|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.21. 00:07 - |
 *Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Átvágtak a kopár pusztaságon... mindenfelé csak szürke hamu, por, és fekete üveghomok... Mígnem végül elérték a célt! A Nagyúr megtorpant és felpillantott az előttük magasodó monstrumra. Végre itt voltak! Megérkeztek! Közvetlenül előttük teljes pompájában nyúlt a fekete égbolt felé a Sötét Trón kastélya!
-Hát hazaértem végre... -mosolygott önelégülten a Nagyúr, miközben szemében a bosszúvágy és a kapzsi mohóság csillogott vegyesen.
-Lilina, kedvesem, íme az új otthonod! -mosolygott és kicsit lazított a kanca lelkének szorításán, ám pár perccel később már újra szoros bilincsbe verte Lilina valódi énjét. Lassan ismét elindultak, s pár perccel később belökték a nagy, fekete kapuszárnyakat. Két hatalmas barlangi troll mordult fel: a kapuőrök.
-Csak nyugalom. -pillantott rájuk lesúlytóan Lilina testéből a Nagyúr. -Én vagyok az, ti mamlaszok! Nyughassatok!
A trollok felismerték egykori gazdájukat, s engedelmesen elkushadtak a földre. A nagyúr belépett a várba, s a régi trónterem felé vette útját. Egyenesen a Sötét Trón terme felé...
Negyed órával később ott álltak a trón előtt, s meghatottan nézték a Nagyúr egykori uralmának szimbólumát. Emlékek kavarogtak Lilina fejében. Emlékek, melyek nem az ő emlékei voltak, ám most mégis úgy tetszett neki, mintha átélte volna őket... Mintha ő maga követte volna el őket! Iszonyatos volt! Zsongott a feje, az elméje kétségbeesetten üvöltött. Szabadulni akart a villogó képektől... Képek... De micsoda képek!!! Borzalmas... Rémes... mindegyik csupa kín, szenvedés... halál...! A Sötét Nagyúr kegyetlen emlékei... Végtelen, kínkeserves pillanatok... Lilina zokogott...
A Nagyúr megint érezte, hogy a kanca elméje lassan újra előtör. Könnyek gyűltek a vörös szembe, s csordultak végig lassan a hófehér arcon, mígnem ólomsúllyal lecsöppentek a fekete kőpadlóra. A Nagyúr lesúlytóan meredt rájuk.
-No lám! Ugyan, Lilina drágám, hát mi bánt? -suttogta szigorúan, a legcsekélyebb részvét nélkül a Nagyúr, majd olyan erősen szorította meg Lilina elméjét, hogy a kanca vörös szeméből újabb könnyek csordultak ki. Úgy érezte, a Nagyúr láncai megfolytják.... összezúzzák a lelkét... Nem bírta tovább... Elgyengült és végül átadta magát a fájdalomnak...
-Ha jót akarsz magadnak, akkor ezentúl veszteg maradsz! -sziszegte kegyetlenül a Nagyúr. -Ha még egyszer észreveszem, hogy érezni vagy gondolni mersz, nagyon megemlegeted. Úgy megszorítalak, hogy kiszorítom az édes pici lelkedből azt az utolsó kis nyamvadt szerelmet is, ami miatt még mindig képes vagy kitörni!
Lilina utolsó gondolata a félelem, a szűnni nem akaró reszketés, és a szerelem szó hallatán a legutolsó felvillani kép Micha volt, mielőtt a Nagyúr újra teljesen átvette a hatalmat fölötte... |
[42-23] [22-3] [2-1]
---------------------------------------------------------------------------------------- |
 Ügetésbe váltott, majd vágtázni kezdett.Egy pillanatra sem nézett vissza, csak haladt előre, a Sötétség legmélye felé.
|
 Szórakozott és szelíd mosoly futott át az arcán, ahogy feszesen a ménhez ügetett.
- Követlek! - mondta engesztelően. |
Visszanézett a pegazus kanca felé.
-Most döntsd el, hogy jössz-e vagy nem, mert van jobb dolgom is a várakozásnál!-vetette oda. |
Kérdő tekintettel, kinyújtott nyakkal figyelte Rezoryt, de nem mert lépni..... |
A fehér kanca képébe vicsorgott, majd faképnél hagyva a kis társaságot, lépésben elindult a sötétség mélye felé. |
Sarrissima meglepetten hallgatta a neki intézett szókat, hiszen nem várta volna, hogy az idegen egyáltalán észreveszi.
- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan, és egy különös mosoly árnyéka futott át az arcán.
De nem nézett a lóféle után. |
 - Hát... sajnálom. Tégleg elnézést ha... áh inkább be se fejezem. Menjünk innen.
Mivel nem tűntek valami vidám pofáknak, jobbnak gondolta, hogyha elindulnak. Nem volt kedve kihozni még valamit a csődörből. Látszólag nagyon fontos dolguk volt. Annak ellenére, ahogy általánosságban beszélt, tudta jól, mi van, ha bekövetkezik a legrosszabb. Nagyon, kimondhatatlanul rossz dolgokat tapasztalt már meg, igen igen fiatalon. Utált volna még hasonló dolgokat átélni. Feruxra gondolt, aki ekkor kiállt mellette. Ő volt a második apja. Idős volt, de nem látszott meg rajta, és nagyon bölcs. A merengő kancára pillantott. Együttérzésre lett figyelmes. Mélyen. Mélyen a szívében. Indulás helyett csak állt, és együttérzéssel nézte a merengő lényt. Úgy tűnt valami nyomja az ő szívét is. Mintha az unikornis ott se lenne, úgy nézte, kivételesen nem érdekelte, hogyha bolondot csinál magából.
- Nincs családod? Elvesztél? Nem tudod hol vannak a társaid? Nem kell válaszolnod. Ha nem érdekel, hogy létezek e, ne végy észre. Csak azt akartam mondani, hogyha így van, tudom mit érzel. Hidd el, ha akarjuk, elérjük amit szeretnénk.
Azzal megfordult, és nem nézett hátra, követi-e valaki.
|
Sarrissima türelmesen várt, amíg a fekete lény egy pillanatig nem próbálta a többi lényt egyszerre megrémíteni és lenyűgözni, akkor felelt neki halkan:
- Ez valóban a Sötét Trón kastélya......A második nagy csata itt zajlott le - pillantott fel mély, merengő, emlékező pillantással a baljós, roppant épületre - Csakhogy én az első területét keresem.....Az Örökös ott építette fel a Várkastélyt az első csata után ottmaradt mágiákból, romokból. Ez a hely átkozott, és az sem sokkal jobb, de ott van Élet......
Szemügyre vette az újonnan érkezett lényeket, de nem gondolta, hogy szólnia kellene hozzájuk. Inkább kérdő pillantással várt Rezoryra. |
Harsányan felnevetett a fehér kanca szavain, majd egy gyors, vad mozdulattal elé ugrott.
-Igazán aranyos fogadtatás, Édesem!"A fekete"...szép...!-újra felnevetett-Szerencséd van...a mai napon nem tudsz felhúzni!Bár nem tudom számodra melyik a rosszabb!-morgott rá a végén.
Ha a fehér kancának sikerül kihoznia Rezoryból a legrosszabbat, a csődört nehéz lesz megállítani.
-Szép...szép fehérség vagy!-nevetett fel újra.
|
- Ki itt a baltanyelvű?
Tinisa hangja nyugadt volt. Majd mikor meglátta, milyen randa ábrázata van a személynek, elfintorodott, mint aki savanyú citromot nyelt, és így szólt "két" barátnője felé.
- Gyertek. Ne törődjetek a feketével. Menjünk már.
Mondta, és hívón biccentett vele érkező, szintén (szerinte) irtóan csinos Fincinia felé.
|
-Ti mit kerestek még itt?-mordult a kétfejű lényre.
-A Sötétség Birodalma nem játszótér!Főleg nem a Sötét Trón közelében!Nem holmi játszadozó lénykéknek találták ki ezt a helyet!Máskülönben meg a sötétség varázsa sem játék....Menjetek szaladgálni az Álmok Birodalmába!-mordult mégegyszer a kétfejű kanca felé, majd Sarrissima után fordult.
-Gyere utánam, s közben elmagyarázhatod pontosabban, hogy hova akarsz menni!-morogta oda, majd elindult a Sötétség Birodalmának igazi sötét részei felé. |
 Biringia észrevette, hogy Hanatra elkészül valami csípőset a vámpírfogú unikornis fejéhez vágni, haragos pillantást lőtt nővére felé, mert a csődör elég erősnek tűnt, és habár mókás lett volna nézni, hogyan szúrják keresztül, tudta jól, hogy ami neki fáj, az neki is.... és nem volt kedve meghalni. Bár tudta, hogy egy dobbantással süketít meg személyeket, őszintén szólva a fekete lénnyel nem akart kötözködni, aki szemmel láthatóan a tekintetével olvasztja a vasrudat. Az egyetlen személy, aki eszébe jutott, Ferux volt. Talán ő legyőzhetné, de az se biztos.... Azzal elfordította a lábukat, habár makrancos testvére ellenkezett.
- Hát legyen.
Mondta Biringia, mert nem szerette csak úgy otthagyni az új ismerősöket. Megkönnyebbülésére megjelent egy hófehér és egy világos, szinte sárga folt. Megkönnyebbült. Ha valaki, a két fiatal kanca barátja itt tudja maradtatni az embereket, vagy legalább valami egyebet kifacsarni a szervusz és a viszláton kívül..... |
Visszafordult.
-Ez a Sötét Trón kastélya.... |
Meghajolt az unikornis szavait hallva.
- Bocsáss meg, de meg kell keresnem a várkastélyt és a társaimat! - mondta lehajtott fejjel, aztán nekiindult a sötét mélységnek.
Talán a szíve elviszi oda, ahová a mágia nem is tudná... |
-Még jó, hogy én a vártnál is itthonabb érzem magam...-mormogta maga elé, célozva arra, hogy rég járt itt, de nagyon jól fogja magát érezni... |
Kicsit meglepetten hallotta a lény egyik fejének szavait, hiszen azt hitte már nem is fog beszélni, és Sar indulni is készült.
- Én egy küldetést teljesítek. Azért is kutatok itt, a Sötétségben, habár nem elemem vagy otthonom.
Nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Már tudom, hogy sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam! A várkastély számomra nagyon elveszett, amióta a képességeimnek csak részben vagyok birtokában... - harapta be ajkát aggódva. Nem örült, hogy ennyi mindent elmondott, és hogy sokkal nehezebb lesz ez az ügy, mint várta! |
Egyszerű volt kitalálni, hogy a két fej gondolatban kommunikált.Kívülről elég vicces volt látni.Rezory gúnyosan, reménytelen tekintettel ingatta meg a fejét, bár belül igen harsányan nevetett a két fej szerencsétlenkedésén.Rezory szívesen meghallgatta volna őket, tudása szerint meg is tudta volna, de unalmas teremtménynek látszottak, másrészt a csődör ki is volt merülve a gondolatkutatáshoz.
Épp indult volna tovább, mert megunta a két nővér belső viszályát kívülről figyelni, mire az egyik fej megszólalt.
Gúnyos, félrehúzott szája egy csapásra kivillantotta hegyes fogát.
-Mi közöd van hozzá?...mmm...Úgy értem mi közötök van hozz?-tette hozzá gúnyosan, majd felnevetett, s továbbindulni készült. |
Na igen, ez az ikerlópár a szüleik örökségéből egyszerűen komunnikáltak gondolatban. Biringia így szólt testvéréhez: Miért bámulnak? Hanatra kissé bosszankodott amiatt, hogy továbbra is maradtak, attól még odaszólt a nővérének: Szerinted, te tökfej? Hány ikerlovat láthattak életükben? Kapj a fejedhez, minket mindíg megbámultak. Hidd el, nem nagy öröm egy testbe zárva veled! Biringia gyilkos pillantást vetett nővére felé: Maradj már! Ha meg lehetne tenni, mi már mind a ketten saját testben lennénk. Te is tudod, ezt milyen nehéz megszokni. Mostmár kitanultuk, és nem szivesen mondanék le róla, ez rengeteg idő volt. Te is tudod jól. Vegyük a szüleinket. Mindkét apánk beleszeretett a mi egyfejű szülőanyánkba. Szegény, nehéz volt neki, mert te nem akartál kimenni. Én vettelek rá. Ha én nem lettem volna ott, te is bennhalsz, ha az anyánk abbahagyja. De Hanatra nem is törődött vele. Bezzeg a húgunknak egy feje volt!!! Itt már végleg betelt a pohár, és Biringia dühösen dobbantott a lábukkal: Hanatra, mostmár aztán elég legyen! Nem mi tehetünk erről, ez a génünkben van!!! És te csak maradj, mert ha egyszer lesz egy párod és esetleg... mi mindent megosztunk, és te is tudod jól. Amit eszünk egy gyomorba megy, ezért nem kell sokáig legelni. Még a fájdalom is eloszlik, és semmi se fáj semeikünknek annyira. A nővérünknek pedig nem adatott meg, neki minden fájdalma kétszer erősebb volt, mint nekem, vagy neked. Minden fájadlom, te ezt felfogod?! Két réteg izom, az erősebbik belendíti az izmait, és mennek mind ketten, ahogy a futó diktálja. Nekünk sokkal könnyebb mint másnak, és még könnyebb lenne ha te nem lennél makrancos öszvér!!! Ezt a gondolatváltást senki se hallotta, csak a két iker. Szótlanul meredtek egymásra, majd Hanatra megadón hajtotta le a fejét. Fülei ernyedten lógtak. Birigna pedig, mint egy csatanyertes hadvezér, vidáman fordult a két idegenhez:
- Mi járatban vannak, ha szabad megkérdeznem? |
Biccentett a kétfejű lónak, majd méregetni kezdte.Bár hallott róluk, sosem látott még ilyen lényeket.... |
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina - s vele együtt a Sötétség Nagyura - átlépték a Birodalom határát. Elérték a Fekete Kapukat, s keresztülvágtak a hatalmas, robosztus kapuszárnyak közt. A fehér kanca fáradhatatlanul nyargalt, habár önszántából nem valószínű, hogy ekkora távot ilyen sebességgel megtett volna... Testén már erősen meglátszott a hosszú út: habos veríték borította a szügyét, mellkasát, hasát... Nem törődött vele... Tulajdonképpen nem is tudott róla... Nem érezte... Nem érzett semmit...
Szórakozott és szelíd mosoly futott át az arcán, ahogy feszesen a ménhez ügetett.
- Hát... sajnálom. Tégleg elnézést ha... áh inkább be se fejezem. Menjünk innen.