egy tünde lépett a terembe.Zet és Holdvirág megköszönték, hogy meggyógyították őket, majd összeszedték kevés holmijukat és kiléptek a gyógyító ház ajtaján.Nem tudták merre induljanak, így csak megálltak az ajtóban és körülnéztek.Tündét egy teremtett lelket se láttak, de mintha ott a Helyőrség kapujánál egy ismerőst pillantottak volna meg.
-Szerinted az nem Kardfia?-kérdezte Zet Holdvirágot.
-Hát...Menjünk közelebb és meglátjuk....... |
Hatalmas szárnyával megérintette Esőleányát, és kifelé intett fejével. A kanca éppcsak bólintott a kettősnek, és megadóan, tempósan kiügetett, így Álomnak legalább nem kellett ővele bajlódni. Előrelépett, és perzselően rámeredt a párra.
- Talán Ti nem tudjátok, hisz az utolsó nagyobb zűrzavarok idejéből jöttetek, és egyikőtök sem túl idős vagy túl régi birodalmi lény, de nekünk, eriszieknek, megvan rá az okunk, hogy ne kedveljük a tündéket. Talán jobb, ha tudjátok mi is az az ok. Az egyik legelső nevelő a Birodalomban egy tünde volt. Hatalmas, ragyogó, páratlan lény, akit mindenki tisztelt és szeretett. Ma már a nevét sem igen mondjuk ki, hiszen nemcsak a lényeit hagyta cserben, illetve dobta el őket időről-időre, hanem a Birodalmat is elhagyta, a legnagyobb harc idején. Mi árulónak tekintjük, és a közénk lépett lényei iránt érzett tisztelet miatt nem mutatjuk ki a megvetésünk a hidegszívű, megbízhatatlan, megvetéssel telt faja iránt. A fájdalmuk így is bennünk él, mindnyájunkban, mert eriszit eriszivel régen egy erős, közös mágia font egybe. Ennek romjai ma is élnek, és így persze a bánat emészti a lelkünket. És reméljük, hogy egy napon újra egyek leszünk mind teljes egészében, és meggyógyulunk. Hogy miért szűnt meg a közös, minket összetartó mágia? Elmondom. Az én gazdám, a Boszorkányúrnő, aki kétszeri elárvulásom után befogadott, levágta a Sötét Nagyurat az utolsó csatában, és emberi, halandó testéből elragadta a gonosz a szellemét, evilágon túlra, a Semmi őrületébe. A mágia csodája, és sokak akaratának dicsősége, hogy Erist meg lehetett menteni, habár már sohasem lehet a régi. Igaz, olyan máguslénynél, mint ő, botor dolog a "régi" szó használata. Ezt nem fogom nektek tovább magyarázni. Még nem vagytok rá méltók. Ami elveszett társainkat illeti, nem azért keressük őket, mert élvezzük ezt a hiábavaló bújócskát a Birodalom egyik legnagyobb, legelvarázsoltabb erdejében. Azért keressük őket, mert a gazdánk nélkül sok eriszi beteg lett. Gyengék, zavarodottak, és fogy a mágiánk, az életerőnk. A vadabb lények felügyelet nélkül már nem is járhatank szabadon, mert az ösztöneik uralják őket. Egy vad máguslény ritkán irgalmaz.......
Végignézett a két lényen, és aprót biccentett. Nem akart több szót elvesztegetni rájuk.
- Örülök, hogy itt vagy! Köszönöm, hogy nem mentél el - súgta Xantosnak, miközben kilépett a gyógyító csarnokából.
Mire mindhárman kiértek, már szabad, hatalmas vágtában tartottak a sűrű felé.
|
-Köszönjük.-kissé csalódva sóhajtott és Szellővel a nyomában kilépett a Helyőrség épületéből.-És most merre menjünk tovább?-kérdezte és reménykedett, hogy a kancának van valami jó ötlete.-Ha már ide jöttünk körülnézhetnénk nem?Vagy Te már ismered a járást? |
A tündemosolyogva tárta szét a karját.- Bármerre! Ha még nem látta a mi vidékünket, akkor kezdje itt. |
-Hát Ti tudjátok, de mi nem tudunk többet segíteni, sajnos.Ők talán megerősthetik, hogy tényleg a ti társaitok voltak-e, akiket Holdvirág látott. |
Esőleánya riadtan nézett Álomra, és már akkor tudta, hogy Holdvirág óvatossága nem volt hiábavaló. A mén még kelletlenebb, leplezett fenntartással fogadta a sötétkék lény ajánlatát.
- Az erisziek közt kevés van, aki megtalálja a tündékkel a közös hangot - mondta halkan a párnak.
Álom csak szusszantott egyet, majd bólintott.
- Amit még érdemes ehhez hozzátenni, hogy a társaink lényegesen erősebb máguslények a maguk módján, mint bármiféle tünde. És ez a bizonyos mód többek közt a rejtőzködésben nyilvánul meg...... |
Kardfia követte Szellőt, majd zavarodottan állt mikor kiderült, hogy feleslegesen jöttek el idáig,hiszen nem is kell nekik engedély.
-Nem,-rázta meg a fejét-nincs csomagom.Hát akkor köszönjük....vagy tudna nekem segíteni?Szeretném megismerni a Birodalmat.Merre induljak? |
Bólintott, s a helyőrség tornyai felé tartott. Az egyik lábában kis iroda (legalábbis azt sejtetette a felirat) ajtaja ácsorgott vendégekre várva. Szellő arrafele vette az irányt.
A szoba közepén álló asztalnál egy fiatal, 20 körüli emberi évnek megfelelő idős tünde ült, s a papírjait olvasta. Alkata nem volt az irodai munkáknak megfelelő, ugyanis nyúlánk volt, mint egy vadász ifjú. Szemüveget viselt az olvasáshoz, de ez nem csúfította, inkább kiemelte finom, fiatal vonásait.
Amint belépett a két lény, ő felnézett, levette szemüvegét és felállt.
- Üdvözlöm Önöket! - szólt udvarias, szívélyes hangon. - Miben segíthetek?
- Jó napot! - köszönt Szellő. - A barátomnak szeretnék engedélyt kiállíttatni.
- Hoztak valami csomagott magukkal, amit árura bocsátanának?
Szellő Kardfiára nézett, majd válaszolt. -Azt hiszem, semmi ilyesmit.
A tünde elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Akkor nincs szükségük semmilyen engedélyre. A Helyőrség azért jött létre, hogy békeidőben a rajtunk keresztül haladó, főképp kereskedő kocsikat átellenőrizzen. Hacsak nincs valami úti csomagjuk, nem kell engedély, hogy a területeten tartózkodhassanak. - világosította őket fel.
A kanca nem tűnt meglepettnek, magabiztosan állt, mintha tudott volna erről. Kardfiára nézett újra, van-e kérdése. |
-Ahogy már Esőleányánk is mondtam, nem voltam biztos benne,hogy láttam azt a vörös trikornist, mert már félájult volt,-az emlékre fájdalom suhant át Holdvirág arcán-, sőt korábban nem is tudtam,hogy trikornis a faja,de valaki, aki úgy nézett ki, ahogy Esőleánya leírta, felémhajolt és utána segítséget is hívott,hiszen most itt vagyunk és élünk szerencsére.-Bújt Zethez félősen.- Remélem,hogy a társaitok voltak.Talán a tündék,tudnának többet mondani.-Szólt kissé félénken, hiszen már tudta,Esőleánya hogy viszonyul hozzájuk. |
Bólintott a neveket hallva, majd valamiféle bonyolult, lendületes szárnymozdulattal kicsit meghajtotta magát.
- Ha valóban találkoztatok a társainkkkal, akkor köszönet jár nektek a reményért, amit nyújtottatok nekünk - de közben főleg Esőleányára nézett.....
- És persze amiért Esőleányát meg tudtuk találni. Ha tovább maradtunk volna külön, az erdő talán eltünteti a nyomait...
Újabb pirulás következett, és újabb szégyenlős fejlehajtás. Még az az öröm is elillant Álom szavaitól, amit Xantos és ő nyújtottak neki a megjelenésükkel. |
-Ohh!Bocsássatok meg,-mosolyodott el-ő-és szerelmesen kedvesére nézett-Holdvirág,a párom, én pedig Zet vagyok.Mindketten ugyanabból a nemrég "alakult" ménesből valók vagyunk, aminek Zyta, az elf papnő a gazdája.Ő fogadott örökbe minket és még néhány társunkat néhány hónappal ezelőtt.
-Örülünk, hogy megismerhettünk Benneteket, Esőleánya,Álom és Xantos.-mosolygott és bólintott az "idegenek" felé. |
Követte a fehér pegunit és amikor végre megtalálták Esőleányát, csak egy mosollyal és egy biccentéssel üdvözölte.
A kis párocskát csak később vette észre.Jól végigmérte őket, de nem látszottak veszélyesnek.
Mivel őt már bemutatták, csak az idegenek nevére várt......... |
Gyorsan és megnyugtatón elmosolyodott, majd bólogatni kezdett.
- Álom a társam az erisziek közt! Xantos pedig segít nekünk - mosolygott a megérkezők felé fordulva.
- Bocsáss meg, hogy elrohantam - mondta kérlelő hangon - De ezek a lények találkoztak a társainkkal! - ragyogott fel az arca.
- Értem már - bólintott, és még egyszer végignézett a párocskán. Lerítt róluk, hogy szerelmesek, hogy fiatalok, és hogy egészen biztosan nem kell tőlük tartani.....Ami azt illeti inkább tűntek olyannak, aki vonzza a bajt, nem pedig okozza.
- És szabad tudni a nevüket? - pillantott Esőleányára kérdőn.
Egy pillanat alatt elpirult.
- Még....nem mutatkoztunk be...... |
[71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Érosz tompán ledobbant a földre, szárnyait összehajtotta és finoman az oldaláház simította őket. A Főváros felé tartott, egy fontos üzenettel. Bár repülve gyorsabb lett volna, itt, a fák sűrű erdejébe lehetetlen volt madártávlatból tájékozódni, és a leszállás is igencsak körélményes lett volna. Kénytelen volt hát a Határon aláereszkedni, és gyalog folytatnia útját. 
-Mindenképp keressük meg.Nézd csak!Ott a fák közt mintha egy kis ház lenne, induljunk arra, jó?-és lépésben a házikó felé indult.
- Hm ... -gondolkdott. - Most járok it először,de annyit tudunk, hogy ebben az erdőben élnek a Tündék. Megkeressük a falujukat?
Álom vakító fényárban úszott a fák közt.
Esőleánya épp ellenkezőleg reagált, mikor az elméjén átcsapott a hatalmas, közös varázs, mint valami szökőár....
Végre kettesben maradtak.Nem értették Álom miért volt velük ilyen goromba,de legalább többet megtudtak az erisziekről,ezekről a csodás,titokzatos és különös lényekről.Remélték,hogy tudtak segíteni nekik a társaik megtalálásában.