|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.08. 15:48 - |
 -Segítség! Valaki!
*Valentine sikoltva nyargalt keresztül az erdőn, a hatalmas fenyőfák közt szlalomozva. Egy hatalmas, aljasan vigyorgó, termetéhez képes igen fürgén mozgó troll-féle teremtmény elől vágtázott, már vagy másfél órája, de nem bírta lerázni a szörnyet, és Valentine kezdett igencsak kifulladni.*
-Segítség! Segítség! -*sikoltozta a rózsaszín kanca, mindeddig hiába.* |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
Anolh lelkesen, csengő hangon felnevetett, és Büszkeüstök után vetődött.
A fenyves mélyén, valahol alattuk, a ritkás fák árnyékának minden kis szeletét kihasználva, egy nagy fekete lény lapult, és le nem vette volna a szemét a kettősről.
Elégedettnek tűnt. |
Büszkeüstök észrevette az apró, ám annál furcsább jeleket Anolhhal kapcsolatban. Jelenleg viszont ezeket elhessegette magától, hiszen hiába is jutna bármiféle következtetésre, ha a következő fél órát sem élik meg...
Ügyelt arra, hogy mindig a csikó mögött és alatt legyen, amíg kiértek a fenyők közül. Elismerőn tekintett Anolhra, aki probléma nélkül, sőt, egyenesen kitűnően kerülgette a belógó ágakat a tűlevelekkel.
- Látod ott azt a magas fenyőt? - kérdezte közelebb evezve Anolhhoz és fejével az alig pár kilóméterre levő, égbe nyújtózó mammut fenyő felé intett.
- Az a cél. Hagyj lássam, milyen gyorsan érsz oda! - hívta játékra a csikót és egy erőteljesebb szárnycsapással előre dobta magát, hogy legyen motiváció. |
Anolh vidáman nevetett egy aprót (és észre sem vette, hogy a feje mögött virágba borult egy faág), aztán egy ügyes, szinte elegáns mozdulattal szétnyitotta a szárnyait és elrugaszkodott a levegőbe.
Elképesztő méretű tollai voltak a testéhez képest kissé elnagyolt szárnyakon. Az összhatás egy kamaszé volt, akinek még fel kell nőnie egy felnőtt testhez. A mozdulatai viszont egy kiscsikóé, aki még sok-sok gyakorlásra szorul, hogy ne kelljen koncentrálnia a repülése összerendezéséért.
Pár pillanatnyi evezgetés után (hihetetlen módon a szárnyai egyáltalán nem csaptak semmiféle zajt), fel is ért a lombok szintjére, ügyesen kerülgetve a belógó ágakat.
De a pillantás, amivel Büszkeüstökre meredt, megintcsak hátborzongató volt: egy felnőtt lény kérdő pillantása volt. Mintha Anolh egy másik pegazusfajhoz tartozna, és voltaképp sokszáz éves lenne, csak épp soha-fel-nem-növő testben kellene élnie. |
Büszkeüstök elmosolyodott.
- Akkor verseny a Mamutfenyőig? - kérdezte kacéran.
- Első feladat: a fenyők fölé repülni! - rikkantotta kacagva és kedvesen előre-felfelé lökte Anolhot. |
Anolhnak kifejezetten tetszett az ölelés, és lelkesen felmosolygott a felnőttre az ígéretet hallva.
Aztán felcsillantak a pupillátlan szemek és lelkesen bólogatni kezdett.
- Igen! Tudok! |
Büszkeüstök magához ölelte Anolhot, annyira cuki volt a csikó, amit és ahogy mondott!
- Ne aggódj, nem fog senki megenni minket! - biztosította és kedvesen kisimította az arcába lógó sörényszálakat.
- Vigyázok Rád, rendben?
Közben egyre több fenyőt hagytak a hátuk mögött, ahogy lendületesen haladtak egy bizonyos irányba.
- Tudsz repülni, Anolh? |
Anolh gyorsan nemet intett.
- Nem akarom, hogy felfaljanak minket! És a szörnyek pegazust esznek!! - mondta riadtan, és megingathatatlan, nagy meggyőződéssel.
Hátranézett, amerről a hangot hallották.
- Messzire kéne menni..... |
Büszkeüstök kedvesen és kíváncsian nézett Anolhra.
- Hova máshova szeretnél menni? - kérdezett vissza. |
Anolh csodálkozva nézett fel a nagy lényre, aki terelgetni kezdte a fenyők közt.
- Nem lenne jobb elmenni? Máshova? - kérdezte vékonyka, bizonytalan hangon, töprengő arccal. |
Büszkeüstök is ugrott egyet a reccsenés hatására és utána szintén megijedt, amikor a váratlan varázs elérte. Érezte, hogy Anolh az elszabadult mágia eleresztője, de arra nem számított, amit ennek hatására érzett!
Hirtelen sokkal élesebbnek látott és érzett mindent... és sokkal elevenebbnek érzett minden növényt is maguk körül! Már-már... aggasztóan...
Jobbnak látta nem bevárni azt a valamit, bármi is legyen az, így egyik szárnyával maga mellé húzta a fiatalt és kicsit maga elé tolta.
- Arra van a Mamutfenyő! - mutatott egy bizonyos irányba másik szárnyával. - Arra kell mennünk. |
A csikó lelkesen bólogatott a kérdésekre. Nagyon nem akart egyedül maradni...
Szóra akarta nyitni a száját, hogy megkérdezze mi is az a "mamutfenyő", de nem jutott el odáig.
Valami jókorát reccsent a fenyők sűrűjében, nem túl közel, de nem is megnyugtatóan távol tőlük. A csikó azonnal odakapta a fejét, égnek meredő fülekkel, riadtan megrezzenve.
És abban a pillanatban valami hihetetlen dolog történt: ahogy a fiatalka teremtmény összerándult, aprót villant a homlokköve, és a szélrózsa minden irányában egy rezzenés áradt szét a térben a lénytől energia formájában. Egyetlen pillanatnyi varázslat volt csupán, teljesen önkéntelenül, de amit megérintett az útjában (és mindent megérintett), és amit élőnek talált, annak minden egyes sejtjén keresztülsuhant, minden egyes sejtet megremegtetve és fellobbantva egy pillanatra, mintha valami lángoló késztette volna az élet elemecskéit totális együttműködésre és egyfajta........fénylésre.
Nem volt fájdalmas varázs, de ellenállhatatlan volt, és nagyon-nagyon gyors. |
- Örülök, hogy ízlik! - válaszolta mosolyogva.
Örült, hogy sikerült egy kis érdekességgel szolgálnia a csikó felé. És annak is örült, hogy Anolh nem volt annnnyira fiatal, mint azt elsőre gondolta. Ettől függetlenül a probléma továbbra is adott volt: ki lehet ő? Miért volt egyedül? Pont itt, a fenyvesben...
Fogalma sem volt, mit kezdjen a csikóval... Biztonságba kell vigye, de... manapság igazából mi számított biztonságos helynek? Egy rövid időre elhesegette ezt a gondolatot. Most épp "szabadságon" van és ezt ki akarta élvezni! Társaságban pedig még sokkal jobb lesz!
- Az volt a tervem, mielőtt találkoztunk, hogy elmegyek a Mamutfenyőhöz, ami itt nő a fenyvesben, utána pedig megmártózom a szomszédos tóban. - mesélte Anolhnak.
- Van kedved elkísérni? |
A csikó nagyon sokmindent nem értett a felnőtt lényből. Olyan fura volt!
Az elméje kapkodása elől ide-oda tovasikló emlékei azt súgták, hogy nem ilyenek a lények.....
De....senki más nem volt itt vele. Úgyhogy arra gondolt ez a lény is lehet jó, ha fura is.
Lelkesen kinyújtotta a nyakát, és beleszaglászott a fenyőtűhalomba.
- Finom az illata! - ismételte ő is lelkesen, felmosolyogva a nagy kancára.
Aztán szépen talpra kecmergett.
Kicsit nagyobb, idősebb volt, mint azt elsőre gondolhatta volna róla a máguslény: hosszú lábai voltak, önálló járkálásra és futásra valók, nem csak az anyja körül pattogó csikók lehetetlen törékeny is végtagjai. A teste is arányosabb volt, mint egy apró csikóé, akinek még feltétlen az anyja mellett a helye.
De az biztos, hogy nem volt annyi idős, hogy egyedül legyen a fenyvesben.... |
Büszkeüstök elmosolyodott.
- Nem, én csak itt lakom. - válaszolta a csikónak.
- Szereted a fenyőket?
Kicsit odébb lépett és egyik szárnyával összekapart a földről egy adag lehullott tűlevelet. Ezek ugyan már közel sem voltak olyanok, mint élő társaik, de így is finom volt az illatuk.
Büszkeüstök az orra elé emelte és jót szippantott belőle.
- Olyan finom az illata... - sóhajtotta csukott szemmel és Anolh felé nyújtotta a szárnyát. - Kipróbálod? |
A csikó ide-oda billegetve a füleit körülnézett.
- Mi ez a hely? Te parancsolsz itt? |
Halványan elmosolyodott az utolsó szavakat hallva.
- Épp sétálni indultam. Van kedved csatlakozni? |
A csikó pillantása nagyon távolivá vált, és a szemei le is siklottak Büszkeüstök arcáról, hogy valahova a sűrűbe révedjenek.
- Nekem ilyenjeim sose voltak - mondta végül magabiztosan - Én mindig egyedül voltam....Azt hiszem....
Aztán visszanézett a nagy lényre.
- Szeretek futni és repülni. Sokat futottam régen is. Gyors vagyok. |
Büszkeüstök arcán szomorúság suhant át.
- Olyasféle nagy lények, mint én. Ők mindig veled vannak és vigyáznak rád, játszanak veled és tanítgatnak.
Szusszantott egyet.
- Mesélj nekem, miket szoktál csinálni? |
A csikó tanácstalanul nézett fel a nagy lényre.
- A...szüleid? Mi az, hogy szüleid? |
Büszkeüstök bátorítóan Anolh hátára fektette egyik szárnyát.
- Nem kell félned, vigyázok rád, amíg megtaláljuk a szüleidet. - biztosította a csikót és bíztatóan rámosolygott.
- Segíts nekem, mire emlékszel a közelmúltból? Kikkel voltál legutóbb, merre jártatok, miket csináltatok? - tette fel az újabb és újabb kérdéseket, hogy valamit megtudhasson a csikóról és hovatartozásáról. |
[453-434] [433-414] [413-394] [393-374] [373-354] [353-334] [333-314] [313-294] [293-274] [273-254] [253-234] [233-214] [213-194] [193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
-Segítség! Valaki!