|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.25. 15:31 - |
 Könnyedén ügetett be az erdőbe.Órákig ment,aztán hirtelen egy erős fényt pillantot meg.Még soha nem látott hozzá hasonlót.Kíváncsiságtól égve az erős fény felé vette irányát.
Egy hatalmas,fénylő kapuhoz ért,amin virágok futottak fel.Szinte barátságosan hívta magához.Közelebb lépkedett hozzá és a kapu kinyílt.
Ami bent fogadta,az minden képzeletét felülmúlta: égig érő fák voltak mindenütt,amik finom kékes árnyalatban úsztak.A fákon takaros kis kunyhók voltak,amik szinte a fákba olvadtak.A faházakon kívül,még rengeteg szökőkút,és különböző méretű házak voltak,bizonyára némelyik templom,árusok helye és még sok sok hasonló volt és mindenütt könnyed,tünde muzsika szólt.Ami mégis a legérdekesebb volt,azok a lakosok voltak.Volt rengetek mágikus lény,de a többségük tünde volt.
A mámoros látványtól egészen elállt a lélegzete.Be is lépett,hogy körülnézzen ezen az új helyen. |
[314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
-------------------------------------------------------------------------------- |
*Fejét kissé oldalra biccentve halványan és röviden elmosolyodott, majd sarkon fordult, és eltűnt a hatalmas fák között.* |
Barátságos hullámzás az elmén, egy színekből font dal emlékezete volt az egyetlen felelet a barna csataménnek, ahogy Anhar a magasba rúgta magát a városon túl. |
*Még egyszer visszasandított a tisztásra, hogy biztos legyen benne, nem áll a tündék szándékában az, hogy megleckéztessék előbbi akciójáért.
Elmerült gondolatlan gondolataiban, ahogy a fák között sétált. Néhány nyom keltette fel a figyelmét, mire elöntötte a bűntudat: teljesen megfeledkezett útitársáról, Anharról! Fél pillanat alatt megprödült és fejét leengedve követte a nyomokat, amik azonban a tisztásra vezettek. Salvar megállt az utolsó fa árnyékában, és lehunyta szemeit. Mélyet lélegzett és elméjével egy halvány, elmosódó szót küldött a kancának: Köszönöm.* |
Anhar lassan, néma léptekkel kerülte meg a tisztást, és került ezzel Salvar hátába. Több méterre állt tőle, és félrebiccentett fejjel gondolkozott azon, hogy a mén hogy érezheti magát.
Végül szép lassan elfordult, és ügetésben megindult az erdei utakon. Ugyan nem volt olyan tökéletes féllény, mint Draugherit, azt el tudta érni, hogy hangtalanul, dobbanások nélkül vigyék lábai az ösvényen. |
*Az idő különösen telt itt, a Menekült Tündék Erdejében. Korábban Salvar mindig pontosan tudta, mikor, hol és mennyit volt, az időérzékét becsapni nehéz volt. Most viszont... fogalma sem volt, mennyi ideje állhatott mozdulatlanul és mióta van voltaképp itt. Minden időpont... elvesztette jelentőségét. Az utolsó dolog, amire konkrétan emlékezett.... arra meg nem akart emlékezni. Megrázta sörényét és kivételesen örült, hogy nincs rajta harci szerelése, így megúszta a csörömpölésüket. Remélte, hogy a korábbi mozdulattal sikerül elvágnia korábbi gondolatmenetét.
Óvatosan hátra sandított, vissza a fák közé. Nem látott senkit és semmit. Bizonytalanul hátrált pár lépést, majd megpróbált amilyen észrevétlenül csak lehet eltűnni a nyílt tisztásról.
Megkönnyebbűlten felsóhajtott, amikor visszaért a fák biztonságot nyújtó törzsei közé.* |
 Anhar magán érezte a Mágia súlyos hullámait, a figyelmet, a neheztelést, a harmónia megbomlását, és vad szégyen öntötte el. És megbánás. A varázslat, amit a tündék itt közös erővel létrehoztak, hogy erdejüket erősítsék, talán miatta sérült. Amikor vissza akart menni a hatalmas óriásfa közelébe, nem figyelt teste érzéketlen részeire, amiket még nem tudott felébreszteni ez a különleges energia, és rálépett egy faágra.
Látta, hogy végül a bűbáj folytatódik, végül újra felemelkedik korábbi csúcsára, újra elkezdi átformálni a környéket, de azt is tudta, hogy emiatt a súlyos vétek miatt neheztelni fognak rá, amíg csak itt van. És habár nem fogják kimondani, éreztetni fogják vele, hogy ittléte annál jobb, minél rövidebb....
Megrázta sörényét, és mikor megfelelő helyre ért, keresni kezdte szemeivel Salvart, magában azon rimánkodva, hogy ne a bűbájtól megdelejezve, megvadítva akadjon rá.
De nem így történt. A csatamén nagyjából a tisztás közepén állt, teljes épségben, és úgy tűnt őrá nem haragszanak a tündék.
Tehát minden rendben.
Fáradtan és visszafojtottan felsóhajtott, majd eltöprengett, hogy mi lenne jobb: maradni, megvárni a pegunit, vagy most, gyorsan, csendben és észrevétlen elmenni.
Végülis....talán úgy lenne a legjobb Salvarnak és neki is.
|
*Nesztelenül követte Anhart kicsit közelebb a tisztáshoz. Amikor a félsárkány hirtelen megtorpant, épp csak sikerült megállnia. Egy ideig várt, hogy menjenek tovább, de miután Anhar nem mozdult, odébb lépett és átment a a vastag fatörzs másik oldalára, hogy láthassa, mi történik.
Ámulattal nézett körbe! Még sosem látott ehhez foghatót! Miközben részletről részletre megcsodált mindent, nem is vette észre, hogy lábai maguktól mozognak ütemesen, így Ő egyre közelebb és közelebb kerül a Tündékhez. A dallam átjárta a testét, amibe bele-beleborzongott.
Az első meglepődés után kissé kitisztult elméje és értetlenül parancsolt álljt magának. Hogy kerülhetett ilyen közel? Lopva hátra sandított, majd gyorsan visszafordult a Tündékhez, hogy "szemmel tarthassa Őket". Óvatosan tett egy lépést hátrafelé. Hiába volt hívogató és nagyszerű az, amit látott és az, amit ezáltal érzett, nem érezte magát alkalmasnak a csatlakozáshoz. Az első lépés után lassan, de egyre folyamatosabban lépkedett hátrafelé.
Csak most vette észre, hogy a levegőben, a tisztás fölött, lassú szárnycsapásokkal különféle madarak vitorláznak. Csak nem őket is megbűvölte a Tündék varázsa? Salvar könnyen elképzelhetőnek tartotta a dolgot. Gondolatait egy száraz faág renccsenése szakította félbe hirtelen. Legszívesebben felordított volna a szarvashibán, de mivel nem állt szándékában megszólalni, inkább ajkába harapott. Mélyen beszívta a levegőt... és várt.
Ahogy mozdulatlanul állt, egy pillanatnyi ideje maradt arra, hogy áthelyezze egyensúlyát és megálljon. Csak ekkor vette észre, hogy a közelében sehol sincs a földön kiszáradt faág, amire ráléphetett volna...* |
Anhar jelentőségteljesen bólintott, majd elindult a fák között vezető kis ösvényen, olyan csendes léptekkel, amilyenekkel csak bírt menni.
Kibukkant két hatalmas cédrus mögül, és földbegyökerezett lábakkal megállt. Számított rá, hogy nagy varázslatot fognak itt találni, de ez az előtte kitárulkozó csoda túltett a legmerészebb elképzelésein is! Az összes tünde, ki tudja pontosan hányan, körbevették a kis tisztást, aminek szélén egy gigantikus fa állt. Az összes itteni fa óriásira nőtt, de ez lehetett a királyuk, Anhar a legalacsonyabb ágon állva is sugárúton érezhette volna magát! Igazából ez a fa önmagában alkotta a tisztás egyik szélét!!!!!
Mégis, ami igazán lenyűgözte a sárkánykancát, az nem a fa volt, hanem a varázs, ami a tündék halkan, fojtottan énekelt dalából kelt. A hangok épphogy elérték őt, de így is elegendők voltak hozzá, az inkább sejthető, mint hallható dallammal, hogy a kék lény remegni kezdjen és behunyja a szemeit. Mintha a legősibb varázslat hullámzott volna felé, rázva-megremegtetve a valóság kemény világát. A tisztás levegője meleg volt, illatos, és a mágia miatt szikrák pattantak benne itt-ott újra és újra, erő hullámzott át rajta, és a fa törzse újra és újra felderengett. És nőtt!
Anhar az utolsó pillanatban kapta maga elé a szárnyait, és hátrált el, hogy remegő lábakkal nekitámaszkodjon egy fának, és levegő után kapkodjon. Minden erejére szüksége volt, hogy lehiggadjon, és ne akarjon berohanni a csodálatos fűre, hogy csatlakozzon a dalhoz, hogy feloldódjon benne, hogy minden erejét nekiadja örökre. Mintha a lelkét csalogatta volna ez a mágia! Óriási volt és olyan erős, hogy a féllény akaratán túl ébresztgette benne a vad, lángoló sárkányszellemet.
Anhar nem akart bajt.....Összeszedte erejét, lezárta az elméjét, és körülnézett. Így is látta a mágia megtestesüléseit a tündék bűbájának hála, körülvette őt ez az érzés, de legalább nem ragadta el. És gyönyörködni így is tudott benne. Hihetetlennek tűnt, hogy a tündékben ekkora erő lakozik! És mindezt a Természettel összefonódva használják!
Aztán eszébe jutott valami fontos.....Valami nagyon fontos, ami az elragadtatása előtt még ott volt a fejében. Valami olyasmi, amire mindig gondolnia kellett volna.
Hirtelen kiment az erő a lábaiból, amikor rájött!
Salvar...... |
*Salvar egyik szemöldökét felhúzva nézett vissza Anharra. Hogy Ő "lopakodjon"? Aki a csaták során megszokta, hogy mindig csak előre és előre? Mit számított ott, hogy halkan vagy hangosan, győzelembe vagy veszteségbe, csak menn mindig előre...
Borús gondolatait megpróbálta egy halnk bundarázással elhessegetni.*
- Rajta leszek a dolgon - *válaszolta halkan vissza.* |
- Ott - mutatott csendesen a fák közé, halkan szólva - lehet, hogy megtaláljuk a választ a kérdésre, hogy hol van mindenki. De nem szabad hangosan szólni, vagy mozogni. Rendben? |
*Jó ideig suhant a fák fölött, mielőtt összecsukta volna szárnyait és lehuppant volna a talajra, nem messze Anhartól.* |
Anhar puha, hosszú repülés után ledobbant a mohás talajra. Mindig csodálta, hogy az erdő nem volt párás vagy nyirkos. Sötét volt, nyugodt, hűvös és biztonságos. Varázslatos. Becsukta a szárnyait, és habár figyelt arra is, amiért idejött, voltaképp Salvart várta. |
*Ha valaki késöbb megkérdezte volna tőle, nem tudta volna megmondani, mennyi ideig állt a könyvtárban a csöndet élvezve. Csodálkozott is ezen, hiszen korábban sosem szeretett egyedül vagy csöndben lenni, mert folytogató emlékei sosem hagyták békében. Most azonban... ez megváltozott. A helyzetet nem is szalasztotta el, hanem teljes egészében kiélvezte.
Csak amikor tekintetével már tizedszerre pásztázta végig a helyiséget esett le neki, hogy korábban nem volt egyedül. Pillantása megakadt a nagy ablakon és visszazökkent a valóságba. Néhány lépéssel ott termett és ellökte magát a párkánytól a levegőbe. Pár pillanatot még lebegett az ablakon kívül, vetett egy utolsó pillantást a fától és a rajta növő épülettől és Anhar után eredt.* |
Anhar határozott mozdulattal visszatette a tekercset a polcra. Nem volt rá kíváncsi többé. Eleget adott neki a vers.
Visszalépdelt Salvar mellé.
- Nem vagyok benne biztos, hogy látni szeretném-e a többi írást. Kíváncsi lennék ugyan, hogy a tündék kijutnak-e valaha a maguk kis poklából, de elfogott az a borús gondolat, hogy nem. Hajlamosak nagyon a fennkölt bánatuknak élni.
Odalépett a nagy ablakhoz, ami oldalt nyílt, és kiállt a párkányra. Láthatóan ugrani készült.
- Őszintén szólva ez is okozhatta a szakadást a Tünde és a Boszorkányúrnő közt. A tündék sokszor addig merednek fel a csillagok csodás, mesés, rejtélyes, szépséges, szomorú világába, hogy hasraesnek egy gallyon. Az én gazdám meg nemcsak sötétben és fényben is megtalálta a maga lehetőségeit, hanem nevetni sem szégyellt az ilyen....nos, az ilyen bukórepüléseken.
Anhar pedig egy szép fejessel kiröppent a fa nyílásán. Szlalomozva besuhant a fák közé, és szimatolva egy adott irányba fordult, többé ügyet sem vetve a fákra körben, vagy a házakra, amik rajtuk nőttek. |
*Csendben állt, nem messze a bejárattól. Nem tudta miért, de nem akaródzott neki bejjebb menni. Onnan futtatta végig tekintetét a helyiségen, a bútorokon, a képeken, a növényeken.
Nem kerülte el érzékeit Anhar viselkedése és az érzelemhullám, ami igaz, csak megérintette, de így is sikerült eléggé felzaklatnia.* |
Kíváncsian közelebb lépdelt egy polchoz. Egyetlen tekercs pihent ott, de égszínkék színe nagyon vonzotta Anhart. Levette az írást, és komoly képpel kitekerte.
Elképedten olvasta a sorokat. A vers, amit kifinomult kéz írt, távoli tájon folyó vizekről énekelt ősi, elfeledett nyelven. Anhar értette a szavakat, de nem a rímek tökéletes zenéje, nem a képek csodás folyama nyűgözte le. Hanem az érzés, amit maga mögött hagyott az írás. Úgy érezte bejárta azt a vidéket, hosszú évekig élt ott és kiismerte a ragyogó folyók minden zegét-zugát és csodáját. Úgy érezte látta az életet adó, tiszta patakokat, a sziklákat áttörő ereket, a párát és szivárványokat hányó zuhatagokat. Beleremegett a sóhajba, ami kiszaladt a száján, mert lelkében meg volt róla győződve, hogy ismerte a senki által sem látható mágia hatalmát ott, a vizek közt. Ismerte, együtt élt vele, néha épp miatta, neki hála élt.
De mindez mostmár nem lehet az övé. Ennyi volt a vers utolsó sora.....Anhar úgy érezte elvágták az írást, valami fontos kimaradt, de lassan rájött, hogy nem erről volt szó. Hanem a dalnokmester, aki a verset írta, éppen ezt az érzést akarta kelteni.....
- Ősnyelven írták - nyögte ki rekedtesen, zavartan. |
*Kissé lemaradva követte felfelé a csigalépcsőn Anhart és megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy nem szorult be sehova. Volt egy-egy rész, ahol azt hitte, nem fog tudni elmenni, de végül mégiscsak sikerült.*
- Egyet értek - *mondta és bólintott, amikor Ő is felért a könyvtárba.* |
Ezúttal kifejezetten örült, hogy félsárkány. A kanyargós csigalépcsőn szépen fel tudott menni. Néha ugyan elfogta a félsz, hogy mi lesz, ha beszorulnak, elvégre egyikük sem volt Roquen-méretű, de nem történt baj.
Megálltak a hatalmas terem bejáratában, és körülnéztek.
- Úgy tűnik valóban alakul a hely.... - jegyezte meg, legyőzve meglepetését, hiszen a polcokon valóban itt-ott már feküdt néhány tekercs. |
- Semmi kifogásom ellene. |
[314-295] [294-275] [274-255] [254-235] [234-215] [214-195] [194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Könnyedén ügetett be az erdőbe.Órákig ment,aztán hirtelen egy erős fényt pillantot meg.Még soha nem látott hozzá hasonlót.Kíváncsiságtól égve az erős fény felé vette irányát.
Anhar magán érezte a Mágia súlyos hullámait, a figyelmet, a neheztelést, a harmónia megbomlását, és vad szégyen öntötte el. És megbánás. A varázslat, amit a tündék itt közös erővel létrehoztak, hogy erdejüket erősítsék, talán miatta sérült. Amikor vissza akart menni a hatalmas óriásfa közelébe, nem figyelt teste érzéketlen részeire, amiket még nem tudott felébreszteni ez a különleges energia, és rálépett egy faágra.