|
Témaindító hozzászólás
|
2006.08.12. 15:47 - |
*Amethyst könnyedén, önfeledten vágtázott az alkonyi színeket idéző narancs fényben fürdő tenger partján. Itt, a Napnyugta Tengerénél, ahol örökké alkonyat volt, és a Nap soha nem ment le, csupán a horizont szélén táncolt, Amethyst szívesen töltötte az idejét. Szerette ezt a tengert. A másik kedvenc helye, ahol szintén gyakran tett hosszabb sétákat, a Napkelte Tengere volt. De a hangulatához most jobban illett a lemenő Nap nyújtotta látvány... Az egész vöröslő fényben fürdő táj kissé melankólikus és elmúlást idéző, mégis szívettépően gyönyörű és megható. Amethystnek pedig pont erre volt most szüksége.
|
[96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
Villámfény indulatosan nekivágott a homoknak, szántszándékkal olyan tempót diktálva, ami a másik lénynek ugyancsak megerőltető lehetett. De komor arcáról nem sokmindent lehetett leolvasni.
Az eső lassan lemaradt mögöttük, de éppcsak. Kellemetlen, alkalmanként mégiscsak a nyomukba érő szemerkélésben caplattak órákon át, már rég a mező száraz füvét taposva.... |
Morgana furcsa hangsúllyal felnevetett.
- Hát ha meg sem próbálom, akkor biztosan nem! - értett egyet.
Kicsit lenyugodott.
- Rendben, egy darabon veled tartok. - adta be a derekát. Abban igaza volt az idegennek, hogy a rémségek szigete nem egy ártalmatlan hely volt, jelen állapotában pedig öngyilkosság lett volna útnak indulnia. |
Villámfény arca fucsán kegyetlen lett hirtelen.
- Azon a szigeten senki se kap semmit! És úgysem tudsz odajutni....
Hatalmasat szusszantott, mintha ki akarna lélegezni valamit.
- Az erdő a célunk. |
Morgana nagyot szusszantott.
- Kell nekem egy hajó. És ott él a legjobb, akitől kérhetek... - válaszolta magától értetődően. |
A fehér unikornis döbbenten nézett a lófélére. Egyfelől, a helyszín szívenütötte....másfelől hogy merészel nemet mondani?
- Mégis minek mennél te oda? - kérdezte fúriaként fújtatva. |
Morgana lecövekelt.
- Nem mehetek most az erdőbe! - méltatlankodott.
- A Rémségek szigetére kell mennem! |
Villámfény nem válaszolt semmit, csak elindult a felázott parton. Nagyjából az, amit a lény elmondott, összevágott azzal, amit eredetileg is várt.
Mégis...kicsit szívenütötte az, ahogy a birodalmi mágia olyan...idegen lett...
- Az erdőbe fogunk menni - közölte tömören a másik lénnyel. |
Szó nélkül tűrte a kényszert, hogy fel kell álljon.
- Hova ez a nagy sietség? Azt mondtad, a vihar megvéd, illetve követ. Igazán hagyhattál volna még pihenni egy kicsit... - elégedetlenkedett.
Az utolsó kérdésen elnevette magát, mire kellemetlen köhögés kerítette hatalmába, mintha meg akarná valaki, vagy valami előre büntetni amiatt, amit mondani készült.
- Ez egy nagyon jó kérdés! Egy dolog biztos: nem azok, akiknek kéne! |
Villámfény flegmán válaszolt:
- Igen, tartozom, és most kelj fel!
Kőkeményen nekifeszült a fekete lény vállának, amíg az a hasára nem fordult, majd nagynehezen, meg-megtántorodva a lábaira vergődött.
Villámfény akkor pár másodpercig hagyta, hogy a lóféle levegőért kapkodva a vállának támaszkodjon, majd rámordult:
- Ideje menni! Ki uralkodik most a Birodalomban? |
Morgana kicsit megmozdította fejét a homokban és ködös tekintetét az unikornisra emelte.
- Te sem vagy a barátom.
Rá kellett jönnie, hogy az "ellenállás", amit tanúsít, mennyire nem vezet sehova.
- Igen, tartozom. - adta be végül a derekát. - És Te? |
Villámfény szarva veszedelmesen villant meg, és őhozzá nagyon nem illően ádáz arckifejezés jelent meg finom vonásain.
- Csak mondd meg az igazat! Ha hasznomra lehetsz, segítek rajtad. Ez a vihar engem megvéd. De mikor elmegyek, a vihar jön velem, és azok a lények, amik akkor partra fognak itt szállni, nem lesznek a barátaid..... |
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy csúnyán megleckéztesse az idegent a viselkedése miatt... Ám akármennyire is szerette volna, jelen helyzetben erre nem volt képes... Ezért csak ennyit válaszolt:
- Mikor fejezed be a rugdosást? Ha azt mondom, igen, vagy ha azt, hogy nem? |
Villámfény szinte szórakozottan, laza mozdulatokkal rúgdosni kezdte a fekete lényt, megbizonyosodva róla, hogy minden éles patacsapást egy nyögés követ.
- Nekem éppen elég, amennyire életben vagy - közölte flegmán - Tartozol valakihez a Birodalomban? |
Morgana nem akart tudomást venni az idegenről.
- Nem - hörögte, sótól mart és száraz torkán. |
A partot szemlélgette, nem törődve a pocsék körülményekkel. Úgy gondolta...ráér...Hova siessen?
Figyelte a messzeséget is, kinn a víz felett a felhők tombolását. Neki gyönyörű volt. Vigasztaló. Izgató.
És hirtelen, ahogy szeme lassan tovább vándoroltak, észrevett egy alakot, kissé lejjebb a part mentén, aki lassan mostak partra épp a hullámok. Mintha csak választ kapott volna a kérdésére!
Odalépdelt hozzá, és föléhajolt.
- Élsz még? - kérdezte élesen és kegyetlenül. |
Morgana hol kapott levegőt, hol nem. A hullámok újra, meg újra átcsaptak felette, elzárva őt a levegőtől.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a vizen hánykolódott. Kisebb csodával ért fel, hogy nem falta fel semmiféle lény...
Aztán egyszer csak megakadt valamiben. Valami érdesben, ami kellemetlenül súrlódott a szőrén. Időbe telt, mire felfogta, hogy partot ért.
A következő hullám még jobban partra vetette. Kiköpte a szájába került homokot, de a szemeit nem nyitotta ki. Sötét volt és továbbra is az arcába csapott a víz. De ez most nem volt sós... Hirtelen szembesült vele, hogy borzasztóan szomjas! Mindjárt szomjan hal...
De a kimerültség erősebb volt. Úgy döntött, még egy darabig fekszik a homokban, mielőtt a mozgás mellett döntene. Egyébként is... sötét volt. Amíg ki nem világosodik, pihengethet még így... |
A létező leglehetetlenebb dolog történt a mindörökra napnyugtára ítélt parton: egyik-pillanatról a másikra sötétség terült a tájra, valódi, éjjeli sötétség.
Ez végülis senkit sem zavart, a Napnyugta Tengerénél évek óta nem élt senki, pedig lett volna meglepetés bárkinek, aki látja a jelenséget.
De ami ennél is meglepőbb volt az az eső volt. Egyik percről a másikra jelent meg ez is. És nem lassú, nagy cseppekben szinte legördülő égi áldás volt.
Hanem szakadó eső. Könyörtelenül lezúduló, mindent elmosó záporeső.
A part pillanatok alatt felázott, a tenger úgy nézett ki, minta tüskéket akarna növeszteni a belezúduló cseppek tízezrei nyomán, és akkor hirtelen, mintha szó szerint megnyílt volna az ég, egy hatalmas, vakító fényű, mindent nappali világosságba vonó villám vágott le a partba!
Az egeket, a világot kettévágó fény azonnal tovatűnt, de a nyomában, a megpörkölődött, és most újra elázó homokban egy lény állt.
Egy karcsú, kecses unikornis, haloványan derengő szarva volt az egyetlen igazán látható pontja a sötétségbe burkolt parton.
Lassan körülnézett, nem zavartatva magát az esőtől.
- Hol kezdjük? |
__________________________________________ |
 Orion a puha homokban futott. Mélyen gondolkozott a lábai szinte maguktól vitték. Sajnos túlságosan mélyen gondolkodott így az utolsó pillanatban fékezett le a csoport elött. Három lény volt ott és mindegyik döbbenten nézte az idegent. Szabadkozva mondta:
- Ó elnézést kérek. Remélem nem történt semmi baj. Különben Orion vagyok. |
 -A nevem Wonderful!-mondta.
-Elnézést nekem mennem kell!-meghajtotta a fejét és vágtázni kezdett.Percek alatt eltünt. |
[96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Orion a puha homokban futott. Mélyen gondolkozott a lábai szinte maguktól vitték. Sajnos túlságosan mélyen gondolkodott így az utolsó pillanatban fékezett le a csoport elött. Három lény volt ott és mindegyik döbbenten nézte az idegent. Szabadkozva mondta:
-A nevem Wonderful!-mondta.