|
Témaindító hozzászólás
|
2006.11.01. 22:14 - |
 Mya csendes léptekkel vágott át egy óriási, halott fákkal körülvett, kihalt téren.
Itt nem érezte rosszul magát, de...igazán jól sem.
Hiányzott neki Nimród, aki gondoskodott róla, a többi eriszi...és a biztonság...boldogság...amiket csak hírből ismerhetett..... |
[365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
___________________________________________________ |
Már válaszolt volna, amikor elbizonytalanodott. Hirtelen picinek érezte magát. Ez nem az a kérdés volt, ahol a történetét kérik számon. Nem az a kérdés volt, amire azóta készült, hogy elbúcsúzott a vándortól. Ez az a kérdés volt, ahol megkérdőjelezik egyáltalán a jogát, elmodani a történetét. Először felháborodott, hát nem helyes, hogy önző? Eddig sem volt meg a joga rá? A válasz pedig egy nem volt. Nem is gondolta át teljesen, hogy Herunak milyen ez, hiába esküdözött rá.
- Tudod Heru, nem akartam mást belül, mint az anyád lenni. De úgy, hogy nem érzem át a helyzetedet teljesen, ez lehetetlen. Azt hittem, ha elmondom, miken mentem keresztül, az mindenkinek jobb lesz. Ez nem így van. Én már nem vagyok a régi sem neked, sem Éjfélnek. Jobb lett volna, ha inkább ködben maradok és sosem öltök alakot előttetek. Sajnálom.
El akart menni, el akart bújni világ elől, de valami ott tartotta és nem engedte a lábait lépni. Behunyta a a nemrég még szikrázó szemeit és várt a fia ítéletére, de kétségei voltak. Már ő maga sem tudta, mit akar, hát még Heru. Remélte, hogy a fia erősebb nála és helyesen tud dönteni. |
 -Bocsánat, hogy ilyen állapotban idáig kellett jönnöd!-fordult Celyaryon felé tényleg elnézéstkérő szemekkel.
Mikor Clyaryon suttogását meghallotta és értelmezte is azt amit mondott, azonnal kérdéseket szegezett a kancának..Nagyon hiányzott neki a párja.
-Megállt a ménes?Tudod merre lehetnek?Messze vannak?.....
 Számára épp tűrhető volt a vágta.Egészen kényelmesen tudta követni a triót, bár gyorsítani már nem tudott volna.Tekintetével követte az előtte vágtatókat, de belül teljesen gondolataiba süllyedt.
Hirtelen valami megrezgette gondolatait.Kénytelen volt kimászni a "mélyből".
Ami megzavarta az Iroc nyerítése és hatalmas puffanása volt.Lothela és Neeka kiáltása figyelemre késztette.
Egyetlen szerencséje az volt, hogy amint gondolataiban elmerült kicsit lassított.Megállni nem tudott az egymáson és mellett fekvő lények előtt, de Neekát épphogy át tudta ugrani.Pár lépésre utána megállt és azonnal visszasietett a többiekhez.
-Jól vagytok?-kérdezte azonnal-Ugye nincs semmi baj?-kérdezgette, miközben Lothelát próbálta felsegíteni. |
 Iroc elszántan, a kancáktól elvárható maximális sebességet tartva vágtázott a kopár tájon át. Egyenesen ment, egyetlen utat sem követve, de tudta, hogy a Birodalomban még Mágia-aszály idején is ez lenne az utolsó vidék, ahol a mágia végül nem szolgálja ki a rábízott, számára urakká emelt lényeket. Akiké, és akiket birtokol....
Iroc ezen a viszonyon rágódott, ahogy port verve haladt a kilométereket sorra legyűrve. Mikor tűnik már fel Eriszion fala??
Aztán fülrepesztőt, rémítőt nyerített, felbukott, és elterült a talajon.
 Lothela húgát bíztatva követte vezetőjüket, és igyekezett megőrizni nyugalmát. A tengeri kaland nagyon megviselte, de ezt nem mutathatta ki. Sem idő, sem alkalom nem volt rá. És ha panaszkodni kezd, valószínűleg csak halálrarémíti Neekát.
De furcsán és elcsigázottan érezte magát. Mentek, mentek, mentek, Lothela egyre fáradt....
Így mikor Iroc összeesett, meglepődni sem volt ideje, és követte.....
 Neeka rémülten, fáradtan, idegesen a nővérét nézve tűrte az erőltetett menetet, néha már-már felfortyanva magában.
Mit képzel ez az Iroc???
Aztán megérezte, hogy nagy baj van, látta elesni két társát, rémülten valami értelmetlenséget kiáltott Iának, figyelmeztetésül, majd ő is lebukott a porba..... |
 A szavak elhatoltak az elméje legmélyéig. Szomjasan ivott minden aprócska szót az anyjától....mert akárhogy is gyűlölte a gondolatát, hogy találkozzanak....mégis vágyott rá. Vágyott rá, hogy igenis legyen valami magyarázat, ami mindent jóra fordít, mint a mesében! Még ha tudta is, hogy ez vak ábránd.....
Látta, hogy a többieknek nagyon nem tetszik, amit Levia mond. Volt, aki a fülét csapta hátra, volt aki toporzékolt, volt, akiből a mágia sötétebb megnyilatkozásai kezdtek széthullámzani láthatatlanul....Mandoséknak csak a tartása változott szemben Leviával. Méltóságteljesből elutasítóvá vált a nagy mének állása.
De Heru megértette amit a foltos kanca kért.....Talán mert az anyja volt és egy fából faragták őket. Vagy talán mert ismerte az önzés legmagasabb fokait. És a megértés elfogadást szül...
- Eresszetek - súgta az előtte álló két unikornisnak, majd mikor azok megrökönyödve rábámultak, hogy épp ilyen korcs, megvetendő követelés után akar moccani, egyszerűen megkerülte őreit.
Mandos vagy Hatalom, vagy bárki a vezetők közül, nem állt elé. De éles tekintettel néztek rá, ahogy lassan, mindent lépést megfontolva, kilépked a vörös szempár tüzébe.
- Itt vagyok - mondta halk, könyörtelenségtől csikorgó hangon. Hatalmas volt és sötét. Kegyetlen szemei hidegen néztek Leviára, érzelemmentesen vizsgálgatták arcát.
Szörnyűnek tűnt így, ebben a pillanatban - mert annak akart tűnni. Hatalmasnak, elérhetetlennek, sőt, akár gonosznak. Azt akarta, hogy ez az idegen először is tisztelje, és ne merje gyerekként kezelni. Most nem érezte magát gyermeknek, aki a szülőhöz tartozik.....Csöppet sem. És ha Levia annak akarja tekinteni, mintha azért a történtek ellenére nem lehetne ezt megtagadni, hát csúnyán csalódni fog! Heru válaszokat akart. És nem érezte, hogy bármivel is tartozna. Ó, nem! Az anyja az adós! Nagyon-nagyon sokmindennel. És a fiatal peguni úgy gondolta, még mindig, ennyi őrült kitartás láttán is, hogy talán el sem fogadja a törlesztést....
Heru azt akarta, hogy Levia érezze, amit ő érzett! Látni akarta, hogy az anyja nagyon-nagyon bánja a hűtlenségét. Egyetlen menekvési útvonalat sem akart hagyni...nyomát sem mutatta az ellágyulásnak.
Legyenek tiszták a játékszabályok!
- Mondd, hogy miért jöttél! Mondd, hogy ki vagy Te! Nekem nincs anyám....Illetve akit annak ismerek, az álmaimban átölelt, minden kérdésemre volt válasza, és sohasem éreztem, hogy elárulna. Mondd, amit akarsz, amíg megteheted! - nyerítette hangosan. |
 Lenyugodni? Lenyugodni?!?! Szeme pár pillanatra kitisztult, hogy a döbbenettől szikrázva az előlálló lények szemébe szúrja, vésse, vájja. Ha a feszültséget, ami benne tombolt, nem tudta egy jó, mindent eldöntő, értelmes harccal leadni, legalább így adjon ki magából egy sóhajnyit. És hogy lenne képes lenyugodni! Szétesett. Az elmúlt pár nap úgy őrölte fel az idegeit, mint a malomkő. Köztük senki nem kanca - senki nem anya! Mind a józan ész csődörei. Hagyon is tudnák megérteni őt?!
A higanyszürke unikornis szavaira mégis megnyugodott kissé ... Heru - nak fáj. Mit mondott? Túl erős benne a fájdalom. Így más ...
Gondolatai kismét zavarossá vált, amint a hullámossörényű unikornis szólt, de kicsit könnyebb volt már. Mit mondjon? Annyit kellene mondania... Ilyen kevés kérdésre hogy válaszoljon egyszerűen, amikor száz kérdésre is ezer választ adna?
Percek teltek el. Akik felszóltaltak úgy tűnt, türelmesen várakoztak. Ez jó volt. Segített neki. Lélegzete egyenletes lett és kihúzta magát, mint aki ítélőszék elé áll. - Lehetetlen, hogy lássam Herut, igaz? Ő nem akar látni - megértem. Én sem látnám szívesen magam az ő helyében. Még akkor sem szívesen látnám magam, ha beszélni is akarnék vele, megpróbálni megmagyarázni, miért nem jöttem ideig. Úgysem foltozhatom be az űrt, amit gyermekkoromról hagytam magamban. Ez úgy sem változtat a múlton. Heru nem ilyen anyát érdemelne, aki csak azért is itt van és kísérti, mint egy szellem. Olyan anyát, aki ha már egyszer nem jött, ne is jöjjön többé - legalábbis ő hiszi. Én azonban nem vagyok ilyen anya! Önző vagyok és bűnös, hogy a fiamat kínzom, de nem érdekel! És azért nem érdekel, mert tartom a fiamat olyan bátornak, érettnek, hogy megadja ennek a szellemnek a lehetőséget, amit talán még magától sem merne kérni. Megadni az esélyt, hogy legalább tisztázzam magam, hogy ő is igazságosan dönthessen felőlem, és ne bánja meg a jövőben, hogy elfutott előlem.
- Heru! - szólt keményen, de józanul. Lelke már nem volt a csapzott test mása. Erős volt - Tudom, hogy fáj. Az élet mindenkinek elhoz ilyen fájdalmakat. Neked korán hozott el. Az élet igazságtalan. Én is az vagyok. Mégis arra kérlek, hallgass meg! Hátha mégsem tűnök olyan igazságtalannak, mint eddig hittél ... |
 Tóruszban megállt az ütő. Ez a hirtelen itt termett lény meg milyen jogon követelőzik?! Borzalmas állapotban volt szegény, megrázta mindnyájukat a külseje, de csak mikor Heru összerázkódott, és hátrálni kezdett, akkor döbbentek rá mind, hogy ez a megtört kanca Levia.
Tórusz és Dace azonnal masszívan szembefordultak a foltos lénnyel, de az idősebbek csendre intették őket egyetlen szemvillanással.
A csoport legidősebb, legerősebb tagjai lassan, nyugodtan, békésen a kimerült unikornishoz léptek. Különös társulat voltak, valami ősi, kesernyés békesség áradt belőlük, és olyan mágia, ami szinte minden más lénytől megkövetelte a tiszteletet.
- Ifjú teremtmény, békesség! Nyerd vissza a lélegzeted és az elméd, aztán beszélhetünk - mormolta Hatalom, de még halk hangja is olyan erős volt, hogy a többi vad csődör is meghunyászkodott, holott nem nekik címezték.
A nagy, idős mén tudta, hogy megengedheti magának az utasítások kiadását. Egyfelől, mert eleget élt és elég erős volt, hogy ezt bárkivel szemben megtehesse, másfelől mert Levia valóban nem volt magánál.
- Amíg nem vagy jobban, nem tudunk segíteni. Csitulj! - mondta még halkabban Nyári Éj. Ő volt talán a legkevésbé harcosnak való a ménesből, de tanítói, tanácsadói hajlamai miatt, és mert neki sem mondhattak ellent a fiatalabbak, joggal időzött a ménesben.
Most, ahogy nagy szemeivel óvatosan, aggódón, figyelmesen és részvéttel nézte Heru anyját, nem is lehetett róla azt hinni, hogy élhet benne bármiféle rosszakarat.
Mandos, aki ezalatt Levia elméjét fürkészte, és a jövőt vizsgálta, hátrapillantott. Herut kereste. Bár ne tette volna! Még az ő szilárd elméje is megrendült attól, amit a fiatal éjúron kellett látnia.
Heru megvetéssel, megrendüléssel, semmi jót nem jelentő szánalommal nézett az anyja irányába. Mostmár nem láthatta őt a sok masszív test sűrű gyűrűjéből, elzárták őket egymástól a társai, de valószínűleg az iménti pillanat épp elég volt....Heru úgy nézett ki, mint aki rohanni akar, messzire, megállás nélkül. És soha nem akar visszanézni.....Talán jó is, hogy olyan szorosan álltak körülötte a többiek!
Prométheusz követte Mandos pillantását, és összeszorult a torka. Igen, itt nagy a baj.
Levia elment, és magára hagyta a családját, és bármiért is tette, a fia szívében nemigen él őbelőle semmi. Nem maradt neki hely...Hiszen nem szövődött köztük kötelék....Heru nem ismeri, és nem is szereti az anyját. Nagy köztük a távolság most.
De az iménti döbbent pillanat csak még több kárt tett. Heruban nem az a részvét ébredt fel, amiért oda kellene rohannia az anyjához, és összebújni...Nem. A távolság nem tűnt el, csak megnövekedett.
Heru számára Levia most éppúgy egy idegen, akit talán kötelessége lenne szeretni, de ettől csak még jobban el akarja taszítani....És az imént látta az anyját, akivel kérlelhetetlen, és számára olyannyira nem akart kötelék köti össze - félőrülten, kimerülten, legyengülten.....
Imanus óvatosan egészen közel lépett Leviához. Sokáig nézte némán, mielőtt minden logikát félretéve lehajolt volna hozzá, és egészen közelről belenézett volna a vörös szemekbe.
- Nem engedhetünk fiad közelébe. Így nem. És benne túl erős a fájdalom.....Mondd el, mire vágysz igazából....Akkor talán tudunk tenni valamit....Levia....Levia....Levia......így nem megy......
 Barahir állt a legtávolabb az öt mén mögött. De hallotta Imanus szavait. Taln merész gondolat volt, talán veszélyes is, de zengő hangon odakiáltott a kancának.
- Mi dolga van egy szilang kancának az erisziek területén? Mit akarsz a névvel, amit hajtogatsz? Miért jöttél? - robajlott mély, erős hangja át a levegőn számonkérőn, nemesen és erőtelien. |
 Elfojtott egy grimaszt. Miért ennyire titkolózóak? Bár mindenki ránézett, az arcok túl kifejezéstelenek volt ahhoz, hogy csak egyszerű nem kívánt vendégként kezeljék. Még csak össze sem súgtak.
Síri csend volt.... Feszült, síri csend. Akadozva végignézett az arcokon, majd tett egy lépést hátra. Türelmetlen, apró mozdulattal biccentett. Lassan hátrált.
- Jó utat nektet is! - és elügetőben volt.
Ezzel egyidőben a csoport másik része felé Levia vágtatott zihálva. Csoda volt, hogy még mindig bírta.
- Heru!!! - kiáltotta. Hangja rekedt volt, hangszálai fájdalmasan tiltakoztak, hogy még egyszer kiejtse a nevet. Szinte már nem is látott. Vakfoltok táncoltak mindenütt. Csak lábakat vett észre, innen tudta, hogy meg kell állni, különben neki rohant volna a csapatnak. A pörgő, rohanó világ most megállt vele és minden súlyával vállára nehezedett. Jó, hogy régóta nem evett, különben most kiadta volna. Leszorította fejét, hogy enyhüljön a szédülés. Szügye kétszer akkorára dagadt minden egyes lélegzetvételnél, noha a levegő marta a torkát.
- Hol ... van ... Heru? - kérdezte a lábakat zihálva, ellentmondást nem tűrően. Bár nem látott semmit, szemében olyan harag lángolt, ami mintha a csoportnak lett volna címezve. Azt se tudta, mennyi lábhoz beszél, még azzal sem volt tisztában, hogy milyen lényekkel. A lényeg, hogy megtudja a választ, akárki is legyen az, aki előtt áll. Idegei megnyírbálódtak, most akárkinek nekiugrana. Félőrült volt. |
Tórusz egy ideig figyelt hátra, majd körülnézett, de mindenki arca kőszobrokéra hasonlított. Kivéve Barahirt, aki helybenhagyólag biccentett.
- Jó utat - mondta a kancának, és előtte Mandos elállta az utat és a látványt, lezárva a beszélgetést.
Tórusz várta a reakciót, ami szavai helytelenségét mutatta volna, hogy hirtelen sötét lesz, vagy egy hatalmas peguni elsöpri, ahogy előreront mögüle, de nem kelle sokat gondolkodnia, hogy tudja miért nem történik semmi: a fiú az anyját sem biztos, hogy látni akarja. Egy idegennel mi dolga lenne? Csak még kevésbé vágyhat küldöncökre, akik az egész csikókorát elmulasztó anyja mentegetőzését és magyarázkodását hozzák kis futárokként.... |
Gyanúsan nézett, bár tudta, ekkora fölénynek nehezen lehet ellenállni.
- Azt hiszem, Levia múltja csak ő kettőjükre tartozik. Tudom, milyen összetartóak vagytok, és hogy sosem árulnátok el egymást. Levia múltját azonban nem vagyok hajlandó elmondani tömeg előtt: magánügy és az ő büszkeségét is sértené. |
Továbbra is kihúzva állt a fiatal előtt, de mind érezték a rezzenését, akik csak takarták. Tórusz azt is sejtette, hogy a közhangulat hamarosan változni fog, így magában vállatvont, és flegmán vetette oda a kancának:
- Mondd el amit akarsz, aztán meglátjuk ér-e annyit, hogy a két pegunit zaklassátok vele! |
-Miután befogadtuk a szilnoriakat, Levia rögtön elrohant, hogy megkeresse a családját. Mi Konival meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra kért, hogy segítsek Leviának észrevétlenül a családja kutatásában, sőt, esetleg én találjak rájuk előbb, mint ő. Szegény, biztos egész idáig vágtat, hogy meglelje őket. Kimerült lesz, és nem fogja bírni elmondani, mi történt vele, vagy tisztázni a dolgokat, pedig családja várhatóan számonkéri. Koni engem bízott meg, hogy kutassam fel minél előbb Élfélt, de főképp Herut, hogy megmagyarázzam, mi történt vele. - hadarta. Ha nem itt bujkál sem Éjfél, sem Heru, gyorsan kell tovább mennie. |
Tórusz érezte, ahogy mögötte megrezzen, majd megfeszül egy alak, így aprót horkantott figyelmeztetésül, majd élesen körülnézett.
 Esőlépés szelíden nézett a lényre.
- Éjfél a fővárosban él, az ifjű Heru pedig a kalandozók életét éli, ahogy minden fiatal. Éjfélt könnyebb lenne megtalálnod. Heru vad és erős lény, senki nem parancsol neki. Köztünk ezért nem élt egy napig sem.....
- Mondd, miért olyan fontos ilyen hirtelen meglelni két eriszit, akik élik a maguk világát? Levia a párja volt Éjfélnek, nemde? Nos, miért Te kutatsz itt? Miért most, ily későn? Mi történt? Mi változott? - kérdezgette az aranyszín lényt, furcsa mód olyan hangon, mintha a kérdésekre nem is ő lenne kíváncsi..... |
- Meg kell találnom őket! Legalább egyiküket. - mondta, hangjában segítségért könyörögve. - Leviáról van szó. Beszélnem kell velük! |
Kettősük kicsit elfordult, széles, zöld mintás testükkel épp eltakarva a mögöttük álló Herut. Heru nagytermetű lény volt, de most észrevétlen eltüntethetik a csoportban, elegen voltak hozzá.
Nem lett volna erisziekre jellemző kiadni a társukat.
- Ki keresi? - kérdezte nem túl kedvesen Tórusz.
Végighordozta pillantását a csoporton, majd előrelépett, Mandos mellé. Hatalom a legkevesebbet beszélő, szinte soha nem varázsló máguslények egyike volt......ergo ez az egyetlen pillantás is elég volt, hogy még a fújtató Fúrior, vagy a lobogó tekintetű Rauco is meghunyászkodjon.
- Szeretnénk tudni miért keresed őket - mondta Mandos, miután Hatalom egy pillanatig a szemébe nézett. |
- Martial vagyok! - mondta, és kihúzta magát a tömeg előtt.
- Két személyt keresek. Ha jól tudom, a ti társatok Éjfél és Heru? |
Mint valami hadsereg, értetlenül bámulva néztek vissza a kancára. Mióta két hete csak úgy spontán feloszlottak két csoportra, ez a lazább, extrém ellentétekkel zsúfolt karaván igencsak meglepetten fogadott minden újonnan érkezőt. Kényes volt a helyzetük: sokukon látszott, hogy csak parancs tartja itt őket, míg mások afféle békefenntartó szerepet tölthettek be. Ilyenkor minden új lény és minden idegen csak olaj a tűzre.....
- Üdv - biccentett végül az előrelépő Mandos - Ki vagy Te? |
Otthonosan léptelt az ismeretlen tájon. Mindig kellemetlen volt neki a napsütötte tengerparton vagy a fényes mezőn, ahol egy valamira való kancának lenni kellett. Mindig is kitűnt a kancák közül. Ő nem volt olyan kicsi, formás, butus, mint ők. Irigyelte őket finom alakukért, termetükért, s ha nem is világot rengető gondolatok jártak egy-egy ilyen kanca fejében, gondtalannak tűnt a felépített kis világában, ahol nem ismerte a valóságot. Martialhoz az élet nem volt olyan kegyes, mint hozzájuk. Ő nem tudott rózsaszín világban élni. Neki nem volt íves nyaka, vékony lába, apró termete. Martialt izomzat borította a szőre alatt, rajta pedig forradások volt láthatók. Az élet korán megmutatta neki, mi a pusztulás, a szenvedés, neki nem az volt a legnagyobb baja, hogy a neki tetsző csődör másra nézett. Neki életben kellett maradni.
Nomád volt, akinek akkor jó, ha a zord időjárás próbára teszi tűrőképsségét, ha érezheti, hogy minden érzéke éber. Ezért érezte jól magát a Boszorkányvidékféle helyeken. Itt semmi sem volt biztos, és eltereli a gondolatokat. Ha hatalmába kerítette a ez a különcségi tudat, még jobban bevette magát az ilyen tájakba. Most is épp ezért jött.
Nagyot csodálkozott, amikor egy egész ménest talált itt. Ahogy a távolból végignézett rajtuk, még azt is megkérdőjelezte, van-e gazdájuk?
Közelebb ment hozzájuk, s nagyobb biccentéssel köszöntötte a csapatot:
-Üdv. |
A nagy csapat kilométerekre felszálló porfelhője sokkal jobb nyomravezető volt, mint bármiféle fürkészvarázs lehetett volna. Heru ledobbant messze előttük, és csak ekkor döbbent rá milyen sebesen utazhatott, és milyen messzire jutott.
Aztán azt is konstatálta, hogy ez nem érdekli.
Sokkal jobban örült a meglepődött, szilaj, kemény arcoknak, amik pillanatokon belül körbevették. Hiába voltak ezek marcona mének, akik az átkok súlyától hajtva végül a vad életet választották, messze mindenkitől, akinek árthatnának - ő hazaért közéjük.
Nem is kellettek szavak: a lények a szeméből kiolvashatták mi történt. Képesek voltak rá....Így, most, vele, igen.
A vigaszuk is szavak nélkül jött, ahogy körbezárták, és valamiféle nyugalom áradt belőlük a fiatal peguniba. Újabb varázs, aminek semmi köze nem volt a hagyományos "varázsláshoz". És mégis Mágia volt, tiszta, erős, gyönyörű.....
 Szélesen, szinte fénylőn elmosolyodott.
- Igen - mondta csaknem áhítatosan, és szárnyával megsimogatta pocakja oldalát - Méghozzá már nem is soká! Ez lehet az utolsó utam a városon kívül, főleg ilyen messzire!
Hirtelen megdermedt, lábai megálltak, és arcán riadalom terült el.
- Megálltak - suttogta. |
[365-346] [345-326] [325-306] [305-286] [285-266] [265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mya csendes léptekkel vágott át egy óriási, halott fákkal körülvett, kihalt téren.
-Bocsánat, hogy ilyen állapotban idáig kellett jönnöd!-fordult Celyaryon felé tényleg elnézéstkérő szemekkel.
Számára épp tűrhető volt a vágta.Egészen kényelmesen tudta követni a triót, bár gyorsítani már nem tudott volna.Tekintetével követte az előtte vágtatókat, de belül teljesen gondolataiba süllyedt.
Iroc elszántan, a kancáktól elvárható maximális sebességet tartva vágtázott a kopár tájon át. Egyenesen ment, egyetlen utat sem követve, de tudta, hogy a Birodalomban még Mágia-aszály idején is ez lenne az utolsó vidék, ahol a mágia végül nem szolgálja ki a rábízott, számára urakká emelt lényeket. Akiké, és akiket birtokol....
Lothela húgát bíztatva követte vezetőjüket, és igyekezett megőrizni nyugalmát. A tengeri kaland nagyon megviselte, de ezt nem mutathatta ki. Sem idő, sem alkalom nem volt rá. És ha panaszkodni kezd, valószínűleg csak halálrarémíti Neekát.
Neeka rémülten, fáradtan, idegesen a nővérét nézve tűrte az erőltetett menetet, néha már-már felfortyanva magában.
A szavak elhatoltak az elméje legmélyéig. Szomjasan ivott minden aprócska szót az anyjától....mert akárhogy is gyűlölte a gondolatát, hogy találkozzanak....mégis vágyott rá. Vágyott rá, hogy igenis legyen valami magyarázat, ami mindent jóra fordít, mint a mesében! Még ha tudta is, hogy ez vak ábránd.....
Lenyugodni? Lenyugodni?!?! Szeme pár pillanatra kitisztult, hogy a döbbenettől szikrázva az előlálló lények szemébe szúrja, vésse, vájja. Ha a feszültséget, ami benne tombolt, nem tudta egy jó, mindent eldöntő, értelmes harccal leadni, legalább így adjon ki magából egy sóhajnyit. És hogy lenne képes lenyugodni! Szétesett. Az elmúlt pár nap úgy őrölte fel az idegeit, mint a malomkő. Köztük senki nem kanca - senki nem anya! Mind a józan ész csődörei. Hagyon is tudnák megérteni őt?!
Tóruszban megállt az ütő. Ez a hirtelen itt termett lény meg milyen jogon követelőzik?! Borzalmas állapotban volt szegény, megrázta mindnyájukat a külseje, de csak mikor Heru összerázkódott, és hátrálni kezdett, akkor döbbentek rá mind, hogy ez a megtört kanca Levia.
Barahir állt a legtávolabb az öt mén mögött. De hallotta Imanus szavait. Taln merész gondolat volt, talán veszélyes is, de zengő hangon odakiáltott a kancának.
Elfojtott egy grimaszt. Miért ennyire titkolózóak? Bár mindenki ránézett, az arcok túl kifejezéstelenek volt ahhoz, hogy csak egyszerű nem kívánt vendégként kezeljék. Még csak össze sem súgtak. 
Esőlépés szelíden nézett a lényre.
Szélesen, szinte fénylőn elmosolyodott.