|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.20. 16:46 - |
*Az Elsők; Eledhwen, Amethyst, Thilanna, Manwë és Nimrodel, s a Reményadó, vagy más néven a Reményhozó; Esteleth, szélsebesen vágtatott. Mindannyian meghallották Nefadar hívását, s mindannyian válaszoltak is rá.
A hat lény mind-mind más és más irányból érkezett, ám a Fekete Kapuk előtt találkoztak. Csodálkozva, s kissé riadtan pillantottak egymásra.*
-Ti is hallottátok? -*kérdezte ijedten, a sok vágtától zihálva Amethyst.* -Az Alkony Tengerénél voltam, amikor érkezett a Hívás...
-Én magam is hallottam... a Dombos Erdő mélyén voltam, a Nagydomb tetején, mikor meghallottam Nefadart... -*felelte Eledhwen.*
-Erre most nincs időnk! -*csattant Manwë hangja.* -Odabent is ráértek megbeszélni, hogy ki hol volt. De Nefadar nyílván nem ok nélkül hívott minket. És ha bajban van, akkor ez nem a legjobb idő a csevegésre.
-Igazad van. -*bólintott Eledhwen.* -Thilanna, Nimrodel! Ki tudjátok nyitni ezt a kaput?
-Mindenesetre megpróbálhatjuk. -*felelte Nimrodel, s szarvát a kapuhoz értintette, míg Thilanna szeme fehérré vált és éles fénnyel felragyogott, vakító fénybe borítva a Kaput. Már úgy tűnt, nem képesek kinyitni, hisz' a Kapu fekete mágiával készült, s ők mindannyian a Fény teremtményei... ám Nimrodelnek sikerült megtörnie a Kapu varázsát, s az lassan, csikordulva kitárult.
-Gyerünk, befelé! Gyorsan! -*mondta Manwë, miközben elrúgta magát a földtől, s felröppent a magasba. Egy pillanattal később nyilak záporoztak rájuk, s a Kapu csak úgy ontotta magából a gyilkolásra született Gonoszt: orkok, urgalok, trollok, goblinok, gonosz emberek, balrogok, sárkányok... és egy röpke perc elég volt nekik, hogy bekerítsék a hat meglepődött lényt.*
-Amethyst! Eledhwen! A Fényfalat... gyorsan! -*kiáltotta Manwë, miközben visszadobbant a földre. A két kanca azonnal előresietett, s mágiájukkal megalkották a Fényfalat. Lilina varázslatához volt ez hasonló, csak a védőpajzs nem színtiszta energiából, hanem magából a Fényből kovácsolódik. Az egyik leghatásosabb fegyver a Sötétség ellen, ha Fénnyel űzzük el. Ám több száz sötét teremtmény ellen két kifáradt kanca mágiája nem védhetett soká...
-Manwë! Már nem bírjuk sokáig! -*kiáltott hátra Amethyst a válla fölött, egy fél órás folyamatos mágiaidézés után.* -Valamit találj ki, különben áttörnek a védelmünkön!
*A balrogok és a trollok már így is jó ideje egyre kitartóbban és kitartóbban ostromolták a falat tüzes korbácsaikkal és hatalmas bunkósborjukkal.*
-Bírjátok ki még egy kicsit... Mindjárt kitalálok valamit! -*kiabált vissza Manwë, hogy hangjával elnyomja a csatazajt.* -Csak tartsatok ki...
   
 
|
[27-8] [7-1]
------------------------------------------------------------------------ |
Jónéhány percig nem válaszolt, csak meg-megtántorodva, csúszkálva vágtázott tovább, és közben hallgatta a saját őrült szívverését.
Aztán meglátta, amiben reménykedett: a Sötétség örök éjszakás homálya oszladozni kezdett előttük.
- A határvidék! Gyere! Odamegyünk!
A hatalmas lapály, ami előttük terpeszkedett, már nem is érdekelte. Kinyújtotta tagjait, és a lehető leggyorsabb vágtára gyorsított. Egyre könnyebbé is vált, ahogy a Kapu lassan-lassan elmaradt mögöttük.
'Csak oda érjünk el! Csak oda érjünk el!' bíztatta magát gondolatban, ahogy a hatalmas síkon robogott a homálylás felé. |
Nem gondolkodott tovább, szárnyait testéhez szorította, nehogy a hegyoldalról lezúduló kövek megsértsék őket és Fény után vetette magát. Ő kissé könnyebb helyzetben volt, macskaügyessége jónéhányszor kisegítette a mind gyakrabban megmozduló föld miatt kialakuló omlások, földcsuszamlások és repedések kerülgetésében.
Még a kialakult helyzet félelmetessége ellenére is kezdte jól érezni magát. Végre újra élt. Érezte, ahogy régen használt izmai kissé legyengülve ugyan, de hatalmas élvezettel újra működésbe lépnek. Minden porcikáját jóleső bizsergés járta át a hirtelen erőfeszítéstől, de még ez is jobb volt, mint a hosszú tétlenség.
Ráadásul egy új társ oldalán ki tudja, milyen izgalmas kalandok várnak rá.
-És akkor most merre? |
Döbbenten meredt a Fekete Kapura, aztán nagyot horkantott.
- Nem, véletlenül sem szabad itt maradnunk! Akármi is jön ki onnét, nem bírnánk vele! Gyere utánam! - nyerítette, ahogy az meg-megismétlődő rengések közt próbált talpon maradni.
Megpördült, és gyors vágtába ugrott, de voltaképp hagyta, hogy a szíve és a varázs vezesse el onnan. Mert a gondolatai akörül jártak, hogy vajon mi akarhat kitörni a Fekete Kapu mögül.....Ő később érkezett, a nagy harcok után, de tudta jól a többi birodalmi lény történeteiből, hogy mikor legutóbb valami hasonló történt a Kapuval, szörnyű dolgok szabadultak el a Birodalom egész területén..... |
Fény után kapott, hogy el ne essen, mire majdnem ő maga is a földre zuhant.
-Szerintem nem kellene megvárnunk, hogy mi jön onnan ki.-nézett kérdőn, kissé kétségbeesetten új "társára".-Ötlet, hogy merre induljunk?Vagy csak fussunk?Mert ugye nem akarod azt mondani, hogy Téged a varázs befelé hajt??!!!!Akkor már inkább az Emberek Falujában lévő Tömlőc vagy Kiképzőtábor, ennél még azok se lehetnek rosszabbak. |
Megértette a macskalény szomorkás szavait. Vele is hasonló történt. Bár annyi könnyebbsége volt, hogy a ménese együtt maradt, így sosem volt egyedül. Igaz, a vezetés felelőssége viszont maradt tehernek - immár egyedül rajta.
Lassan nemet intett fejével.
- Nem tudom pontosan merre kellene indulnom, csak azt tudom, hogy tartok ettől a vidéktől. Ha a késztetésnek ellent tudtam volna állni, biztosan úgy tettem volna! - idegesen pillantott körül, de ő nem látta még idefelé jövet sem azt a bizonyos másik lényt. Nem tudta mennyire kellene tartania az itteniektől, vagy bárki idegentől. Teistil láthatóan nem akarta bántani!
- Az én nevem Titokzatos Fény. De ha gondolod, szólíthatsz Fénynek - mondta egy apró főhajtással.
Aztán majdnem ráesett a fehér alakra, amikor elsöprő erővel megrendült a föld, és előttük iszonyatos zendüléssel megremegtek a hatalmas kapuszárnyak! |
-Hát igen, a varázs...én se nagyon tudom, hogy kerültem ide. Valamikor régen lehetett, aztán....-itt kissé elszomorodott, mikor eszébe jutottak rég eltűnt, elveszett társai, gazdái, majd egy nagy sóhaj kíséretében folytatta- aztán aludtam, amíg egy kicsit korábban valami fel nem ébresztett.
És volt itt még valaki,-nézett az unikornis háta mögé- vagy legalábbis azt hiszem láttam valakit vagy valamit közeledni, mielőtt megjelentél, de eltűnt. Amúgy Teistil vagyok-mosolygott a lényre.-Tehát Te se tudod, merre indulj?-nézett reménykedve a lényre, hogy talán együtt jutnak valamire. |
Úgy meglepődött a hirtelen felbukkanó lényen, hogy csúszva fékezett, és mágiája egy inkább érezhető, mint hallható szakadással felhasadt körülötte, majd elfodrozódott a semmibe a homályló gömb.
A fehér egyszarvú elkerekedett szemekkel fordult a macskaféle lénynek tűnő idegenhez. Sosem látott hasonló alakot! Simbelmyne nagy, és ő még sosem járta be az egészet....Vajon mit nem látott még? Emiatt érkezett volna a hívás? Talán épp emiatt a lény miatt kellett idejönnie?
Azt rögtön tudta, hogy nem egy sötét lények állította csapdába sétál. De azért kicsit idegesen pillantott körbe, ahogy pár kecses lépéssel átszelte a köztük lévő kis távolságot. Pajzs nélkül annyira védtelennek érezte magát! S lássuk be: okkal.
- Üdv, idegen! - hallatszott bársonyos, nemes sóhaja - Őszintén szólva magam sem tudom. A varázs hozott ide.... - ismerte el halvány mosollyal. |
Még egy fénygömb......halvány és még messze van, de közeledik...Talán többre jutok vele, mint az előzővel. Így maradt az út szélén állva és várta, hogy közelebb érjen, majd hangosan, barátságosan ráköszönt a lényre: -Üdvözöllek Kalandozó! Mi járatban errefelé? |
Könnyed, lendületes dobogás.....Csak ez jelezte, meg a homályló nagy gömb, hogy valami gyorsan, szinte repülve siet a nagy úton.
Mi szólította? Nem tudta.
De engedett a szívében ébredt hívásnak, és belépett a Sötétségbe...Pedig sosem hitte volna, hogy ilyesmire vetemedik!
Annyira hálás volt az Égnek, hogy rejtekvarázsa legalább részben működik itt is......
Csak tudta volna, hogy hova vezet ez a kaland! |
Valami hatalmas fényesség közeledett felé és a kapu felé. Furcsa jelenség volt ez itt a Sötétségben. Furcsa, de bíztató...legalább él, azonban nem árt az óvatosság. Ki tudja miféle gonosz lények mászkálnak a kapun kívül is. Félrehúzódott az út közepéről, ahol eddig állt és várta, hogy közelebb érjen a lény.
Nem volt túl bizalomgerjesztő a tüzes démon látványa, de Teistil úgy döntött, elege van a lustaságból, kalandra vágyott. Legfeljebb elveszít egy életet a kilenc közül.
Mikor a mén a közelébe ért, kissé előrébb húzódott és hangosan, hogy hangja bátornak tűnjön és ne remegjen, ráköszönt:- Üdvözöllek Kalandozó! Jómagam Teistil vagyok. Benned kit tisztelhetek és mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár? |
A tüzes démon mén határozott léptekkel indult el a hatalmas Fekete Kapu felé. Nem volt célja, de még sosem járt erre és most valahogy hajtotta a vágy, hogy felfedezze a Sötétségben rejlő kalandokat.
Testén a lángok egyre vadabbul dobálták csóváikat, ahogy egyre közelebb ért az ismeretlenhez.
Nem hogy itt nem járt, a Sötétségben még egyáltalán nem, és igazából fogalma sem volt pontosan hogy került ide, port a Fekete Kapuhoz. De Deminen nem egy félénk csikó, aki meghátrál egy ilyen "félrelépés"től. Inkább beleveti magát a kalandokba... |
Teistil kinyújtóztatta mellső mancsait, ujjaival dobolt egy keveset, felpúpozta a hátát és végül megmozgatta szárnyait, mellyel felkavarta maga körül a fekete port.
Hosszú álomból ébredt, nem is tudta, milyen hosszúból....és csak most tudatosult benne a hang, mely felébresztette. A kapu mögül jött, a hatalmas Fekete kapu mögül jött az a mély morgás, mely nem származhatott evilági lénytől. Ha egyáltalán élő, amit hall. Megremegett bele a föld és a levegő, madarak riadtak fel a kopár fákról és apró állatok a sivár bozótosból.
Merre induljon, nem tudta. Egyedül volt a világban, gazdája, társai mind eltűntek mellőle és ő maga is hosszú ideig volt távol. Nem volt mit veszítenie, így indulhatott volna a kapu felé, a veszedelembe, de az élni akarás és a lustaság talán erősebben dolgozik benne. Lehet, hogy menekülni kellene.... |
 *Fejet hajtottam, és megfogadtam Amarrus tanácsát.*
-Gyertek. Hallottátok Amarrust. Nefadarért ne fájjon a szívetek, ő nagy harcos, tud vigyázni magára, s Ruth ott van vele. Az erisziek legjobbjairól nem is beszélve. Nincs hát okunk miért aggódni.
*Ezzel elindultam. Eledhwen azonnal mellettem termett, s letérdelt elém.*
-Úrnőm, ha megengeded...! -*kezdte Eledhwen tisztelettudóan.*
-Tudom, hogy nem szívesen ülsz bármelyikünk hátára, csakis akkor, ha szorít a szükség. Ám Te is hallottad Amarrust: hamarost sötét dolgok történnek itt. Jobb minél előbb távoznunk, s minél messzebbre elhagynunk ezt a helyet. S gyorsabb, ha Te sem gyalog mégy. Kérlek, ülj a hátamra. Könnyedén elbírlak, s hamarabb kint lehetünk a Birodalomból.
*Elmosolyodtam.*
-Köszönöm az ajánlatodat, Eledhwen. Kedves vagy, és figyelmes. Elfogadom a segítséged, ám te is tudod, hogy nem szívesen. Tisztellek téged, s sokkal többre tartalak annál, mintsem hogy hátasként használjalak, akár egy közönséges lovat. Ezt te is tudod. A barátomnak tartalak. Te éppoly értékes lény vagy, mint én, vagy akárki más tünde. Mi, tündék legalábbis így vélekszünk nemes fajtátok tagjairól.
-De köszönöm neked, mint barát a barátnak. -*mosolyogtam szelíden, s könnyedén felszökkentem Eledhwen hátára.*
*Eledhwen elmosolyodott.*
-Tudom, hogy ha patáid, s négy lábad lenne, Úrnőm, Te is ugyanezt tennéd értem. Így cseppes sem érzem ezt megalázónak, ne félj, Úrnőm. Sőt, megtisztelő számomra, hogy segíthetek!
-Jól tudod, Eledhwen. Valóban megtenném érted. -*mosolyogtam rá, s gyengéden megsimogattam a nyakát.* -Bármelyiktekért örömmel megtenném.
-Ám most nem időzhetünk. Az idő sürget, s nekünk el kell hagynunk ezt a helyet minél előbb.
*Eledhwen bólintott, és szélsebes vágtába ugorva elindult kifelé a Birodalomból. A többiek mind követték: Manwë magasan az égen szárnyalt, odalent pedig az egyszarvúak nyargaltak, a szélnél is sebesebben. Az élen Eledhwen, hátán Eleanorral, mögöttük Esteleth és Thilanna, majd Amethyst, és végül Nimrodel. Hamar elérték a Sötétség határát, és végül átlépve azt kiértek a Fényre....*
|
 'Nem titkolom előtted a nevemet. Előtted nincs rá okom, Niphredillie Lilianna Eleanor. Amarrus vagyok. Egy eriszi. Az én Űrnőm többi lénye épp a vérét ontotta, hozzájuk siettem, de lényeid sikolya beleszólt a tetteimbe....Olyan hangos volt, hogy nem tudtam nem megállni.....Máshol is csinálhattak volna bajt....'
Felnézett az égre.
'Nincs miért tovább mennem....Az Úrnőm és vele egy nagy Gonosz végzete ideért...Mostmár csak remélhetem, hogy társaim kijutnak élve és én nem is mehetek oda......Csak útban lehetnék......Javaslom távozz innét, tündelény, és vidd a lényeidet is.....Ami most következik, nem evilági szemeknek való......'
Mélyen meghajolt, rést tépett a térbe, és elhagyta a Sötétség Birodalmát, valamint rövid idejű szövetségét a hat lénnyel.
És ebben a pillanatban valami óriási és fényes zúgott el az égen. Mint egy pusztítást hozó üstökös, de ez hatalmat sugárzott és egy aprónak tetszó, fehérben izzó magja volt....És a Sötétség szíve felé haladt.... |
-Úrnő! -*döbbent meg Esteleth, mikor megpillantotta a közeledő tündét. A többiek is mind Niphredillie felé fordultak, s hogy leróhassák tiszteletüket azonnal mélyen meghajoltak.*
-De... úgy értem... hogy kerültél ide, Úrnő? -*kérdezte döbbenten Esteleth.*
-Lilian hozott. -*feleltem csöndesen.* -Idehozott, mert megkértem rá. Én is hallottam a Hívást, mit Nefadar küldött, s tudtam azt is, hogy mind idejöttök majd.
-De kérlek, most ne kérdezzetek többet. Amethyst, gyere ide hozzám. -*kértem halkan a fiatal kancát, s ő sietve mellém ügetett.*
-Jól van. -*bólintottam.* -Szükségem lesz rád. A segítségedet kell kérnem. Kérlek, idézz meg egy Fényvihart, ha van hozzá erőd.
*Amethyst engedelmeskedett, s minden mágiáját összeszedve megidézte a Fényvihart, ami összekapcsolódott Legend Fényviharával és a többi mágiájával, s felerősítették egymást... a vakító fény eltakart mindent, úgy, hogy lepillantva még a saját lábát sem láthatta senki...
Annyi azonban biztos, hogy mikor a fény elhalványult, s a szemek újra hozzászoktak ahhoz, hogy lássanak, s ne csak káprázzanak, a látvány hihetetlen volt: minden bestia, akit nem nyelt el a különös csődör hasadéka, s esetleg menekülni próbált, immár holtan hevert a földön, mozdulatlanul, ám egy karcolás nélkül.
Legend lassan leengedte kezeit, amit eddig a magasban tartott, s körülnézett. Nagyon sóhajtott, és elfordította tekintetét a csatatérről. A Fény a Sötétség ellen ezúttal szó szerint fényes győzelmet aratott.
-Jól van, köszönöm Amethyst. -*feleltem a kancának, miután leeresztettem kezeimet, s elfordultam a halottaktól.*
-Bátor voltál. -*mosolyogtam szelíden és barátságosan Amethystre.* -S ti, mindannyian azok voltatok. Hősiesen viselkedtetek, és helytálltatok. S ami a legnagyobb érdemetek, hogy vigyáztatok egymásra. Legendihez méltó viselkedés.
*Aztán elkomorultam.*
-De nagy ostobaság volt idejönnötök! Bár csupán társatokon akartatok segíteni, ami nemes és szép, ám ezzel veszélybe sodortátok magatokat, és egymást is. Bátor és valóban becsületreméltó tett, hogy Nefadar segítségére siettetek mindannyian. S látom azt is, hogy mind itt vagytok. Mind válaszoltatok hát a Hívásra. Mind hűek vagytok hát. Hűek Nefadarhoz, s egymáshoz. Szívetek és lelketek egyaránt tiszta és becsületes. De igyekezzetek megérteni, hogy a földön nem minden lény ilyen. Nefadart direkt hozták olyan helyzetbe ellenei, hogy akarata ellenére, tudta alatt idehívjon titeket, s tudták, hogy mind válaszolni fogtok e hívásra. Csapda volt, aminek Nefadar egyaránt volt eszköze s áldozata. Emlékezzetek, hogy Nefadarral pedig most ott van Ruth; tudjátok, hogy Ruth inkább meghal, semmint hagyja, hogy Nefadart bármi baj érje. Legközelebb legyetek óvatosabbak és elővigyázatosabbak. -*befejeztem, majd mosolyogva hozzátettem.*
-De nagyon büszke vagyok rátok. -.-*mondtam mosolyogva, s egyenként odaléptem lényeimhez, megcirógattam, megsimogattam őket, majd elfordultam tőlük.*
*Ezután az idegen csődörhöz léptem.*
-Hannon le! Köszönet illet téged, bátor idegen. Bár senki nem kért rá, mégis társaim segítségére voltál, mikor őket szorította a szükség! Ezt el nem felejtem soha! Fogadd hát Niphredillie Lilianna Eleanor hálás köszönetét. Nem kérdezem a neved, hisz' tudom, ha akarod, úgyis elárulod.
*Egy apró, kecses meghajlás az idegen csődör felé, majd rámosolyogtam, s végül elléptem tőle.* |
A lények legyőzték félelmüket, s mivel a többieket is csak rajta keresztül érheték volna el, végül nekirontottak!
De őt nem lehetett csak úgy legyőzni....Sem félresöpörni...
Az utolsó pillanatban újra felágaskodott és minden eddiginél nagyobbat lendített a korbácson, ami a szarván lógott.
A szalagja óriásivá szélesedett és cafatokra tépte az elöl száguldó balrogokat.
Aztán ledobbantak a mellső lábai, és ezzel egy időben a talaj remegni kezdett.
Hatalmas reccsenés hangzott és a talaj meghasadt a tömeg alatt.
Valami fekete kinyúlt a résből és berántotta azokat, akik megmenekültek a hasadéktól először....Aztán a hasadék, mint egy száj, bezárult, és a talaj újra úgy nézett ki, mintha semmi sem történt volna.
Sóhajtott egyet.
Vége volt. |
|
*Lilian lefékezett a Fekete Kaputól nem messze.*
-Itt van a Birodalom határa. -*mondta halkan, s hátrapillantott a hátán ülő tündére.* -Mi legyen most?
-Köszönöm a fáradságodat, Lilian. Innentől magam megyek. -*feleltem a kancának.*
-Kérlek, most tegyél le, s menj vissza nővéreidhez. Már bizonyosan aggódnak érted. Ne várasd hát őket hiába.
|
*Lilian helytelenítően megrázta a fejét.*
-Hiszen itt dúl a harc, és az Elsőknek vagy Neked talán szükségetek lesz a segítségemre... Én...
-Nem! -*vágtam a szavába határozottan, s tiltakozólag felemeltem a kezem, így jelezve, hogy hallgasson.*
-Már segítettél: megtetted, amire megkértelek, s elhoztál idáig. De nem segíthetsz tovább. Fogadd hálás köszönetemet az eddigi hatalmas segítségedért, s kérlek, Lilian, most menj.
*Ezzel elfordultam, s lassú, könnyed léptekkel a csatázók felé indultam.*
|
*Lilian végül megadóan bólintott, majd tiszteletteljesen meghajolt, s elvágtatott abba az irányba, amerről jöttek.*
| | | |
| *Manwë engedelmeskedett, s hátrahúzódott a többiekhez. Szépen beállt Esteleth elé, s onnan figyelte, mire készül a csődör.* |
| 'Igen. Állj mögém a kancákhoz!' zendült meg válasza a pegazus elméjében. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Fejet hajtottam, és megfogadtam Amarrus tanácsát.*
'Nem titkolom előtted a nevemet. Előtted nincs rá okom, Niphredillie Lilianna Eleanor. Amarrus vagyok. Egy eriszi. Az én Űrnőm többi lénye épp a vérét ontotta, hozzájuk siettem, de lényeid sikolya beleszólt a tetteimbe....Olyan hangos volt, hogy nem tudtam nem megállni.....Máshol is csinálhattak volna bajt....'