|
Témaindító hozzászólás
|
2007.04.14. 12:54 - |
 Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
'Csodás hely.'gondolta és egy-két párkánnyal lentebb repült, hogy alaposabban szemügyre vehesse a tavat. Az szinte átlátszó volt: az alján csillogó halak sodródtak ide-oda. Majd hátrafordult, és végre rájött, hogy honnan ered a párkányokra csobogó víz: ahogy magasra felnézett, öt-hat pata nagyságú résen csorgott a víz a legmagasabb párkányra, ahonnan továbbhaladt a lentebb fekvőkre. Felrepült a legmagasabb párkányra, és inni kezdett a lyukból kicsorgó vízből. |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
Kataklizma nem értette, hogy Logos most akkor vár-e még valakit, vagy sem, és még jobban megdöbbent, hogy a nagy mén komolyan gondolja az ő kíséretét, így éppcsak ki tudott sajtolni magából válasznak egy bólintást.
Onnantól meg folyton gyanakvó és furcsán komor tekintettel figyelte az előtte haladó, olyannyira összetartozó apát és lányát. |
*Arcán mintha egy pillanatra bánatta keveredett elkeseredés futott volna végig. A megjegyzést elengedte a füle mellett és rendezte arcvonásait. Méllyet szippantott a levegőből, majd Kataklizma és Wílya között megindult lefelé a csúszós párkányokról.*
- Hamarosan beesteledik - *szólt hátra, miközben patáival alkalmas helyet keresett a lekászálódásra. Meg-megcsúszott, de volt annyi tapasztalata, hogy ne essen el.* - Az megfelel, ha a tengerparti erdőben éjszakázunk? Onnan pedig már csak meg kell találnunk a módját, hogy átkerülj a szigetre, Kataklizma. Vélemény?
*Miközben lefelé baktattak a csúszos sziklákon, Wílya többször is megtántorodott és Logosnak kellett segéd-szárnyat nyújtania, hogy fel ne boruljon a fiatal pegazus és össze ne hasgassa magát az éles kövekkel, sziklákkal.* |
 'Nem sérült meg' öntötte el az unikornist a megkönnyebbülés mennyei hulláma. Nem tudta ez meglátszott-e rajta vagy sem, de nem is érdekelte.
- Üdv - mormolta halkan válaszul a pusztítás nyomai közt oly vidáman és könnyed tartásban álló kancának, és felkelt. Zúgott a feje, és kellemetlen émelygés gyötörte, de nem tudta ez a nemrég elszabadult mágiának köszönhető-e, vagy inkább a szerencsétlen esésnek. De nem törődött vele.
Mély levegőt vett, majd egyetlen szökkenéssel a két pegazus mellett termett.
- Ha jól emlékszem nemcsak a lányodra vártál.... - jegyezte meg Logosnak, még mindig ezt a fura-fehér, önfeledt és közvetlen jelenést nézegetve. Őtőle ijedt volna meg? Emiatt kezdődött az egész rémálom (újra)?!?!?! Kataklizmát düh és elkeseredés kerülgette emiatt, de nem engedte át magát neki. A saját ördögi köre épp elég bajt csinált mára. Elég volt. A fiatal kanca sokmindennek kinézett, csak harcedzettnek nem, és az unikornis nemcsak azt kellett beismerje, hogy nagyon elfáradt mára, hanem azt is, hogy valamiért lekötelezve érzi magát Logosnak. Az a legkevesebb tehát, ha mindent megtesz az épségükért. Először is meg kellene védenie őket önmagától..... |
*Magában somolyogva lépett kissé odébb, hogy Kataklizma megláthassa Wílyát.*
*A várakozás izgatottá tette, így igencsak nagy önuralomra volt szüksége, hogy veszteg tudjon maradni!
Közelebb lépett, egészen apja mellé. Füleit hegyezve, kíváncsi tekintettel nézett az unikornisra.*
- Üdv! - *köszönt közvetlenül.* |
Kataklizma nem felelt, csak még nagyobbra tágult szemmel leste a pegazust sörénye függönye mögül. Jó ideig nem is tudta mit mondjon, aztán furcsa gyanú fészkelte be magát a lelkébe.....
- Hol a lányod? - kérdezte furcsa hangon, Logos mögé pillantva. |
*Logos kissé oldalra billentett fejjel, társakhoz méltó vigyorral válaszolt:*
- Még van egy befejezetlen ügyünk, nemde? |
Kataklizma szeme elkerekedett meghökkenésében, és még inas nyakát is egészen hattyúformára görbítette, ahogy visszahúzódott a kövön fekve. Most nem sokban különbözött egy riadt kölyöktől, ahogy felfelé pislogott Logosra. De ő már rég nem volt kiscsikó, és ezt tudta is.....
- Ha itt van a lányod, mit akarsz még tőlem? - kérdezte őszinte döbenettel, és némi fojtott érdeklődéssel, amiről nem tudta volna megmondani miből támadt. |
- A lányom. - *válaszolta tömören.* |
Fáradtan felnézett, de továbbra sem mozdult, sőt, nemhogy tüntetően nem vett tudomást a felajánlott segítségről, de úgy tett, mintha nem is pegazussal beszélgetne.
- Ki az? - mormogta bizalmatlanul, és szeme ide-oda járt a környéken. |
- Azt kellett hinned. Az épséged miatt. - *válaszolta őszintén és szárnyát továbbra is ott tartotta, ahol korábban.*
- Szeretnék bemutatni neked valakit! - *kezdte nyugodtan és másik szárnyát lánya felé nyújtotta.* - Készen állsz? - *kérdezte türelmesen a földön fekvő unikornistól.* |
Némi időbe került, amíg zúgó feje elcsitult, és szemével rá tudott fókuszálni a környezetére. Akkor vette észre, hogy nincs egyedül. Megrezzent, és vele a kő, amin feküdt, csakhogy aztán felismerte a fölötte álló lényt.....és csend lett.......
- Azt hittem elmentél - mondta végül mély, rekedt hangon, és lentmaradt a kövön, hasalva a hűvös patakban, amire érkezett. A fejét lehajtotta, de nem tette vissza a lapos sziklára.
Pedig jólesett volna.... |
*Nagyot szökkenve igyekezett közelebb Kataklizmához, amikor eszébe jutott, nem ez volt a terve.
Apróbb vállrándítással elhessegette a gondolatot és lassan közelebb lépkedve az unikornis felé nyújtotta szárnyát.*
- Találkoztunk mi már valahol? - *kérdezte halványan mosolyogva.*
*Meglepte apja kilövése. Kissé lemaradva követte. Emlékezett rá, mit ért el azzal, hogy úgy berobbant a képbe és szerette volna, ha most máshogy alakul a helyzet.
Kis távolságot tartva apja másik oldalára keveredett, távolabb Kataklizmától. Remélte, így nem fogja veszélyként érzékelni a mén a jelenlétét.* |
Kataklizma elmerült sötét gondolataiba.
'Sötét....igen ez rá a jó szó! Sötét!!! Sötét élet, sötét reményekkel!' gondolta fellobbanó dühvel, és patájával beletaposott egy tócsába, ami előtte simult. A párkány biztonságosnak és laposnak látszott.....
Csakhogy Kataklizma lába egy kisebb mélyedésbe siklott, amitől a mén előrecsusszant, a kő megbillent, és az unikornis fejjel előre lebucskázott két kőlapot, hogy a harmadik legszélén fájdalmasan kinyúljon. |
*Alig érte el a biztonságosnak mondható magasságot, Wílya termett mellette és aggódva, türelmetlenül kérdezgette.
Logosnak nem kis fáradságába tellett, mire elmagyarázta a helyzetet, de úgy tűnt, Wílyát egyáltalán nem borzasztja el a szituáció. Épp ellenkezően! Szerette volna közelebbről megismerni Kataklizmát.
Logos először nem tudta, lánya ilyen szinten belevaló, vagy épp botor, de végül belement a játékba.
Nem túl messze, de Kataklizmának biztonságos távolságon kívül lecsobbantak a levegőből a vizes párkányokra és csendesen ballagtak az unikornis után. Egyikük sem szólt.* |
Hirtelen a sötétség eltűnt a tájról, és a reszkető unikornis ugyanott találta magát, ahol korábban volt. Nem történt semmi rendkívüli. Csak a saját mágiája remegett még a levegőben......Minden más olyan volt, mint annakelőtte.
Egyetlen borzalmas pillanatig azt hitte mágiája megint kitör majd belőle, és semmi sem marad a patakos kis vidkből, de a borzalmas pillanat elmúlt, továbbgördült az elmúlt idők közé, főleg amikor észrevette, hogy egyedül áll egy morzsalékos sziklán. Nem is értette miért érez fájó ürességet a szívében.
Újra megriadt, hiszen talán a sötétben....talán a mágiája.....de aztán a nyugalom sima hidege ráborult. Nem érezte vér vagy bármi más szagát a környéken.
A pegazus egyszerűen csak elment......Elhagyta őt, amikor rájött milyen a mágiája. Mint mindenki.
Kataklizma egy pillanatig levegő után kapkodott, aztán keménység ült ki az arcára, egyetlen mély, hosszan beszívott levegőt vett, és felnézett a fákra, és a vizekre, amik most rendszertelenül csordogálták körbe. A maradék remegés is eltűnt a levegőből, és minden repkedő tárgy lezuttyant a földre. Az unikornis pár pillanatig nézte "művét" aztán óvatosan, botorkálva, a lába elé nézve továbbment. Már nem akart visszamenni a barlangokhoz. Azt nem tudta mihez fog kezdeni, de nem akart visszamenni a sötétbe.....
De lényekkel sem akart már találkozni.... |
*Logos még egy darabig fenntartotta a helyzetet, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem áll szándékában kárt tenni Kataklizmán, így jobb lesz, ha leáll.
Kiválasztva egy pillanatot, elkezdte kisebbíten a gömböt, amiben álltak, majd egyik pillanatról a másikra, eltűntette és kilőtt a magasba.
Nem állt szándékában összetöretni magát. Egy apró, igazán alig észrevehető pajzsot azonban Kataklizma körül hagyott, hogy ne tehessen magában kárt a mén.* |
Kataklizma ellenállhatatlanul reszketett a sötétben. Annyira félt, hogy moccani sem bírt, és a szíve vadul lüktetett a torkában, fojtogató dobbanásokkal árasztva el az elméjét. Zsibbadt hűvös kezdte el gyengíteni, miközben mégis próbált lépni egyet-egyet, hogy lerázza magáról ezt szorongató béklyót.
'Nem tudok mozdulni! Nem tudok lépni! És nem kapok levegőt!' sikoltotta az elméje őrülten, annyi félelmet sugározva, hogy az unikornis úgy érezte menthetetlenül össze fog esni.
A sötétség, ami körülvette, megvalósult rémálomnak tűnt. Annak az örökre elfelejtett, és mégis kitörölhetetlen estének az emléke lépett elő a valóságba, amikor unikornisból szörnyeteggé vált.......Vagy változtatták........
Az ereje újra és újra ki akart törni, de azon kívül, hogy egyre ijesztőbb rándulásokat okozott a megbénult egyszarvú testében, nem ért el semmit. A fekete köd nem engedte.
Kidülledt a szeme, és ide-oda kapkodta a fejét, de nem látott kiutat.
'Meg fogok halni!?' |
*Beletelt egy kis időbe, mire sikerült pillanatnyilag stabilan állnia. Megrendülten meredt maga elé az imént történtek miatt.
Gondolatai csak úgy cikáztak elméjében. Most mi tévő legyen? Hozza ki Kataklizmát? Muszáj lenne, ha nem akarja darabokban viszont látni. Ha azonban ismét valamivel meglepi, csak ront a helyzeten... Akkor hát mit tegyen???
Nem volt nagy a távolság kettejük között. Logos megvetette patáit és tekintete megkeményedett. Egy pillantás alatt átláthatatlanul fekete köd vette körül a pegazust. Szárnyait előrenyújtván a gömb félúton megállt Logos és Kataklizma között, majd Logos szárnysuhintására az összes törmeléket és nagyobb sziklát elsöpörte a közelükből. Alul, felül és oldalt körbevette őket a köd, elzárva őket a külvilágtól és a külvilágot elzárva tőlük. Patájuk alatt a kövek ugyan meg-megremeghettek, de elmozdulni helyükre nem tudtak, nem hagyta Logos varázslata.
Gyorsan körbefuttatta tekintetét a határokon, majd várakozón pillantott az unikornisra.
~Most vajon mi lesz?~* |
Kataklizma szeme egy pillanatra elkerekedett, ahogy a pegazus odaért hozzá és rákiabált, sőt, egy pillanatra az egész káosz megállt a levegőben, kőszilánkostul, vízcseppestül, csakhogy aztán háromszoros erővel folytatódott az egész! És mindkét lényt kezdte körbezárni......
- Nem tudom! NEM TUDOM! Képtelen vagyok rá! - üvöltötte, és erőnek erejével eltaszította magától a pegazust, sőt rá is ágaskodott - Tűnj el innen! - hörögte, ahogy az ereje egyre nagyobb és nagyobb lendülettel döntötte romba a kis párkányok vizes rendszerét, és egyben gyengítette őt. |
*Egyik szárnyát függőlegesen maguk előtt tartva tolta messzebb Wílyát a röpködő kövektől és egyéb dolgoktól. Hamarosan már minden remegett patáik alatt, így Logos lányához fordult.*
- Fel kell szállnod! - *próbálta túlharsogni a hangzavart. Látva Wílya értetlen ábrázatát, elismételte még egyszer, majd még hozzátette:* - Magasra! Figyelj, majd intek, ha biztonságos visszajönnöd!
*Alighogy kimondta az utolsó szót, szárnyaival odébb tessékelte lányát, ezzel is siettetve felszállását.*
*Nem értette, apja miért nem tart vele. Szerette volna nem-tetszését kifejezni, de Logos erre nem hagyott időt.
Aprót sóhajtott és bólintott, majd még épp időben, mert a talaj megremegett patái alatt, a levegőbe emelkedett és meg sem állt a felhők magasságáig.
Ott aztán kényelmesen ráhasalt egy meleg légáramlatra és várt...*
*Ahogy Wílya felszállt, Logos sarkon fordult és a kövek fölött suhanva célozta emg Kataklizmát.
Ahogy elérte a mént, megragadta szárnyaival és megrázta, hogy magára vonja a figyelmét.*
- Kataklizma, hagyd abba! - *üvöltötte.* - Nem történt semmi borzasztó vagy veszélyes! Vissza kell fognod magadat, különben egyikünkből sem marad semmi! |
[194-175] [174-155] [154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ria cikázva suhant a felhők között, végül kifulladva földetért egy párkányon. Elmélázva nézett körül. Mindenfelé kiálló párkányok nőttek ki a falból, és csobogott rajtuk a víz, ami aztán lecsurgott róluk a lent fekvő óriási tóba.
'Nem sérült meg' öntötte el az unikornist a megkönnyebbülés mennyei hulláma. Nem tudta ez meglátszott-e rajta vagy sem, de nem is érdekelte.
