|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.31. 21:10 - |
 *Lúthien végül nem jutott le a tengerparthoz. Útban odafelé ugyanis rajtaütött egy csapatnyi ork, és Lúthiennek védekeznie kellett. Amit szívesen meg is tett volna, ha nem hordott volna a szíve alatt egy kicsiny csikót. Így viszont jobbnak látta volna menekülni... Csakhogy nem tudott. Nem volt merre. Az orkok bekerítették, és egyik irányba se tudott kitörni a gyűrűből... |
[131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
_______________________________________________________ |
Nem tudta, mi történt Sólyommal, de nem is érdekelte. Az erdőben fény villant, ő pedig eltűnt, mintha ott lett volna. |
Sólyom egy nagyobb facsoport törzsei közt leste-várta üldözőjét, amikor hihetetlen dolog történt, amitől leesett az álla: ragyogó, szemkápráztató fény lobbant fel a fák között, patadobogást hallott, majd szépséges, édes nevetést, olyat, amilyen az angyaloké lehet, vagy másvilági tündéreké......
- Nővérem! - kiáltotta egy gyönyörű, dallamos, életörömtől túláradó hang, és Sólyom úgy érezte annyira túlcsordul benne a boldogság, hogy egyszeriben táncolni és nekelni lett volna kedve!
- Elena! - felelte rá egy mélyebb, lágyabb, fátyolosabb, líraibb hang, ami végigsimított a fiatal mén lelkén, és elhitette vele, hogy a világban minden rendben van, vagy minden rendben lesz. Megindítóbb, megrázóbb volt, mint az első, de ugyanolyan hihetetlenül szép. Nem is illett ebbe a valóságba.
Aztán a ragyogás eléolvadt a valóságba, ahogy két pegazus, épp szemből érkezve, bevágtázott a facsoportja elé. Két fénylő, fehér, gyönyörű kanca állt szemben a kis téren. Mindketten egyszerre álltak meg, egyszerre hallgattak el mélységesen. Csak a szemük beszélt. Nézték, nézték egymást némán, és mintha világok története folyt volna keresztül a szemükön.
- Sajnálom - hallatszott suttogón-sóhajtón a levegőben, de egyikük szája sem látszott mozdulni. Aztán a két pegazus hirtelen előrébb lépett, senki meg nem mondhatná melyik mozdult előbb, és szinte eggyéváltak a fénylő ölelésben, amibe összeborultak.
A világban most egy pillanatra minden tökéletesnek tetszett. Vagy legalábbis Sólyom így érezte. Aztán felkiáltott, és tudta, hogy nemcsak ő, mert eddig csendes (és bizony magányos) elméje hangokkal, kiabálással, dalokkal, könnyekkel és nevetéssel lett tele, és a kék alak azt is tudta már, hogy kik állnak előtte, miért volt a masszívabb pegazus ismerős...Elbereth és Elenarya! A Fény Leányai. Igen. Nekik együtt kell lenni, és békében, vagy a létezéssel valami baj van.
Tudta már, hogy mi történt velük. Azt is tudta, hogy a játéknak ezennel vége van, mást kell majd kitaláljanak, mert sem ő, sem Light nem lesz képes elnyomni magában a végre, végre, végre újjászületett hálót és annak érzését. Úgy nem lehet bújócskázni, ha a másik fejébe látunk! Vagy legalábbis érezzük a létét, bizsergőn, élőn.
Talán Schedule és Scytia sem tudna ennek ellenállni.
Sólyom fényesen elmosolyodott, és egy pillanatig sem bánta.
Aztán elhűlve döbbent rá, hogy a két fénylény szétvált öleléséből, és őt nézik. A pillantásukat nem tudta ugyan kifürkészni, de egy pillanat alatt rettenetően zavarba jött! Ó, minek volt szemtanúja???
- Hölgyeim - lépett elő egy mély főhajtással a fák mögül - bocsássatok meg nekem! Társaimmal az erdő ezen részén időzünk egy ideje, játszunk, amit épp tudunk. A fák mögött azért álltam, mert a játékunkban veszek részt. Nem akartam nektek ártani, sem ügyeiteknek kémje lenni!
Kis csend után sem mert felnézni, de hirtelen a fény őrá is ráborult, és halk dobbanásokat hallott.
- Ha nem lennénk erisziek, akkor is tudnánk, hogy igazat szólsz, Kecses fia Sólyom! Nem kell bocsánatunkat kérned. Nem neheztelünk rád! Találkozásunknak semmiféle rejtegenivaló része nem volt, örömünk pedig túláradó volt, nem bánjuk, ha más is részese lett - dalolta egy hang neki, egyenesen a lelkébe.
Felegyenesedett, és rábámult a fénylő arcra maga előtt. Sosem látott ennél szebb arcot! Szinte már ijesztően tökéletes és gyönyörű volt. Ő lenne hát Elenarya...Elbereth ragyogása, szelídsége, fénymágiái mindig is lenyűgözték. A húga úgy tűnik még másmilyenebbre sikerült, mint amilyen a nővére. Másmilyenebbre, mint akár a Birodalom valamennyi lénye.
- Örülök....az örömötöknek - nyögte ki összeszorult torokkal. Aztán elpirult, ahogy látta a két fenséges lényt összemosolyogni.
- Érzitek...hogy Szauron is közénk tartozik? - kérdezte mélységes zavarban, óvatosan, hol az egyik, hol a másik lényt nézve meredten. Remélte nem sértő az, amire a kérdésben burkoltan célzott.
- Ó igen. Tudunk erről. Mélységesen gyalázatos lenne a lelkünben érezni a Sötétség Fiát...ha nem lenne lehetetlen! S mégis...lehetséges, és úgy tűnik Eris megint a Mágia Nagymestere, mert nem okoz sem fájdalmat, sem gyengeséget, sem bármiféle kárt bennünk ez a furcsa, természetellenes történés - mondta Elbereth, és hangja lágy zengésén kiérzett, hogy tényleg meg vannak lepődve a Sors ezen furcsa játékán.
- Eris nem először bizonyította, méltó a nevére, és hogy tud bánni a lények minden nemével - mondta komolyan Elenarya - Legalábbis eddig úgy tűnt még mindent megoldott. Ezt a lehetetlen dolgot is......
- A Boszorkányúrnő sokunkért tett már jót - mondta visszahúzódón Sólyom, mert nem értette a lények hanghordozását. Mintha nem becsülnék és tisztelnék.....Mintha kétkednének benne, vagy meg lennének lepve egy alantasabbnak gondolt lény hirtelen hatalmán és tettein. Mintha csak akadémikus vitát folytatnának valami távoli és száraz dologról.....
Megfeledkezett róla, hogy a két fénylény szinte a lelkébe lát, nem is kell nekik a háló.
- Ó Sólyom! Bár megérthetnéd! Mi igenis tiszteljük a nevelőd! A nevelőnk.....De mások vagyunk, mint te, vagy a Birodalom sok lénye. Eris legnagyobb csodája, hogy valamennyi lényével megtalálta a közös hangot, hogy mindenkivel pontosan olyanként bánik, amilyenként annak arra szüksége van. S mi a magunk módján létezünk, és a magunk módján vagyunk vele kapcsolatban. Ő megérti....hidd el! - mondta bíztatón Elbereth.
- A számomra még sok újdonságot rejt ez a világ. Szép nagy új világ! - nevette el magát andalító, mennyei hangon Elenarya - De bizakodom. Örülök neki, hogy eriszi lettem. Hogy újra a nővéremmel lehetek. És hogy egészen új szemszögből nézhetem a világot. Az erisziek nagy családja valóban....sokszínű!
- S van még mit elfelejteni. Niphredillie...... - tette hozzá szomorúan Elbereth, és Sólyom úgy érezte, mintha elvágták volna lelke húrjait....Ez a bánat mélyen megrázta az egész bensőjét! Bármit megtett volna, hogy enyhítse...Elbereth fájdalma, és persze Elenarya fájdalma is, túlságosan szörnyű volt. Olyasmi, aminek nem szabadna létezni!!
S közben teljes mértékben elfeledkezett a játékról, a többiekről, Exile-ről.... |
Nem kellett mágiát használnia ahhoz, hogy szinte nyomtalanul kövesse az unikornis ösvényét épp csak egy bokor lomb, egy két faág jelezte, hogy valaki súrolta őket - mint bármelyik erdei állat. Azonban a nyomok egy fenyves résznél abbamaradtak. Elégedtelenül rándult meg a szája, de egyéb semmit nem árult el teste. Egy pár pillanatig még vizslatta az utlsó nyomot, megvizsgálta, valóban azé-e, akinek gondolja, majd jobb ötlet híjján elkezdett visszamenni saját ösvényén, közben figyelve a környezetet, hátha nem vett-e észre patanyomokat, amik másik letérnek. |
 Ha pattanásig feszült idegei nem jelezték volna napnál világosabban, hogy valami nincs rendjén, akkor is rájött volna. Scytia morgolódása és zajos csörtetése ugyanis hiányzott az erdőből. Ez pedig azt jelentette, hogy a kanca megint megúszta a hunyóságot....
Sólyom sejtette, hogy Exile minden profizmusa ellenére sem lesz képes ráakadni sem Lightra, sem Schedule-ra. Tehát ő a célpont.
Vagány mosoly terült el a képén. Szerette a kihívásokat, és nem ma fog megijedni egy újonc kölyöktől, aki egészen okosan, tehetséggel és kiképzést használva keresheti őt!
Sólyom leírt egy tökéletes, éppcsak a varázsbélyegét kikerülő ívet, és máris üldözőből lett az üldözött: ő követte Exile-t, messzire lemarada, újra bejárva a csapásukat. Még a hempergését is megtalálta, ami miatt el kellett ismernie, hogy némi tisztelet kijár a peguninak!
Mielőtt még elbízta volna magát, tett egy kanyart egy kisebb fenyvesen át, ahol a sűrű tűlevél-szőnyeg elrejtette a nyomait, majd még egy kanyart a cserszömörcésen át, ügyelve rá, hogy mágiával elhajlítsa maga körül az ágakat, de maga mögött ezután kétszer annyira összegabalyodjanak. Élvezte a játékot! |
- Köszönöm - és már el is tűnt a növények közt. Amikor szerint senki nem látta, gondolkodóba merült: régen a gyakorlatokon mindig észrevétleneknek kellett maradniuk .... Exile-nek eleinte nehéz volt elfogadni, hogy minden egyes bújócskát egy kiadós sárpakolással kezdjen. Mint később is, ez most is kapóra jött. Keresett egy nedves földesebb részt, majd hangtalanul belemepergett.
"Szóval a bozótban..." gondolta, s lassan arra vette az irányt. Ha már elment/ek, legalább a nyoma/ik ottmaradtak, ez pedig segíthet. A növényzet túl nagy sávban volt letaposva, hogy egy személy bújt volna itt. Okosak voltak! Szét rebbentek, még mielőtt ideért volna. Az egyik azonban csíkot hagyott maga után. Biztos az unikornis ... Emellett indult el két méteres távolságban, ezt az ösvényt mindig szem előtt tartva. |
Sólyom furcsán érezte magát, ahogy Exile-t nézte. Mintha valami méltóság költözött volna nagyhirtelen az esetlen peguniba! És Scytiával ellentétben gyanúsan halkan beszélt...
- Tűnjünk el! - morrantotta hirtelen, és megpördült a hátsó lábain.
 Schedule unottan és vállvonogatva nézett az egyszarvú után.
- Mindig is tudtam, hogy bolond! - jegyezte meg Lightnak, és beolvadt az árnyékoko közé.
A fehér peguni olyasmit tett, ami az egyszerű és nagyszerű bajnokságon nyert volna, ugyanis Schedule szeme láttára lendült fel egy kisebb vágta után a lombok közé.....Ez eddig sosem jutott eszébe!
 - A bozótban voltam, innen nyugatra - mutatta szinte szepegve.
Olyan méltatlan dolog, hogy mindenki jobb, mint ő!! |
- Az ér, ha elmondod, merre bújtál el? - kérdezte hallkan, hogy ne hallják a susogó fák sem... |
Sólyom elégedetten mosolygott egy fenyő törzse mellől, a két lényt figyelve kicsit messzebbről. Sejtette, hogy ezúttal sem lesz nehéz dolga....
 - Ez igazán nem volt szép - mondta egy halk, csak félig megróvó hang oldalról. Light és Sólyom sosem vadásztak egymásra. Már csak azért sem, mert valami furcsa csodának, véletlennek vagy mágiának hála úgy összenőttek az elmúlt hónapok alatt, hogy mindig tudták mindketten hol van a másik. Hogy Light hogy került Sólyom jobb oldalára a semmiből felbukkanva, nem firtatott rejtély maradt.
- Ugyan! - horkantotta jókedvűen Sólyom.
Schedule az unikornis bal oldalán bukkant fel, ugyanolyan hangtalanul és láthatatlanul, mint Light.
- Szerintem gyönyörű húzás volt! - vigyorgott tüntetően.
- Na ugye! - mondta elégedetten Sólyom.
- Ez nem számít - sóhajtotta Light a fejét csóválva.
- Ha már számításnál tartunk, szerintetek Scytia megint kikönyörgi, hogy ne ő számítson vesztesnek, és ketten keresnek majd tovább, vagy ezúttal talán az új srác bűbája eléri, hogy megnézzük mennyire tudnak az ilyen néma leventék elrejtőzni? - gonoszkodott Schedule.
- Ssss - intette le Sólyom, aki voltaképp ugyanerre volt kíváncsi, és azért figyelte a kettőst.
- Ezt nem hiszem el! - kiáltotta, és mérgesen toporzékolt.
- Ez nem ér! Nem ér! Megijesztettek! Erről nem volt szó! - kiabálta tovább Exile-nek méltatlankodva, és közben a fákat fürkészte Sólyom után.
Nem tévedett, a dicső hármas tényleg ott figyelte őt, nem is messze, egy fenyő mellett.
|
Nem lehetett nem hallani a reccsenést. "Figyelem elterelés!" villant át az agyán. Teljesen otthon érezte magát. Nem ment egyenesen a reccsenés irányába, hanem jókora kerülővel. Nem járt erre sok állat, nem tapostak ki ösvényeket, hát nehéz volt hangtalan járni. De nem jutott messzire, valaki nagy zajjal csörtetett felé. Automatikusan lelapult, ám észbe kapott: nem gyakorlaton van. Gyorsan felállt, legfejjebb utána vágtat az illetőnek. Úgy tűnt, Scytia csak nem akar megállni. Talán nem vette észre. Exile az utolsó pillanatban ugrott hátra. Gyorsan követte, s nem tudván, hogy megszólítani, ennyit kiáltott :
- Megvagy! |
Sólyom elsuhant két bokor mögött, majd belapult egy fa mögé. Szerencséje volt: a kisebb, sekély mélyedés, amiben állt, épp láthatatlanná tette minden tekintet elől, ami a kis találkozóhelyük felől kereshette.
De tudta, hogy így ő nem lát rá a bélyegére a borókák közt....
Gondosen felemelte hát a lábát, megkereste a gallyat, amit gondosan átlépett az előbb, és lendületesen rátaposott. Az erdő csendjébe szinte belehasított a reccsenés, Sólyom pedig hangtalanul kisuhant a mélyedésből, és bevágott két fa közé, egy kisebb ösvényre, ami a sűrűben vezetett ide-oda kanyarogva.
Két másodperc múlva pedig Scytia mellett állt, aki nem vette észre a társaságot, hiszen Exile-t várta egy másik irányból "remek búvóhelyén". Egyetlen pisszenés a fiatal csődörtől, mire a hatalmas szemek felé fordultak és rémülten elkerekedtek, aztán teáskanna módjára feltört a talán előre várható sivítás a kancából, és mielőtt Sólyom rászólhatott volna, vad csörtetéssel, ész nélkül vágtázni kezdett előre.
Sólyom aprót sóhajtott, megcsóválta a fejét, és újra eltűnt a zöldben. |
Életében nem kapott puszit! Szerencse, hogy senki nem látta az arcát, amint elönti a vér, s paradicsommá válik a zavartságtól. Gyorsan legyűrte meglepődését, és vissza újra számolni kezdett.Olyan volt, mint egy szobor.
Öt perc után kinyitotta szemét, s hallkan, nesztelenül járt. Lassan lépdelt, füleire, szemére és hatodik érzékére bízta magát. |
Sólyom csak megcsóválta a fejét a választ hallva, miközben elhelyezte a saját bélyegét, aztán vágtázni kezdett a mag hangtalan, suhanó módján a fák közt, széles körben a mágikus jegy körül.
Örült volna, ha Scytia jelleme kicsit szilárdabb és becsületesebb lesz a velük töltött idő alatt, de kezdte belátni, hogy valóban csak illúzió volt részéről a vezetői szerep kis csoportjukban. Light ugyan hallgatott rá, de Scytia és Schedule inkább szórakoztak vele........Mindennel, amit tett, mondott, gondolt vagy jónak ítélt meg......
- Köszönöööm! - ujjongott vadul, és hatalmas puszit nyomott Exile arcára, mielőtt bevágtázott volna a sűrűbe.
Dark Schedule és Light akkora már eltűntek a környéken.... |
Nagyjából megértette a játék menetét.
- Akkor...leszek én a hunyó. - egyezett bele. elfordult, behunyta a szemét, és várt. Nem tudta, meddig kell számolni, de a katonák kiképzésében. Várt öt percet. |
Scytia bohókásan megrázta sörényét és amennyire csak tudta, logikusan összefoglalta a játékot:
- Ez egy bújócska, de az erdő nagy, ezért kitaláltuk, hogy hogyan legyenek az elbújók megfoghatók. Merthát meg is kell fognod azt, akit meglátsz, ha te vagy a hunyó vagy fogó. Vagy mi....Szóval mindenki, aki berohan az erdőbe, csinál egy kisebb, egyszerű varázsbélyeget valahová, valami nem túl feltűnő, de nem is teljesen eldugott helyre. Aztán azt úgymond "meg kell védeni", vagyis annyival annál senki nem mehet messzebb, hogy a mágiáját ne lássa és érezze. Nem ér a varázsbélyeget túl sokáig sehol se letenni vagy eltüntetni, ha a fogó közel ér, és máshol letenni újra!!! A hunyó igazi célja tehát megfogni a többieket. Ebben segítség neki, ha kiszúrja a varázsbélyeget, hiszen onnan már tudja, hogy nagyon messe nem lehet a zsákmány! - kacsintott.
- Az igazi trükk az elbújóknak ilyen kisebb terekben elrejtőzni, annyira, hogy a hunyó végül csak továbbmenjen mást keresni. A varázsbélyeget felhasználni nem ér az elbújtak ellen. Nem lehet azokkal fürkészvarázst indítani a hunyónak. Viszont ha a varázsbélyeg halvány, tehát kiderül a csalás, hogy a bujkáló messzebbre ment, akkor ér! Akkor még azt is lehet, hogy a csaló rögtön hunyó lesz, vagy segíteni kell a hunyónak megkeresni a többieket. Így persze két hunyó miatt izgalmas lesz a többieknek elbújni! - nevette egyre izgatottabban Scytia.
- Na, szóval leszel hunyó??
Flegmán, lekezelőn közbeszólt.
- A legfontosabbat hagytad ki, mint mindig, Szivárvány Szépség!
- Na ugyan mit?! - szájalt vissza a rózsaszín árnyalatot is tarkaságába felveő megszólított.
- Hogy mindenki olyan varázst használ fel, amilyet csak akar, hogy elbújjon. Támadni nem ér. Minden más megengedett.
- Hoppá.....tényleg - vörösödött el kínos mosollyal Scytia. |
- És mik a szabályok? - kérdezte vegyes értetlenséggel és kiváncsisággal. |
Sólyom egy pillanatra elégedetlenül elfintorodott, de nemcsak Light jelenléte miatt bólintott végül nyugodtan Exile-nek.
- Addig maradsz velünk, amíg akarsz. Elég szabadon járunk, vándorlunk, tehát nem hiszem, hogy baj lehetne a jelenlétedből. Vigyázz az elemeiddel, mi itt csak eggyel-eggyel rendelkezünk, és nem is ellentétesekkel! - mondta még figyelmeztetőn, aztán ügetni kezdett a fák között.
- Scytia! Te vagy a következő! - csattant még egyszer szigorúan a hangja.
Rámosolygott Exile-re, és bátyja után sietett.
Scytia elégedetlenül, magas, fülsértő hangon Sólyom után nyerített, aztán nyafogni kezdett:
- Nem akarok fogó lenni! Mindig mindenki hamar észrevesz! Ez nem fair!
Reménykedve tűnt fel neki, hogy Exile nem ment el.
- Szeretnél fogó lenni? - csillantak fel a szemei. |
Noha nem vette rossz néven az élt, hálás volt Lightnak, hogy próbálta enyhíteni. Szimpatikus volt neki.
- Az elemem egyszerre Tűz és Víz. - mondta tárgyilagosan, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Meghatározhatatlan ideig. - felelt a másik kérdésre. |
Csodák csodájára Sólyom képes volt elsőként válaszolni!
- Nos, ha már ittmaradsz velünk, szeretném tudni az elemed. Lehetnek játékok, amikben nem vehetsz részt! És szeretném tudni meddig maradsz - furcsa él volt a hangjában, és gyanakvás a szemeiben, ahogy az utolsó kérdést feltette.
Light ügyelt rá, hogy ezúttal Scytia ne szólaljon meg, de komoly pillantásával mégis valahogy bíztatást sugallt az idegen peguninak. Sólyom nem vehette észre, hiszen Light mögéje került, de mintha a fehér lény még biccentett is volna, hogy nem kell tartani testvérétől. |
Exile a szavakat mélyen emlékezetébe véste örök időkre. Balareio már így is sokat tett érte, így illendőnek találta, hogy a katonák legtisztelettudóbb meghaljjlásával köszönjön el tőle: bal melső lába letérdelt, míg a jobb maradt patán a fej mellett, megidézte tűz szárnyát , ami egész felső teste felé emelkedett evező tollakkal fölfele. Addig maradt így, amíg hallotta mestere vágtáját, nem érdekelve, hogy néznek rá a többiek. Aztán felállt, majd a többiekhez lépett. Megint kínos csönd borult rá, hiszen nem tudja, elfogadták-e a csatlakozását. A katonsáágnál csak "igenekhez" és "nemekhez" szokott. Ez a "Hurrá" abszolút kínai volt neki... |
[131-112] [111-92] [91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lúthien végül nem jutott le a tengerparthoz. Útban odafelé ugyanis rajtaütött egy csapatnyi ork, és Lúthiennek védekeznie kellett. Amit szívesen meg is tett volna, ha nem hordott volna a szíve alatt egy kicsiny csikót. Így viszont jobbnak látta volna menekülni... Csakhogy nem tudott. Nem volt merre. Az orkok bekerítették, és egyik irányba se tudott kitörni a gyűrűből...
Ha pattanásig feszült idegei nem jelezték volna napnál világosabban, hogy valami nincs rendjén, akkor is rájött volna. Scytia morgolódása és zajos csörtetése ugyanis hiányzott az erdőből. Ez pedig azt jelentette, hogy a kanca megint megúszta a hunyóságot....
Schedule unottan és vállvonogatva nézett az egyszarvú után.
- A bozótban voltam, innen nyugatra - mutatta szinte szepegve.
- Ez igazán nem volt szép - mondta egy halk, csak félig megróvó hang oldalról. Light és Sólyom sosem vadásztak egymásra. Már csak azért sem, mert valami furcsa csodának, véletlennek vagy mágiának hála úgy összenőttek az elmúlt hónapok alatt, hogy mindig tudták mindketten hol van a másik. Hogy Light hogy került Sólyom jobb oldalára a semmiből felbukkanva, nem firtatott rejtély maradt.