|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.29. 23:04 - |
 *Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Akác odasietett anyjához és vidáman ugrálta körül. Amalea közben folyamatosan beszélt hozzá; magyarázott valamit, de Akác mintha meg se hallotta volna.
-Akác! -korholta az anyja! -Figyelsz te rám?!
-Ne haragudj, anya... -hajtotta le bűnbánóan a fejét a kis kanca. -Mit is mondtál?
-Csak azt próbálom megértetni veled, hogy sose szabad óvatlannak lenned. Mindig alaposan nézz körül, nem leselkedik-e veszély a közelben, mielőtt nyílt, szabad területre mennél. Amíg nem vagy elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédd magad, nem szabad szétszórtnak és figyelmetlennek lenned, mert könnyen az életedbe kerülhet! Érted, amit mondok?
-Igen, anya... -sóhajtotta unottan Akác. -De most már mehetek játszani?
-Mehetesz. -bólintott mosolyogva az anyja. -Mire fogsz nagyon figyelni?
-A csapdákra, és a vermekre, és ha folyót látok, nem megyek bele, mert elsodor a víz, ha tavat, akkor meg azért nem megyek bele, mert hirtelen mélyül, és még nem tudok elég jól úszni. Nem állok szóba idegenekkel, és nem megyek el senkivel, csak ha te is megengeded. -sorolta unottan a kiscsikó, mintha csak egy betanult monológot szavalna.
-Így van. -helyeslet az anyja. -Most már mehetsz.
Akác vidáman ugrálva vágtatott keresztül a réten, míg az anyja békés legelészésbe kezdett. Akác az erdő széléig nyargalt, ott azonban megtorpant. Hátrasandított anyjára; Amalea neki épp háttal állt, és nyugodtan rágcsálta a füvet.
Akác arcán, csibészes, huncut mosoly jelent meg, majd gyorsan beügetett az erdőbe és eltűnt a fák között...
...órákkal később Akác még mindig az erdő mélyén, a hatalmas, sötét fák közt bolyongott, sírva, anyját hívogatva, de nem találta a kivezető utat, és Amalea túl messze volt ahhoz, hogy hallja őt...* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
______________________________________________________ |
Meznokto úgy érezte, menten ledermed, amikor Azíra beléjük csapódott. A lendület, amivel Kedvese érkezett, valóban felborította őket és Meznokto jópárszor körbebukfencezett, mire sikerült újra talpra állnia.
Szerencséjükre a támadót éppúgy meglepte a váratlan támadás és megsebesítés, mint Meznoktot, így a ménnek még épp volt arra ideje, hogy ez Erőt segítségül hívva eltaszítsa a lényt, mielőtt annak mancsai lesúlytottak volna Azírára.
Meznokto alig pár ugrással ott teremhetett volna a ragadozó mellett és végezhetett volna vele, ha hirtelen nem száll ki belőle minden ereje. Izmai ismét remegni kezdtek és legszívesebben csak elnyúlt volna a virágok közt. De ezt most nem tehette. Küzdött a talpon maradásért, miközben közelebb húzta magához a csúnyán megsebzett ragadozót. Az szinte minden mozdulatát fájdalmas ordításokkal fűszerezte. Meznokto közben kezdte magát jobban érezni, így mire elért hozzá a támadó, egy vad nyerítés közepette felágaskodott és patáival halálos ütések tömkelegét zúdította a lényre. |
Azíra elméjét elöntötte a csatázók érzelmi káosza, és bekövetkezett az, amitől a legjobban félt életében: a káosz felzabálta a saját énje határait, és magába rántotta őt!
Az egyik pillanatban a két unikornist akarta magának, és enni akart. A következőben a szerelme és a saját életéért küzdött, dühöngve amiért elkapták! Harag, ölni vágyás, féltés, fájdalom, majd megint harag, félelem - mindezt oly erősen kapta, hogy képtelen volt védekezni ellene! Sikítva hátrált, aztán ő is küzdeni akart, aztán ölni akart, aztán hatalmat akart, aztán csak egy kis lélegzetnyi szünetet akart, aztán ki akart használni egy pillanatnyi gyengeséget az ellenségtől......
- Elééééééég! - sikoltotta könyörögve, és térdre zuhant a harcolók mellett - A tiéd leszek, csak hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd abba! - sikítozta egyre hisztérikusabban, és szemeiből könnyek kezdtek peregni.
De mintha meg se szólalt volna, a ragadozó, aki rájuk rontott, nem kegyelmezett.....Talán egy pillanatig sem volt más célja, mint mindkettőjükkel végezni. Azíra csak most döbbent rá erre.
És ezzel együtt rájött, hogy hamarosan talán mindkettőjüknek vége. Ő nem tud küzdeni, nem tud ölni! Nem tud segíteni! És ha Meznoktónak vége lesz, már nem is akar majd...
'De nem lehet így vége!' remegett meg, és egy utolsó reménnyel kecsegtető ötlet született benne. Egy őrült, lehetetlen ötlet, amit talán sosem lett volna képes megvalósítani. De most, félig eszét vesztve, azonnal elfogadta!
Talpra állt, és nyílegyenesen kilőtt a harcolók felé. Nem tudta a vakszerencse segíti-e, de szélsebesen zúgott át a kicsi területen, ami elválasztotta őket, és amikor elöntötte a harag és vérszomj következő hulláma, lesunyta a fejét, és szürke szarva mélyen beleszaladt a támadójuk vállába!!!!
A lendülete mindhármukat a földre döntötte, de ő és a támadó tovább bukfencezett. Azírát elöntötte a lény döbbenete, no meg a sajátja is, és onnantól képtelen volt bármit is tenni...... |
~Kedvesem, én már több évszázada várok rád, hogy végre ismételten együtt lehessünk.~
Meznokto időközben veszélyesen közel került ahhoz a bokorhoz, ahol a lény bújkált, de nem érzékelt semmit, mert a támadó rendkívül alapos és tehetséges mágiahasználó volt. Egy pillanatra azonban mintha valami végigsuhant volna elméje határában, mire Meznokto hátrahőkölt és azonnal megpördült, hogy láthassa Azírát.
- Azíra!!! - kiáltotta Meznokto ijedten, háttal a bokornak.
~Itt az idő, Kedvesem. Végre tehetsz valamit azért, hogy együtt lehessünk.~ - súgta-búgta, miközben elrugaszkodott a bokor mögül és egyenesen Meznokto hátára vetette magát!
Meznokto egyik fülével tökéletesen lekövette a támadó ugrását, de lábai nem tudtak olyan gyorsan reagálni, mint kellett volna. Amint a karmok belemélyültek a hátában, Meznokto egy ugrással a legközelebbi fa mellett termett és felkente a törzsére a ragadozót. Az nyekkent egyet, de nem eresztett. Folytatta a támadást és beleharapott Meznokto nyakának felső részébe. Meznokto egy másik fához ugorva ismét nekiszorította a lényt, majd egy hatalmas ugrás végén a földhöz csapta magukat. Erre mindketten kicsit megszédültek, a támadó eleresztette Meznokto nyakát, hogy helyette erős bal vállába vájhassa tépő fogait. |
Azíra szemei lassan lecsukódtak a dallamra. Mikor Meznokto eltávolodott tőle, utána akart sietni, hogy mindenképp együtt maradjanak, le akarta rázni a hangot, sőt, sikoltani akart, hogy mostmár elég - de képtelen volt rá. Nem tudott mozdulni, és nem tudott nem hallgatni a dalra, a szavakra, a lágy, törődő hangra.
'Ki vagy te? Miért törődsz velem?' kérdezte bizonytalanul, lassan. |
~Azíra, Azíra, Azíra... gyönyörű neved van. Egy gyönyörű, erős, magabiztos és megbízható unikornis kanca neve ez. Mit szólnál hozzá, ha teljesíteném egy régi, csikókori álmodat? A legkedvesebbiket. Biztosan emlékszel még rá. De előtte Meznoktonak el kell mennie, hogy végre nyugodtan beszélgethessünk. Tudod, mit kell tenned.~ - susogta továbbra is magabiztosan a hang és egy andalítóan gyönyörű dallamot kezdett dudolászni, amit természetesen megosztott Azírával is.
Meznokto tett egy óvatos, halk lépést előre, a fák felé. A lény, amit már csak halványan érzékelt, nem mozdult egy ideje, így úgy döntött, ideje megnéznie, kiféle vagy miféle lehet.
A dallam továbbra is hallható volt a háttérben, miközben a hang ismét felszólalt búgó hangján.
~Látod? Ő itthagy téged... Nem vagy fontos neki... Elmegy, és még csak hozzád sem szól, vissza sem néz. Nem-kellesz-neki. Elhagy. Elhagy, mint mindenki... De Én nem foglak soha.~ |
Megremegtek a lábai, ahogy a susogó hang eltöltötte, elzsongította az elméjét.
'Azíra....a nevem....Azíra' gondolta lassan, rettegve. Érezte, szinte minden kis porcikájában érezte, hogy ez a lény valami szörnyűt akar tőle, valami sötét dolgot tervez.....De újra és újra jött a lágy suttogás, és elnyomta a gondolatait....
'Meznokto...nem akar semmit....semmi rosszat....Csak félt.....Csak aggódik....Nem kell elmennie.....' magyarázta ügyefogyottan, egyre esetlenebbül ellenállva a gondolatoknak.
'Szívesen....segítünk...' gondolta még, szinte könyörgőre fogva a dolgot, hogy hagyja már békén az idegen! Bármit megtett volna, csak eressze el!
Mert Azíra megérezte, hogy szörnyű csapda fonja körül mesterien.....De nem tudta hogy meneküljön meg belőle.... |
~Mi a neved?~ susogta az idegen, körbe-körbe járva Azíra elméjét és meg-megbűvölve azt.
~Nem kell félned, nem akarlak bántani. Új lény vagyok errefelé és szeretnék egy kis útbaigazítást kérni. De az a lény, aki ott van melletted, nem értene meg engem és így csak fájdalmat okozna nekem. Lennél olyan jó... és megkérnéd... hogy távozzon... a mi körünkből? Az élők köréből? Meg tudod tenni... hiszen olyan gyönyörű adottságokkal áldott meg téged a Teremtő!...~
A mesterkélten mézes-mázos hang tagadhatatlanul meg akarta igézni Azírát. A terve, hogy a két összetartozó lényt fordítsa egymás ellen képessége felhasználásával, szinte mindig sikerrel végződött. Már előre tervezgette gonosz kis tervét: ha majd a kanca megtámadja a mént, aki erre a döbbenettől elhűlve majd elfelejti az igazi veszélyforrást szemmel tartani, máris nyert ügye lesz. Hah! Hiszen mindig nyert ügye van!
Meznokto szinte megszállottan meredt továbbra is a sűrűbe, csak egészen halkan, hadarva válaszolt Azírának:
- Valami... nagyon veszélyes. |
- Mi....mi az? Mi az? - suttogta elborzadva, a pattanásig feszült izmokkal álló, fújtató Meznokto hátára meredve.
Néhány rémítő, iszonytató szívdobbanásig azt hitte Meznokto meggondolta magát...és itt akarja hagyni.....Azt hitte elrontott valamit, végleg, és most magára marad, az meg....rettenetesebb lett volna, mint a Pokol....Nem tudott volna rá szavakat találni, hogy mit érzett volna, ha a mén eltűnik mellőle a sűrűbe.....
De aztán megérezte, hogy Meznokto nem csalódott vagy kiábrándult. Inkább.....valamitől tart, valamire dühös, mintha meglepték volna.
Aztán Azíra összerándult, mert nemcsak a szag érte el....hanem egy lehetetlen érintés is, az elméjén át.
'Mi vagy Te????' sikoltotta némán a lelke a közeledő felé. |
Meznokto lelke szinte szárnyalt. Az, hogy ő, a maga múltjával, jellemével és minden velejárójával boldog lehessen... szinte mesebelien hatott!
Egyik pillanatról a másikra Meznokto szemei felpattantak, ajkait elszakította Azíráétól, megpördült a tengelye körül és vadul pásztázta az erdőben a bozótost, ahonnan az imént veszélyt érzett. Még levegőt is elfelejtett venni, amikor a szél feléjük hozta azt az irtózatosan vad és idegen szagot. |
 Azíra szemei elkerekedtek és felszikráztak a csóktól, és összeborzongott attól a nagyon is idegen, de mégsem ijesztő szenvedélytől, ami átsöpört rajta (vagy inkább rajtuk). Aztán lassan, nagyon lassan lehunyta a szemeit.
Már nem is félt a széltől, ami hidegen átrohant a fák között, és vad kavargásban összevegyítette a sörényüket: a fehéret és a feketét.
Nem is érezte. |
*A választ hallva vigyorogva talpra szökkent és felsegítette újdonsült párját. Egyszerűen nem bírt betelni a gondolattal, hogy valóban igaz, ami most vele történik! Csak remélni merte, hogy nem egy újabb játékba csöppent bele...
Újra és újra, sugárzó arccal és boldog mosollyal mérte végig Azírát. Nem kellett még csak egy pillanatot sem azzal töltenie, hogy visszaemlékezzen, mikor volt utoljára ilyen boldog, hiszen ez volt az első alkalom.
Lassan, kissé bizonytalanul közeledett Azírához. Nem volt benne biztos, hogy szabad-e neki ezt, de a gyávák leggyávábbikának tartotta volna magát, ha még csak meg sem próbálja. Először szarvuk súrolta a másikét, majd orraik értek össze és Meznokto gyengéden megcsókolta Azírát.* |
Azíra ekkor már felkapta a fejét! Nem, nem hallhatta félre a kérdést! Ezt most tisztán hallotta!
Reszketegen kapkodta a levegőt, ahogy egyre nézte és nézte Meznokto őszinte és bátor szemeit, és a kérdés, hogy a mén igazán ezt akarja-e, elhalt a fejében. Szánalmas lenne tőle megkérdőjelezni a fekete lény döntését. Látta az arcán, hogy tényleg így akarja, hogy tényleg ez az, amit biztosan választott.....
Hajnali fényre emlékeztető pír borította el az arcát, ahogy szemlesütve, halkan elrebegte a választ, amitől a torkában dobogott a szíve:
- Hozzád megyek...... |
*Meznokto rövid ideig némán várt, majd megkérdezte.*
- Azíra, hozzám jössz? |
Azírának nemcsak a lélegzete állt el, de abban a pillanatban ahogy az utolsó szó elhangzott, a szavai és a könnyei is. Csak bámult az őt figyelő Meznoktóra, és nem tudta hány világ ideje pereg le közben körülöttük.......
- Azt felelném, hogy habár nem tudom mi az a boldogság, azt hiszem ez jelentené nekem azt a földkerekségen.... - suttogta alig hallhatóan, saját magát döbbentve meg a legjobban szavaival. Elkerekedtek a szemei, elpirult, és gyorsan elfordult Meznoktótól.
'Csak álmodom.....Vagy rosszul hallottam' győzködte magát. |
*Miközben Azíra beszélni kezdett, Meznokto halkan a kanca mellé heveredett.*
- Én. - *válaszolta azonnal a kérdésre, és fejével Azíráé alá hajolt, onnan pillantva fel a kancára.* - Mit szólsz Te ehhez? Ha azt kérdezném, lennél-e a párom, amíg a Föld-forog és a Birodalom fennáll, mit válaszolnál? |
Azíra megcsóválta a fejét az avarnak.
- Hagyj......magamra......Hát nem érted? Én sose....sose leszek jó semmire! Nem....lehetek jó lény....jó társ! - csukladozott nehézkesen. Vett néhány mély levegőt, és még mindig a földhöz beszélt tovább:
- Nekem minden tréfa mindig rémisztő lesz és minden eltűnés egy halál! Sosem leszek képes ménesben élni! Mindig minden szokatlan lesz! Ki akarna egy ilyen lényt?! - fakadt újra sírva. |
*Szemei megrebbentek a hallottakra.*
- Ne kérj ilyet. - *válaszolta dörmögve és fejét Azíra nyekához dörgölte.* - Csak egy tréfa volt... - *próbálta megnyugtatni szeretett kancáját.* - Nem gondoltam, hogy így alakulhat. Nem tettem volna, ha tudom... Hidd el, kérlek!... |
Összerezzent, és felkapta a fejét az érintésre, hogy még mindig folyó könnyei közül rábámuljon a ménre. Hogy termett itt? Mi történt?!
Nagyot nyelt, aztán sörénye mögé rejtette arcát, és összekucorodott a földön. Nem is tudta mi az az érzés, ami kínozza, nem tudta hogy szégyellje-e magát a könnyek miatt, vagy haragudjon magára, esetleg Meznoktóra, de azt tudta, hogy képtelen abbahagyni a sírást, és hogy valami sokkal mélyebb, erősebb, szörnyebb dolog idéződött fel benne az imént, amire nem akar emlékezni!
- Menj el! - hadarta elcsukló, magas hangon, és megrázta a fejét, hogy még több ködszürke sörényszál lógjon a szemei elé. |
*Mindenféle rezzenés nélkül állt a vastag faágon, pont Azíra felett. Az arcán eleinte ravaszkás mosoly tükröződött, de hamar elpárolgott a jókedve, amint Azíra a földre huppant.
Gyorsan lesuhant a levelek közül, tompa puffanással ért talajt és orrával gyengéden megbökte a kancát.* |
[216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Amalea vigyázva kikémlelt az erdőből, majd párszor beleszimatolt a levegőbe. Nem látott és nem érzett semmit... Tett pár óvatos lépést előre, míg végül kiért a rét közepére. Minden nyugodt és csöndes volt. Amalea hátrafordult, majd szelíden és halkan hátranyerített, mire egy kicsi, esetlen csikó lépkedett elő a fák közül.
Azíra szemei elkerekedtek és felszikráztak a csóktól, és összeborzongott attól a nagyon is idegen, de mégsem ijesztő szenvedélytől, ami átsöpört rajta (vagy inkább rajtuk). Aztán lassan, nagyon lassan lehunyta a szemeit.