|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 21:36 - |
 *Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*
|
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
Morgana jópár lélegzetvétellel később érkezett a helyszínre. A hátsóján ülve fékezett, mert túl nagy lendülettel közelített és gondolkodás nélkül elsodorta Villámfényt a fal közeléből.
- El kell tűnnünk! - kiáltott rá a másikra, közvetlen közelről, és most ő hajtotta az eriszit.
- Ha hozzáérsz, elnyel, örökre! - magyarázta annyira röviden, ahogy csak tudta és gyorsan demonstrálta is: leharapta a legközelebbi faágat és nekidobta a fekete falnak.... amiről persze az ág nem lepattant... hanem elnyelődött benne. |
Villámfénynek se kellett több! Újra berobbant a ködbe, és vad vágtában hajtotta magukat, mostmár nem kerülgetve semmit, csak szikrákkal riogatva el azokat a támadó-féle lényeket, akik közel jöttek...
és egy hatalmas, csúszós fékezéssel egyszerre csak kisiklott a ködből, és döbbenten állt meg irdatlan, fekete, élén álló magányos kőlap előtt.
Mi a csoda??? |
Morganának még szusszanni se volt ideje, Villámfény annyira gyorsan mellette termett!
- Igen, tudok - válaszolta kurtán és már előre tudta, hogy ez bizony sok-sok fájdalomba fog neki kerülni... Mindenesetre, amíg van mi fájjon... addig nincs nagy gond!
Így hát jól felszívta magát a következő hajrára. |
Villámfény leforrázva állt az árok túlsó partján. Nem volt benne biztos, hogy látott-e valaha is ehhez hasonló megmenekülést....
Valahogy.....olyan gyermetegnek tűnt a helyzet...
Megpördült, visszavágtázott a ködbe, majd óriási lendülettel újra kirobbant belőle, és hatalmas erővel nekifutott, hogy aztán szinte energialabdaként rúgja el magát az árok legszéléről, és átrepüljön fölötte, mint valami szárnyatlan pegazus...
Ledobbant Morgana mellett, és kétkedő arccal végigmérte.
- Tudsz futni? |
Morgana, ahogy meglátta a széles árkot, kínjában hangosan felnevetett.
- Ekkorát? - kérdezett vissza kissé tébolyultan. - Persze, hogy nem!
A fülei, akár egy radar, folyamatosan körbe-körbe forogtak, attól függően, hogy éppen milyen irányból hallotta a motozást a legerősebben. Továbbra sem állt szándékában vacsorává előlépni...
Minden előzmény nélkül indák kezdtek kinőni a földből, illetve lendültek le a magasból, a fákról. Morgananak se kellett több: elkapta a levegőben hozzá legközelebb lévőt, összecsomózta az egyik földből kinövővel, hogy egy másikat is ráfeszítve, akár egy csúzli, kilője magát a túloldalra!
A terv bevált, bár a másik oldalra átlendülve ugyan felborult, sziszegett egy sort és ismét talpra kecmergett. |
A köd egy rémítő fogócska színterévé változott pillanatokon belül.
Villámfény szikrái újra és újra leleplezték a támadóikat, és ők mindig el tudtak csusszanni előlük.
Míg egy jókora árokhoz nem értek.
- Ugye tudsz ugrani? - kérdezte villogó szemekkel Morganát. |
Morgana összehúzott szemekkel nézett farkasszemet Villámfénnyel, mielőtt az unikornis eltűnt volna a ködben.
Talpra vergődött, amilyen gyorsan csak tudott és követte az eriszit... ki tudja, hova? |
Kissé szórakozott lett az arckifejezése. Tudta, hogy nyert.
Egy gyors fejmozdulat - szikrák árasztották el a levegőt körös-körül - vinnyogás, hörgések, üvöltözés - de nyilvánvalóan jópár helyen még nem fogták őket körbe a vadászó alakok.
Vagy legalábbis nem eléggé.
- Talpra! - sziszegte a fekete lénynek, aztán megfordult, és beugrott a ködbe, arra, amerről a legkevesebb hang érkezett a fájó szikráztatás után. |
Morgananak nem tetszett Villámfény hozzáállása. De egy dolog biztos volt.
- Egyértelműen igen. Ezért küzdünk jelenleg is, nemde? - kérdezett vissza. |
Unottan nézett Morganára.
- Semmilyen eskü nem érdekel. Akarsz élni vagy nem? |
Morgana próbálta leplezni a döbbenetét, de... nem igazán sikerült...
- Amennyiben nem ütközik a vorstandiak esküjével - fűzte hozzá lassan, miután visszanyerte a hangját. |
Lassan közelebb sétált a fekete kancához, végig metszőn bámulva a másik szemébe.
Nem érdekelte, hogy a jelenléte, a teste közelsége miatt lassan szikrákkal megtelő levegő mennyire lehet kellemetlen a másiknak.
Belebámult Morgana arcába. És utána kimondta a rettenetet, ami valami gonosszal töltötte meg kettőjük közt a levegőt:
- Az együttműködésünk ára egy élet. Elviszlek a Szigetre, bár hiába mész oda. De amikor odaérünk, ki fogok választani egy célpontot. És te, meg...a társaid - sziszegte - segíteni fogtok az elpusztításában. |
Morgana állta az unikornis perzselő pillantását.
- Mindannyiunk életét befolyásolóan fontos, hogy eljussak oda! - válaszolta türelmetlenül. - Ha erősítés kell, megkapjuk. Ha bármi kell, megkapjuk. Bármit kérhetsz cserébe, a társaimtól megkapod. - darálta tovább és az eriszit nézte, hogy vajon eljutott-e a tudatáig, mennyire fontos dologról lehet szó, ha bármit kérhet. |
Egy pillanatra szinte felizzottak a szemei.
- Mi dolgod neked azon a helyen?! Nem vagy eriszi! - köpte rondán a szavakat a kettőjük közti levegőbe. Mintha valami átokról beszélt volna, olyan dühös és gyanakvó és elutasító volt. |
Morgana szaggatottan vette a levegőt, mert nevetése újra és újra köhögésbe fulladt. Kissé... aggasztóan festett elborult ábrázata.
- Elvezetlek egy olyan helyre, ahol olyan lényeket találsz, amilyeneket akarsz, ha elkísérsz a Rémségek Szigetére... |
Izzó, fénylő, fehér arcából különös volt a fekete szempár pillantása, ahogy egészen szárazon felelt:
- Nem akarlak megölni. A megbízóm sem akarja, hogy bárkinek ártsak. De nem is vagyok felelős érted! Vagy elvezetsz egy olyan helyre, ahol olyan lények vannak, akik a legtöbbet tudják a Birodalom mostani erőviszonyairól, vagy itthagylak. Te nem sokat tudsz, és nem veszem hasznod. Főleg nem ha ellenem fordulsz. És nem akarok magamnak problémákat.
Mögöttük lassan zizegni kezdett valami a távolban, a növények közt. Nem túl messze.....
- Sok olyan lény ebben a Birodalomban, amik soha korábban....Tudni akarom ennek az okát - tette még hozzá. |
Morgana köhögött és az oldalára fordult. Még sosem csapott bele mágikus villám és hát... jobb lett volna, ha ez úgy is marad...
Nem nagyon törődött az unikornis szavaival, kellőképpen sokkolódva volt, hogy ne tudjon megszólalni. Eddig úgy gondolta, nemigen kell félnie a másiktól, de ezekután... gyökeresen megváltozott a véleménye!
- És Neked? - válaszolt végül rekedtesen, miközben talpra kecmergett. - Mi a terved ezutánra? |
Villámfény nem várt tovább. Nem akarta megvárni a ragadozókat, akik ráleshettek a ködből, és elege lett a fekete lényből is....
Egyetlen pillanatra elképesztően sűrű, nehézkes, fojtogató lett a levegő körös-körül, rettenetes lett a csend, aztán iszonytató, pusztító erővel egyenesen rájuk csapott le egy hatalmas villám!!!
A fekete kanca hatalmasat zuhant hátra, a kötele elhamvadt, Villámfény meg izzó-fehér testtel állt ugyanott, ahol volt.
Sértetlenül.
- Mondd csak, mi volt a terved ezutánra? - kérdezte lassan a másik alak felé lépkedve, a patái előtt apró szikrákkal megtelítődő port taposva. |
Morgana nem ijedt meg az unikornis szavaitól, illetve a fenyegető elektromosságtól, ami érezhetően egyre erősebbé vált körülötte.
Villámfény utolsó szava után még jobban meghúzta a kötelet, hogy ne kaphasson egyáltalán levegőt a másik, de elájulni azonnal még ettől nem fog...
Közben kicsit kívülre figyelt... ő nem érzékelte az elvileg körülöttük bújkáló lényeket, de tény: ennél távolabb nem is kerülhetett volna attól a közegtől, ahol otthonosan érezhette magát. |
Villámfény szemei szinte gyűlölködve szűkültek össze, ahogy a hurok egyre jobban szorította. De azért félelem nélkül nézett a másik lény arcába, és haragtól elfúlóan, sziszegve válaszolt:
- Semmilyen választ nem kapsz tőlem! Csak egy választást: eldöntheted mi okozza a halálod....A ködben osonó lények - a következő pillanatban homályosan, de egyre erősödve fényleni kezdett a szarva, lassan megtelítve a levegőt az elektromosság ízével és erejével - vagy én.... |
[231-212] [211-192] [191-172] [171-152] [151-132] [131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Nautilusz békésen lépkedett a ködös erdőben. Gondolataiban elméllyedve sétált. A külvilágot teljesen kizárta elméjéből. A füleit bezárta, egyáltalán nem figyelt a külső zajokra. Így elég védtelen volt. De itt kitől kellene félnie ? Erre még a madár sem jár. Ezért nyugodtan tovább lépkedett.*