|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.30. 18:44 - |
 -Milyen szép itt.Jó hely.Látod tudtam én hova kell jönni-mosolygott hugára
-Igen szerintem se rossz.-nézett körbe
-És igen jó illat van-nagyot szippantott a levegőbe
|
[49-30] [29-10] [9-1]
- Csodás - mormogta maga elé elborult arccal, szemeit lehunyva. Egy végtelennek tűnő pillanatig még mozdulatlanul állt, majd követte a hármast a levegőben.
~Már csak egy eriszi-vorstandi párbaj hiányzik~ |
- Induljunk! - mondta Izabó ellenkezést nem tűrve, és a magasba rúgta magát. Crollion azonnal követte, és nagy sebességgel fogták be szárnyaikba a szelet.
De Szauron egy pillanatra Hektor elé fordult.
- Izabó nem tréfált, pegazus! Éreztem, hogy minden hatalma ott volt a fenyegetésben, amit a társadnak szánt....Legyen bármilyen ősi vagy hatalmas a társad, Izabónak nemigen tudnak ellenállni a lények....Ő valódi Félelembeli lény! - nyomta meg a hangsúlyt az utolsó mondaton.
- És mivel túl sok múlik ezen.....én az ő oldalán állok, pegazus - mormolta halkabban, és éji fellegként a társai után lendült.
Szauron imádta az életét. A régit. Ahol felelőtlenül, szabadon, vihart és kínt hozva járt világról-világra, és az egyetlen korlátja, s egyben élete egyetlen biztos pontja a Fény két leánya volt.
Aztán idekerült, és hamar meg kellett tanulja mi a felelősség. Keserűen nyelte le a dolgot. De ott volt Cardassya.....és ott volt Eris, aki tárt karokkal fogadta a tünde eltűnése után...Ahol kicsit mindig kivülállónak érezte magát a sok fénylény közt, akik megvetették....
Élvezte az iménti fenyegetést.....És nem örült neki, hogy nem csakúgy, szabad örömből beszélt az imént....Ó, nem...Az imént Szauron kénytelen volt hosszú-hosszú életének egyik komoly szándékú fenyegetését közölni.....S ezekből nem akadt sok........
Tudta, hogy miért is olyan nyomasztó neki ez az egész út. Tudta, hogy néha miért szűkül ökölnyire a gyomra......Ha csak azt mondták volna, hogy szórakozásból ijesszen rá a vorstandi lényre, örömmel megteszi! És így is megtette, hogy kényszerítette rá az élet....
De milyen világ az, ahol a körülmények egy Szauront képesek egyáltalán bármire kényszeríteni...? |
- Talán majd ő elmesélni személyesen. - válaszolta Hektor hűvösen. - Ha jól sejtem, a Főhadiszálláson találjuk. |
Izabó pillantásától, bár jól titkolta, megfagyott Szauron ereiben a vér. Ilyenkor érezte azt, hogy a Félelem olyasmi világ és létezés, amellyel valóban vigyáznia kell még a Sötétség Fiának is.
- Rendben van. Értem már - mondta halkan, vészjósló nyugalommal a pegazus kanca, és egy pillanatra elgondolkozott - Ha jól sejtem ez a sárkány nem mindennapi lény....Sejted miért lehetett ezidáig ilyen titokzatos? Mert most beszélni fog, akkor is, ha nem akar majd... - fejezte be olyan fenyegető hangon, hogy ezúttal Crollion szemei is megfakultak tőle egy percre. |
Kissé oldalra billentett fejjel, nyugodtan válaszolt.
- Nem titkolok semmit. Viszont Edoc'sil annál többet. Jóformán semmit se tudunk róla, holott már jó ideje itt van a Birodalomban. Nemigen keresi mások társaságát és ha valaki túl sokat kérdez, egyszerűen nem vesz róla tudomást és tovább áll. Azt is csak a szerencsének köszönhetjük, hogy az iménti kis múltba pillantásunk helyszíne megegyezett egy Edoc'sil által elmesélt területtel. Korábban volt már néhány furcsaság, ami arra utalt, hogy Edoc'sil-nak volt lovasa, de persze mondanom se kell, hogy ha a dolog szóba kerül, vagy elszabadulnak az indulatok, vagy egyszerűen úgy tesz, mintha nem hallaná az arra vonatkozó kérdéseket. |
Crollion már lépett volna Hektor irányába, hogy induljanak, de egy hatalmas, mélyszürke sárkányszárny megállásra kényszerítette.
- Áruld el kérlek....miért ez a titkolózás....amikor a Birodalom bajban van.... - mondta egészen halkan, lassan Izabó. Leszegett fejjel állt a hókás lénnyel szemben, így éjszín sörénye eltakarta szemeit, semmit sem lehetett látni az arcából.
Ahogy üres hangja sem árult el semmit. |
Szauron kérdésének hangsúlya akaratlanul is megmosolygatta belül.
- Igen. Talán az egyetlen - válaszolta Izabónak.
- Hogy Edoc'sil tud-e a kulcsokról, nem tudom. Eddig még sosem beszélt azokról az időkről. Ezért is mondtam azt, amit, korábban. Nem lesz könnyű meggyőzni, hogy most mégis beszéljen. - fordult Szauronhoz.
- Véleményem szerint csak ő lehet, aki segíthet még nekünk. Tudás, ismeretek, miértekre a válaszok biztosan vannak a birtokában. De mindeddig tökéletesen óvta is őket. - felelte végül Crollionnak. |
A három eriszi szempár (a fekete, és a két fehér) újra döbbenten meredt a vorstandi lényre. Nem először hallottak olyasmit Hektortól, ami sok-sok kérdést vetett fel.
- Egy sárkánylovas? Itt? Mint a kulcs őre? - hüledezett Izabó.
- Edoc'sil korábban is tudott a kulcsokról? - kérdezte vészjóslóan Szauron.
- Mit segíthet ő nekünk most? Tudhatja mi történt akkor? És hogy hová kerültek a kulcsok? - kérdezte Crollion, talán a leghiggadtabb lénynek megmaradva. |
Meglepetésére mintha kelletlenséget fedezett volna fel Izabó hangjában. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a keresést meghosszabbítja még pár mondattal, de végül arra jutott, hogy szeretné már mind a három kristálykulcsot kipipálni.
- Edoc'sil egy sárkány, akinek hajdanán Enlil volt a lovasa - válaszolta csöndesen, majd még hozzátette - Őt láttuk az imént. |
Szinte már megfeledkeztek a lámpásarcú lény jelenlétéről, így Izabó kicsit csodálkozva kapta fel a fejét.
- Edoc'sil? Ki ő, és miért akarod belevonni ebbe az ügybe?
Izabó még nem felejtette el, hogy Hektor és ő milyen körülmények közt fogtak össze, és kezdték meg útjukat. Hirtelenjében nem tudta volna megmondani, mennyire akar még egy vorstandit a keresésbe..... |
Hektor figyelemmel hallgatta végig a három eriszi szóváltását és végül arra a megállapításra jutott, hogy
- Még szerencse, hogy a Tűz Birodalmában találtunk kulcsot.
Egy pillanatra elhallgatott, majd újból beszélni kezdett.
- Szerintem egyelőre pihentessük a Félelemben talált kulcsot. Térjünk rá vissza, ha nem lesz más választásunk, vagy ha nem lesz jobb dolgunk. Ami viszont ezt a kulcsot illeti... jobb lenne többet és konkrétumokat is megtudni az akkortájt történtekről. Szerintem keressük meg Edoc'sil-t. |
Nyugtalanul dobbantott egyet, bár nem volt sokkal hangosabb egy szívdobbanásnál.
- Nekem lenne egy igen fontos kérdésem! Csak én érzem riasztónak, hogy az emlék szerint már akkor, Simbelmyne ifjúkorában, valaki ártani akart a kulcsoknak? Az őre nyilvánvalóan nem véletlen menekült...s hajította el. Ki akarhatott rosszat már akkor? S miért? Vajon sikerrel járt...?
Az utolsó kérdés volt a legnyugtalanítóbb, meg is állt köztük a levegőben.
Szauron hatalmas horkantással fejezte ki nemtetszését, majd végigmérte a többi lényt.
- A Sötétségre joggal gondolhatunk! Uralni egy világot a legnagyobb dícsőség! Mi sem könnyebb, mint ezt az egész egymáshoz kapcsolt mágikus rendszert ellopni! - mondta meggyőződéssel. A többiek lesújtó pillantására ügyet sem vetett. Tényleg nagy dícsőségnek számított, ha egy sötétlény saját területet szerzett, hát még ha egy egész mágikus világot! Erre ő is büszke lett volna mások helyében!
- Miért nem gondolunk arra, ami nyilvánvaló? Egy kulcsot már nem találtunk meg a Félelemben, nemigaz? Talán valamennyit el akarták lopni, és valószínűleg a Félelem hajdani nagyura tehette - tette végül hozzá flegmán.
- De Szauron! Ha igazat mondasz, az a kulcs, a hiányzó darab ma már tényleg bárhol lehet! - nézett nagy szemekkel a csődörre - Akár meg is semmisíthették!
- Így van. Pech.....
Pár percig döbbent csend uralkodott el köztük, s bár Crollionról nem lehetett tudni mikor mit gondol, Izabó a maga részéről legszívesebben lekevert volna egyet Szauronnak!!! Hogy lehet valaki nemtörődöm, mikor a létezésről van szó?!?!?!
- Talán először ellenőrizzük az emléket - javasolta Crollion, közbeszólva s egyben békét teremtve - A tó nagyon ismerős volt. Én azt mondanám a Könnyek Tavának őse lehetett. Mind tudjuk, hogy az a tó hosszú ideig nem létezett a Birodalomban....Talán megvédte a kulcsot az eltűnésével. Hosszú-hosszú időn át. Nem lehetetlen, hogy a kulcsok megvédték magukat, hogy védjék a Lelkek Kövét és a Birodalmat. Ezek szerint mindnek meg kell lennie valahol, és nembirodalmi lény vagy nem akadhat rájuk, vagy nem árthat nekik! Én úgy gondolom, hogy ebben lenne logika, és az ősmágusok rengeteg erőnek parancsoltak, olyan ügyességgel, amiről ma már hiába is álmodozunk.....Viszont ennek alapján jó lenne tudni, hogy amit te találtál, Szauron, vajon miért és mikor készült.....S ki készítette.... - mondta rekedtes hangján higgadtan a farkas.
- Egyáltalán jó lenne tudni mi is az - mormolta Szauron.
Újabb nyugtalanító csend hullott rájuk. |
Sokáig szugerálta a kettétört gömböt, mintha azt várta volna attól a mágikus tárgytól, hogy szólaljon meg és mondja el maga a történetet, azonosítsa a szereplőit és egy kis plusszként magyarázza is el az összefüggéseket.
Maga sem tudta, mennyi ideig állt némán, amikoris kényszerítette magát, hogy felnézzen útitársaira. Egy mély lélegzetvétel után sorban pillantást váltott a szárnyas lényekkel és ezzel egy időben visszatért jól ismert nyugalma is.
- Láttatok valamit, ami számunkra érdekes lehet? Mert azza, hogy én felismertem, cseppet sem lett egyszerűbb a dolgunk. |
Három szempár, két izzó, és egy pokolfekete szegeződött Hektorra. Mindnyájukat megrázták a történtek, de nem annyira, hogy a mén kijelentése ne keltse fel a figyelmüket.
Izabó a maga részéről azt tudta, hogy kezd egyre elkeserítőbb lenni a hajsza az ősidőkben eltűnt mágikus kegytárgyak után. Tudta, hogy már teljesen bele van zavarodva a milliárd utasításba és rejtélyes rigmusba, amit rájuk hagytak a hajdanvolt lények....és tudta, hogy nem adhatja fel.
De szerette volna, ha már békére lelhet....Ha már legalább látná az út végét!
Crollion és Szauron csendben maradtak, de az ő gondolataikat több lett volna, mint egyszerűen nehéz, kitalálni. |
*Sörényének szálait a felerősödött szél a szemébe fújta, de Hektor nem törődött ezzel: megbabonázva meredt az eléjük táruló látomásra. Természetellenesen mozdulatlanul állt egy helyben, még levegőt is elfelejtett venni, ahogy vonásról-vonásra felismerte a látomásban feltűnő alakot. Gondolatait a dermedtség bénította, így nemigen tudott mit kezdeni a megtudott információval. Szemei pontosan lekövették, ahogy a gömb szörnyen lassan megindul Izabó szárnyain és mint egy lassított felvétel, lassan, szinte lebegve hull a földre. A gömb kettétörésének zaját csak egészen halkan hallotta.*
- Én... felismerem... |
 Aligha volt ez szokványos nap a mező életében. A ledobbanó négy lény közül három garantáltan messzire elijesztett minden hétköznapi, dolgát végző és életét élő, ártalmatlan alakot. Nem lehet megszokott, még itt, az Emlékezés területén sem, hogy három sötétséget sugárzó teremtmény dobbanjon le, és nézzen körül komoran. Még a kisugárzásuk is elütött ezen vidéktől!
- Nos....- nézett körül még egyszer- ez az a hely. De hogy őszinte legyek, nem tudom miképp lehetséges mások emlékeit megidézni....
 Megvetően horkantott. Hiába jöttek?! Jellemző....Nagyon is jellemző, hogy átvágnak a fél világon, és csak a célnál derül ki, hogy hiába...
 Crollion udvariasan és tisztelettel szólalt meg, mint mindig:
- Nincs elég tárgy nálunk, amik közül valamelyik segíthet? Ha mi nem is, a kulcsok az ősidőkből valóak. Talán...
Izabó úgy bámult a farkasra, mintha egészen új lényt látna, aki lenyűgözi, és csaknem sértően sokáig művelte ezt.
- Nem lehet ilyen egyszerű - suttogta elkerekedett szemekkel, és elővarázsolta a semmiből a kristálygömböt, amit útjuk legelején találtak.
Az egész egy pillanat alatt történt. Vad szélroham zúgott végig a síkságon, és beleolvadt a gömbbe!!
Izabó felkiáltott, ahogy az eddig vak és szürke anyag fényleni, izzani kezdett, majd élesen és tisztán egy látomást vetített eléjük:
Fehér, hosszú ujjak szorítják az apró tárgyat, amiben ragyog a mágia. A kulcs őre, vagy talán pillanatnyi birtokosa rohant, rohant, olyan sebességgel, amire ember biztosan nem lehet képes, egész vidékeket hagyva maga mögött. A képek gyorsan, szinte túl gyorsan váltakoztak, mintha nem is lenne valóság, amit látnak. Aztán az út végetért, a kavargó környék eltűnt, és az alak állt, állt, meredten lefelé nézve valami gyönyörűbe és kékbe. Hullámzó szépség, ameddig a szem ellát.....A víz tükrében egyetlen pillanatra felsejlettek az arcvonások, de akkor a kulcs hordozója felkapta tekintetét az égre, majd hirtelen rándult a kép, és az apró tárgy repült, repült, repült az ég felé, hatalmas ívet leírva, aztán lezuhant a sima kék végtelen felé, és elnyelte a mély......
Izabó dermedten állt egyhelyben, még akkor is, mikor a gömb lefordult a szárnyáról, és egy nagy reccsenéssel kettétört a földön.......
- Láttátok....az arcát? - nyögte ki végül kínlódva. |
 Nem említette meg, hogy tudatában már kapizsgál valamit saját céljáról. Kiváncsi lett azokra a lényekre.
|
 Balareio beszélni kezdett:
- A lények, akikhez elviszlek, nagyjából korodbeliek. Elég változatos jellemek, változatos a múltjuk és a történeteik is. Sokat tanulhatsz tőlük. Ha megfigyeled őket, rá fogsz jönni pontosan mit is akarsz. Ők is éppen úgy keresik az útjukat, mint te. Csak akaratosabbak! És kicsit már előrébb járnak. De vigyázni fognak rád. Figyelmeztetlek! Nekik a szigorú szabályok, a következetes, egyszerű élet, a céltudatosság, a becsület nem sokat jelent. Legalábbis a mércéjük nagyon más, mint a tiéd. Próbáld meg ezt csendben elfogadni, és próbáld meg ennek is a jó oldalát látni! Légy velük türelmes, próbálj alkalmazkodni. Ahonnan jössz, minden egyforma volt: beosztott és parancsnok küzdött nagyjából ugyanazért az értelmet, véres világért. Itt megláthatod, hogy mindenkinek lehetnek más és más céljai, de ettől még, a másságtól, csak értékesebb lesz, nem pedig rosszabb vagy gyengébb. És így is együtt lehet élni másokkal. Csak épp érdekesebb így az élet. Tanuld meg értékelni a sokszínűségüket! - intette tanítványát. |
Beérte Balareio-t. Sosem szerette, ha a növényzet a hasát veri. Most, hogy az emlékek fala leomlott és az Emlékezés Fuvallata néha beleborzolt sörényébe és elméjébe, mindenről eszébe jutott valami. "Egy lénynek ilyen sok emléke van?" tűnődött magán. Most legszebb gyermek kori emlékeit tárta föl agya. Most épp egy pillangót egy elhagyatott zugban. Apja, amikor harcolt, ilyen helyeken bújtatta el, s hagyta napokig. Egyetlen társa ez a pillangó volt, aki az eső elől keresett menedéket ebben a kis barlang bejáratban. Érdeklődéssel szemlélte a fehér szárnyú lényt. Magányos kis szemei kiváncsisággal csillantak meg. Lassan közeledett a földön áldogálló, néha szárnyat lebbentgető kis állatkához, aki nem akaródzott elrebbenni, pedig a kis csikó orr lyukain vett lélegzet majdnem elsöpörte, olyan közel hajolt hozzá. Ám a lepke még merészebb volt: felkéreckedett egyenesen Exile orrára! A kis szeppent gyermek nem mert hirtelen mozdulatot tenni, nehogy elriassza magától a kis teremtést. Pillangónk pedig bátorsággal szárítkozott tovább az orron, mintha darab szikla volna. ...Az emlék itt megszakadt, de Exil elmosolyodott. "Találni valami szépet is e nagy halom kacat között".... |
Balareio némán lépdelt a mélyülő sűrűben. Merengett. Sejtette, hogy nem véletlenül kerestek eriszi mestert ennek az ifjúnak, de azt nem sejtette, hogy mennyi munka egy teljesen eltörölt lelket újjáépíteni. Úgy, hogy ne tükörképet kapjon vissza, hanem valami önállót....El kell érnie, hogy előcsalja Exile mélyebb énjét, ami a sajátja, és ami elég lehet egy életre, egy lélekre.
'Csak épp ennek a fiatal harcosnak nincs mélyebb énje!' morfondírozott.
Haladtak tovább. |
[49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Milyen szép itt.Jó hely.Látod tudtam én hova kell jönni-mosolygott hugára
Aligha volt ez szokványos nap a mező életében. A ledobbanó négy lény közül három garantáltan messzire elijesztett minden hétköznapi, dolgát végző és életét élő, ártalmatlan alakot. Nem lehet megszokott, még itt, az Emlékezés területén sem, hogy három sötétséget sugárzó teremtmény dobbanjon le, és nézzen körül komoran. Még a kisugárzásuk is elütött ezen vidéktől!
Megvetően horkantott. Hiába jöttek?! Jellemző....Nagyon is jellemző, hogy átvágnak a fél világon, és csak a célnál derül ki, hogy hiába...
Crollion udvariasan és tisztelettel szólalt meg, mint mindig:
Nem említette meg, hogy tudatában már kapizsgál valamit saját céljáról. Kiváncsi lett azokra a lényekre.
Balareio beszélni kezdett: