|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.20. 19:32 - |
Elanor búsan kullogott a víztükör felé. Nehezen tudta megemészteni, ami történt... de már vissza nem lehetett fordítani. Hátranézett, és látta, hogy két társa követi.
-Hát ti is...-suttogta, és tovább lépkedett, majd megállt a tó előtt, és belenézett. Szomorú tükörképe visszanézett rá.
Starshine felkapa fejét mélabújából, majd némán intett társainak szárnyával. Odaügetett Elanor mellé, és szárnyával átölelte. Elanor sírva fakadt.
Végül Gorgeous is melléjük ért. Elmotyogott egy 'sziasztok'-ot aztán ő is Elanor vállára borult. |
[144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
Egy darabig szótlanul meredtek mindketten a tó rezzenéstelen felülete felé.
Aztán Skywalker gyengéden ráfújt Úrnőjére, mintegy jelzésül, hogy indulni kéne biztonságosabb vidékek felé.
'Tudom, tudom... De úgy maradnék még...' - vallotta be Catly.
'Nem biztonságos... Gyönge vagy.'
'Jól vagyok...'
Skywalker türelmesen Úrnője ölébe hajtotta fejét, aki felettébb hálás volt, hogy a pegazus nem parancsolta azonnal "haza".
Sajnos mágia felhasználása nélkül nem osztott meg vele emlékeket a tó... pedig olyan szívesen idézett volna fel pár szép emléket... Átok, vagy áldás? Korábban nem tűnt átoknak, hogy mágiával az egész birodalmi emléktárban kutathat... Most megelégedett volna annyival, hogy szimplán alanyi jogon, legalább a sajátjait nézegethetné.
Viszont ez Skywalkerre nem volt igaz. A mén megérezte Catly vágyát, így emlékeket kezdett felidézni a tó segítségével, amiket megosztott Nevelőjével. Szépeket, jókat, nehezeket, harcosokat... nem válogatott, hiszen mind a sajátja, sajátjuk volt. Nem volt bennük semmi szégyellnivaló, vagy megbánnivaló...
Egyikük sem figyelte az időt, így jó sokáig maradtak még, mielőtt Skywalker távozott volna Úrnőjével. |
Anhar hátralépett kettőt, aztán titáni erővel feldobta magát a levegőbe. Attól félt, hogy ha nekifog búcsúzkodni, vagy akárcsak egy pillanattal tovább nézni a kettőst, nem bírja rászánni magát az indulásra.
Szélviharként zúgott el a Könnyek Tavától.
Meg kellett keresnie Doomot....
Nehéz út várt rá. |
Catly lehunyta szemeit egy pillanatra, ahogy Anhar orra a tenyeréhez ért. A pillanat önmaga sem tartott örökké, de ő sem próbálta megnyújtani: a peguninak mennie kellett!
- Atra gulai un ilian tauthr ono un atra ono waise skolir fra rauthr. - búcsúzott méltón a kancától és még egyszer, utoljára, bátorítóan rámosolygott.
Skywalker elmondhatatlanul hálás volt a melegségért, ami ugyan csak röviden, de átölelte mindkettejüket. Már nem is emlékezett rá, mikor érzett ehhez foghatót...
Fáradtan az eriszire emelte pillantását és egy biccentéssel elköszönt. |
Anhar meglepetten hőkölt hátra a ledobbant alak elől, de a mágiája ízéről élből megismerte. Hagyta is, hogy átvegye Catlyt.
Csak a lény varázserejének haldokló pislákolását nem értette.
Sem azt, hogy hogyan lehetséges mindkettő nyomorult állapota. Hogyhogy....nem segítenek egymáson?
Aztán elnézte a Birodalom Úrnőjének szánandó állapotát és valami facsarni kezdte a szívét. Mi lesz így Simbelmyne-nal? És megteheti-e, hogy elinduljon így?
Vagy...éppenséggel nagyon is ideje elmenni, és eddigi terveivel ellentétben Andrakhét is vinnie kellene??
Aztán meghallotta a nyöszörgésnek és suttogásnak is túl gyönge szavakat és földbegyökerezett a lába. És megfagyott a szíve.
Hektor!!!
A fekete pegazusra nem is fordított figyelmet. A szíve túl erősen, csikorogva, szörnyű erővel kezdett lüktetni.
Hektor....
Aztán Catly újra hozzászólt, és Anhar torka újra összeszorult, és az élet a keserves részvéttel visszatért ledermedt testébe.
Kinyújtotta nyakát, hogy Catly tenyere épp az orrára kerüljön.
- Úrnőm... - susogta fuldkoló hangon. Nem tudta mit mondjon. Mégis mit mondhatna??
Sárkányerejének melegébe burkolta egy percre mindkét alakot maga előtt.
- Atra esterní ono thelduin. Atra du evarínya ono varda. Un atra mor'ranr lifa unin hjarta onr - szólalt meg végül az ősi nyelven, mélyen, a torkában zengőn. |
Az éjsötét pegazus a semmiből dobbant le egyenesen Anhar azon oldalára, ahol Catlyt tartotta.
A mén egyenesen belebámult csillogó fekete szemeivel a számára idegen kanca arcába és egyetlen szó nélkül, végtelenül finom és óvatos mozdulatokkal kivette a peguni szárnyai közül Úrnőjét, hogy a sajátjaiba fektesse.
Elmormolt néhány szót a bajsza alatt, érthetetlenül gyorsan és halkan. Aztán várt.
Várakozás közben nem szólalt meg, csak átható tekintettel nézte az eriszit. Nem tudta, ki ő, de annyit tudott, hova tartozik. Ha nem így lett volna, már biztosan darabokra szaggatja...
Arca félelmetesen beesett volt és aszott, bőre ráncos, egész teste zavaróan vékony. Mintha legalábbis hónapok óta éhezett volna, vagy sanyargatták volna.
Nem kevés idő eltelt, mire Catly - egy rándulás kíséretében - magához tért.
Először nem tudta, hol van, vagy mi történt, a tudata elég lassan fogta fel a fizikai helyzetét. Csak egy halvány mosolyra futotta Skywalkernek, aki válaszként aprót biccentett.
- Anhar... - suttogta pegazusának - Anhar... hol...
Skywalker értette és fejével az idegen felé bökött. Catly fejét a megfelelő irányba fordította és örömmel konstatálta, hogy a kanca még nem ment el.
- A Birodalomban van - suttogta erőtlenül és lassan. - Nincsenek... emlékei, nem tudom... mi történhetett... de ez azt jelenti, mióta... visszakerült... nem tért magához... - aggodalom vegyült a hangjába.
- Ha... megtalálod... Captain Black... Morganát.... meglesz... Hektor is.
Skywalker a név hallatán csodálkozva nézett pillantott hol Anharra, hol Úrnőjére. Catly látva a kérdő tekintetet, bíztatóan rámosolygott, mintegy megerősítésképpen, hogy jól hallotta, illetve hogy ő nem beszélt félre.
Catly kinyújtotta Anhar felé közelebbi kezét.
- Anhar... gratulálok... - szemei elhomályosultak, ahogy könnyek gyűltek benne.
- És... köszönöm. |
Anhar úgy érezte megfő szégyenében, ahogy látta milyen fájdalmat okoz a története. De úgy érezte nem mehet el úgy, hogy senki sem tud Hektor utolsó birodalmi idejéről....főleg nem a nevelője!
De ennél is sokkal rosszabb volt az az érzelemáradat, ami akkor öntötte el a lelkét, amikor nézte Hektor megtört alakját a Catly által előidézett képsorban. Úgy érezte széthasad a szíve a boldogság miatt, hogy végre láthatja a kedvesét, és a rettegés miatt, hogy fogoly, ki tudja hol?! Ki tudja kinek kiszolgáltatva???
Amikor az Úrnő összerogyott, gyorsan elkapta a szárnyaival, és legyűrte a rémületét. Most nem szabad elvesztenie a fejét!
- Lady Catly! Kérlek térj magadhoz! Mylady! Ébredj! - szólongatta az összetört uralkodót a torkát fojtogató bánattal és félelemmel viaskodva.
Aztán óvatosan kinyújtotta mágiája egy apró fénynyalábját, hogy azzal próbálja ébresztgetni a humanoid alakot. |
Bíztatóan pillantott Anharra, hogy kezdjen el mesélni. Ekkor még legmerészebb álmaiban sem tudta volna elképzelni, miknek lesz fültanúja...
Meglepettségében mindkét kezét a szája elé emelte és teljesen letaglózva bámult a kancára. Persze nem azért, mert bármi ellenvetése lett volna, hanem azért, mert Hektor, Üstököshöz hasonlóan mindig is közel állt hozzá, kiemelkedően sokszor is találkoztak... és mégis, milyen komoly dolgokról fogalma sem volt...!
A következő pillanat, ismét tágra nyíltak a szemei, amikor Andrakhé szóba került. Catly szemei először csak elhomályosodtak, majd megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyei, hol lassabban, hol szaporábban, ahogy Anhar előrejutott a történetben.
Szerette volna megvigasztalni az eriszit, de magát se tudta... Szerette volna végigsimítani az erős, izmos nyakat, de nem tudta, hogy szabad-e.
Végül szótlanul a tó felé fordult, könnyes arccal és szemekkel, hogy megnézhesse az emlékeket, amiket Anhar az imént elmesélt. Neki, a Birodalom Úrnőjeként a tó nem csak a saját emlékeit mutatta meg... hanem mindenkiét, az egész Birodalomban, bármikor is lehetett az...
Az első kép, ami megtalálta, a viharvert, számos sebből vérző, alig magánál lévő Hektor volt. Érezte a ménből áradó értetlenséget, dühöt és tehetetlenséget, ahogy a vihar ide-oda csapkodja. Catly átkarolta magát, túlságosan átérezte pegazusa lehetetlen helyzetét. Látta a pillanatot, amikor Anhar megtalálta, látta, hogy megmentette és érezte Hektor háláját a kanca felé.
A képek rettentően gyorsan váltakoztak. Catly marasztalta volna mindegyiket, egyesével, de nem tehette, nem volt erre idő... Talán sose lesz, hogy pontosan megtudja, mi történt hűséges Hektorával. Látta a pillanatot, amikor Anhar elárulta, kiscsikójuk lesz, látta, amikor megszületett, látta, ahogy szaladt, nőtt, repült...
Látta az űrt, amit Hektor maga mögött hagyott 4 évvel ezelőtt, ahogy elhagyta a Birodalmi határvidéket...
Megállíthatatlanul folytak a könnyei és mardosta a bánat a szívét. Mégis mi történhetett odakinn? Miért nem tért vissza senki? Ismét előjöttek a kérdések, amik újra és újra, időről időre.
Nem engedte el az emlékeket, továbbra és Hektorral koncentrált, hátha megjelenik valahol, valamikor. Ám csak mások beszélgetéseiben jött elő a neve, senki se látta... egészen 2 héttel ezelőttig!
Catly felsikkantott, ahogy megpillantotta a lámpás pegazus arcát és kezét azonnal Anhar vállára tapasztotta, hogy ő is láthassa a képet. Sötét helyen voltak, nem igazán lehetett semmit se kivenni a környezetből, csak annyit, hogy valakinek a lábai előtt hever Hektor öntudatlanul... Fa padlózat volt alattuk... és ahogy az emlékező eltávolodott a pegazustól, azt is ki tudták venni, hogy egy fém ketrecbe van zárva, valami olyan helyen, ahova nem jut be a napfény. Az emlékező patadobogás kíséretében távozott, a képsor pedig szertefoszlott.
Catly, egyik kezét még mindig Anharon tartva, másikat pedig a szájára tapasztva, meredtem bámult maga elé, próbálván megemészteni a történteket. Ám az ereje hamarabb elfogyott, minthogy ez bekövetkezhetett volna: elájult... |
Anhar halkan szusszantott egy nagyot, és a pillantása újra kikeveredett a víz fölé.
Aztán visszanézett a Birodalom Úrnőjére. Semmi más nem volt a szemeiben, mint bánat és tanácstalanság.
- Azért kell veled beszélnem, mert a Birodalom jövőjéről van szó....és Hektorról, a pegazusodról...aki a lányom apja - mondta csendesen.
Aztán a földre szegezte tekintetét, és beszélni kezdett, lendületesen, színtelen hangon, mintha félne a közbevágástól:
- Nem tudom megmagyarázni miként történt, sem azt, hogy ő miért...választott engem. Sosem mondtuk ki, hogy egy pár vagyunk, de....ő és én összetartoztunk...és....van egy csikónk, igen. Mindez...évekkel ezelőtt kezdődött. Hektor és az erisziek, akikkel elhagyta a Birodalmat, hogy a Lelkek Kövének kulcsait keressék...sikerrel jártak! De a kulcsot megszerezni nem tudták...Nehéz szívvel bár, de felosztották az erőiket. Hektor visszatért a Birodalomba, hogy a szükséges segítséget magával vigye, és el tudják hozni az összes kulcsot ide. De amire visszatért, az már nem az a Birodalom volt, amit elhagyott....A birodalmi varázs valamiféleképp...nem ismerte őt fel...Megsérült. Útnak tudta indítani a társait az én társaimhoz, de őt elsodorta egy mágikus vihar, amivel a sérülései miatt nem bírt el. A történetem...a történetünk....ezután titok volt. Mindeddig. Te fogsz csak tudni róla. Rokokkal csatáztam, mikor a lényedre rátaláltam. Sok időn át...én ápoltam őt. A lelke belebetegedett, hogy nem tudott a társaival menni, és abba, ahogy telt-múlt az idő, és sem erisziek, sem vorstandiak nem érkeztek vissza, sem a kulcsokról bármi hír. Hektor szégyenkezett a társai előtt, és aggódott a sérülései miatt. Végül...egy különleges mágiával...visszaadtam neki, amit elveszített...Ő ekkor...elbizonytalanodott. Nem akart visszatérni a szégyenével a vorstandiak közé itt, a Birodalomban. Én pedig rá tudtam beszélni, hogy ne induljon el egyedül. Így jó darabig mi ketten védtük a külső lények támadásaitól a Birodalom két fontos pontját. És végül beleszerettem....ő pedig belém....
Anhar hatalmasat, fájdalmat sóhajtott, mintha megszakadt volna valami a szívében épp ebben a pillanatban.
- Fogyott az idő....Elmondta nekem, hogy mielőtt Ninque és a társuk, akitől a kulcs megszerzésének módját remélték, útnak indultak volna...született egy ígéret. Egy évet kap a kutatás a kulcs után....Utána az a lény, aki képes rá, akár a kulcsot hozva, akár anélkül, akár egyedül, akár társasággal, de visszatér...Mindenképp. Hogy hírt adjon a Birodalomnak erről a rendkívül fontos tárgyról, és hogy sikerül-e megszerezni.
Anhar újra sóhajtott, és valami megtört büszke tartásában.
- Hektor számolta az időt. És végül az idő elfogyott. Én pedig ekkor elmondtam neki, amit nem lett volna szabad, de azt akartam, hogy tudja, és így hozzon döntést a jövőjéről: terhes lettem. A csikóját vártam. És ő úgy döntött, hogy marad - a bűntudat, szinte fojtogatta, de aztán....a csikójára gondolt, és lehiggadt.
Újra színtelen hangon folytatta:
- Lányunk született. És Hektor nem akarta a neve ősének hibáját követni. Velünk maradt. Szerette a gyerekünket. Nevelte őt. Napról-napra a szemeink előtt nőtt széppé és erőssé, és boldogok voltunk...De....éjjelente láttam, hogy a lelke lassan kettészakad. Aggódott. És tudnod kell, hogy hiába faggattam, gondolatait nem osztotta meg velem. Azt mondta nem akarja, hogy engem is felőröljön a félelem. De Hektor...rajta tartotta a szemét a birodalmi eseményeken, még így is, hogy velünk maradt és rejtőzött sokáig....Gyanította, hogy te és Üstökös nem fogtok elbírni azokkal az eseményekkel, amik várnak ránk...Tervezett. Készülődött. És tudom, hogy volt egy vagy több társa, akikkel belekezdett valamibe...De erről sem beszélt velem, mert hinni akarta, hogy az óvintézkedéseire sosem lesz szükség....
Hatalmasat, fájdalmasat sóhajtott, megrázta a sörényét, aztán az égre emelte tekintetét.
- A lányunk majdnem egy éves volt, mikor....Hektor hírt kapott. Én őrjáraton voltam, mire hazaértem a lányunk és a védelmezőnk vártak csak....A szerelmesem elment. Mert valaki figyelmeztette valami szörnyűre.
Anhar szemeibe gyász és rettegés költözött, ahogy az emberi alakra emelte tekintetét.
- Nem tért vissza. Ennek már több, mint négy éve. És eljött az idő, hogy utánamenjek. Neked tudnod kell, hogy Andrakhé marad utánunk, ha én sem térek vissza, és tudnod kell, hogy valami miatt több lényed is meg kellett szegje az adott szavát, és még hírmondónak sem tért vissza egy se.....Kulcsok ide vagy oda.....
A gyász mellett lassan megjelent az iszonyat és a reménytelenség is:
- Mikor a kutatás eriszi tagjai visszatértek, és képtelenek voltak beszélni az eseményekről, amik odakinn érték őket, az erisziek megfogadták, hogy nem megy közülük több a kulcsok után. Jópáran a legerősebbek közül azon kezdtek dolgozni, hogy a Lelkek Kövét mégiscsak megpróbálják szétválasztani a nevelőnk életerejétől. Eris ebbe eddig nem egyezett bele, de hagyta, hogy kísérletezzenek. Ő inkább azok pártján áll, akik készen akarnak állni, ha az, ami.........vagy aki miatt lények és kulcsok sem tértek vissza Simbelmyne-ba, ideér...Ő is, és mások is, úgy hiszik, hogy ide fog jönni....
Szinte suttogva fejezte be:
- Mind tudjuk mit jelent, ha a kulcsok nélkül valami történik a Lelkek Kövével, és annak hordozójával......Eris ezzel nem akar gondolni egyelőre, de....nem tehetjük meg, hogy egyáltalán nem gondolunk rá.... |
Viszonozta a főhajtást.
Az elhangzott szavak túl súlyosak voltak, hogy válasz nélkül hagyja őket, így néma fészkelődés után, a szokottnál lassabban, de felvette emberi alakját. Szürke volt, vékony, kopasz és gyenge, de legalább élt és ott állt.
- Megtisztelő, Anhar, hogy rám gondoltál, de jelenleg sajnos a rám bízott információk nem tekinthetőek jó szívvel átadott tudásnak. - kesernyésen elmosolyodott a mondandója végére.
- A Boszorkányúrnőnél biztosabb helyen van most minden megszerzett információ, de Vele már biztosan beszéltél.
Meglepetten nézett a pegunira és ingatni kezdte a fejét, mielőtt bármi kijött volna a száján.
- Nem, nem tudok. - hebegte egyszerre a meglepetéstől és a felismeréstől, hogy milyen fontos dolgokon siklik át megosztott és koncentrált figyelme...
Szinte esdeklően nézett a kancára, hogy meséljen! |
Anhar kibontakozott az emlékképek öleléséből.
Lassan a pávára pillantott, majd fejet hajtott neki.
Aztán távoli, fátyolos hangon beszélni kezdett:
- Csak remélni mertem, hogy eljössz. Köszönöm, Úrnő! Sokmindent el kell mondanom neked. Mert ha elmegyek, alighanem csak te fogsz tudni róla, és úgy érzem te vagy az, akinek tudnia kell.....És nem mehetek el úgy, hogy senki se tudja az igazat.
Egy pillanatra elhallgatott, és megint a messzeségbe révedt.
- Tudsz a lányomról? A lányunkról? - kérdezte hirtelen, és a szemei visszafordultak a pávára. |
Nagyon sok nap, hét, hónap és év telt el azóta, hogy utoljára megjelent volna valakinek, főleg olyannak, aki nem vorstandi volt. Nem engedhette meg magának, ahogy most sem. Mégis... most nem bírt távol maradni, akkor sem, ha ezzel mindent kockára tesz. Vajon valóban így volt? Vagyis... volt még mit kockára tenni? Volt még értelme a létezésének? Túl sokáig töprengett ilyeneken...
Hangtalanul suhant a tó vízfelszíne fölött nem sokkal, csak épp annyival, hogy ne fodrozza fel a vizét. Nem kellett, hogy a szemével lássa az alakot, akihez tartott, hiszen pontosan érezte, hol van.
Tiszteletben tartván a tavat, az emlékeket és Anhart, a parton szállt le, kissé ügyetlenkedve, nem túl közel a pegunihoz.
Érdeklődve pillantott fel az eriszire a földről, páva alakjában. |
A hatalmas kanca távoli, merengő arckifejezéssel meredt a víztükör fölé.
Csak a szemeiben fel-felbukkanó, tovasuhanó színekből volt gyanítható, hogy nem egyszerűen a gondolataiba merült. A tó emlékeket mutatott neki.
De Anhar nem emlékezni jött.
Várt valakire. |
 Elrepültek valamerre.
|
Kicsit felszabadultabban bólintott, majd követve a sárkány példáját kitárta szárnyait, és újból a magasba röppentek.
Nem kérdezte, merre tartanak...neki mindegy volt. |
Bólintott, s tartásában látszott, hogy tisztázódik valami a lelkében.Kicsit csend lett, majd újra kiterjesztette a szárnyait.-Menjünk, egyes helyeken már tavaszodik és csak egy helyen jártam még! |
Végül mégis rászánta magát, hogy belenézzen a vízbe - és ekkor ámulatára képeket látott benne! Egy fiatal sárkányról...szeme sarkából Jégviharra pillantott, és felismerte a sárkányt.
Amikor az emlékkép szertefoszlott, Forlond már tudta, hogy Jégviharral ez valóban megtörtént...
Csneden nézte továbbra is a víztükröt.
-Ahol mindenki emlékezik...-idézte fel a hely nevét. |
-Varázs tó!-mondta egyszercsak, válaszként Forlondnak.
Ő belenézett a víztükörbe, s egy acélos színű, alig több "10éves" korú (ezt úgyértem, hogy mérete-persze sárkányba átszabva-és felfogása-persze sárkány átszabva-megfelelt egy 10éves gyermek méretének és felfogésénak) sárkány kölyök elhagyja "otthonát", s láthatóan ismeretlen vidékre repül....Fél, fázik, egyedül van.
A következő kép, ahol ez a sárkány már Jégviharhoz hasonló formájú, de kisebb és nem olyan izmos.Tekintetében nem a bölcs nyugalom, hanem a szilaj, buta fiatalság tükröződik. ...Épp küzd egy másik kamasz sárkánnyal.Egyesek drukkolnak neki, mások fújjognak-épp mikor áll győzelemre!Végül az acélos sárkány győz, alig van rajta karcolás, a másikat pedig ezer seb tarkítja.Megvetően néz a megvertre, s még bele is harap ráadásként...A többiek rhögnek, sünneplik a sztárt.
Megvetően néz a győztes sárkányra, s megrázza fejét, hogy szétoszoljanak az emlékek.De sajnos, még ha szétoszlottak is a képek, túl elevenek volt ahhoz, hogy csak ő lássa...Forlond is ugyanúgy megláthatta őket! |
Csodálkozva pillantott a víztükörre. Valóban...mindenfajta jég nélkül fodrozódott, pedig a szél nem is fújt...
De gyorsan elkapta tekintetét, mert eszébe jutott társai figyelmeztetése: 'Ne nézd a víztükröt!'
-Kíváncsi vagyok, mi lehet a titka... |
Bólintott.-Szép hely és figyelemre méltó, hogy nincs befagyva...még elég hideg van ahhoz, hogy legalább egy kis jégtakaró fedje... |
[144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Elrepültek valamerre.