Jó ég tudja mennyi ideje tartott már a csúcsidő a pultnál, de a furcsa, csendes vendég nem vett részt a tömeg tombolásában, inkább várt. A kocsmáros talán emiatt is lepődött meg nagyon, mikor végre volt egy szusszanásnyi ideje jobban körülnézni, és rádöbbent, hogy van még egy vendége - pohár nélkül.
Ki tudja mennyi ideje várakozva.
- Elnézést, elnézést! Mivel szolgálhatok? - dörögte kedélyesen, miután odapenderült a pult végéhez, és biccentett egy aprót hatalmas fejével.
- Irudun könnyeit, ha lenne szíves - felelte egy halk, hűvös hang a végig felhajtott csuklya mélyéről.
De a rosszul hallható hangban nem volt elnyomva valami rejtett huncutság. És a megrendelés is átkozott pontos bemutatkozó volt, eltéveszthetetlenül, csuklya ide, vagy oda.
- Lady....lady.....lady Eris? - suttogta a minótauruszlény, hatalmasra kerekedett szemekkel, teljesen ledermedve. Akkor sem lehetett volna letaglózóbb, szívhasítóan irgalmatlan a pillanat, ha egy vad fekete sárkány furakodott volna be a Menedékbe.
- Jól mondod, jó uram! De ne rontsd el a tréfát és leplezz le azonnal, ha kérhetem! - felelte valamivel hangosabban, és túláradó jókedvel a női lény, aztán valamivel hátrébb tolta a csuklyát. Csak annyira, hogy az északi télt idéző szürke szemei felnézhessenek a kocsmárosra.
Akit láthatóan újfent megdöbbentett a megjelenése. De aztán hamar észbekapott egy fehér szemöldökrántásra, és gyors biccentéssel, levegő után kapkodva, nekifogott kotorászni a falon terpeszkedő polcok egyikén sorakozó palackrengetegben.
Az ibolyaszínű folyadék, amiből alig pár decit töltött ki egy kecses, ki tudja honnan elővarázsolt, finom üvegpohárba, NAGYON nem almabort vagy sört idézett.
De a fehér kéz, ami az óvatosan elétolt pohárért nyúlt, magabiztosan kapta el a karcsú üvegdarabot, és a folyadék fele egy pillanat alatt eltűnt a csuklya alatt, alig pár korty nyomán.
A kocsmáros karótnyelt tartással, komor arccal nézte végig a gyors mozdulatot, aztán egy millió harcot végigküzdött veterán utánozhatatlan, megcsontosodott szokásból jövő meghajlásával felelt rá.
- Mylady, te vagy az egyetlen, aki így tudja fogyasztani ezt az italt - dörmögte, elismerően és valahogy....megnyugvó-beletörődő bólogatással, mintha csak nyugtázta volna, hogy valóban az ül előtte, akinek hitte.....
- Kevés helyen található már csak meg. Tudtam hova kell jönnöm, ha fogyasztani akarok belőle - felelte egy fáradt mosollyal, ugyancsak elismerően amaz.
- Ha meg nem sértelek....hogyhogy.....most....? Miért...most? Miért itt? - kérdezte halkan, a pultra szegezve tekintetét a behemőt teremtmény, nem is foglalkozva a söntéssel. (Szerencsére egy meglepően vízilényforma hajadon előkeveredett valahonnan, a söntés mögötti fal három ajtajának valamelyikéből és gyorsan nekifogott kiszolgálni. Őrült káosz, zajongás, csapkodás ide vagy oda: a pult ura nyugodtan beszélhetett.....a Birodalom hajdani Régensével.)
A nőalak kicsit megmozgatta vállait a köpenye alatt.
- Ha jól gondolom a kérdéseid a visszatérésemre vonatkoznak. És voltaképp....akárcsak mindenki Simbelmyne-ban, te is megérdemled a válaszokat. A Menedék központi szereplőjeként...alighanem jobb ha tudsz....nos....majdnem mindent.
A minotarusz csak biccentett, de nem nézett fel.
- Rengeteg idő telt el - kezdte lassan a hűvös hang - Több, mint gondolod. Még annál is több, amit amit meg tudnál becsülni, a Menedék lakójaként kicsöppentve a külvilág idejéből. De láttam, hogy rájöttél az arcomból: ez már nem az az élet, ami az enyém volt Simbelmyne-ban. Nagyon sokminden történt. Nem az én akaratomból. Így hát.....talán megbocsátod nekem, hogy most térek vissza. Mert mindenképp vissza akartam jönni. Sosem hagynám el ezt a helyet. De sokminden történt......És amíg azokon a dolgokon túl nem vergődtem...nem jöhettem. Még most is.....meglep, hogy itt lehetek.
A minotaurusz erre már felkapta a pillantását, habár a fehér-szürke szemek nem néztek rá vissza. Vajon mi lehetett az, ami egy életnyi időre eltántorította a Boszorkányúrnőt az akarata megvalósításától....?
- Az Úrnő? - lehelte a kérdést suttogva. Nem is volt benne biztos, hogy Eris meghallhatta.
De meghallotta.
Megrogytak a vállai.
- Elvesztettük egymást - felelte halkan.
A minotaurusz szívébe mintha kést vágtak volna.
- Hogyan?! - nyögte ki állatforma nyögdécseléssel.
Eris erre már felnézett. Szomorú-szomorú mosoly látszott az arcán, ami hiába volt kortalan, most végtelen idő leküzdésének kimerültségét idézte.
- Nem tudom, jó uram. Sokmindent nem tudok. Talán túl sokmindent. Talán menedékre volt szükségem nekem magamnak is, azért is kerültem ide végre....
A minotaurusz megrendülten állt, keresgélve valamit abban a szomorú szempárban.
- Hogyan....hogyan segíthet neked a Birodalom, Mylady? - kérdezte végül jobb híján. A megcsontosodott szokásokat nehéz felülrírni....
Eris mosolya erre valamivel szélesebb lett, és a fájdalmasságot valami....édeskeserű meghatottság váltotta fel.
- Sehogy. Azt hiszem nem segítségért jöttem. Igazából....csak létezni akarok. Amennyire csak lehetséges.
A minotaurusz meglepetten biccentett. Olyan furcsa volt ez a válasz.....
- Mi vár....a Birodalomra....? - kérdezte végül nagyon halkan, és körbesandított. Nem célozgatni akart, csupán hirtelen rádöbbent, hogy legalább százharminc-százötven lény zsúfolodott össze csak a kocsmában, csak ma este......
- Az Úrnő eltűnése látványosan nem okozott semmiféle pusztulást itt. Emiatt merem hinni, hogy igenis életben van valahol. Talán ő is visszatér majd egy napon. Habár....hiszek benne annyira, hogy azt gondolom, a legutolsó nagy csatája után végrehajthatott olyasmiket, nevezzük őket óvintézkedéseknek, amivel biztosíthatta Simbelmyne életbenmaradását. Akármi is történjék - és habár a Boszorkány hangja végig magabiztos volt, a mondandója végére elhalkult. Az ujjai újra ráfonódtak az üvegpohárra, de nem ivott.
Talán csak valami kapaszkodót keresett.
A minotaurusz egyetlen szó nélkül, elképesztően elegáns mozdulattal újratöltötte a poharat. Az ibolyaszín erecske csorgása szinte felrázta a nőalakot, aki kissé kihúzta magát és felsandított a kocsmárosra.
Aki egy óvatos, másik korból származó kacsintással felelt.
- Természetesen a ház ajándéka, Mylady!
Eris arcán egy másik korból származó aranyló-derűs, hangtalan nevetés suhant át.
- Számomra a legnagyobb öröm téged újra itt látni! Üdvözöllek! Érezd magad otthon - folytatta hirtelen komoly, dagályos-szívélyes régimódi udvariaskodással a kocsmáros - A Birodalom.....mindig is hazavárt.
Eris szemei elkerekedtek. Teljesen megdermedt a szavakat hallva.
- Haza - susogta olyan halkan, mintha nem is vette volna észre, hogy mozdulnak az ajkai.
A pillanatbuborékban akkor és ott megfagyva csak ők ketten léteztek. Egy birodalmi lény, kicsit evilágian, kicsit másvilágian, egy nem is létező hely békéjét és életét szolgálva. És egy hajdani birodalmi régens, aki ki tudja hova szalajtott lélekkel most hirtelen idezökkent a létezésben. Semmi közös nem volt bennük. Mégis mindketten tökéletesen belecsusszantak abba a szerepbe, amit a Sors rájuk osztott: a hazatérő és a hazatérőt fogadó.
Aztán egy hirtelen üvegcsörömpölés ripityára zúzta a pillanatot, és mindketten odakapták a tekintetüket egy felboruló asztalra, és a két kissé trollforma lényre, akik egymásba kapaszkodva hemperegtek mellette a padlón.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
