|
Témaindító hozzászólás
|
2007.05.14. 14:43 - |
 Lexia éppen az élet rögös felhőin szárnyalt, amikor észrevett egy sötét helyet a földön.
*Hmm. Elég jó hely. Nekem, mint sárkánynak legalábbis. Ez lesz az ideiglenes lakhelyem.*motyogta magában, és egy gyors suhanással leszállt a földre.
*Vajon hol járhat most Lexiánó?*gondolt aggódóan bátyára *Biztos megint be akarja bizonyítani, hogy mégsem olyan, gyáva, mint azt tartják róla.* jött rá az eredményre Lexia, és észrevett egy zord, sötét, félelmetes barlangot.
*Hm. Egy zord, sötét, félelmetes barlang! Éppen ideális egy ilyen sárkánynak, mint én. Itt fogok lakni, ha üres.* És ezzel besétált a barlangba.
*Milyen jó hűvös, és ráadásul üres. is. Tökéletes!*S ezzel lefeküdt aludni. |
[32-13] [12-1]
Lassan-lassan, pillanattól pillanatig élve, szívdobbanástól szívdobbanásig óvakodva Eris összeszedte magát.
Tényleg nem volt miért maradnia.
Ez az álom nem az otthona volt, csak annak illúziója.
És akit látni vágyott ugyanúgy nem fog elébe toppanni itt, mint ahogy az összes eddig bejárt világ összes eddigi szegletében sem tette.
De a fájdalom és zűrzavar enyhülőben volt a boszorkány lelkében, és lassan már elkalandoztak annyira a gondolatai az elátkozott város másán túlra, hogy maga sem tagadhatta: a folytatáson kezd gondolkozni az elméje.
Néha.
Egy kicsit.
'Ideje lenne szembenézned azzal, amit már rég kristálytisztán tudsz, Eris' mormogta halkan a pár napja (vagy órája? vagy hete?) visszatért kísérője.
A boszorkány megállt, rámeredt a hatalmas, tönkrement kórház homlokzatára épp maguk előtt.
Nagyot szusszantott és lassan bólintott.
'Tudom miért vagyunk itt, de.......már nincs annyira szükséged erre. És odakinn annyi minden vár....'
Eris szája megremegett, de ezen kívül nem reagált.
Magának se akarta már engedni a bánatot továbbterjengeni a lelkén.
Csak nehezen köszönt el.
'Silent Hill...sokat jelent nekem' felelte végül halkan 'Szükségem volt rá'
'De már nincs' válaszolta egész szelíden a homály a háta mögött.
Újra bólintott.
'Megkaptad innen azt a támogatást, amit lehetett. Amennyire csak megszerezhetted magadnak...De ennél többet nem tud adni' folytatta Mason óvatosan.
A szürkehajú erre hatalmasat sóhajtott.
'Tudom.....tudom....És el is fogadom. Azt hiszem.........egy kicsiny részem remélte, hogy.....ha eléggé akarom, be tudom magam annyira csapni egy álommal, hogy eljön, ha csak egy rövid találkozó erejéig'
Mason horkantott.
'Szerintem ha valahogy érzékelt volna téged, és akarta volna, akkor sem tudta volna megtenni.....Catly ereje EZT azért fogadni mernék, hogy sose tenné lehetővé'
Eris nagyot szusszantott.
'Mondom: tudom, hogy bolond voltam. De kellett egy kicsi hazug gondolat, amibe belekapaszkodhattam'
Hosszú időre csend lett, de a boszorkány hátánál gomolygó árnyékok sűrűbbek lettek, és közelebb húzódtak hozzá.
'És most?' kérdezte végül, de olyan halkan, olyan távolian, hogy egy szellemujjbegy kivehetetlen simogatásának tűnt csak Eris elméjén.
A boszorkány felemelte tekintetét a kórházra.
Nem fognak már bemenni oda, végigkutatgatni a szobákat.
'Elmegyünk' felelte végül, nyugodtan, és a homály a hátánál megrebbent.
Talán....riadtan....Talán....megkönnyebbülve....
'Hova?'
'Egy másik helyre' felelte Eris, és a hangjában átsustorgott valami, amitől a fekete kavargás szinte lángolóan sűrűvé és erőssé vált.
Ugyanolyan tempóban kódorogtak ki a városból, ahogy jöttek.
Nem siettek, és ha bárki láthatta volna őket, céltalan csavargók lettek volna. Egy nagyjából emberi alak, pernyével-hamuval borítva, nyomorult rongyokban, és a kissé ügyetlenül, késésekkel, formátlanságokkal a nyomában járó "árnyéka":
A portál egy mezőre vezetett, ahogy nagyhirtelen megnyílt előttük, mikor a főutca torkolatába értek (azon túl semmi sem várta őket az álomvilágban, mintha csak elvágták volna a "valóság" szövetét).
Eris egyetlen egyszer mégiscsak visszanézett.
Elfacsarodott a szíve, hogy még csak sejthető jelenésként sem rajzolódott ki valahol a ködös hamuhullásban egy soványka, ijesztő, éhesarcú humanoid, valahol az utcák valamelyikének sarkánál, utánuk lesve.
Összeszorította a fogait, és átlépett a portálon.
|
Napok óta kódorogtak a lángoló, vagy szakaszaiban már hamuvá porladó város utcáin.
Csak valahogy a pusztulás mintha....sosem akart volna véget érni. Mintha az időnek ez a pillanata állandósult volna itt.
Akárcsak a megidézett álom ikertestvérében, a valódi városban............
Akármilyen horrorisztikus volt a látvány, a nyugodt sétatempón sosem változtató emberalak otthonos nyugalmon kívül semmit sem sugárzott.
A leginkább az árnyékába bújó rémlény nagyritkán kiterjesztette a határait, mintha valami kósza kedvenc lenne, gondolatokból fonva, aki néha előreszaladva, néha lemaradva boldogítja a gazdáját.
Egyikük sem fáradt el vagy fásult el az elmúlt napok során. Dehát álmokban sétálva miért is fáradtak volna el....?
És Eris nem unta a kóborlást.
'Nincs itt senki. És semmi' jegyezte meg Mason.
A szürkehajú csak bólintott.
'Végülis ez csak egy álom'
'Nem kellene....valódibb legyen?'
'Egyelőre ennyi is elég....'
Az árnyék sűrűbb lett a boszorkány körül.
'Nem ezért jöttél ide' susogta halkan a forró levegő mindenfelől.
Eris nagyot horkantott és legyintett egyet az árnyékon át.
'Ne játszadozz velem....Buta kis gyermeteg....vágyálom volt, semmi több. Adtam neki egy esélyt. De azért nem sietek el innen!'
Az árnyék eloszlott és eltávolodott az elméjétől is.
Eris értékelte a gesztust. |
'Miért vagyunk itt?' Morogta egy feneketlen kút sötétségével a testnélküli hang.
'Mert emlékezni akarok'
'Ennek a helynek egy szikrája se lenne szabad, hogy idekerüljön!!!!!'
'Mason....ugyan kinek számítana ez mostmár?'
Csend uralkodott el a fura kettősön. A szürkesörényes emberalak olyan...jelentéktelen és rongyos volt, mint egy eltévedt, halálát keresgélő, tétován éppcsak-létező koldus.
A körülötte terjengő jelenlét meg inkább volt....egy érzékcsalódás, a nőalak kontúrjainak elmosódása, egy árnyékba olvadt délibáb, mint élőleny.
Éjfekete sötétség honolt az éjszakai folyóparton. Se csillag. Se hold. Se lámpás.
A folyó annyira nyugodt és lusta hömpölygéssé terült ezen a szakaszon, hogy inkább látszott rezzenetlen tónak.
Fekete, köves-kavicsos folyópart, fekete víz.....kopár környék.
És sehol senki.
Csak a kettős.
És az elátkozott portál, épp előttük, pár centivel a vízfelszín felett.
Hasadásnak tűnt a levegőben, szabálytalan kör, ami egy másik világra nyitott ablakot.
Eris megrendült, és kissé igenis rémült szemekkel figyelte az ablakon át eléjük táruló iszonytató látomást. Egy parázsló romokká elégő város. Minden épület vagy füstölgő memento volt már csak, vagy hatalmas lángokkal égett, bíborvörösre festve az eget is.
Egyetlen élőlényt sem lehetett látni.
Csak azt, ahogy a forróság mindent elemészt.
A lángok fénye kitáncolt feléjük is, narancsos, homályos, imbolygó aurába emelve őket is.
'Biztos kell ez neked?' morogta a boszorkány kísérője.
Eris nem nézett rá. Nem nézett sehova, csak a portál túloldalára. Lassan peregni kezdtek a könnyei.
Aztán végül, mintha álombeli álomba süppedne az elméje, lassan bólintott.
'Meg akarok melegedni végre valahol, Mason' sustorogták a gondolatai.
Aztán végül rálépett a víztükörre, ami megtartotta, mintha ő is csak egy jelenlés lenne, egy lidérc játékszere, és lassan átsétált a portálon.
A gomolygó majdnem-jelenlét utána tódult, mintha csak egy mágia utófoszlánya lenne, vagy inkább....kísérteties uszály, egy tökéletes vihar után. |
----------------------------------------------------------------- |
(Any folytatás a mezön,dúsfüvü mezö) |
Dorna riadtan szagolgatta és nyalogatta anyját, és mikor látta, hogy semmit sem válaszol az anyja, rám nézett, majd anyjára, majd megint rám, és sírva fakadt. Odaszaladt hozzám és arcocskáját a ruhámba temette.
 -Ne félj, kicsim, semmi baj!
|
 Mostmár a felszinen voltunk sokott kapva ismét megnyitotam akaput a hajam fefelé ált, feketéböl arany színüvé vált,és nagy fényeség tört elö a kezeimböl.Ujra megnyilt a kapu.-Gyorsan menjünk a lényekhez.ekkor hopihe,Linda,és Homokvihar megérkezet.-Gyertek siesetek.Sürgeteve odaszoltam.És mikor mindenki át ért a kapun,az beárodot.Faradtan feküdtem a füvön nagyot sohajtva.De a következö másodpercben gyorsan futotam a lényekhez hisz Monocerus,és Lhh a földön feküdtek mind a ketten elájultak.Feketeszépség a szemem elött eset össze,egyedül Dorna volt talpon.
|
 -Oké!- kiálltottam Barbinak. Odaúsztam a szörny kilógó részéhez, gyorsan megvizsgáltam, és leúsztam egy fecskendő szerű fadarabhoz, felkaptam, és már úsztam is fel. Beleszúrtam a hegyes fát a szörnybe, akinek láthatóan nagyon fájt. Majd összenyomtam a leveleket, és a méreg, a lila, mind belement a mutáns testébe. Barbi elengedte a rémet, remélve, hogy elzsibbad. De a méreg nem hatott, elvégre ez egy rémálom. Barbival kórusban sikítottunk egyet, majd szorosan megöleltük egymást, úgy vártuk a halált. De mielőtt a rém leharaphatta volna a fejünket, az álom szertefoszlott, és már is egy másikba találtuk magunkat.
|
 -Oh már értem.Mondtam ravasz vigyoral az arcomon.-Én elterelem a figyelmét adig te valahogy be jutatot a testébe.Any látszolag egyet értet velem.Nem vártam meg a választ hisz nem is volt rá idő a szörny kiszabadult.Gyors uszásbe kezdtem és megáltam egy szikla falánál egyszer csak bezártam egy látahatatlan tömlöcbe,és csak egy kis részt hagytam ki hogy Anynek sikerüljön bejutatni a mérget a lénybe.
|
Nem szóltam semmit, csak rámutattam egy zöldes színű hullámos növényre, és szakítottam belőle egy kicsit, majd megint ránutattam. Szerintem ebből rá fog jönni- gondoltam. Ha ennek a növénynek a leve bejut a varázslények szervezetébe, 24 órára megbénul tőle. |
Furcsán néztem Anyre nem tudtam mi a terve de az biztos hogy valami jó tervel elö ált.Gyorsan utána usztam és mikor mel értem meg kérdeztem.-Mira készülsz?Kiváncsi voltam de egyben izgultam is hogy a szőrny mindjárt kiszabadul.A jég már nagyon gyengült.Mindnhol repedezet ahogy a lény küzdöt hogy kijuson a csabdából.-Siseünk és olyan gyorsan usztam hogy joval Any elött voltam 4 méterel. |
Gyorsan megfagyasztottam a vizet a sárkányszerűség körül, de az se tartott sokáig. Felfelé menet viszont eszembe jutott, hogy mit tanultam a félig végigaludt tengerkincse órán. Jeleztem Barbinak, és sellő képemben lefelé kezdtem menni. |
Rémülten néztem az óriási szörnyre ami támadást inditot,és mivel Any közelebb volt öt szemelte ki áldozatul.-Vigyáz.sikitotam.A szörny éles vogaival majdnem felhasitotta Anyt.Ép hogy csak sikerült elugornia.Gyorsan sellővé változtam igy könyeben mozogtam a vízben.Fény labdákal rohamoztam a lényt aki meghátrált de ez nem sokat segitet nekünk.A szörny ujabb rohamra készült és gyorsan egy védö burkott varázsoltam körénk.A védöburok elég erős volt hogy egy ideig biztonságba legyünk.Lassan emelkedtünk de a szörny meg találta a burok gyenge pontját.Most felém közeledet.Probáltam védekezni nem sikerült.Aztán dühösen erős hullámot küldtem a szőrnyre ami visza lökte.A három lényem semit nem tudot segiteni hisz nem tudtak a víz alatt lélegezni.Ujra a felszin felé usztunk de a szőrny kitartóan küzdöt. |
Először síkítani akartam, hisz hirtelen jött a sötétség. Feleszméltem. Egy rorózsa szem volt a kezemben. Azt hittem, megvakulok. Nem tudtam átmenni a kapun, mert dermedtem bámultam valamit. Ilyedten megbökködtem Barbit, aki mostmár szintén dermedten bámulta azt a valamit. Víz alatt voltunk, de kaptunk levegőt úgy is, hogy nem sellő alakunkban álltunk ott. Egy ilyesztő szörny morgott ránk.
 -Morrrrrr... Brrrrr...
|
-Ez a rémálmok vidéke.Mondtam elborzadva.Hopihe,Linda,ésHomokvihar ott voltak velünk szorosan velem maradtak.Egyszer csak valami kiáltást halotam.Monocerus volt az.-Itt borzalmasan sötét van.Panaszoltam és egyszere csak óriási fény sugarak törtek elö a kezemböl a hajam felált és színe is feketéböl arany szín lett.A sötétségböl egyszer csak nagy világoság lett.-Na így jobb.Elégedeten közöltem.-Vajon hol lehetnek Monocerus,és Dorna ha öket megtaláljuk akkor biztos ott lesz a két mén is.Erösen koncentráltam a kancára,és csikojára.Egyszer csak megjelent egy kapu.-Jösz?Anyhez fordultam és intetem hogy biztonságos a terep. |
Bólintott, és követte. |
-Ez esetben. azt ajánlom, menjünk tovább! - mondta Lexia és a mocsarak felé vette az irányt.
(ott is reag) |
Vállatvont.
-Szerintem nem rossz ötlet.-egyezett bele végül, és egy futó mosolyt küldött Lexiának, ami igen ritka dolog volt tőle. |
| - Éppen azért menjünk együt. Hogy megismerjük egymást. De ha nem akarod, csak mondd meg! |
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Lexia éppen az élet rögös felhőin szárnyalt, amikor észrevett egy sötét helyet a földön.