|
Témaindító hozzászólás
|
2006.07.09. 17:05 - |
*A szökevények 1 óra menetelés után megálltak egy kicsit.
Zenit eloszlatta a mindent belepő sötétet, mielőtt még Asylon szóvá tette volna azt.
Komolya elképzelései voltak, hogy most mihez fog kezdeni, de mivel nem volt egyedül, nem is tudta, belekezdjen-e, vagy inkább mégse.
Tétován pillantott Asylon ködfelhőjéről Evenionra, majd vissza...* |
[359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Nox felnevetett és a levegőbe lökte magát. |
Draugherit hatalmasat horkantot, miközben szétrázta a szárnyait és megfeszítette az izmait, hgy a levegőbe ugorjon.
- Azután pedig megkeressük a következőt és a következőt és az azután következőt, mert máshogy nem érünk el semmit, ha nem vagytok egységesek.... - morogta fintorogva. |
Elgondolkodva nézte az eriszit.
- Azzal nem vagyunk kisegítve, ha a tündék ugyan beengednek, de nem működnek együtt...
Lemondóan megrázta a fejét.
- Menjünk a Varázserdőbe. Ott biztosan fogunk találni vorstandit. Azután pedig... - szemei csak úgy csillogtak, ahogy az azutáni szabadságát látta maga előtt. |
Draugherit tárgyilagosan, értetlenül nézett vissza Noxra.
- Ugye tudod, hogy a nevek javarésze, akiket felsoroltál, nekem semmit sem mond?
Aztán egész szárnyán végighullámzóan vállatvont.
- A tündék tettek bizonyos dolgokat, amiért az erisziek, a Boszorkány áldásával, kegyvesztetté nyilvánították az egész fajt, birodalmi szempontból. Nem tehetik meg, hogy az erisziek közül akárcsak a leggyengébbet vagy legközönségesebbet is, de ne eresszék át. Mindenesetre...rádbízom a döntést. Az egyetlen hely, ahol én úgy tudtam, hogy páran a vorstandiak közül mindig megfordulnak, az az erdő, de oda biztosan nem mennék, szerintem a társaid sincsenek már ott.....illetve a tengerpart. Despota helyőrsége....De mindenki azt mondja, hogy ő.....hogy ő....
Draugherit fején ekkro futott át először valamiféle borzadály.
Ha ki tudja hány vorstandi nincs többé....Akkor talán a vezetőjük, az Úrnő, sincs többé....Hiszen milyen nevelő hagyná meghalni a lényeit?
De ha a Birodalom teremtője halott....hogy lehet még a Birodalom maga életben?!
'És mi lesz a csikóikkal.....?' futott át egy újabb borzadályhullám az elméjén. A féleriszi fiatalok a szüleik nélkül..... |
Meglepődött, hogy Draugherit nem ordította le a sörényt a nyakáról és nem mondta el minden hálátlan kutyának. Azt meg egyenesen nem is tudta mire vélni, hogy a mén valahol meg tudja érteni! Ezen teljesen ledöbbent! Felszabadulást érzett a bűntudat helyett, amire már készült is.
- Hát... - kezdte a választ lassan, miközben gondolkodott.
- Amit megtudtatok, az nagyon fontos, ezért beszélnem kell más vorstandiakkal. - jutott egy elég kézenfekvő megoldáshoz.
Kicsit még merengett, fejét felemelte, így üstökét kifújta a szél az arcából. Az arcból, ami a beszélgetésük kezdetekor még teljesen máshogy festett. Most, mintha visszanyerte volna eredeti fényét, büszkeségét és méltóságát. Ahogy múltak a percek, órák, Nox mintha teljesen kicserélődött volna. Lehetett volna egyszerűen a mágia visszatérésének tulajdonítani az átváltozást (visszaváltozást?), de ez esetében lelki eredetű volt.
- Ki kellene most nekünk... - töprengett hangosan - Ü.... Csodaszarv, Látóhatár., Skywalker.. nem, nem jó... talán Estro, vagy Szövetség... áh... Larina, ő határozottan igen... Hektor nincs... Despota nincs... Ninque szintén nincs... - megrázta a fejét, mert csupa olyan név ugrott be neki, akikről semmit se tudtak, csak azt, hogy minden bizonnyal eltűntek...
- Hannon! Ő egész közel került Hektorhoz a káoszos években... lehet tud valamit...
Ismét elgondolkodott és elkezdte körbesétálni Draugheritet.
- Esetleg Logan... Arsolon! Igen! Ők ketten Airosszal félelmetes dolgokat csináltak az utóbbi időben...
A lelkesedése kicsit alább hagyott, amikor rájött, hogy tök felesleges, amit csinál... Még ha ki is találná, hogy kivel kellene beszélnie, esélytelen lenne megtalálni...
- El kellene mennünk a Tündék erdejébe - bökte ki hirtelen, aztán meg is rázta a fejét - Áh, kizárt, hogy a helyőrségen túl jutnánk. - Draugheritre nézett, majd magára - Mi nagyon nem vagyunk oda illőek... - csalódottan elhúzta a száját.
- Marad a C helyszín - nézett titokzatosan a ménre.
- A Varázserdő. |
Nagyon megrendítő volt Noxot hallgatni. Egy vorstandi, akik mindig annyira erősek és kiegyensúlyozottak voltak, most így beszél, és nyilvánvaló, hogy a szívében élő keserű igazságból jön minden szava.....
Draugherit borzalmasnak találta a helyzetet.
De........talán szerencsére......annyi minden után......már nem volt ereje igazán együttérezni. Csak valami mély, sötét, szörnyű megértésre futotta.
Végig Noxon tartotta a szemeit, amíg a kanca beszélt, aztán hatalmasat fújtatott.
- Nem tartozunk senkinek semmivel! - hördült végül fel vadul, elemi erővel. Rettenetes, keserű igazság fojtogatta...
- Ti végképp nem! Az utolsó utáni pillanatig küzdeni......de miért.....Én sose éltem úgy min ti, az erisziek csak élnek a világba, javarészt szabályok nélkül, de mi is belefáradtunk a történtekbe...a káoszba...........Nem a mi dolgunk lenne mindet fékentartani....
Abba bele sem akart gondolni, hogy milyen lehet az élet mágia nélkül....Szinte biztos volt benne, hogy ő ezt nem élte volna túl...
Valami furcsa érzés fogta el, ahogy itt álltak az esőerdőben, szinte a világvége káoszán túl, de ugyan mit értek ezzel a teljesítménnyel....és egy fontos feladattal a nyakukban....egy olyan világban, amit elhagytak az istenei, és a lakóknak immár mindenről maguknak kell gondoskodni.....
- Nem bízom a karom birtokosában, mert borzalmas veszélyt jelenthet ránk, ami ellen nem tudjuk felvenni a harcot. De....értem miért vagy kész hátatfordítani a Birodalom elveinek. És nem hibáztatlak érte.
Szinte fájt ezt kimondania. De ha választania kell a lelke vagy a Birodalomnak fogadott merev és kegyetlen szabálykövetés feláldozása közt......a válasz könnyű volt.
És végre úgy érezte, mintha felébredt volna abból a rettenetes melankóliából, amibe évekkel ezelőtt süllyedt.......
Ami hihetetlen volt. Mert mindeddig képtelennek tűnt erre!
- A Birodalom nem ér annyit, mint amennyit elvártak tőlünk. Tudom. De akkor most hogyan tovább? |
Nox arckifejezése és viselkedése közömbössé vált. Egy darabig nézte Draugheritet és azon morfondírozott, hogy kimondja-e, amit gondol. Végül az igen mellett döntött.
- Tudod, Draugherit... - kezdte lassan - igazad van... Túl sokba került...
Megrázta sörényét.
- Én egy olyan harcban vesztettem el a mágiámat, amit a Birodalomért vívtam. Csak azért, mert "egy vorstandi kötelessége megteremteni a biztonságot és fenntartani a békét, vagy lehetőségeihez mérten megtenni mindent ezek érdekében, ha azt bármilyen külső hatalom veszélyeztetné". - idézett egy részletet a vorstandi fogadalomból, kissé gúnyos hanglejtéssel.
- Szerinted mit kaptam a "szolgálataimért"? - kérdezte a félsárkányt, és várt.
- Mi is ugyanolyan régóta nem láttuk a Birodalom Úrnőjét, mint Ti. Ami azért elég meredek, tekintve, hogy nekünk valójában a nevelőnk IS, nem csak a parancsolónk...
- Hol volt, amikor olyan sokaknak szüksége volt rá? - folytatta, keserűséggel a hangjában. - Hol van most, amikor szükség lenne rá?
Röviden hallgatott.
- Ő nem jön, amikor hívod. - megrázta sörényét, hogy üstöke az arcába lógjon és eltakarja szomorú arcát. - Nem segít. Én ugyanúgy csak egy vagyok a sok birodalmi lény közül, az ő szemében. Nem segített megtörni az átkot, amit valahol miatta kaptam... Éveken keresztül szenvedtem tőle... Még most is kiráz a hideg, ha arra az ürességre és hidegre gondolok, amit azelőtt éreztem, hogy a karmot a tollaim közé vettem volna... - emlékezett vissza a még teljesen friss érzésre.
- Az elmúlt évek után... egyáltalán nem érzem, hogy tartoznék még bármivel is a Birodalom Úrnőjének... - fejezte be keményen. |
Draugherit hatalmasat fújt megvetően a kanca szavait hallva.
- Ugye nem gondoltál bele, hogy a meggyengült határokkal, az eltűnt lényekkel és nevelőkkel együtt, vagy épp azzal együtt, hogy évek óta senki se látta a nevelődet, a Birodalom Úrnőjét, annak a karomnak a birtokosa ugyanúgy el is veheti mondjuk az erődet?!
Megrázta a szárnyait, és a mozdulat végigsöpört az egész testén. Aztán sötéten izzó szemekkel pillantott Noxra.
- Túl sok szenvedésbe került ezt a vidéket, ezt a birodalmat összetartani....Talán ezért ment el az Úrnőd is? Én már nem tudom megérné-e még egyszer a Birodalomért küzdeni, ha senkit, akinek számítania kellene, nem izgat a sorsa....Egy ekkora erejű lény hatalmas ellenséggé válhat...Talán meg se állunk előtte! Tudnunk kellene róla, de már nincs elég lény, hogy felderítőket küldjünk. Főleg nem elég erősek...Így marad a bizonytalan semmi!
Draugheritben minden jel szerint valami régi-régi fájdalom tört felszínre.
- Túl sokba került ez a...romhalmaz.... |
Nox szemmel láthatóan fürdött saját mágiájának visszatért érzésében!
Egy darabig hallgatott.
- Ami engem illet... én hálás vagyok neki, akármi, vagy akárki is legyen a tulajdonosa - vallotta be őszintén, szégyenkezés nélkül. |
Draugherit izzó szemei egy pillanatra elkerekedtek, aztán résnyire szűkültek.
- Az a karom nem sok jót jelent - mondta ki végül, amit őszintén gondolt.
- Miféle lényé lehetett, akinek ekkora ereje van, és birodalmi mágiát sugározva él messze -messze a Birodalomtól!? Jobb lenne......tudni róla. Hogy ki és mik a szándékai. |
- Hát... - kezdte lassan - engem is megijesztett, ami azt illeti...
Egy kicsit eltöprengett és élvezte, hogy végre újra a régi. Aztán meglepetés ült ki az arcára.
- Draugherit... Emlékszel, amikor azt mondtam, valami vonzott a Sötétségbe? - fordult a ménhez és tágra nyílt szemekkel meredt rá.
- A karom miatt volt... - jutott megállapításra.
- Megtörte az átkomat... és... már nem érzem a húzást a Sötétség Birodalma felé... - gondolkodott hangosan.
Megborzongott.
- Ez... fura. |
Draugherit megütközött a válaszon.
Mit keresett átokkal sújtva a kanca pont a Sötétség legmélyén??
De aztán inkább elvetette a kérdést.
- Nem, csak meglepetést. A karom egy apró, tudat nélküli tárgy...És mégis hatalmas varázsokra képes. Megijesztett minket - ismerte el. |
Nox kuncogott.
- Hát amivel az egyik kedves mágus megajándékozott az utolsó harcom során. - hadarta.
Egy pillanatra elmélázott, aztán folytatta:
- Ugye nem okoztam semmi... bajt... a toronyban? - kérdezte óvatosan. |
Draugherit füstölögve nézte végig Nox szabadulását.
'Csodás' gondolta maróan.
Viszont egy pillanattal később rájött, hogy füstölgésnél tehet sokkal többet is. Nox már nem kerülhetett bajba a lángjai miatt!
Tomboló lángorkán zúdult ki a torkából, neki a fának, az ágaknak, a liánoknak, aztán beburkolta Draugherit egész testét is, és egy pillantással később néhány hatalmas roppanással engedett neki minden, és hamu-sziporkázás, meg apró lángok kíséretében hatalmas dobbanással lezuhant a talajra Nox mellé.
Lerázta magáról a fa vendégmarasztaló darabkáinak maradványait.
- Miféle átok? - kérdezte Noxhoz fordulva. |
Nox elvigyorodott.
- Nem mondod? - kérdezett vissza tettetett meglepetéssel, az utolsó szóra reagálva.
Csak most jött rá, hogy milyen máshogy érzi magát! Jó volt a kedve és jó erőben is érezte magát! Ekkor jutott csak el odáig, hogy végigpörgesse a történteket az agyán.
- A karom! - kiáltott fel, ahogy elért hozzá a felismerés.
Gyorsan végignézett magán, és már mindent értett.
- Megtörte a karom az átkot! - lelkendezett hangosan, hogy Draugherit is hallhassa. Persze a félsárkány ezt már tudta, de akkor is meg kellett ossza ezt a felismerést valakivel! Draugherit volt a szerencsés.
Noxnak sem kellett több: a köd, ami alapvetően csak a szárnyait fedi, szétterjedt az egész testén, és mintha megváltoztatta volna az egész testének a szerkezetét: az indákon, leveleken és ágakon egyszerűen átsuhant, akár egy hologram.
Leereszkedett a talajra, a köd visszahúzódott a szárnyaira és várakozón tekintett fel Draugheritre. |
Draugherit félelmetes erővel szaggatta az egyik mellső lábát szorító liánt, a nyakán kötélformán duzzadtak az izmok, ahogy feszegette a növényi rostok átkos szövevényét.
És ez csak a harmadik volt, amihez eljutott, mióta nekifogott.....
A hang, ami megszólította, az egyetlen volt, ami rávehette, hogy szüneteltesse a szabadulási kísérletét.
- Nox! Ezt én is kérdezhetném tőled! - kiáltotta fel, megkönnyebbülve, hogy a kanca magánál van.
- A vihar legyűrt engem, éppen mire kikeveredtem volna belőle. Lezuhantunk. |
Noxot a legkellemetlenebb pillanatban tért magához: pont, amikor Draugherittel zuhanni kezdtek. Valószínűleg maga a zuhanás, mint érzés ébresztette fel, amiért még hálás is lett volna, csak épp nagyon más volt a környezet, amiben ébredt, ahhoz képest, mint amit várt! Elvégre az utolsó dolog, amire emlékezett, az a hátborzongató torony volt Vanwával és a lányaival, most meg... a levegőben volt, méghozzá Draugherit hátán! Kellemetlen szitu....
Az elméje túl kába volt, a teste túlságosan elgéberedett, hogy bármit is tehessen a zuhanás ellen. Így leginkább csak esetlenül kapálózva próbálta magát vízszintben tartani
Aztán a magasból kirajzolódott az alattuk lévő táj... Minden élénk sötétzöld volt, erőtől kicsattanó. Nix beazonosította, hol lehetnek, ám amikor vészesen közel került a fák lombozatához, a szárnyai egészségének megóvása érdekében jobbnak látta őket inkább összehajtogatni.
Jó pár szintet zuhant, jó pár ág összetört alatta és többször is bukfencezett, ahogy a növényzetbe hol beleakadt, hol átesett. Végül a hasánál fogva tartotta meg egy kifejezetten vastag inda.
Levegőért kapkodott, ahogy először a fejét szabadította ki a növényzet szorításából, majd nyakát tekergetve nézett körbe. Furcsa hangokat hallott, mire maga alá pillantott és megpillantotta Draugheritet.
- Jól vagy? - kiáltotta oda. |
A Sötétség határáig tartott a szerencséje. Már amikor kiért a nagyvilágba, ahol alig néhány eriszi fordult meg az első években, egy nagy, erőteljes lélegzetvétel jutott neki, mint öröm, összesen.
Alkonyi sötétséggel borult rájuk egy hatalmas vihar felhőinek fenyegetése. Draugherit tudta nagyon jól, hogy miféle viharok tombolnak kinn a Birodalomban, de eddig egyet se kellett átélnie...Biztosra vette, hogy el tudfja kerülni.
Tévedett.
Élete egyik legszilajabb, legvadabb, legerősebb és legjobban átgondolt repülésébe került az életük. Olyan tomboló, hurrikánerejű széllökéseknek kellett nekifeszülnie, amik a benne élő sárkányerő nélkül cafatokra tépték volna a szárnyait....Villámok vakították hófehérre a világot, ahogy előtte csapódtak át a homályon, az eszelős forróság szinte súrolta az arcát....
Az ősi istenek madaraként szárnyalt át a káoszon, egyetlen pillanatra sem felejtve el: ahol máskor lehetett volna merész, ott most ezt messze el kellett kerülnie. Nem volt egyedül.
Az utolsó, fekete, titáni erővel rázkódó szakaszt hitte a végső erőpróbának.
Így mikor kiért, és a tiszta eget látta, fellélegzett.
Aztán fentről és oldalról egy hatalmas széllökés hihetetlen erővel összecsapta a szárnyait, oldalra vágta, mint egy kanárit, és Nox is, és ő is csak zuhantak és zuhantak egy őrjöngő, kaotikus kavargásban....
Nem tudta mennyi idővel később tért magához nagy, színes virágokba bámulva. Egy pillanatig azt hitte megveszett. De a virág épp előtte valódi volt, és nagyon illatos. Draugherit hatalmas morranással fel akart kelni....és akkor rájött, hogy nem a talajon van....
Az esőerdő őrült, buja sűrűjében volt. Több torony magasában, az ágak közé szorulva, körbefonva liánokkal....
Fejjel lefelé....
Két szárnya gyalázatosan meg volt szaggatva itt-ott, de tudta, hogy ettől még képes les repülni.
Ettől még forró, vad harag fogta el. Nyavalyás vihar! Nyavalyás erdő!!!
Nem is lesz szüksége a szárnyaira! Csak porrá égeti ezt a fát, meg az összes liánt, és már lenn is van!
A gyomrában már izzott-ropogott a láng, készen rá, hogy feltörjön, amikor Draugherit a szeme sarkából észrevett valami feketét és ködöset balra fenn.
Gyorsan arra tekeredett, de ahelyett, hogy egy nagyon szerencsétlen harcra kellett volna készülnie, inkább gyorsan visszanelte tüzét.
Végre egy szerencsés esemény!
Nox felette lógott a liánok közt. Egyelőre úgy tűnt épségben.
Csakhogy így a félsárkány biztosan nem gyújthatta fel a fát (és a fél esőerdőt...).
Dühöngve, káromkodva nekifogott, hogy agyaraival tépdesse le magáról a vendégmarasztaló növényzetet.... |
___________________________________________________________ |
[359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
