|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.14. 13:24 - |
 Megérkezett a nyomok forrásához.
Előtte a hátborzongató Kristály magasodott.
A mágia által teremtett hely sokak számára egy rettenetet jelentő hely volt. A mágia pusztán önnön gyönyörűségére teremtette, és a mai napig rendkívül erős volt a varázs benne. Sugározta.
Valahogy nehéz volt elképzelni, hogy ezt a csalókán üres és mégis életteli helyet is megfertőzte a Sötétség. De a legutóbbi ellenfele nyomai akkor is idevezettek, tehát itt kell továbbkeresnie!
Bár ezt könnyebb volt elhatározni, mint akár csak elkezdeni...
A hegy lábainál mágiazár terült el. Valahányszor valaki elindult felfelé és a Hegy úgy határozott, hogy nem engedi fel, a vándor vagy azt kezdte el tapasztalni, hogy egy bizonyos út megtétele után visszakerült a kiindulópontjára, vagy azt érezte, hogy minden lépés egyre nehezebb lesz és végül feladta, vagy egy mágia megkötötte és haláláig ott kellett állnia, vagy fel sem bírt lépni az ösvényre, ami felfelé vitt. A levegőben pedig a Hegy még nehezebben megközelíthető volt: néha az utazó épp maga előtt látta, aztán hirtelen átkerült a Hegy túloldalára, néha egyszerűen olyan erős lett a szél, hogy a leszállásnak a gondolata sem jöhetett szóba, néha pedig a Hegy ellehetetlenítette magát: egyszerűen nem látszott olyan pont, ahová lehetséges lenne a leszállás.
De azért voltak, akik már felmentek vagy leszálltak rá....
A Mágia, önmagában, furcsa dolog, éppen ezért nem olyan egyszerű egy ilyen helyet uralom alá hajtani...Talán a Sötétség csak feljutott rá, de nem jutott bele...
Akkor pedig Rauconak is van esélye....
Lehajtotta a fejét és mindig csak maga elé nézve, mindig a következő lépésre koncentrálva elindult fel....
És sikerült!!!!
A Hegy határvidéke mögötte volt. Az irdatlan kolosszus még most is hatalmas és valahogy távoli volt (pedig már benne járt), de már érezte, hogy nem lesz baj....Hogy átjutott a próbán....kapun....
|
[84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
Elég volt Draugherit gondolata, hogy működésbe lépjen az amulett és szinte azonnal apró, ám feltűnően fényes kristálydarabok nőttek ki a földből, utat mutatva a megfelelő irányba. |
| Draugherit kelletlenül fintorogva szállt le a Kristály előtt.
A megkavarodott tájékozódás miatt hetekig tartott megtalálnia ezt a helyet!!!
Közben rengeteg harcba keveredett, és rengeteg csalódás érte, de végül megérkezett.
Csak ne nyomta volna az elméjét ez a hely!
Megidézte maga elé Lady Catly amulettjét.
'Nos.....akkor vezess el Üstököshöz...' |
Beast vakítófehér teste kísérteties keresztet rajzolt az égre, ahogy a magasban suhanva követte az unikornist.
Sokkal meglepőbbre sikerült ez a nap, mint várta!
Kifejezéstelen arcára majdnem kiült a meglepetés, ahogy az új szörny érkezését figyelte. Biztos volt benne, hogy sosem látott ilyen lényt. Ami elképesztő hírnek számított.
A lelke nagyobb része mindenáron meg akart küzdeni az ocsmány idegennel...
De volt valami az unikornis rémületében, ami csábítóbban hatott rá. A lény riadalma nagyon erős volt és nagyon őszinte. Beastnek mindegy volt mivel teszi színesebbé a napját: a torz ocsmánysággal vagy az egyszarvúval. És mivel a kanca hangjában valami igenis óvatosságra intette, így a kanca után indult el, és persze a hangjából azután a valami után...
Mitől lehet így félni? |
Vad Szél csak néhány pillanattal a harmadik érkező előtt érezte meg az idegent. Éppen csak egy pillanatnyi, felülről lefelé kavargó mágiafonál, mint egy illat, árulta el neki, hogy nincs egyedül. De nem volt ideje reagálni, hiszen egy sokkal erősebb varázshullám éreztette egy nagyobb veszély közeledtét.
Tekintetét az égre emelte, és egy félmásodpercre lefagyott.
- Ne még egy Harxot! - kiáltotta önkéntelenül, és hátrálni kezdett. Ahogy kikerült a szirt alól, a nap és a fények máshogy verődtek vissza a hegy oldaláról, meglátta a lényt, és gondolkodás nélkül rákiáltott:
- Gyorsan, le a hegyről! Ez a szörnyeteg fel akarja falni a hegyet! - És elkezdett futni elfelé, igazának biztos tudatában.
A hatalmas szárnyakkal rendelkező lény külseje egyre jobban kirazolódott, ahogy közeledett. Leginkább egy szárnyas féregre hasonlított, de szárnyai után teste csápokban folytatódott. Ha a tengeri világban látná az ember, féregnek álcázott poliphoz hasonlítaná.
Vad Szél rohant, ahogyan a patája bírta. Tudta, mi fog következni. A lény pontosan a hegy mellé csapódik be szabadesésben, befúrja magát a földbe, és megpróbálja alulról felfelé megemészteni a hegyet, vagy legalább élősködni fog rajta. De mit keres itt? Az ő otthona sokkal inkább hasonlít egy párás, mocsaras vidékre, ahol a gravitáció kegyesebb a testhez, a föld vizenyős, varázsércben gazdag. Fogalma sem volt, hogyan képes ez a piócaszerű tintahalféle megmaradni Simbelmyne száraz levegőjű klímáján. Menekülés alatt nem foglalkozott vele, de könnyen észrevehette volna változásokat, amelyeket valamilyen új mágia vagy a hely maga vitt végbe az állat testén: megnövekedett szárnyak, páncélszerű szelvények. Csaknem teljesen adaptálódott az idegen közeghez.
Vad Szél a másik lényre sem vesztegetett több időt, nem tudta, az merre vette az irányt. Viszont a szeme sarkából egy fehér villanás tudatta volna vele, követi őt.
|
Az unikornis valahogy meglepő látványnak bizonyult Beast számára. Az idejét sem tudta mikor látottt erre másik máguslényt. Hogy kerülhetett akkor ez ide?
A messziről sokszor angyalianak nevezett lény (közelebbről ezt mindig, mindenki másképp gondolta aztán), sajátos szemeivel szüntelenül figyelte az idegent. Odamenjen? Hagyja békén? Beast már régen leszűkítette a prédái körét a Birodalomban, és SOHA nem vadászott unikornisra, de.......a benne tomboló különös ösztönök és mágiák mindig riasztóan hatottak másokra, és ritkán lett jó vége spontán találkozásainak......
Vajon veszélyes lehet az unikornis? Köze lehet a betolakodókhoz?
Beast hatalmas alakja egy kiszögellésen egyensúlyozott az unikornis fölöttt, vakító fehér színével pont elrejtőzve a napfényben és a Kristály fényjátékaiban. Lentről nagyjából lehetetlennek tűnt a lelepleződése mások szemeitől.
A fehér óriás kifejezéstelen arca és mindig éhes vérvörös szemei minden gondolatot elrejtve fürkészték az egyszarvút.
Aztán a mágia megrezzent a levegőben, és a nyugalomnak végeszakadt egy szempillantás alatt! Beast minden izma megfeszült és rettenetesen felizzó tekintettel fordult az ég felé.
A messzeségben valami elképesztő méretű szárnyas lény közeledett. Irdatlan fekete szárnyakkal zúgott át a távolságon, lenyűgöző sebességgel.
És Beast teljesen biztos volt benne, hogy még sosem látta korábban....... |
A felkelő nap fénye prizmajátékot járt a hegy élein és domborulatain, ahogy megtörte a masszív kristályfelület. Vad Szél lelkét mindig megindította és feltöltötte a látvány, noha az Elvándorlás előtt nem járt ide gyakran. Zavarta az itteni hely mágiája, mely a mostani zavaros időkben valahogy vesztett erejéből - vagy átalakult? Maga se tudta, de valahogy a hegy itteni oldala mintha menedéket nyújtana a zavaros mágiahullámoktól. Annyi biztos, hogy most nem bánkódott sem a csoporttársai elvesztésén, sem az angelidek után nem vágyódott, mert hatalmába kerítette a nosztalgia, és hagyta, hogy elöntse a lelkét.
Koni az új Hazából őt, Azúr Szikrát, és még néhány angelidet útnak indított visza Simbelmyne-ra, hogy felderítsék, milyen a helyzet. Az angelid nyakék, amely mindegyikük nyakában lógott, folytonos mentális kapcsolatot biztosított Konival és az otthoniakkal, de az aranytoll varázsa, mióta átlépték a határt, nem működött. A csoport számított erre, de amikor egy hete valami különös mágiahasadék vagy dimenziótörés elszórta őket a Birodalom különböző pontjaira, kellemetlenül kongtak gondolatai üresen a fejében, még társait sem hallotta. Most jött rá, hogy bár egy magának való, magányos vándor volt élete nagy részében, milyen biztonságot és valahol identitástudatot adott ez a nem tolakodó, de erős kommunikációs fonal, melyen át gondolatokat, néha még érzelmeket is tudtak továbbítani.
Aggódott a társaiért? Igen, de tudta, hogy nem béníthatja meg a félelem. A Birodalom most ingatag, és úgy tapasztalta, minél ingatagabbá válik az elméje, annál jobban meginog körülötte a kavargó mágia is, és ki tudja, legközelebb mi történik. A bizonytalanságra a peregrinusok otthonos közönyével nézett. Füvet eddig mindig talált, a bajt időben megérezte, és a társaira pedig rá fog találni. Ebben bízott. Közben regisztrálta magában azt, amit lát, hiszen ez is volt a feladata: a felderítés. Hiányzott neki Alkony Vándor, akit otthon kellett hagynia, mert kedves barátja mindig csak alkonyatkor emlékezett önmagára, így egy ilyen úton csak az útban lett volna. Tudta, hogy néha fárasztó tud lenni a mén, és remélte, olyanra bízták a felügyeletét, aki tud vigyázni rá. Talán gyengédebb szálak is fűzték hozzá, mint barátság? Nem volt ideje ezen gondolkodni.
Kék szemét újra a hegyre vetette, majd egy hegyről lecsordogáló csermelyhez lépett inni. Ivás közben megnézte önmagát jól. Hosszúkás pofájából sugárzóan tekintett a két, írisz nélküli kék szem. Sötét pej színe és fekete, ívelt szarva volt, de marsörénye fehér szőrökből állt, és ez a csík még a marján is lefolyt oldalt. Igazából pejfoltos volt, de olyan vékonyak voltak a foltok közti fehér határok, hogy távolról a kanca pejnek tűnt. Farkába is keveredtek fehér szálak.
A zavaros vízben úgy látta, fogyott egy kicsit, mióta Simbelmyne-ban jár. Nos igen, a jó fűvű Simbel változása még a legelők minőségére is kihatott. Meghát sokat vándorolt. Ivás után türhető minőségű gyepet keresett, és evés közben figyelt a közeli és távoli zajokra. |
 - Akkor hát mire várunk? - *tette fel a költői kérdést és bontogatta is szét szárnyait.*
|
 Izgalomtól csillogó szemekkel, izgatottan felelt, mintha ő sem hinné el, amit válaszol:
- Igen! Igen, az az épület még mindig megvan! Ha romosabb is, ha többezer év is telt el, az Elhagyott Templom nincs is messze!!! - nyerítette. |
*Nem sokat tudott kivenni a gömb sejtelmeiből, így meglepetten pillantott Izabóra.*
- Áll mlg? Tudod, hol van? Lehetséges, hogy oda menjünk? - *kérdezgetett.* |
- Amikor megtaláltuk, nagyban a Lelkek Köve után kutattunk.....Talán ez a gömb a múltat mutatja meg? - gondolkozott félhangosan.
- Vagy valami mást....?
Úgy döntött azt talán érdemes kipróbálni, amit kitalált, és felidézte magában mindazt, amit a Lelkek Kövéről tudott. Tündék készítették - ezt látta. Azt is mikor. Azt viszont nem, hogy hol....
Elég volt ezt végiggondolnia, a gömb sejtelmes homálya erősödni kezdett a szárnyában! Hamarosan gyenge, de azért látható fénycsíkok váltak ki a fekete felszínből! A csíkokon belül pedig egy ősi épület kontúrjai alakultak ki lassan. Izabó ámulva és feszülten nézte.
Az épület hatalmas volt, gyönyörűen, légiesen tört az égre nemes szépséggel és valóban ragyogott a fényben.
- Várjunk csak! - kiáltotta hirtelen a fekete kanca. De mielőtt még közelebb tarthatta volna éjszín szemeihez a gömböt, az egy szempillantás alatt elhomályosult, fénye kihunyt, s vak lett újra.
Izabó azonban nem tört le, sőt, izgatottnak tűnt!
- Hektor! Én már láttam azt az épületet!!! |
*Érdeklődve pillantott a jó régi gömbre, aminek működése meglepő volt.*
- Hátha megtudunk valamit. - *suttogta és türelmetlenül várt.* |
Izabó némán, megkeményedett szemekkel indult el hirtelen nagylendülettel. Nem felelt semmit sem Hektornak. Nem is arra volt kíváncsi, amire választ kapott. A szárnyát lehúzó gömb sorsát és eredetét akarta firtatni, de elment tőle a kedve. Ez a beszélgetés épp arra vezetett, amerre nem látta értelmét kutatni.
Ha valakinek, hát neki nem kellemes a szilnoriakról hallani. Okok és okozatok, egymásba fonódva, örökre bonyolítva az életet - erről filozofálgatni úgy, hogy fogalma sem volt mik után kutat egy egyenesen veszélyes helyen, ingadozó erővel, hiányos mágiával, bizonytalan tudással, nem volt kedve.
'Eris, ha ennek az egésznek vége lesz, hazamegyek az Északi Partra és ott is maradok. Oda eljöhetsz Te is, meg mások is, de nyugtom lesz a nem kívánt társaságtól....' gondolta dacos elhatározással, nevelőjének üzenve. Eris sosem szólt bele a döntéseikbe, tudta jól, hogy ebbe sem fog.
Felnézett az égre. Vajon hogy találnak rá a következő "kulcsra"? És ezek a kulcsok segítenek egyáltalán rajtuk? Vagy éppen nem lenne szabad használni? Rodus olyan keveset árult el......
Hirtelen ötlettől vezérelve maga elé emelte a gömböt.
Rámeredt és gondolkozott. Csak kell legyen valami összefüggés.....
De mi? Mi?
A gömb hirtelen átmelegedett és mágia halovány szikráját villantotta. Izabó rámeredt. Ez lenne hát az erő, amit keresni kell? |
- Biztosat nem mondhatok... csak a sejtéseimet. - *válaszolta.*
- Mivel ez a Birodalom egy... "kis sziget" a többi között, valamilyen szintig mindent magában foglal. Egy kicsit a növényekből, az állatoból a lényekből, a mágiából, a fajokból, a Jóból és a Rosszból. De ezek mind úgy maradhatnak csak együtt, huzamosabb ideig, a mi példánkat nézve használhatjuk az Örökre szót, ha egyensúlyban, harmóniában vannak.
*Megkockáztathatott volna egy konkrét példát, de még véletlenül sem akart összezördülni Izabóval. Majd ha túllesznek ezen az egészen, és saját szemeivel látja a szilnoriak Úrnőjét és a BoszorkányÚrnőt, majd talán akkor...*
- Véleményem szerint a tündéknek is megvan a párjuk a Birodalomban. A jelen helyzetet látva pedig egyértelmű: az egyensúly felbomlott és helyre csak akkor jöhet, ha a két Úrnő ismét közöttünk lesz. |
- Nem erre gondoltam - vallotta be.
- Inkább arra, hogy....hogy mi köze lehet a tündéknek a Birodalomhoz.... |
*Megállt és bevárta Izabót.*
- Nos... - *kezdte elgondolkodva.* - különösebben hangúlyozva nem említette. Arra emlékeznék... viszont a Birodalomban történt változások - ezalatt értem az új területek csatolását is - mind fel vannak jegyezve. Mint magad is tudod, először az Emberfélék Országában tűntek fel a Tündék, 2007 áprilisában, napra pontosan 23-án. Aztán Niphredille Úrnő kérésére 2007 szeptember 26-án egy különálló erdő is csatlakozott a Birodalomhoz. - fejezte be az elmefuttatást, majd Izabóra pillantott.* - Vagy nem erre gondoltál? Nem tudok más Tündéről, aki a szilnoriakénál korábban, vagy egyidőben lett volna... |
Óvatosságból és józan megfontolásból betekerte szárnyait teste mellé, és abba szorította a kristálygömböt.
- Hektor! Várj egy pillanatot! - nyerítette a mén után és utána sietett.
- Mondd, mióta élnek tündék a Birodalomban? Az Úrnő beszélt Neked valaha erről? - kérdezte nagyon érdeklődőn. |
*Halványan elhúzta szája szélét és aprót bólintott.*
- Akkor induljunk.
*Ellépkedett a furcsa üregtől, ki, a kristály szélére. Lesandított és meglepetésére nem látta a fekete lény porait. Egy pillanatra megtorpant, majd indult tovább feljebb, egyre feljebb.* |
Nagyot sóhajtott.
- Megyünk tovább és próbálunk ehhez hasonló, az ittenitől elütő varázst találni...... |
*Megvonta a vállát.*
- Akkor hogyan tovább? |
Megrázta a fejét.
- Nem, Hektor.....Ez már semmit sem mutat nekünk.....De gondolom nem véletlenül sugároz olyan erőt, ami idegen itt.....Ez lehet az egyik kulcs......Azt hiszem....minden darab kötődik a Birodalom és a Lelkek Kövének történetéhez.....Legalábbis, ha a látomásom igaz volt..... |
[84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megérkezett a nyomok forrásához. 
- Akkor hát mire várunk? - *tette fel a költői kérdést és bontogatta is szét szárnyait.*
Izgalomtól csillogó szemekkel, izgatottan felelt, mintha ő sem hinné el, amit válaszol: