|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.30. 00:09 - |
 Leszállt a szigetre és végignézte Berkenye leszállását.
- Szép ugye?
A sziget a láp kellős közepén volt és csak repülve lehetett mgközelíteni. Vagy még úgy sem, a veszélyes ragadozók miatt.
Körülöttük friss, zsenge fű, kristálytiszta víz és tündérrózsák mindenütt! Mint egy álom! |
[106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
 Könnyedén haladt párjával.
Látta merre tartanak, de nem szólt, csak elmosolyodott.
'Alighanem azért keresni fogjuk a Holterőt.....' nevetett magában, s maga mögött hagyta a lápot.... |
 -Hmm. -*megtorpant, megértő pillantást vetett kedvesére és kissé lehajtotta a fejét.
Jól emlékezett még arra az időre, mikor Michaelangelonak szolgálnia kellett a sárkányok kegyetlen Úrnőjét. Nagyon nehezen vészelte át azt az időt Micha nélkül... Utálta azt a lányt. Utálta! Habár a Hercegnő a szóbeszéd szerint később megváltozott, s Eris kérésére eleresztette Michát, Lilina akkor is gyűlölte, amiért elszakította őket egymástól.*
-Erről nekem is rémes emlékeim vannak... Inkább ne is beszéljünk róla többet. Gyere!
*Újra elindult. Kényelmes, lassú léptekkel haladt kifelé a Láp területéről, majd a határvidéken elfordult és a BoszorkányVidék felé vette az irányt. Neki bárhol jó volt, ha párja ott volt mellette. Bárhol boldog volt, ahol Micha oldalához simulhatott. Most már nem számít, akárhová mennek is, csak Ő legyen vele...!
No meg persze... hátha ott lesz valahol Vanwa is...* |
Szárnyával a lápmező felé bökött.
- Ott ért utol a sárkány, aki majdnem megölt, és aki miatt a Sárkányhercegnő rabszolgája lettem - mondta halkan.
- Ez a sziget gyönyörű hely, de mindig az az emlék jár a fejemben, ha idesodor a sors fintora....
- Odamenjünk, ahol boldog lennél! Ahová a Te szíved húz! Az enyém úgyis csak Téged akar követni.... - mondta elmosolyodva, Lilina után lépve. |
-Mi a baj? -*lépett közelebb féltő-aggódó pillantással, orrát finoman a mén arcához nyomta, majd gyorsan megrázta a fejét, és elhátrált.* -Felejtsd el, Micha, én nem... nem akarlak faggatni!
*Ellépett Michaelangelo mellől, és lassan elindult.* -Gyere, menjünk inkább! Felőlem visszatérhetünk a BoszorkányVidékre is, hogyha te oda vágysz. Nekem nincs ellenvetésem, legalább újra láthatom Scytiát. |
| - Lilina, én valóban tudom, hogy miért költözik most hirtelen mindenki Eriszionba...De nem akarok erről beszélni, fájó dolog ez... Felejtsük el, amennyire lehet. Ha mi nem megyünk oda, akkor viszont elmehetnénk erről a ragadós tájról egy szebb vidékre! Erdő vagy mező, vagy ahová a szíved súgja, de szeretnék szabadulni ettől a helytől... - mondta elhaló hangon, és arrafelé pillantott, ahol hosszú lidércnyomása elkezdődött annakidején a hínármezőn..... |
*Vállatvont.*
-Nem tudom. Ők a Te társaid, drágám, Neked jobban kellene tudnod... -*feleli.* -De biztos okuk van rá. Ti sosem csináltok semmit nyomós indok nélkül. Ez volt az egyik első dolog, amit az erisziekről megtanultam. -*szendén elmosolyodott.* |
Meghajtotta fejét.
- Én is így látom, és a Te döntésed, tiszteletben tartom!
Elkomorult.
- Habár az aggaszt, hogy miért rajzik ki minden, lassan évek óta odaköltözött eriszi épp most...... |
*Halványan elmosolyodott. Hálás volt a Sorsnak, amiért visszakapta tőle kedvesét, éppoly vakmerően, elszántan és segítőkészen, amilyen mindig is volt. Még ha Micha öregebbnek is érezte magát, Lilina örült, hogy ebben semmit sem változott.
Felkecmergett a földről, s csak azután válaszolt.*
-Az Elsők már mind Vanwát keresik. Biztos vagyok benne, hogy jóval hamarabb akadnak rá, mint ahogy mi elindulhatnánk. -*felelte.* -Hidd el, örülök, hogy segíteni akarsz, és én... -*szomorkodva lejjebb eresztette fejét.*-...én sem vágyom másra, csak hogy az Úrnőt visszahozhassuk, de... de itt most mi nem tehetünk semmit. Utálom ezt az érzést, de az a helyzet, hogy jelen pillanatban tökéletesen feleslegesek vagyunk.
-Szörnyű lehet odaát... de ha az Úrnő visszatérése azon múlik, nyugton maradok-e, vagy mindenáron beleártom magam, nos, akkor inkább összeszorítom a fogamat és eltűröm a semmittevést, még ha pocsékul is érzem magam tőle.
*Kicsit elgondolkodott.*
-Tudod, Micha, egy ilyen kijelentésedre régebben biztosan habozás nélkül rohantam volna a BoszorkányVidék Fővárosába, de most... -*megrántotta vállát, és csodálkozó-merengő tekintettel pillantott párjára.* -Azt hiszem, kezdek megkomolyodni. |
Rápillantott szárnyára.
'Terjed.....' gondolta, de összehajtogatta nagy, pelyhes-tollas tagját, és elmosolyodott.
- Nem számít! Csak egy sérülés....Majd begyógyul... - mondta könnyed, kedves hangon.
Aztán elkomorult újra, és elkezdett fel-alá járkálni. Fejét lehorgasztotta maga elé, és szinte elsötétült arccal, csendben gondolkozott.....
- Shassát megkérhetjük, hogy segítsen....De neki nincs olyan ereje, hogy vissza is hozza a nevelőd...Megtalálni viszont megtudja....
Megtorpant a hangos gondolkodásban, és Lilinára meredt.
- Az erisziek most költöznek be a BoszorkányVidék Fővárosába! Ott megtalálhatjuk esetleg...Vanwa Valát....Ha közvetlenül odamennek....De Galbatorix imádja azt a várost, így bizonyára odaköltöznek ők is!
Felnézett a magasba.
- Én nem ismerem a túloldalt....Sosem vetődtem el odáig...De borzasztó lehet, és segíteni szeretnék, bármi áron! Ha vissza lehet hozni a gazdádat, vissza kell tudnunk hozni! |
*Elkomorult és mikor megszólalt, hangja halk és bánatos volt.*
-Ez egy elég hosszú és szomorú történet. -*kezdte.* -Tulajdonképpen nincs sok kedvem elmondani, de... -*vállat vont, majd kényszeredetten elmosolyodott.* -Niphredillie Lilianna Úrnőről van szó. Nem tudni, hogyan történt - bár szerintem egyértelmű, hogy a Sötétség keze van a dologban - a Tündeúrnő lelke azonban kint rekedt a Perem vidékein. Kevés közöttünk a Lélek elemű lény, s egyiknek sincs olyan ereje, hogy kockázat nélkül vállalhatta volna az utat oda, így hát az Elsők végül már csak abban reménykedtek, hogy Sagulon talán segíthet visszavezetni Őt ide.
*Beszéd közben tekintete Michaelangelo szárnyára siklott, s azonnal észrevette, hogy a mén megsérült.*
-Micha, a szárnyad...! -*hűlt el ijedten.*-Miért nem szóltál? Biztosan nagy fájdalmaid vannak... |
Átölelte szárnyával Lilinát.
- Azt hiszem sikeresen rátaláltál az erisziek legbizarrabb tagjaira, kedvesem! - nevette.
- Scytia aranyos lény, elég különös élettörténettel, azért is olyan, amilyen. Amarrus...valóban furcsa köztünk....Tudod, ő pusztításelemű....Nem beszél soha, mert...nem teheti...Az erejét úgy használja jóra, hogy a térbe hasított réseken vezet át másokat....Félelmetes erejű lény, de bölcs és sosem ártana senkinek ok nélkül....Kissé magánakvaló....Ami Sagulont illeti.....Hisz ismered a történetét, nem? Az ő szíve....talán gyógyíthatatlan.... - sóhajtotta.
Hirtelen elkomorult.
- Mondd, minek kellett Eledhwennek Sagulon?! |
-Hát... -*ajkába harapott, és igyekezett felidézni magában a dolgokat.* -Azt hiszem, igen. Tudod, abból az időből, amíg a Nagyúr lelke megszállva tartott, szinte semmi sem maradt meg bennem. Mikor magamhoz tértem, már a Rémségek Szigetén voltam. Scytia megmutatta a várost - már amennyire engedte az időnk. De ettől korábbra nem tudok visszaemlékezni.
-Utána Eledhwen szólított és az Erdőbe kellett mennem. Egy furcsa eriszi lény segített átjutni, azt hiszem, a neve Amarrus volt. -*merengve bámult maga elé.* -Igen, így hívták. Amarrus. Különös egy szerzet, és szörnyen komolynak tűnt. Nem lehet valami szórakoztató társaság. Alig szólt valamit, ha ugyan egyáltalán megszólalt.
*Vállatvont és elnevette magát.*
-Már megszoktam, hogy sok köztetek az ilyen morgós-mogorva lény. Te se voltál valami mosolygós az elején. Meg ott van például Sagulon is... -*elharapta a mondatot.* -Öhm, össze... összefutottam vele az erdőben. Eledhwen arra kért, hívjam oda, ha képes vagyok rá, és aztán később... később is összeakadtunk. Jobb lesz, ha most jó ideig nem kerülök a szeme elé. Nagyon dühös rám. Bár... van is rá oka. |
- Ó, nem aggódom miatta.....nagyon - vágta rá.
- És épp erről van szó: ő...szeretett egy lényt...De nem sikerült....Az élete összes többi vonatkozásával meg van elégedve, ó de még hogy! De az a szerelem...nem sikerült....És ezt, ha nem is mutatja, nehezen dolgozza fel......
Elmosolyodott.
- Neked csak egy aprócska segítség kellett....Csodálatos lény vagy! Lionelf...más eset! A kettőtök múltja is egész más.....
Megrázta a sörényét.
- Végig a Rémségek Szigetén voltál? - kérdezte Lilinát. |
*Lilina is elkomolyodott, miközben lassan talpra kecmergett.*
-Miért mondod, hogy sajnálod? Hiszen Ő is szerencsés. Nézd csak, van családja. Nincs egyedül. Itt vagytok neki Ti, erisziek, mindannyian. Összetartoztok. Ti magatok vagytok egy hatalmas, erős, összetartó család.
*Merengve nézegetett egy rózsabokrot.*
-Ami pedig a különös külsőt illeti... talán már elfelejtetted, hogyan találkoztunk? Hogy mit meséltem akkor a kövemről? Hogy szégyenkeztem miatta? Te pedig megvígasztaltál, megnyugtattál, azt mondtad, sok furcsa lény van birodalomszerte, azt mondtad, itt mindenki más és másmilyen, de minden furcsaságukkal együtt elfogadják őket. Engem is. És igazad volt. Odaát, a régi erdőmben sose hittem volna, hogy valaha családom lehet. Most meg... -*pirulva elmosolyodott és szégyenlősen lesütötte a szemét.*
-Szerintem felesleges aggódnod érte. -*tette hozzá.* -Jó élete van, és biztos vagyok benne, hogy ha most még nem is, de előbb-utóbb ő is megtalálja majd a boldogságot. |
- Persze, persze! Ráérünk... - vágta rá, de újra felsandított az égre.
- Valahol sajnálom Lionelfet.... - kezdte hirtelen halkan.
- Ő nagyon régi unikornis, azért is a különös külső...Neki nem volt akkora szerencséje, mint nekem - nézett Lilinára kis szomorúsággal a szemében.
- Tudod, barátom, mióta a Birodalomba jöttem... |
*Felnevetett.*
-Engem nem zavarnak, de ha gondolod, mehetünk máshová. Csak adj még pár percet, kérlek, olyan jól esik most feküdni egy kicsit. Kifújom magam, aztán indulhatunk. -*felelte.* |
Michaelangelo szinte szégyenlősen mosolyodott el.
- Ne menjünk innen? Mindenféle....sirályok járnak erre.... - mormolta felpillantva. |
*Finoman elmosolyodott - finoman, de őszintén.*
-Köszönöm. -*mondta, majd puha csókot lehelt Michaelangelo arcára.* - Szeretlek. |
Lilina szemébe mélyedt, úgy, ahogy talán még soha semmibe ezelőtt.
'Furcsa.....milyen ragyogó ez a szempár....Lesz mit újra felfedeznem!'
- Megígérem..... |
*Elmosolyodott. Ebben a mosolyban nem volt semmi kényszer, semmi gúny vagy kötelesség. Tiszta volt. Tiszta és mélyről fakadó. Hosszú idő után először mosolygott ismét őszintén, szívből, boldogan.*
-Ne sajnáld, nincs mit. Én már rég megbocsátottam mindent. -*nyihogta maga elé.* -Ami az esélyt illeti, már megkaptad, még azelőtt, hogy kérted volna. De én is kérek valamit cserébe. -*felemelte a fejét, és Micha szemébe pillantott.* -Ígérd meg nekem, hogy többé soha nem löksz el magadtól... a korod, vagy bármi más efféle ostobaság miatt. Megteszed ezt érterm? |
[106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Leszállt a szigetre és végignézte Berkenye leszállását.
Könnyedén haladt párjával.
-Hmm. -*megtorpant, megértő pillantást vetett kedvesére és kissé lehajtotta a fejét.