|
Témaindító hozzászólás
|
2006.12.19. 20:15 - |
 Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Legalábbis, ő így érezte a torony ablakának párkányán.
Lazán megfordult, és nézte kicsit az elétáruló látványt: a fátyolos-fügyönyös falú, szőnyegekel bélelt szobában csaknem mindenütt párnák pöffeszkedtek.
A legnagyobbon, amin egy sárkány is elfért volna, egyetlen lény feküdt.
Egy alig derengő, fehér lény. Úgy feküdt, mintha soha többé nem akarna felébredni. Homlokköve seszínű volt, és néha kavargott, majd újra kihunyt.
A föléhajló, leginkább rémre emlékeztető kanca suttogása betöltötte a szobát. Ahogy a suttogás néha felerősödött, úgy kezdett a homlokkő változni.
A suttogástól, bár Galbatorix már régóta ismerte a csontmaszkos lényt, most is kirázta a hideg a csődört.
A hangok egyáltalán nem tűntek eviláginak. Igaz, hogy a tulajdonosuk épp varázsolt, és önmagában sem volt evilági, de ahogy a hangok csaknem kicsalták a lelkét simításukkal, hogy kövesse őket, hogy hagyja abba a fejtörést és borzongást, és olvadjon fel a csodás, súlytalan táncban....Galbatorix ellen tudott állni, de nem kedvelte mindezt. Túl idegen volt őtőle! Épp ezért kellett neki Vanwa Vala. Tudta jól, hogy a kanca nem ártana neki, most is legföljebb szórakozik, ugyanakkor sosem tudta megzokni ezt a hatalmat. A suttogás erősödött, halkult, hullámzott a szobában, szavak nélkül szólt, és Galbatorix tudta, hogy hat.
 Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
- Mi az?! - hörrentett feszülten, és előrelépett.
- Nem tudom felébreszteni...Nagyon gyenge.....Nem is látom értelét próbálgatni..... - mondta, aztán egy csaknem elrejtett tálhoz lépett, ami a párnák közt lapult.
Ivott belőle, majd elnyúlt Lilina mellett.
- Miért nem hagyjuk csak úgy itt? Hadd pihenjen. Mi baja lehetne itt? Gyerünk innen! - mondta a fehér lényre pilantva, méricskélve őt.
Könnyedén és lesajnálóan nézett a csődörre, elnyúlva a párnáján.
- Galbatorix, ne bolondozz! A kancának szüksége van rám. Megtehetném, igen, megtehetném, hogy hagyom kiszakadni a testéből, és aztán visszaparancsolom. De annyira gyenge, hogy történhetne tragédia! Mellesleg: amíg jó helyen van, addig ottmaradjon, ahol van az a lélek! a helyén! Ez nekem minden erőfeszítést megér....
Sötéten elvigyorodott.
- Ez éppolyan erőfeszítés, mint az én álhatatosságom, hogy végre hozzámgyere!
Nagyot, reményvesztettet sóhajtott.
- Galbatorix.....ezt már sokszor megbeszéltük.........
- És még mindig nem értem a választ! - dobbantott.
Türelmesen pillantott a lényre.
- Kár lenne egy ilyen szép, gyümölcsöző, észérveken és érdekeken logikusan alapuló szövetséget bolond érzelmekkel tönkretenni!
Horkantott.
- Bár lehetnénk épp őszinték is: nem vagyok bolond! Tudom jól, hogy sosem bíznál bennem, és Te is tudod, hogy én sem igazán benned! Régóta ismrjük egymást, és mikor egymást védjük, akkor is szemeket növesztünk hátul! Akiket érdekek hajtanak, megértik egymást, tehát tudhatnád, hogy ez minden lenne, csak nem helyes döntés! Csak azért, hogy szilárdabb legyen a szövetségünk, meg hogy jobban szemmel tartsuk egymást a közelség miatt.....tudod jól, hogy az lenne a vége, hogy valaki ki- aztán meg felhasználná a másikat....és valószínűleg egymásnak menénk. Könnyeb meggyilkolhatóság....ez nem indok egy házassághoz! Mellesleg...mondj szentimentálisnak, de nem tartom etikusnak sem, hogy nem szerelemből-szeretetből házasodjunk.....Igaz, hogy nekünk idegen az etika, de ez az én elvem, és tartom magam hozzá! Azért egy dologban igazad volt - gonoszul elmosolyodott - ideje menni! Indulj!
Morrant, aztán nem vágott vissza azzal, hogy talán ideje másik szövetségest keresni, és erre Wizarde, Vanwa tagadott "lánya" épp megfelelne.
Sagulon, akit meg Vanwa elfogadott, jó lenne harcosnak...Bár ő hű Vanwához...
Megrázta a fejét.
Nem. Wizarde még Vanwánál is idegesítőbb. Jobb megmaradni a bejáratott módban...
Egyelőre......
Kilépett az ajtón, amit súlyos függönyök takartak, és vissza sem nézve elindult.
Kiérve a toronyból, ahol Vanwa elszállásolta védencét, elvegyült a szürreális város szürreális tömegében. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
______________________________________________ |
Ameno nem akart hinni a fülének! Ez most komoly, hogy az apja csak úgy itt hagyja?!?! Csodálkozásában és rémületében eltátotta száját. Ellenkezni akart, meg akarta mondani apjának, hogy ne tegye ezt vele, de mire kettőt pislogott, Zeironnak már a nyomát se látta.
Amikor végre sikerült túl tennie magát az első sokkon és rápillantott a még számára idegen pegazusra, kissé oldódott benne a feszültség. Megrázta sörényét és igyekezett eltüntetni arcáról a kétségbeesés legnyílvánvalóbb jeleit.
- Szia Yavanna - szólalt meg végül bátortalanul.
Időközben eszébe jutott, hogy itt, a Rémségek szigetén is ugyanolyan otthon érezheti magát, mint a Főnökségiek Főhadiszállásán. Az egy másik dolog, hogy egyik helyen sem járt még korábban, vagyis itt is csak most először, de némi kis joga van az itt tartózkodásra. Aztán lehet, hogy az erisziek máshogy gondolják...
Pallas egy szót sem szólt útközben. Ha akart volna sem nagyon tudott volna, mert elég nagy erőfeszítésébe került az az egyszerű dolog is, hogy öntudatánál maradjon. De mivel ő maga is Gyógyító volt, tudta, hogy nagyon fontos kapcsolatban maradnia a külvilággal, tehát még véletlenül sem veszítheti el az eszméletét.
Szemeit néha ki-kinyitotta, hogy legalább nagyjából tudja, hol vannak. A lépcsőkkel komolyan meggyűlt volna a baja, ha Zeiron nem oldja meg helyette is a problémát.
Rengeteg kérdés tolongott a fejében és szerette volna mindet feltenni párjának, de többszöri próbálkozás után is csak egy szót tudott kipréselni magából.
- Szer..et..lek. |
Szerencséje volt. Kilépett az erisziek által lakott hatalmas torony tetejére a kapuján át, és szinte rögtön belebotlott Yavannába.
- Üdvözöllek! Kérlek, segíts! Azonnal meg kell találnom Vanwa Valát! - hadarta zengő hangon.
A kanca azonnal látta, hogy baj van, így csak gyorsan bólintott, és a toronyba vezető ajtóra mutatott.
- A pincében tölti az idejét. Tiltott mágiákkal kísérletezik. Újra - mosolyodott el fanyarul. Aztán gyorsan a közel kétszerakkora mén elé lépett, és megállította, mielőtt még az elrohan családostul - Zeiron! Várj egy pillanatot! Bármi is történt....khm...köztünk és a vorstandiak között, Hibernius egyértelművé tette, hogy ránk és rájuk változatlanul érvényesek a város szabályai. És most a toronyban egyébként sem találsz senkit, aki ártani akarna a kedveseidnek. Nem kell féltened őket, biztonságos helyre hoztad mindkettőjüket.
Összeszedte magát, és folytatta.
- Ha lemész, rendben, tedd azt, látom, sietős....De neki - nézett Amenóra - nem hiszem, hogy az való, amivel Vanwa Vala odalenn játszadozik...Ha érted mire célzok!
Zeiron őrülten járatta a tekintetét a rózsaszín vala-lélek, egyre gyengülő párja, és a lányuk közt. Aztán csikorogva elfogadta a javaslatot:
- Yavanna, kérlek vigyázz a lányomra! - kérte a pegazust, aki gyorsan bólintott, és bíztatóan a csikóra mosolygott.
- Ameno, maradj itt Yavannával, ő segíteni fog neked mindenben! - hadarta, mélyen a lánya szemébe nézve, aztán elhúzta Pallast a kis pegunitól, és szinte rohanni kezdett lefelé a lépcsőkön. A rettegés jeges ékként kezdte magát belefúrni a gyomrába.
Mi történhetett Pallasszal? És az ő kis birodalmában?! Mi érhetett el oda, hogy megártson a szerelmének?? |
Alig győzödött meg róla, hogy Kyaráék biztonságban vannak, körülölelte egy aranysugár.Tudta, mi ez, és mi a jelentősége. Anyára és fiára pillantott, de hallgatott, annyit kellett volna mondania, magyarázni, elköszönni, amennyiit csak egy búcsú pillantás fejezhet ki. Behunyta szemét és felszívodott a varázzsal együtt. |
 -Jól van na!-válaszol lehangolva.
Mogorván bámult maga elé, majd újra anyja felé fordult.
-De ha csak a gyerekszobában ülök és bámulok magam elé, akkor sosem leszek nagy mágus!
Még mindig a semmiben lebegtek, de Beat számára most valahogy más volt a környezet.Hirtelen ajtókat pillantott meg mellettük ellebegni.
-Nézd!Talán most kijuhatunk!Vajon melyik hová vezet?-kiátott fel, mielőtt anyja szólhatott volna és már lendületesen meg is indult az ajtó-raj felé.
 -Igen!Az vagyok!-válaszolta a hatalmas erejű lénynek.
Szűkszavúan válaszolgatott.Nem ismerte a környéket, nem ismerte az itteni lényeket.Egy rossz szó és számára mindennek vége lehet.
Vissza sem kérdezett.Úgy érezte a kék mágusnak lesz még mondanivalója. |
 Hirtelen ismét elöntötte a kétségbeesés. Ez egy megsemmisítő mágia?! Vége?! Mindenkinek? Mindkettőjüknek?!
- Kyara! Kyrador! - kiáltotta, s a hirtelen stressz könnyeket csalt a szemébe. |
 Kyara mérgesen horkantott, és megcsóválta a fejét.
- Az egyik lebegő torony lakója megtá...
És a világnak vége lett a mondat, a szó közepén...
Kyara felszikrázó homlokkővel eltűnt egy villanásban, míg Kyrador hófehér, Anor pedig a Napéval megegyező fényáradatot zúdított a világra - és persze Éji Táltosra. |
Megkönnyebbülve látta meg Kyarát egy másik pedgazussal. Nincs baja. Hagyta, hadd örüljenek egymásnak anya és fia, miközben ő is mosolygott rajtuk.
Amikor ideértek, csak akkor kérdezte: - Ki derült valami? |
Kyara hatalmas, szédítő körökben zúgott át újra és újra a város fölött. Ügyelnie kellett a fénysugárra, ami mostmár újra és újra megzavarodott, eltűnt, aztán hirtelen a város másik pontjára csapott le, ügyelnie kellett a szánalmas gyümölcspéptől lehetetlenül összetapadt tollaira, és ügyelnie kellett rá, hogy szisztematikusan kutasson, ne hagyjon ki egy részt sem.
Nem találta Kyradort...
 - Ne aggódj! A fiad remek csikó, erős, bátor, talpraesett! Nem eshetett baja! - nyugtatta Kyarát, miközben követte a kanca cikázását, és segített a keresésben.
Anor szeretett volna a többi harcossal és mágussal tartani, akik nemsokára elsöprik a támadót, de hamar belátta, hogy Kyarát nem szabad egyedül hagyni. Ha a fiáról volt szó, a szelíd fénypegazus pillanatok alatt elragadtatta magát.
A fénysugár pedig még mindig újra és újra felragyogott.....Odafenn a harc tehát még nem dőlt el....
- Talán nézzük meg a városon kívül! Hátha kiment! - javasolta, miközben a fénysugár elzúgott felettük, és majdnem letépte Anor sörényét.
- Rendben - egyezett bele a kissé már remegő Kyara, és kifelé indultak, szárnyat próbára tévő sebességgel.
Szerencséjük volt.
 - Anya! Anya! Erre! - kiabálta, mikor végül Kyara és Anor felbukkantak a fal innenső oldalán. A fiatal, hattyúforma mén nagyon megkönnyebbült, mikor épségben látta viszont anyját. De nem értette a nagy, vörös, furcsa foltokat a testén...
Valódi megkönnyebbülés volt eltávolodni Éji Táltostól. A nagy, fekete lény válasza után szinte kellemetlen csend hullott rájuk, feszülten várták Kyarát, és nem is néztek össze.
A fiatal mén nemigazán örült annak, amit hallott. Tudta, hogy az apja nem jön vissza. Tudta, hogy Kyara néha magányos.......De Éji Táltos hirtelen bukkant fel mellettük, és igazi jó viszony ide vagy oda, Kyrador nem érezte úgy, hogy elfogadná a családba! Pedig a pegazus sokat tett értük.....és Kyrador tisztelte.....
De igazából sosem tudta elképzelni anyját.....valaki mással. Még erisziekkel sem. |
Egy közeli dombról figyelte rezzenéstelennek tűnő, ám annál aggódóbb arccal a fénysugarat, Mostmár nemcsak egyenes irányban haladt, kiszámítva, merre megy. Hol felbukkant, hol eltűnt, hogy máshol ismét felbukkanjon. Talán megnézhetni, mi csap le a felhők közül. ...Vagy nem ott van a forrás? Néhányan képesek rá, hogy varázst idézzenek forrás nélkül....
Kyrador kérdése kizökkentette és megdöbbentette. A csikó szeméből pontosan ki lehetett olvasni, teljesen tisztában van vele, mit kérdezett.
- Igen. Eléggé, hogy féltsem. - mondta hallkan. Nem tudta, Kyrador mennyire képes kiszűrni ebből a pár szóból a komolyságot, de megkockáztatta. |
Kyara villámgyorsan szárnyalt át a káoszba torkollt fővároson. Közben két dolgot tudott meg: az egyik, hogy mindenki ugyanúgy pánikba esett, mint ők, a másik, hogy a sugár nem pusztítja el az élőket, mivel az elsöpört házak helyén meztelen, kisemmizett, rémült vagy épp a dühtől tomboló lények maradtak......
Ez egyfelől megnyugtató volt, másfelől viszont tudta, hogy a sugár nem lehet eriszi varázs. A társai szóltak volna előre a lakosoknak, ha bármi ilyesmit terveznek......
Az erisziek tornya nem volt már messze, mikor valaki szemberepült vele, aztán összeütközve zuhanni kezdtek a kövezetre......Kyara még sikítani sem tudott.....
Az utolsó utáni pillanatban szabadult meg Kyarától, és lökte elég messze, hogy a szárnyaik szétterüljenek, és tompítsák a becsapódást.
Anor fájós lábakkal állt fel, de tudta, hogy nincs nagy baj. Ellenben Kyara aggasztóan nézett ki. Egy zöldséges standra érkezett, nagy adag gyümölcsbe zuhanva.....A mén rémülten rohant oda Kyarához, aki már talpra kecmergett, és kicsúszkált a maradványokból, de elborította a vér!
- Kyara! Kyara! Szólj valamit! - sietett oda a pej lényhez, szárnyait felé nyújtva.
Kyara reszketett a félelemtől. Biztos volt benne, hogy pillanatokon belül érezni fogja a fájdalmat, amit még visszatart a sokk.....Csak azt nem értette hogy sérülhetett meg ennyire!!
Aztán rádöbbent, hogy nem vérszagot érez.....
- Tjiam..... - mormolta, majd dühösen lerázta Anor szárnyait - Tjiamba estem bele! - kiáltotta a mén arcába.
- Mi a fene folyik itt?!
Egy pillanatig döbbenten nézett a kancára, aztán nagy nehezen megállta, hogy megkönnyebbülten elnevesse magát. Csak gyümölcs!! Nem vér....Hála érte a Fénynek...
- Sashd nagyúr valamiért megtámadta a várost - felelte kelletlenül társának - Hibernius és még néhányan elintézik.....
- Hogy képes ilyen varázsra?!
- Nem emlékszel? Övé az egyik lebegő torony...Azt használta fel. Kiismerte a varázst, ami a fővárosé, és ellenünk fordította.
- Áruló! - sikoltotta Kyara, és szemeit dühös könnyek lepték el - Hogy teheti ezt?! Hiszen ez az otthona! Befogadtuk, élhetett itt békén!
- Nyugalom, Kyara - súgta Anor, és mély, aranyfényű szemei hamar elcsitították a reszkető pegazust - Hibernius épp ezért intézi el.....végleg.......Hol van Kyrador?
Kyara ekkor hűlt el igazán.....Azt hitte vele jött! De talán Éji Táltos magával tartotta.....Akkor nem eshet baja.....Nem, akkor biztonságban kell lennie......
Tudta, hogy nem mehet anyjával, így elfogadta Éji Táltos terelgetését. Habár szíve szerint gyorsan átsuhant volna alatta vagy fölötte, és Kyara után vetette volna magát.
De egy furcsa gondolat fogta el, ahogy Éji Táltosra nézett. Az a gondolat, hogy ez a lény épp úgy védeni akarná az anyját, mint ő....És épp mert Kyara fontos, inkább őt hajtja kifelé......
- Fontos Neked az anyám, igaz? - kérdezte hirtelen a fiatal felnőttek kegyetlen egyenességével.
 Felháborodottan nyerített csikójára:
- Te ne csinálj ilyet többé!! Fiatal vagy és még nem erős mágus, rád jelent veszélyt ez a hely! Én megoldom a dolgokat! - mondta határozottan.
Határozottabban, mint amennyire az előbb érezte magát a meteor előtt.....
- Csillaglény, ha nem tévedek... - mondta ki magabiztosan, a kérdésnek még a hangsúlyát is mellőzve.
|
Az angelideknek nem volt a Fővároshoz hasonló helyük, Éji Táltos nem értette, miért kanyarodik el Kyara. A társai megvédhetik magukat, neki meg két személy helyett kell gondolkodnia, hiszen fia van! Tétovázott egy pillanatig, miután Kyradort biztonságba helyezi, visszajöjjön Kyaráért, vagy maradjon a csikó mellett, s bízzon anyjában, hogy nem esik baja. Mindenesetre most tovább terelte Kyradort a városon túlra, ott is maradt mellette.
"Ha a Fénysugár ki jön a városból, elhagyjuk a Rémségek Szigetét..." gondolkodott, de féltette Kyarát, viszont Kyradort sem hagyhatta egyedül. |
 Beatlesnek sikerült elég hamar lenyugodnia és már csak, mint valami jó kalandra emlékezett vissza.Anyjára nézett és elmosolyodott.
-Ilyet többet ne csinálj, Anya!-vigyorgott.
Még mindig nem engedte el anyját.A csillagokat kémlelte, hátha kijáratot talál..........
 Ijedten fordult hátra az idegen hangra.Gyorsan és nem feltűnően mérte fel az ijesztő lényt.Tisztán látszott, hogy erősebb és nagyobb hatalmú nála.
Hirtelen nem nagyon tudott ezekre a szavakra mit mondani, de aztán mégis megszólalt.
-Üdvözöllek!-köszöntötte kedves, megnyugtató hangján, de éreztetve, hogy tiszteli az érkezőt.
-A nevem Aranypata!-mutatkozott be.
|
 Heru már tudta mit keres: segítséget. Olyanokat, akik megértik.
Nem tudta pontosan miért remél akkora őrültséget, hogy majd épp vad lények segíthetnek rajta, de maga mögött hagyta a kétségeit, és kilőtt a BoszorkányVidék hatalmas, misztikus lapálya felé......
Fogalma sem volt arról, hogy a szél, amit szinte lehagyott vad és viharzó röptében, miféle kiáltást próbál utána hozni.....
Kyara ugyanezen gondolkozott, őrültebbnél őrültebb ötleteket gondolva át egy másodpercig, hogy aztán elvesse őket. Háló ide vagy oda, szétszakadtság ide vagy oda, ő messzemenően bízott a hatalmas, tarka, örökké szabályok ellen menő, diváns és kiszámíthatatlan viselkedésű lényekben, akik testvérként ölelték maguk közé, mikor az előző élte odalett....Hogy az erisziek hagynák, hogy a városuk pusztuljon, vagy épp ők lennének érte felelősek?! Ez nem természeteollenes volt, hanem létezésellenes, egyszerűen: lehetetlen!
- Nem tudom mi folyik itt, de jobb, ha keresek másokat! - kiáltotta Éji Táltosnak, és óvatosan kanyarodni kezdett.
Tara magához szorította fiát, és visszafojtotta sikolyait, amik a csikó hirtelen, épeszűnek nem mondható akciójakor tolultak torkába. Hallgatta mindkettőjük őrült szívverését, próbálta összeszedni magát, ahogy a meteor lassan tovaszállt a semmibe, és rádöbbent, hogy már csöppet sem érdekli, hogy a súlytalan űrben lebegnek.....egy ház belsejében....csillagok, üstökösök közt.....egy hatalmas, tarka, zsúfolt város szívében.....
'Talán a világ őrült, és én vagyok az igazi bolond, hogy a szabályai ellen küzdök' gondolta irónikusan.
- Lám csak mit fújt ide a szél - mondta dallamos, játékos, kegyetlen hangon, ahogy szembetalálkozott a csillagfényben ragyogó pegazussal a városa utcáin. Hiába volt a város igazából mindenkié, és főleg az Építészé, ő így szeretett rá gondolni.
És most örült, hogy szokásos kis sétáját nem halasztotta el.....Micsoda ajándékát hagyta volna ki a Sorsnak!!!
Szemei izzottak, arcán hatalmat sugárzó mosoly terült el. |
Mikor Aranypata felébredt és látta, hogy Ceuron ugyanott, ráadásul ugyanúgy fekszik még mindig, feléllt és elindult kifele az épületből, hogy megnézze a környéket és levegőzzön kicsit.
Persze nem akarta sokáig otthagyni barátját, mégha tudta is, hogy teljes biztonságban van.
Óvatosan kerülgette a pihenő lényeket.Mikor kiért nagyot szippantott a friss levegőbe.
Lassú léptekkel elindult körülnézni a sötét utcákban....Remélte nem téved el.... |
Nem tudta megkérdezni, ki az a Hibernius, csak azjárt a fején , hogy kimenjenek a városból. Szerencsére a fény nem őket követte, valami más parancs vezérelhette.
- Hol vannak ilyenkor a nagy varázslók?! - morogta, miközben lessen elérték a várfalakat... |
 Talán még sose vágtatott ilyen gyorsan. Noha fájt minden lépés a kétségbeesés, szorongás miatt, még nagyobbakat, még többet, még erősebbeket lépett, azt, se tudva, merre tartva.
Aztán egy idő után kezdett üres lenni. Elméje kiürült, a kétség, szorongás lassan elpárolgott. Minden lépéssel könnyebbnek érezte lelkét. Egy másik dolog kezdett hatalmora kerülni. Lábaira nehezedett irdatlan nagy súllyal. A megfeszített izmok egyre kevésbé akartak megfeszülni. Szemhéja lassan csukódott. Most érezte a sok út fáradtságát. A tekintete homályosodott. Meg kéne állni! Már a lélegzetet sem veszi katonás egyenletességgel. Szúr az oldala.
És továbbment. Mennyivel jobb lenne itt helyben elvágódni és aludni egy nagyot! Annyira kívánkozik. Ha megint érezhetné a szorongást, biztos elszállna ez az álmosság. Ha megint kétségbeesett lehetne! Hol a fia? Ha megpillanthatná, biztosan felébredne. Hol van hát? Heru! Heru!!...
- ...Heru!!! - kiáltotta ismét torkaszakadtából, mintha ez a szó lenne a ébrenlétének kulcsa. Üres volt a feje és fáradt ahhoz, hogy tudja, mit is csinál. Még egyszer kiáltotta a nevet hagnosabban és erősebben, ahogy erejéből telt. Nem is tudta már, hogy kiáltotta. Azt hitte, csak agyában viszhangzik ennyire.
- Heru!!! |
-Neee!Anya ne!-kiáltott fel ijedten, majd Beatles hirtelen levegővé vált.
Akarata ellenére, csak az ijedtség miatt változott át.
Eleinte nehezen tudta összetartani magát, de rádöbent, hogy sokkal könnyebben mozgott és kicsit gyorsabban is.
Azonnal anyja felé indult, s ahogy odaért, körbefonta és húzni kezdte, kifelé annak a meteornak az útjából.Persze időnként lassítania kellett, mert ebben az üres térben, nehezen tudott levegőként mozogni.
Mikor már messzebb értek a meteortól, Beatles visszaváltozott és megölelte anyját. |
 Egy szót sem tudott szólni, és nem csak azért, mert Levia olyan hirtelen rohant el......Annyi mindent nem mondott ki, amit ki kellett volna. Annyi mindent nem tudott meg, amit meg kelett volna tudnia, hisz kiérdemelte!!! Annyi minden áll közöttük, hogy Éjfél beleszédült, ha erre gondolt.....
Összeszorult a torka, ahogy látta távolódnia párját...Újra.
Nem tudott szólni, és nem tudott sok szerencsét kívánni, hiszen abban sem volt biztos, hogy mit is akar. Haragudni, szeretni, elrohanni, maradni?
Megkönnyebbülés volt fiára hárítani mindezt. Majd Heru megoldja! Önző dolog volt a csikóra hagyni, de Éjfél nem volt benne biztos, hogy ő egymaga képes most jó döntést hozni. A fia viszont igenis képes lehet rá, hisz még benne él a csikók tiszta és vad tüze. No igen.....ha Herura nézett, sosem tudta mit lát: egy lassan Fekete Hadúrra növekvő mágust vagy egy kamaszt.....
Majd Heru megoldja......Vagy összehozza őket, vagy örökre szétválasztja.....Rá kellett döbbennie, hogy semmiképp sem akarja befolyásolni fiát. Döntsön csak szabadon, ahogy akar. Hitt benne valamiért, hogy az így alakuló sorsot könnyedén el tudja majd fogadni.
Széttárta szárnyait, és felröppent a magasba.
Eszeveszetten száguldott keresztül az égen, őrült tempóban zúgott vele a szél, homály rebbent a fénybe amerre járt, és közben Heru mindebből semmit sem vett észre. Megszállot tűzben égtek a szemei, vadul kergették egymást a fejében a gondolatok, és nagyon-nagyon-nagyon fájt valami mélyen a mellkasában.....
'Az anyám......' perzselte a szó, csak ha felidézte!
Mennyit álmodott erről! Mennyiszer elképzelte, hogy majd porigalázza a kancát, megsemmisítőn leteremti, a földre taszítja, majd megvetőn otthagyja! Mennyiszer elképzelte, hogy zokogva hozzábúj, és követelés nélkül megkap majd minden elmulasztott szeretetet és időt, és nagyon boldogok lesznek együtt örökre! Mennyiszer elképzelte, hogy az anyja egy hős, aki voltaképp valami fontos dolog miatt hagyta el, és egy nap fáradtan, de megdicsőülten jön el hozzájuk!
Most mégis elrohant, és fogalma sem volt arról, hogy mihez akar kezdeni. Nem ilyennek képzelte el szülőjét! Nem ezt akarta! Nem így akart találkozni vele! Miért repül még mindig teljes sebességgel? Miért remeg??? |
Szemében határozottság tűze lobbant.
- Nem. Elmegyek érte ... Egyedül. Nem lennék az anyja, ha nem tudám egyedül visszahozni! - mondta magabiztosan. Elég volt a gyönge kancából! Lépjünk a tettek mezejére
- Visszajövök! - jelentette ki tüzesen, s megcsókolta Éjfélt, aztán kitépve magát a szányak közül elvágtatott.
Újra erőt érzett lábaiban, bár fel sem tűnt neki a fáradtság. Megérzései után ment. Csak erre hagyatkozhatott.
Megfordult a fejében, hogy fia játszhat vele: bosszúból becsapja az érzékeit, félre vezeti. Megérdemli, mert oly sokáig volt távol, noha nem tudott eljönni előbb. Tisztában van bűnével: egy egész csikó kort hagyott veszendőbe menni, holott igenis szükség lett volna rá! Bár direkt nem vitte magával a csikót arra az útra, amelyre neki kellett lépnie, embertelenül viselkedett. Lelke mélyén kívánta, hogy fia torolja meg valamivel. Bármivel! Hogy aztán végre egy család lehessenek. Magában a könnyebb utakat remélte erre: küzdelem; az az idegeket húzó, keserű játék, amit már fentebb említettünk; egy jó kis kiadós veszekedés. Minden, ami leadhatja a feszültséget. Amitől gyengébbik énje tartott, az, hogy Heru végig néma marad, s némaságával legyőzi őt, a harcos amazont, vagy végig nyugodtan beszél. Nem merte elismerni, de igenis tartott tőle, hogy fia ilyen büntetést szán neki, ilyet, amihez életében nem szokott. Tudta, erre a találkozásra össze kell szednie minden akaratát, kitartását - és szeretét! Hogy mennyit sóvárgott ezután a két személy után! Ennek a tüzes kancának, aki még a sárkánytól sem riad meg, s képes magát átverekedni ezer fős tömegen, ez a két lény volt a gyengepontja. Ezek egy szavukkal végezhettek vele, ha akartak. Ez a kanca, aki még mostani gazdájának is csak ímmel-ámmal hajt fejet, ezért a kettőért elárulná a világot megbánás nélkül! Mégis, micsoda irónia: őket árulta el, s nem a világot, mégis legszívesebben meghalna - pedig szerette őket. Sosem elmélkedett a múlton, volt-e más választása, csak annyit gondolt, tudja jól a bűnét, s most dől el, megváltásra vár vagy halálítéletre. |
[593-574] [573-554] [553-534] [533-514] [513-494] [493-474] [473-454] [453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Galbatorix a hatalmas Város felett állt.
Vanwa Vala megrázta a fejét, és kissé visszahúzódott.
-Jól van na!-válaszol lehangolva.
-Igen!Az vagyok!-válaszolta a hatalmas erejű lénynek.
Hirtelen ismét elöntötte a kétségbeesés. Ez egy megsemmisítő mágia?! Vége?! Mindenkinek? Mindkettőjüknek?!
Kyara mérgesen horkantott, és megcsóválta a fejét.
- Ne aggódj! A fiad remek csikó, erős, bátor, talpraesett! Nem eshetett baja! - nyugtatta Kyarát, miközben követte a kanca cikázását, és segített a keresésben.
- Anya! Anya! Erre! - kiabálta, mikor végül Kyara és Anor felbukkantak a fal innenső oldalán. A fiatal, hattyúforma mén nagyon megkönnyebbült, mikor épségben látta viszont anyját. De nem értette a nagy, vörös, furcsa foltokat a testén...
Felháborodottan nyerített csikójára:
Heru már tudta mit keres: segítséget. Olyanokat, akik megértik.
Talán még sose vágtatott ilyen gyorsan. Noha fájt minden lépés a kétségbeesés, szorongás miatt, még nagyobbakat, még többet, még erősebbeket lépett, azt, se tudva, merre tartva.
Egy szót sem tudott szólni, és nem csak azért, mert Levia olyan hirtelen rohant el......Annyi mindent nem mondott ki, amit ki kellett volna. Annyi mindent nem tudott meg, amit meg kelett volna tudnia, hisz kiérdemelte!!! Annyi minden áll közöttük, hogy Éjfél beleszédült, ha erre gondolt.....