|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.11. 19:30 - |
 *Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.
Lilina nem nézett semerre. Amerre csak száguldott mindent eltiport, elsodort, letarolt és elgázolt, ami csak az útjába került, s végzett mindenkivel, aki elé vetődött; szarvasokkal, őzekkel, nyulakkal... Hisz' egyenlőre az erdő ezen részén csak velük találozott.
De mindezt valójában nem ő tette. A Sötét Erő irányította a testét, a gondolatait, a tetteit... egyszóval őt magát. A Sötétség, ami beléköltözött mindent elfojtott benne, ami ő maga volt. Az elején küzdött, de annyival volt több ez a hatalom nála, mint kismacskánál a tigris. Lilina végül nem bírta tovább; feladta. Engedett az erőnek, amelyet nem bírt kiűzni a gondolataiból... amelyet végül már nem is akart kiűzni a gondolataiból... s amely tulajdonképpen már azt sem engedte meg neki, hogy saját gondolatai legyenek...
Lilina egy állandó szorítást érzett, amely az első órákban elviselhetetlen kínt okozott neki. Égette, perzselte, kínozta, györörte, s mindeközben jéghideg késként döfött belé. Ám idővel a fájdalom tompulni kezdett... Lilina fásulttá és érzéketlenné vált, már csak tompa zsibbadásként érezte mindezt. Ám egy kép nem akart elhalványulni lelki szemei elől.. Egy kép, melyet egy fekete csődör suttogott neki... S miközben ölt, akkor is csak ezt a képet látta lebegni maga előtt... Egy fehér pegazust, akit ő ölt meg... Ez jobban kínozta ott belül, mint az a szorítás a lelkén és az elméjén együtt... S emiatt a keserű fájdalom miatt tudott a Sötétség egyre nagyobb hatalmat gyakorolni rá...* |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
_________________________________________________________ |
Raffaello egy ideje már szótlanul suhant a fák fölött. Nem akarta bevallani, még magának sem, hogy egyre idegesebb és idegesebb.
Ugyanis az erdő teljesen kihaltnak tűnt. Nem egyszerűen Büszkeüstök társát, Alisart nem találták, de senki mást sem. Például azokat az eriszieket sem, akik garantáltan itt éltek az erdő elrejtett pontjain. Sőt, a mágia csomópontjait sem találták.
- Büszkeüstök - kezdte végül, elnyújtózva a szél szárnyain - Azt hiszem gond van. Valami történt itt. Az erdőben semmiféle erőt vagy mágiát nem érzek. Némelyik táj jellemző ereje egyszerűen eltűnt! Mintha sosem lett volna! Hogy akadjunk így rá bárkire?
Árnylovag gerince mentén felborzolódott a szőr, és a kék folyadék újra csorogni kezdett róla.
- Nem hiszem, hogy így lenne - mondta végül - Aki minket megtámadott, nem rok volt. Calundrenéket pedig ő üldözte, elvégre a nyomokat kutatva akadtunk össze vele. Ha meg az üldözés közben jöttek volna a rokok, abból harc lett volna. De ennek nem láttuk semmi jelét!
Megcsóválta afejét.
- Nem, itt valami más dolog történt. Valami különös.... |
Alisar bíztatóan bólintott, majd felemelte és széttárta egyik szárnyát. Először csak egy alig derengő gömböt lehetett látni, majd minden pillanattal egy erősödött a kontúrja és a színe is. Egy pillanattal később pedig milliónyi darabra robbant szét! Minden kis szikrának tűnő mágiadarabocska a levegőben fehér port hagyott maga után. Elméletben az, amelyik talál valamit, elszíneződik.
- Most vánunk kell egy keveset. - mondta Alisar és körbe-körbe tekintgetett.
Pactenanto türelmetlenül állt egy bokor mellett. Egyszerűen nem hagyta nyugodni a dolog. Addig-addig törte a fejét, mígnem csak megszólalt.
- És mihez kezdünk akkor, ha nincs több nyom? - fordult a másik két lényhez. - Mi van akkor, ha a rockok elkapták őket és repülve távoztak? - kérdezte szinte suttogva, felpillantva a lombok közé. |
Árnylovag szinte már az avart porszívózta felfelé orrával, annyira belemélyedt a kutatásba, de hiába szaladta az egyre nagyobb köröket az ösvény vonalán, úgy tűnt, mintha a lények eltűntek volna.....
Nem dúlhatták szét ennyire a nyomokat!!!
Keserűen csóválta fejét. Aztán reményvesztett pillantást vetett Alisarra.
- Nem találom a nyomukat....Mintha eltűntek volna - mondta halkan - Nem szívesen kérem ezt, főleg nem itt és most, de meg tudsz próbálkozni egy fürkészvarázzsal? Hátha valahol a környéken vannak... |
Ahogy Árnylovag eltűnt a szomszédos bokrok mögött, Pactenanto felöltötte sokkal jobban elrejthető alakját: az unikornist.
Alisar farkas-társa után szökkent és figyelt, hogy talál-e valamiféle nyomot. Pactenanto immár négy aranyos patán léptetett mögöttük, füleit hegyezve. |
Árnylovagnak némi időbe került, míg összeszedte magát, ugyanis a két hatalmas lény láttán leesett az álla!
Szégyen, nem szégyen, sosem látott sárkányt. Legalábbis ilyeneket nem. Amikor még az előző életét élte, a sárkányok nem ilyenek voltak. És neki egyébként sem akadt velük dolga. Azóta meg hogy Simbelmyne-ban élt, az erisziek közt, valahogy mindig elkerülte őket.
Meglepődött azon, hogy milyen nagyok és mennyire mások, mint amire emlékezett. Nem is kicsit taglózta le a döbbenet.....
Szerencséje volt, hogy a főnökségi lényeknek volt egymással beszélnivalója, így mikor a sárkány rászegezte hatalmas szemeit, ő csak bólintott, és szimatolva eliramodott arra, amerről jöttek. Csak maradt valahol nyoma a társainak!!!
És akár sötét lesz, akár nem, az idő egyre fogy.... |
Szomorkásan sóhajtott egy nagyot.
- Isil - orrával a szárnyai alatt fekvő pegazus felé mutatott - felelős a Hold mozgásáért. és amíg ő itt lenn van, a Hold sem fog megjelenni az égen. - magyarázta.
Mielőtt azonban Árnylovag bármit is mondhatott volna, Alisarban megfagyott a vér. Szárnyak keltette szellőt érzett. Egy alig láthatóan gyors mozdulattal megragadta Árnylovagot egyik véres szárnyával és amögé a bokorcsoport mögé lökte, ami mögül ők maguk érkeztek és amit biztosan tudott, hogy biztonságos. Ő maga nem mozdult, csak újra ráterítette szárnyát Isilre. És várt...
A föld alig érezhetően, de beleremegett, ahogy az a valami talajt fogott. Aztán még egyszer. Tehát ketten vannak. Alisar levegőt is elfelejtett venni. A lombok és a fák hajladoztak a hatalmas testek körül... mígnem Alisar megpillantott... egy sárkányt! Aztán egy másikat is!
Megkönnyebbülésében még a száját is eltátotta.
- Örülök, hogy Ti vagytok azok - köszöntötte a két hatalmas teremtményt.
Triopo ás Pactenanto egyszerre néztek rá. Szemeikben először értetlenség csillant, majd mintha egy pillanat alatt mindent megtudtak volna, Triopo az Alisar szárnyai alatt fekvő Isilért nyúlt hatalmas karmos mancsával.
Közben Alisar felállt, szárnyait leemelte Isilről és szólt Árnylovagnak, hogy a jövevények vorstandiak, így nincs mitől félnie.
- Triopo nem messze innen árulkodó nyomokat talált. Még mindig nem találtátok meg Calundrent? - szegezte a kérdést a kancának.
Alisar csak a fejét ingatta válasz gyanánt.
- Én visszaviszem a Főhadiszállásra Isilt. - szólt közbe Triopo. - Vigyázzatok magatokra. Amint lehet, utánatok megyek. - búcsúzott és egy szökkenéssel kitört a lombkoronák közül és el is tűnt a levegőben.
- Induljunk - javasolta Pactenanto. |
Árnylovag értetlenül bámulta a kancát.
- Hogy érted ezt? - kérdezte ijedten, és kék patakok indultak meg a gerincéről..... |
Alisar bánatos mosollyal nézett Árnylovagra.
- Sötét nem lesz... de veszély... az igen. |
Árnylovag csak bólogatni tudott válaszul, mert képtelen volt merev, fénytelen tekintetét levenni a pegazusról, hiába takarta be Alisar.
Aztán egy gondolat motoszkálni kezdett benne, legbelül, és végül addig-addig motozott félig lebénult elméjében, hogy csak képes volt kibökni:
- Nemsokára sötét lesz....és akkor a vérszag......egy csomó támadót vonzhat ide - suttogta halkan - Mindent betölt..... |
Alisar a hang felé fordult. Látva Árnylovag ábrázatát, szárnyait ráterítette Isilre, hogy legalább a látványtól meg tudja kímélni a farkast, ha már a vérszagtól nem tudja. Miközben továbbra is a mén mellett feküdt, elmondta, mit tudott meg a "madarakról" és a határok meggyengüléséről.
- Remélem nem bánod, ha megvárjuk egy társamat, aki Isilért jön. Utána viszont nagyon kell sietnünk, ha nem akarjuk a Te társaidat is ilyen állapotban megtalálni. |
Árnylovag hosszú percekig várt a bokorsor túloldalán, és egyre jobban fált, hogy miért nem jön Alisar. Aztán végül csak megütötte a fülét a beszéd zaja, és mivel úgy gondolta, ha Alisar beszél, akor nyilván nem harcol, ergo nincs veszély, ő is átmászott a sűrűn.
Aztán földbegyökereztek a lábai. A vérszag elemi erővel zúdult érzékeny orrába, a látványtól még inkább rosszul lett, mint eddig volt, és meg sem bírt nyikkanni. Árnylovag résztvett a sötétség elleni nagy csatákban - csak épp sohasem a Sötétségben. Mindig kint, a hátrahagyott területeken, ahol elrejtőzhettek volna ronda ellenfelek, kivárni a háború lecsengését, és ahol ártatlan, gyenge lények rejtőztek, joggal várva a békés és jobb időket. Így a fényhomlokú farkas sohasem látta a legszörnyűbb harcok legiszonyatosabb sérüléseit - és az idegen, halvány fénnyel derengő pegazus most valósággal sokkolta. Hisz alig látszott ki a saját véréből!
Halk vinnyogás hagyta el a torkát, jelezve, hogy ott van, bár teljesen tudattalan volt a hangadása. |
Alisar már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de az ágreccsenés belé fojtotta a szót. Ezúttal úgy döntött, nem várja meg, mi akarja megtámadni őket. Egy jól irányzott szökkenéssel a bozótosban termett és egy praktikusan koreografált lefegyverző lépéssel pillanatok alatt a földre terítette a lényt, akit talált.
Ahogy szemügyre vette az idegent, kétségbeesetten elborzadt.
- A Birodalom összes csillagára... - suttogta dermedten maga elé bámulva.
Ahogy Alisar alaposabban szemügyre vette, Isil volt a lény, aki az imént még a frászt hozta rájuk. Alig lehetett a pegazust felismerni a rengeteg mennyiségű vér, zúzódás és törés miatt. A legjobban azonban mégis a szárnyai rázták meg a kancát: egyik szárnyának főcsontja nyíltan tört, tollak alig voltak már rajta és jópár helyen át is lehetett a lyukakon látni.
- Alisar... Hála az égnek... - suttogta Isil rekedten. Alisar gyorsan felocsúdott és fejét bátorítóan a földön fekvő Isiléhez érintette. A mén jólesően felsóhajtott, ám ezt egy köhögőroham kísérte, aminek során ijesztő mennyiségű vért köhögött fel. Alisar szemei megteltek könnyel és gyorsan, de óvatosan Isil mellé ereszkedett a földre.
- Hatalmasak voltak... Vörösek... A magasból jöttek, Alisar... Nagyon magasból... magasabbról, mint én... - Isil elhallgatott és lehunyta szemeit. Alisar rettentően megijedt, de ekkor Isil lassan, de ismét kinyitotta szemeit. Homályos tekintetével megkereste Alisarét. - Magasabbról, mint én - ismételte meg, különös hangsúllyal, amit Alisar eleinte nem értett. Tekintetén ez valószínűleg látszott is, mert Isil folytatta. - Túlról. A határon túlról. |
- Segítenem kell a társaimon - suttogta halkan, lehajtott fejjel. A hangjába könyörgés vegyült.
- Nem tudom mi bajuk esett. Rengeteg eriszi szenved attól, hogy nem halljuk egymást! Én is ezek közé tartozom. Nem tudom mi van velük, mi támadta meg őket, és ez megőrjít! Főleg, hogy nem egyszerűen sötét vagy szörnyű dolgok történnek mostanság a Birodalomban, hanem olyanok, amiket felfogni sem tudok! Ami nagy szó, hiszen a Dimenziókban az ősidők tanúja voltam. Aztán harcos a nagy háborúkban. Most meg két társamat is alig találom meg, és olyasmik vadásszák a lényeket, amiknek léteznie sem lenne szabad!
Ág reccsent mellettük a sűrűben..... |
Alisar most nem akart ezzel foglalkozni, habár lehet, hogy kellett volna neki.
- Ami azt illeti - fordult kicsit nyugodtabban Árnylovaghoz -, azzal is sokat segítenél mindkettőnkön, ha a jövőben nem szaladgálnál megfontolatlanul előre.
Utolsó szavainál halványan elmosolyodott és bíztatóan végighúzta egyik szárnyát a farkas hátán. |
Árnylovag elborzadva meredt kifelé, a bozót előtti eseményekre, majd Alisarra.
- Dehát....ez a lény akár Calundrent is elkaphatja! Alisar....Alisar.....én ennek a lénynek nem éreztem a szagát eddig. Valami más követte a társaim! Mi a fene folyik itt? Az erdő sosem volt a legvidámabb hely a Birodalomban, ezt tudom, elmondták nekem a társaim...De most...most rettegek ezektől a lényektől, Alisar.... - suttogta hatalmasra tágult szemekkel.
- Ez az egész....természetellenes! Eónokkal ezelőtti emlékeim vannak, és Simbelmyne őskoráról is van egy-kettő. Akkoriban megfordultak itt ilyen lények...de....nem így...Most meg végképp nem lenne szabad.....Ó, bár tudnám mi történik itt! Mi történik a Mágiával! Velünk! A Sötét Nagyúr elpusztítása óta minden a feje tetejére állt!
A szőre hirtelen égnek meredt a hátán.
- Nos jó...Pontosítok....Nem egészen a Nagyúr levágása óta... - mormogta halkna, gyomorból, és felizzott a szeme. |
*Alisar egyik fülét hirtelen hátracsapta, majd villámgyorsan egy nagyobb bozót mögé viharzott, Árnylovagot egyik szárnyával tolva maga előtt. Lelapultak és némán vártak. A sötét folt elvonult azon a helyen, ahol még nemrég álltak, majd halk surrogás kíséretében ismét eltűnt.*
- Nem tudom biztosan. Nem tudtalak elég gyorsan követni, így már csak akkor értelek utol, amikor a lombok között voltál annak a szörnynek a karmai közt. - *válaszolta nagyon halkan.* - Így viszont más élelem után fog nézni. Számíthatunk a továbbiakban is a fenyegetésére. |
Halkan felnyüszített az érintéstől, de aztán pár pillanat múlva rájött, hogy ez már nem fáj. Óvatosan kinyitotta egyik szemét, és rácsodálkozott Alisar arcára.
- Mi...történt? - nyögte ki végül nagynehezen, bár mozdulni még nem bírt. Úgy érezte, mint akiből az életet akarták kiszívni, bár egész odáig, hogy lezuttyant, nem tudott visszaemlékezni, pontosan mi történt vele. Csak nagyon gyengén érezte magát.....
- Alig érzem...magam - motyogta halkan. |
*Alisarnak felborzolódott a szőre Árnylovag hangjától, de nem lassított. Az utolsó pár vágtaugrást felhasználta arra, hogy gyorsan de alaposan körülbástyázta magát varázslatokkal és elzárt elméjét.
Látta a rohanó farkas utolsó nyomait és hamarosan, jól elrejtve észrevette a fák lombjaival egy szintben. Jobban mondva azt látta, ami körülvette és eltakarta.
Alisar homlokánál időközben egy jó adag erőlöket gyülekezett és pillanatok alatt nekicsapódott a feketeségnek, mire az szétbontva szárnyait kénytelen-kelletlen otthagyta Árnylovagot. Alisar gyorsan-óvatosan leemelte Árnylovagot a magasból és végighúzta a farkason az egyik szárnyát, amivel minden varázslatot megszakított és felállította saját védőpajzsát.* |
Árnylovag már alig hallotta a kanca óvó kiáltásait, pedig jobb lett volna, sokminden másképp történt volna, ha hallgat rá.
Az egyik pillanatban még a bokrok közt rohant előre, a következőben riadtan, természetellenesen magas hangon felvinnyogott, és tehetetlenül kapálózva repütl fel a magasba, ahol beszorult a nagy semmibe.
Feketeség vette körbe, és csak annyit tudott megállapítani magáról, hogy fejjel lefelé lóg valahol, moccani sem tud, és rohamosan fogy minden mágikus ereje. |
[180-161] [160-141] [140-121] [120-101] [100-81] [80-61] [60-41] [40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lilina kisérteties vörös szemét a tájra szegezve nyargalt. Izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, nyakán fekér izzadságként tajtékzott a hab, homlokán a feketévé vált kő vészjóslóan sötétlett, baljós fénnyel vonva be a környéket.