|
Témaindító hozzászólás
|
2007.05.20. 12:07 - |
 Kabarla csak kullogott erre arra
Egyszercsak egy neszt halott a bokorból
Fenyegtően odafordította szarvát majd így szólt:
-Ki vagy?Nem félek tőled nehogy azt hidd-mondta fenyegetően |
[92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
____________________________________________________ |
 Ijedten húzta össze magát, és nem szólt többet....
|
*Kissé hátrafordította fejét.*
- Így gyorsabb - *szögezte le a vitát.* - Engem meg nem zavar. Csak a fejem zúg, de az egyensúlyérzékem még működik. Ha meg nem... azt majd úgyis észreveszed. |
Teljesen elképedt Inkubótól, ezért csak zötykölődés közben talált rá a hangjára.
- Várj! Várj, várj! Állj meg! Erre semmi szükség! Tudok járni! - tiltakozott hevesen. És nagyon zavartan.... |
*Csak így, hogy Lamíra említette jutott el újra a tudatáig, hogy voltaképpen gyógyítóra lenne szükségük.*
- Ugyan!... - *próbálta jobb kedvre deríteni Lamírát.* - Történhetett volna rosszabbul is...
*Talpra vergődött és Lamírához lépkedett.*
- Már nincs messze a Főhadiszállás. Ott biztosan találunk Gyógyítót. - *osztotta meg tervét a kancával és a hátára vette Lamírát.*
- Tudom, kényelmesebb lenne egy légpárnás járgányon utazni, de sajnos azzal nem szolgálhatok...
*Nem túl megerőltető ügetésre váltott.* |
Azíra félénken, visszahúzódón bólintott.
- Értem....Akkor hát....minden hiába volt....és mi teljesen feleslegesen fekszünk itt összetörve - mondta halkan ki az ítéletet.
'Őrültséget csináltam....' |
*Megvonta vállát, mire arcán a vonások elméllyedtek.*
- Ami azt illeti, éppen arra jártam, így nem tesz semmit. - *válaszolta.* - Szerintem sikerült összefutnod az első és remélhetőleg egyetlen rock-kal a Birodalomban. - *véleményezte a helyzetet.
Kicsit félrebillentett fejjel hallgatta Lamíra szavait.*
- Azíra? - *kérdezte először értetlenül.* - Jaaaa, az a fehér unikornis kanca, aki Meznoktóval volt legutóbb? - *kérdezte, a felismerés szikráinak örvendve, de hamar lehervadt a mosolya.*
- Nem, sajnos nem tudok semmit... Azóta nem találkoztam Meznoktóval, mint Veled. - *vallotta be.*
- Nem hiszem, hogy baja esett volna, biztosan Meznoktóval van. Ha elváltak volna, Meznoktó biztosan visszajött volna már a sziklákhoz és akkor kizárt dolog, hogy ne találkoztunk volna... |
Lamíra abban a tartásban merevedett meg, amibe összekucorodott. Úgy érezte elpirul, aztán határozottan vörös színt ölt, majd elsápad. Fogalma sem volt mihez kezdjen magával. Szíve szerint elsüllyedt volna, vagy elteleportálta volna magát valahová messzire. Vagy beköltözött volna a törpék közé a mélybe. Esetleg vadvédő őrnek beállhatott volna az esőerdőbe. Nagyjából itt ki is merültek a vágyai, hiszen nyilvánvalóan ezekre nem lehetett képes. Szembe kellett néznie azzal, hogy mélységesen megszégyenült. És épp Inkubo előtt, aki lekötelezte.
'Az élet keserű és igazságtalan' gondolta magában elkomolyodva, belenyugodva a sorsba.
Felemelte fejét, és vett egy mély levegőt. De aztán ugyanúgy kifújta. El sem tudta képzelni mi következik most. Félénken, szinte rögtön lesütve szemeit felnézett Inkubóra, aki viszont nem tűnt megvetőnek. Kicsit összeszedte magát, és újra a ménre nézett.
- Köszönöm, hogy megmentettél - kezdte csendesen, őszinte hangon - Az a rok nem kegyelmezett volna nekem...Egyébként nem is tudtam, hogy élnek ilyen madarak a Birodalomban! - jegyezte meg csodálkozva. Aztán folytatta:
- Amiket mondtam...csak...a sérülés miatt mondtam. Azt hittem máshol vagyok...illetve máskor....és nem akartam, illetve akartam, de nem neked, merthát Te nem az vagy. Nem akartam rosszat mondani, sőt, jót akartam mondani, de tudom, hogy ez nem számít. Csakhát a fejem...biztos bevertem, és azért hittem, amit hittem. Sajnálom a szavaim, ha furcsák, nevetségesek vagy esetleg sértők lettek volna....De ha nem, akkor nem sajnálom! Csak tudom, hogy.....hogy.... - lassan elhalkult, ahogy a másik egyszer sem felelt. Töprengve, riadtan nézte a lényt, és félt, hogy most nevetségessé válik.
Azután hirtelen rájött, hogy nem ok nélkül ment a sziklákhoz, és boldog mosoly terült szét az arcán.
- Inkubo! Tényleg! Micsoda szerencse, hogy találkoztunk! Hiszen éppen Téged kerestelek! Azíra miatt. Nem találom őt. Korábban nem voltunk igazán sokat külön...és hát...elég magányos vagyok. Legutoljára Meznoktóval láttam, és azt reméltem.....hátha te tudsz róluk valamit. Ugye Azíra nem került bajba? - vált aggódóvá. |
*Inkubo türelmesen várta Lamíra válaszát és az utolsó kérdést tudatosan azért tette fel, hogy tudja, mennyire is emlékszik a kanca.
Mikor az unikornis elkezdett beszélni, fejét elemelte a földtől és tekintetét a beszélőre függesztette.
Ahogy Lamíra felidézte a történéseket, és a "lordos" részhez ért, muszáj volt fejét ismét a fölre fektetnie, hogy legalább kicsit, de leplezze vigyorgását. Így is nehezére esett, hogy nevetését visszatartsa.
A következő gondolat, ami a nevetés után jött az volt, hogy mit feleljen Lamíra kérdésére. Mondja az igazat, vagy nyugtassa meg egy kegyes hazugsággal a kancát? Némi morfondírozás után inkább az igazság mellett döntött, mert a másik az elveivel ellentétesek lettek volna.*
- Igen - *válaszolta és remélte, hogy a fű elrejti mosolyát, elvégre nem voltak olyan közel egymáshoz.* - Beszéltél. - *tette még hozzá, hogy egyértelmű legyen.
Fejével lendületet vett és oldalra küzdötte magát. Arcán komolyság tükröződött.*
- Ne érezd magadat kellemetlenül. Mindenkivel megesik. És ha engem kérdezel... nagyon helyesen adtad elő. - *vallotta be, el- elszakítva tekintetét Lamíráról.* |
Lamíra idáig megkövülten bámulta a mént, így belekerült némi időbe, mire rájött, hogy a hallott kérdésekre válaszolni kellene.
'Ő mentett meg' zúgott a fejében egyre a nyugtalanítóan különös, természetellenesen hangzó gondolat. Hisz mikor legutóbb találkoztak Inkubo mindenáron meg akart tőle szabadulni! Úgy tűnt nem is érdekli mi lenne vele, ha bajba keveredne.....
'Nem, az nem lehet....'
- Nos - kezdte kicsit zavartan - úgy érzem magam, mintha nagyon-nagyon megvertek....Nagyon-nagyon.....Nagyon....
Körbenézett, azután magát is szemügyre vette. Bár ne tette volna....
'Hogy kerültem én ide....?' töprengett pár pillanatig, miután megállta a sírást, aztán újra megszólalt:
- Nekem....szerintem mindenem fáj. Zúg a fejem. Olyan....zavaros...Hogy is kerültünk ide?
Tanácstalanságában behunyta a szemeit, és járatta egy darabig az agyát, de nem lett jobb, sőt, csak még jobban fájt az erőltetéstől. Felnyögött, és inkább újra a másik lényre pillantott.
- Megtámadott egy rok - kezdte lassan, ahogy az emlékek zavaros kútjából fel-felbukkant valami kép - Futottam. Lezuhantam.....Azután - hirtelen, akaratlan, álmodozón elmosolyodott - eljött értem valaki. Egy csodálatos lény! Azt hiszem valami nemes lehetett. Meg mernék rá esküni, hogy a múltam egy alakját láttam! Egy igazi lordot! - csicsergett majdnem dicsekvőn.
Aztán egy pillanat alatt elhallgatott, elsápadt, és elszörnyedve nézett Inkubóra. Micsoda ostobaságot gondolt! Hogy termett volna a régi világukból ott hirtelen bárki is? Hogy maradt volna életben, hogy jelent volna meg ott, honnan tudta volna bárki is, hogy ő épp ott és akkor szorult segítségre? De akkor.....csakis Inkubo menthette meg. A sérülései határozottan erre utaltak....Nagyon meggyőzőn utaltak erre....
Viszont akkor...homályos emlékképei alapján is őhozzá beszélt menekülés közben! És miket mondott! Micsoda őrültségeket hordott össze!
- Én...miket mondtam? Beszéltem? - cincogta összehúzva magát olyan kicsire, amilyenre csak bírta.
'Add, hogy ne legyen igaz....Add, hogy csak hallucináció legyen! Vagy add, hogy nem is történt meg a valóságban, hogy csak gondoltam az egészet, vagy legalább add, hogy nem értette miket motyogtam!!!' fohászkodott magában nekibuzdulva, elkeseredetten reménykedve, hogy nem hozott magára totális, teljes, végleges, örök érvényű szégyent....
'Biztos, hogy ha értette a szavaim, most csak azért van még itt, hogy jót röhögjön....Meg is érdemelhetem....Biztosan elkényeztetett kis kancának tart, aki azt hiszi magáról, hogy bármire képes, pedig voltaképp testőrök és dadák hada kell vigyázza! Üresfejű ökörnek néz.....Ó, a fenébe is! Miért pont a fejem kellett megsérüljön?! Én olyan szerencsétlen vagyok!! Miért, ó miért, miért?!' folytatta magában a gondolatmenetet egyre. |
*Lassan bólintott. Ebben a fejmozdulatba sok érzelem vegyült: fellélegzés, megnyugvás, izgalom.
Leeresztetten a farára huppant Lamíra mellett. Rövid ideig ide-oda dülöngélve ült még, aztán kinyúlt a földön, fejét a kellemeses hideg talajhoz tapasztva. Szusszantott néhányat és rávette magát, hogy végre megszólaljon.*
- Hogy érzed magad? - *kérdezte csendesen.* - Mid fáj? - *tette fel a konkrét kérdést.* - Emlékszel valamire? |
Lamíra felsikított álmában, amikor a szárnyas alak minden küzdelem ellenére utolérte abban a pokolban. De hirtelen magára maradt a semmiben! Döbbenten körbenézett, és a következő pillanatban valami furcsa érintésre felriadt!
Felpattantak a szemei, és megpróbált felülni, de két okból is visszahuppant. Az egyik a saját szédülése és furcsa látása volt, a másik a rémítő látvány, ami felébredésekor fölébehajolva várta. Akármennyire is fájt a feje és látott zavarosan, a borzalmas arc vérfagyasztó látvány volt! Hökkenten, ijedten nézte az idegent, aztán lassan, habár az agyára óriási, áthatolhatatlan köd borult, elkezdte felismerni a rémet, aki voltaképp egy összezúzott arcú, sérült unikornis volt.
Nagyon gyengének érezte magát, és minden el-elhomályosult, de rémlett neki a sziklák vidéke.....És egy őrült futás.....Majd egy hatalmas esés.....
Újra felnézett, de ezúttal nemcsak a lényre, de a környékre is figyelmet szentelt. Az erdőben voltak. Ő nem jöhetett ide.....a másik lény hozta el! Mostmár nagyobb bizalommal pillantott rá újra, és a sok-sok karcolás, kosz, zúzódás alatt felismerte az alakot! Elkerekedtek a szemei.
- Inkubo? - kérdezte elámulva. |
- Lamíra! - *próbálta megszólítani a kancát, de alig jött ki hang a tokán, habár Ő legszívesebben kiáltott volna. - Lamíra! - *próbálkozott tovább, immár hangosabban.
Közben kinyújtotta melső lábait. Örömmel vette, hogy eltörni egyik lába sem tört el, vagy épp igen szerencsésen, mert tudta terhelni. A hátsókat maga alá húzva, fejét felemelve rugta el magát a földtől és kínkeservesen ugyan, de sikerült talpra kászálódnia. Lábait terpeszbe kellett tennie, hogy fel ne boruljon, ugyanis a világ ismét mintha a feje tetejére állt volna.
Alig tudott olyan testrészére gondolni ami nem fájt. Először azt hitte, mindene, de végül rájött, hogy fülei mégsem annyira. Az első lépéseket nagyon bizonytalanul tette meg, de a végén már ügetni is tudott.*
- Lamíra! Hallassz engem? Térj magadhoz! - *szólt az unikornishoz és fejét lehajtva orrával megbökte. Csak ekkor vette észre, hogy amennyit a fejéből, orrcsontjából és orrából lát, elég rémisztő látvány lehet.* |
Lamíra a zuhanás után zavaros álmok világában találta magát. Tudta, hogy álmodik, de képtelen volt felébredni. Egyszerűen, groteszk bábuként, tette, amit az álom követelt.
Sok tagja fájt, de mégis futott, futott, egyre futott az őt üző hatalmas, szárnyas alak elől a sötét, kihalt tájon.
Sehol egy menedék, sehol egy segítő lény!
Túl zavart volt, hogy kiutat keressen, és nem értette hogy került ide.... |
*Szemhéja komótosan félig felemelkedett, majd vissza. Ezt megismételte párszor, mire teljesen ki tudta nyitni szemeit. A világ piros árnyalatot vett és amikor megmozdította fejét, éles fájdalom hasított belé. Először felszisszent, majd tovább kezdett mocorogni.
Fejét először az ég felé fordította. A fák táncot jártak körülötte, majd lelassúltak és végül megálltak. Jónéhány letört ág és letépett levél mutatta zuhanásuk útját.
Inkubo felemelte fejét a földről, mire ismét megszédült. Próbálta szemügyre venni magát, de szemei csak kis idő elteltével tudták felfogni, mit is lát. Karcolások és zúzódások borították a testét, de ezeket korábbról megszokta. Elsősorban azt remélte, hogy lábai épségben maradtak. Még elég messze voltak a főhadiszállástól, hogy törött végtagokkal elevickéljen oda, hátán Lamírával. Lamíra!
Kényszerítette magát, hogy a másik irányba fordítsa fejét. Az unikornis nem messze tőle a földön hevert.* |
 *Hagyta, hogy Tethys vezessen. Néhány lépéssel lemaradva követte a fehér unikornist.* |
 - Lehetséges. Akkor, menjünk! - mondta nyugodtan, és legörnyedve elindult a lombok közt.
Remélte, hogy nem akad be még sokszor! |
| - Éppenséggel van! Hátha találkozok valaki ismerőssel - *itt a lelke méllyén Draugheritre gondolt - *, vagy hallok valami újdonságot. |
| - Hát....ha van kedved - bizonytalankodott. |
*Bólintott.*
- Ha gondolod, elkísérhetlek a barlangrendszerhez. |
[92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kabarla csak kullogott erre arra
Ijedten húzta össze magát, és nem szólt többet....
*Hagyta, hogy Tethys vezessen. Néhány lépéssel lemaradva követte a fehér unikornist.*
- Lehetséges. Akkor, menjünk! - mondta nyugodtan, és legörnyedve elindult a lombok közt.