|
Témaindító hozzászólás
|
2007.11.24. 21:31 - |
 Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában! |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Hagyta, hogy az a valami kihúzza a barlangból, ahol eddig volt. Még sokáig ki tudta venni Reechann köralakját a sötétben, de végül a mágia győzött: mindent elsötétített.
Ahogy a távolból hallgatta a másik lény szavait, váratlanul egy hatalmas ütést érzett, egyenesen a szívéből, ami az egész testét megrázta. Aztán ugyanígy még kétszer. Elakadt a lélegzete és összegörnyedt.
'Mi a fene volt ez?' - döbbent le magában. De nem volt idő merengésre. Minél hamarabb ki kellett jusson Golden Greenhez, aki... minden bizonnyal NAGYON csalódott lesz, hogy ő tér vissza Reechann helyett... Ám ezzel elég lesz majd akkor foglalkoznia, ha már visszatalált hozzá. Ha egyáltalán visszatalál.
A megérzéseire és az őt továbbra is körülvevő mágiára hagyatkozva elindult felfelé az alagutakban.
|
- Messze a Sötéttől....Őt megölheti az, ami neked egyáltalán nem képes ártani - suttogta valami a vak éjszakából, ami eltöltötte az üreget, ahonnan Zenit lassan de biztosan kiszorult.
Alig hallható volt a meg-megszakított felelet a kérdéseire.
- Szerettél itt játszani....Önfeledt voltál....Valódi csikó, ahogy a megmentőid akarták....Steel itt engedett sokat játszani a fiával, Asylonnal.....Üstökös, a nevelőapád, és ő, azt akarták, hogy ti ketten esélyt kapjatok a gyerekkorra.....Más csikóval erre nem lett volna esély....
Csend és sötét borult a barlangokra.... |
Sok olyan dolgot mondott az unikornis, amik megragadtak Zenit elméjében. Hirtelen nem tudott velük mit kezdeni... teljes egészében megérteni, felfogni a valódi mondanivalójukat... de érezte, hogy fontosak. És hogy meg kell jegyezze őket. Egyszer majd... ha eljön az ideje, minden bizonnyal meg is fogja tudni fejteni őket.
- Hova vigyem Golden Greent?
Zenit egyenesen ledöbbent az utolsó mondatok hallatán.
- Mire emlékeznek? Mondd el, kérlek! |
Reechann eközben odaért a peguni elé. Az orruk csaknem összeért, az ezüstös derengés elnyelte a fiatalabb lény pillantását, és már nem maradt semmi más körülöttük, csak a vaksötét, ami teljes csendben falta fel a létezést.
- A védelem a feladatom, igen. Hogy miképp teszem ezt, az csak rám tartozik, ifjú fővezér. Neked itt nincs többé keresnivalód. A test és a benneszorult gonosz sorsa ne aggasszon! Egyik sem távozik innen cselekvőképesen.....
Víz csorogta körbe a patáikat.
- A tetemen nem segíthetsz -ismételte még egyszer - Az nem a te dolgod. De Golden Green igen! Térj vissza békességgel a felszínre, és ne játszadozz olyan erőkkel ismét, amiknek parancsolni ugyan képes vagy, de a módját mégse tudod.....
Zenitet valami elképesztő rántotta meg....valamerre hátrafelé. Nem esett el, de eltávolodott az unikornistól.
- Ennek a Sötétnek nem tudsz parancsolni! Tartsd észben. Ez nem a te erőd. Ez ősibb....gonoszabb.... - Reechann szemei egyre távolodtak, ha lassan is. Az unikornis szinte mélázva tette még hozzá:
- A víz emlékezik.....emlékeznek rád az itteni falak erei....Emlékeznek a gyermekkorodra....Ezt tiszteletben tartva segítek neked. Szeretett téged a mágia itt.....régen....réges-rég..... |
Zenit továbbra sem mozdult.
- Azt hittem, a feladatod a barlangrendszer védelme. Hogyan hagyhatsz hát ismeretlen helyre sodródni egy igen veszélyes lelket? |
A sötét árnyak egyre sűrűbbek lettek körülöttük, a vak homály, amit emeltek, egyre fojtogatóbb.
- Nincs időm téged dajkálni - mondta csikorgóan kemény hangon az unikornis, és Zenit felé indult. Riasztó volt látni, ahogy kék foltjai valahogy....megfakulnak, bele a feketeségbe, ami körbevette a kettőst. Csak halványezüst derengésű szemei jelezték a mozgását, de inkább tűnt szellemnek, mint hús-vér lénynek.
- Mi bezuhantunk ide a mennyezeti résen át, de a fekete lény teteme abban a szakadékban maradt, amelybe berántottál magaddal engem is. Ő azon zuhant végig lefelé. Azóta a mélyben lévő sodrás bárhova elvihette, akár a barlangokon kívülre is....Te meg ne légy olyan ostoba, hogy utánaeredsz, mert a sodrás szeszélyes és pokolian erős a földalatti folyamokban. Még én sem tudom mikor merre folyik odalenn a víz, vagy mit hova vethet. A halálod előbb találod meg, mint a pegazust, ha nem hagysz fel ezzel az őrült terveddel. |
Elborult tekintettel bámult Reechann arcába.
- Nem hiszek neked. |
Reechann valamiféle különös érdeklődéssel nézett vissza Zenitre.
- Ő nem itt van - susogta halkan válaszul. |
Zenit egy helyben lebegve hallgatta Reechann-t.
- Akkor akár segíthetnél is megkeresni azt a fekete pegazust, akit az imént ide letaszítottál, hogy ne kelljen méterről-méterre, vakon átvizsgálnom a vizet utána. Amint ő megvan, mehetünk is. |
Reechann üres, érzelemmentes arckifejezéssel nézte végig Zenit őrültségét.
A víz hűvös kis patakocskákban-erecskékben felszivárgott tarka testére és hűsítette fájdalmát, de azért el nem tüntette....
Mindenkinek fizetnie kell a hibáiért....
- A part arra van - biccentett a vaksötétség mélyére, válaszolatlanul hagyva a fiatal szavait - HA sietünk, idejében visszaérünk Goldenhez, hogy a sötét ne árthasson neki. A mágia, ami elindult a barlangokban, át fogja törni az első eriszi lakhely védelmét...
Hűvös, száraz hangja tompán sustorgott a víz felett, a baljós ígéret súlyával nehezedve még inkább a kettősre. |
Zenit a zuhanás során végig magához szorította szárnyaival az unikornist, így legalább egy oldalról védve voltak mindketten a barlang kiálló szikláitól.
Amikor belepottyantak a tóba, végre eleresztette az eriszit és szárnyaival evezve, felúszott a felszínre, hogy végre teljesen teleszívhassa a tüdejét oxigénnel. Ám még mielőtt ezt megtette volna, mámorittas nevetésben tört ki!
- Wuuuuhuuuuuu!!! - üvöltötte bele a barlang végtelenjébe, ami többszörösen visszhangozva válaszolt.
Nagyokat szippantott a levegőből és folyamatosan nevetett. Úgy igazán, jólesően!
- Ez aztán az élet!! - kiabált tovább - Wow!!!! Hogy túléltük! Mennyi esélyünk volt erre?!?! - folytatta, a mindenségnek címezve szavait.
Aztán ahogy múlt az adrenalin hatása és kezdett kitisztulni az elméje, kezdte keresni az unikornist, akit bizony magával rántott ebbe a kis... élménybe.
- Jól vagy? - fordult a másik irányába és óvatosan közelebb evickélt. Csak most kezdte érezni, hogy elég sok helyen fáj ez-az... meg hogy a szárnyai nem éppen úgy mozognak, ahogy kellene... de a víz még egészen segített, hogy nem kellett a saját súlyát elbírja. |
Reechann védővarázsai majdnem mindkettőjük vesztét okozták....
A sok magányos év alatt számtalan kisebb-nagyobb önálló varázst hozott létre a barlangrendszer számtalan pontján. A veszélyforrások elpusztítására, bezárására, vagy legalább lassítására.
A zuhanásuk helyszínéül szolgáló kürtő csaknem minden oldalsó nyílásán hatalmas vízsugarak törtek be....Irtózatos erővel vágódtak neki a mélyben előttük valahol hányódó testnek, de őket is csakhamar elérték....Csonttörő erővel verődtek Reechann oldalának, lenyúzták a tollakat Zenit szárnyairól, szédítő, kábító erővel pörgették őket körbe-körbe, ide-oda, minden pillanatban a sziklának vágva a kettőst....
Aztán Reechann és Zenit bezuhantak valami hasadékon, ahova a víz nyomta be őket a kürtő oldalán....egyenesen egy hatalmas tóba....
Reechann óvatosan mágiát hívott magához, hogy legalább a felszínen maradhasson, és küzdött az oldalát hasogató fájdalom ellen.... |
Zenit érezte a másik lény ténykedését... és őszintén kíváncsi volt, meddig fog az elmenni. Ettől függetlenül a történések ledöbbentették.
A fekete pegazus teste olyan sebességgel tűnt el a mélyben, hogy csak na! Ő pedig olyan pillanatok alatt termett Reechann mellett, hogy ejha!
- Elismerésem - válaszolta őszintén az unikornisnak, hogy aztán a következő pillanatban magához szorítsa a másikat és fejest ugorjon vele a sötétségbe! |
Reechann legszívesebben káromkodott volna. Végtelenül hűvös és kizökkenthetetlen nyugalmú lény volt, de a peguni őrültsége túlment minden határon....Bele fognak halni a fiatal lény tudatlanságába és felelőtlen, hirtelenkedő természetébe....
De Reechann nem véletlenül élt még mindig itt, a barlangrendszerben. Ő volt az utolsó eriszi ezen a tájon. Ő vállalta magára az őrséget, miután mindenki elment. És ahogy teltek-múltak az évek, az eleme és ő egyre jobban és jobban beleolvadtak ebbe a vidékbe, és egyre finomabb kis trükkökkel tudott egyre nagyobb dolgokat véghezvinni.
Nem az erő, hanem az ügyesség és a mágia minden rezdülésének érzése számított itt a sikeres őrséghez.
Így őrködött itt őly magára hagyottan is sikerrel.
Nem most fog kudarcot vallani!
Dühösen továbbindult lefelé, botorkálva az átkozottul nehéz terepen, a vaksötétben egyedül a Víz erejére támszkodva, hogy ne zuhanjon le.
De az eleme és mágiája köteléke mindezen idő alatt tökéletes fonatban kinyújtozott a peguni felé, a parancsára, majd millió és millió szálra szétszakadva szétterült a jelenlévő víz mágiájával egyesülve.
Apró, vízcseppsorokból álló kis erecskék szőtték át a kövek felszínét, egyre sűrűbben és sűrűbben. Szinte hálót formáltak, majd....egységes vízfelületet, ami Reechann szándékai szerint mozdult. Hajszálvékony, minden jégfelszínnél ezerszer csúszósabb leplet vontak a nyomorult sziklafalra, amin mindhárom alak szerencsétlen fogoly volt jelenleg.
A vízfátyol becsordogált Zenit és a fekete alak alá is.....majd egy-két szívdobbanással később Zenit Reechann felé siklott egy elképesztő lendületű mozdulat eredményeképp, míg a fekete lény....egyenesen a végtelen, vaksötét mélység felé csusszant. |
Zenit először megdöbbent, ahogy a másik lény szabályosan leüvöltötte a sörényét, még ekkora távolságból is. Nagyon komolyan gondolta, amiket mondott a beleéléséből adódóan...
- Nem hulla! - üvöltötte vissza kissé ingerültebben a kelleténél.
Azon viszont meglepődött, hogy a másik egy közeledő Sötét erőről számolt be, amit ő bizony nem vett eddig észre... mostmár persze érezte, hogy a másik felhívta rá a figyelmét...
- Menj vissza Goldenhez! - folytatta a kiabálást - Juttasd ki! Ha mi itt veszünk, neki esélye se lesz! |
Reechann döbbenten fékezett egy aprócska párkányon, ami inkább volt nevetséges támaszték a patáinak, mint menedék, ahol megvethetné biztonságosan a lábait.
De még mindig nagyon messze volt. Nagyon messze, hogy bármit is tehessen.
- Az ott egy hulla! Semmi több! Közeledik a Sötétség! Alighanem őérte jönnek. Nem érzed?! Ezzel egyikünk sem fog elbírni, felfal minket, ahogy az a szellem felfalta ezt a nyomorultat! El kell tűnnünk! És igenis itthagyhatod, mert semmit se érsz el, ha maradsz! Semmit! - rivallta olyan hangon és olyan haragosan, ami nagyon nem volt rá jellemző. De a fiatal lény felbőszítette.
Ostobasága miatt kelljen mindkettőjüknek meghalni?!
És persze.....ő valóban nem hagyhatta itt Zenitet... |
Zenit meglepetten kapta fel a fejét a hang hallatán. Szemeivel pásztázva a sötétet kereste a hang tulajdonosát.
- Mi a gond? - kiáltott vissza végül és értetlenkedve nézte a másik erőfeszítéseit, hogy odajusson hozzájuk.
- Ne gyere közelebb! - figyelmeztette. - Nem biztonságos!
- Nélküle nem mehetek! - magyarázta a másik dühös és értetlen ábrázatát látva. - A társam, nem hagyhatom itt! |
Reechann döbbenten nézte a pegunit, aki épp most készült....meditálni? Varázsolni a pegazusért?
Hát nem érzi, hogy jön a vész?!
Dühöngve, gyémántkemény jéggé dermedő lélekkel fogott neki lemászni a peguni után a sziklafalon. A víz a segítségére sietett, folyamatosan susogva az elméjének mikor hova tegye a lábát, melyik repedés támaszthatja meg jól a patáit és hol van olyan alattomos simaság a kövön, ahonnan biztosan lezuhanna.
De az idegőrlő ereszkedés rettenetesen lassú volt. És Reechann be kellett ismerje: nem biztos benne, hogy így időben leér.
- El kell tűnnünk innen! - nyerítette le végül velőtrázó hangon a peguni felé - GYERE! |
Zenit fészkelődött picit, hogy kényelmesen elhelyezkedjen. Fogalma sem volt, mit kezdjen a pegazussal és a megszállójával... ki így nem viheti... ide be mást nem hozhat... ha ugyan tudna bárkit is, aki ebben a témában a segítségére lehet...
Végül úgy döntött, nem sieti el a dolgokat, hiszen nem kis tétek vannak... így hát hátra döntötte a fejét, amit így megtámasztotta a vizes barlang falán, lehunyta a szemeit és megpróbált emlékezni. Emlékezni bármire. |
Reechann a mellette lezúduló vizet használta, hogy hallhassa mit mond a fiatal odalenn, a mélyben.
A vízmágia lehetővé tette, hogy a barlangrendszer egész nagy távolságain belül mindig pontosan tudja: hol mi történik.
Képtelen volt megérteni a peguni szándékait. A pegazus menthetetlen volt. Egy húshalom volt, amibe Reechann -és a Birodalom szerencséjére- bennszorult az a rettenetes szellem, aki annyi szörnyűséget követhetne el, ha szabadon járna-kelne.
Ugyan mit remél a fiatal?
Aztán Reechann hirtelen felkapta a fejét és megfeszült az egész teste.
A víz susogása veszély híreit hozta. A vízben, olyannyira élőn, minden lenyomatot hagyott, miért épp a varázs lett volna kivétel?!
És Reechann mindennél biztosabban tudta: óriási, vészjósló, fojtogatóan sötét mágiából álló áradat tart feléjük, végighaladva a járatokon, és a célja egyenesen a pegazus.....és így a mellette kuporgó peguni.... |
[89-70] [69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tethys elszántan vágtázott a vaksötétben, ahol az egyetlen fény az ö szarvának hegyén ülő csillag volt. Nem fogja elengedni a többi lényt szó nélkül! Nem adja fel az új családjában!