|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.23. 20:29 - |
 Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.
És Ő egyébként sem félt a sötétben. Csak unatkozott.
'Bár jönne valaki! Még Mirautnak is örülnék, padig mi csak nagyritkán találkozunk és akkor is harc a vége...Már amikor nem kell valami világmegmentő akciójában vigyáznom rá és szövetkeznem vele.' |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Igazat kellett adjon Kárhozatnak. Semmi értelme a múlton, és másokon rágódnia. Azokon valóban nem változtathatott. Ellenben a jövőn, pontosan a jelenben alakíthatott!
Megrázta a fejét, nagyot horkantott és dobbantott, majd sokkal könnyebb lélekkel, szinte vigyorogva a másik lény után vetette magát. |
Kárhozat jó darabig csaknem faarccal figyelte a másik fiatal lényt. Milyen hasonlóak és mégis milyen különbözőek ők ketten....
- Tudod - kezdte végül, és szokatlanul szelíd és érzelemteli volt a hangja - én majdhogynem csak félig vagyok eriszi, félig pedig semmi sem. Igaz, ezt én is kértem. És javarészt nem mások döntése volt a társaim közül, egyedül Erisé és az enyém. Tartottam attól, hogy a múltam miatt megítélnének és félnének tőlem, ezt pedig nem akartam. És jól is esett az egyedüllét.
Halkan horkantott és kicsit befelé figyelt.
- Ma már nem tudom megmondani, hogy mennyire határoz meg engem az, aminek születtem. Hogy mások miképp vélekednek rólam a múltam miatt. De azt tudom, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy az életem az enyém legyen. És a tetteim beszéljenek rólam...az én...vérvonalam helyett. Ki tudja? Egy nap talán elérem a célom. Most nincs okom panaszra. Szabad vagyok. És amit elértem, mióta eriszi vagyok, az elégedetté tesz.
Zenitre nézett és úgy folytatta:
- Sokaknak ennyi sem jut ki. Én örülhetek. Szabad vagyok.
Egy darabig rágódott, hogy folytassa-e, de végül kimondta, amit még gondolt:
- Nem hiszem, hogy nagyon törődnöd kellene azzal, hogy a társaid akkor így döntöttek rólad és erről a tollról. Talán ma már másképp döntenének. De egyébként sem élheted úgy az életed, hogy a mások szemében mérd le az értéked. Ez a luxus...neked és nekem...nem jár. Nekünk egyedül kell eldönteni, hogy mennyit érünk. Ki foghatná fel az életünk milyenségét, aki nem ment át mindazon, amin mi? Ki tudhatja, hogy mi lakik bennünk? Senki. Nem érthetik, hogy milyen....
Kárhozat a messzeségbe nézett.
- Nem várhatod egész életedben, hogy elfogadjanak. Sohase leszel olyan, mint a többi lény. Sóvároghatsz átlagos életre, egy múltra, ami nem a tiéd, de ezzel legfeljebb csak magadat gyötröd. Helyette megpróbálhatnád kihozni a legjobbat abból, ami jutott! Lépj tovább, Zenit! És elégedj meg azzal, mikor elérhetsz valamit jót. Mert dönthettél, hogy megtehesd ezt!
Végül kiült egy kaján vigyor az arcára, ahogy lassan elléptetett a peguni előtt, és a ritkás farok pár szála arcon legyintette a pegunit:
- Azért csakhogy tudd....A megmaradt nevelők Simbelmyne Birodalmában való igaz, hogy egyenrangú félként kezelik a lényeiket. Egymással és önmagukkal is egyenrangú félként! De igenis jogukban áll, elvégre ők a nevelők, némelykor önállóan dönteni, akár valamennyi lényük véleményétől eltérve...A te szárnyadban pedig jól láthatóan ott a pávatoll! Bár ez nem hinném, hogy akkora öröm, ha ezidáig valamennyi birtokosa nyom nélkül eltűnt - mostmár szinte tapintható volt valamiféle kaján jókedv bugyborgása a hangjában, és hirtelen átváltott vágtába, bár egyelőre csaknem egyhelyben táncikált.
- Na, jössz? - lódult meg a fekete mélységbe, csillogó szemeit elemelve a másikról. |
Bár nagyon nehezére esett, de végül elszakította figyelmét a tollról és Kárhozat felé figyelt.
- Nekik mindig is volt ilyenük. De kevesen voltak, akik elnyerték azt a megtiszteltetést, hogy kaptak egy ilyen pávatollat az Úrnőnktől. Ki kellett ezt vívni valamivel, egy tettel, amivel önmagát háttérbe helyezve a lény a többiekért tett meg hősöket meghazudtoló dolgokat. Ez sosem csatában szerzett elismerés, az túlságosan felfedné a kilétüket. Szinte mindig a háttérben meghúzódó, sokak által ismeretlen dolgok, tudás, vagy személy, lény védelme, valaminek az elkötelezett híve. - miközben beszélt, teljesen átszellemült.
Egy rövid ideig hallgatott, majd összeszorította a szemeit és homlokán mély barázdák jelentek meg. Kezdeti meglepődése és öröme kezdett elszállni.
- Közösen állapodtak meg, hogy én sosem kapok ilyet. - szólalt meg ismét. Hangja keserűen csengett. Maga elé emelte a korábban oly' nagyon áhított tollat.
- Ott voltak, sokan közülük, el is mondták, hogy miért: túl veszélyes, túl kockázatos, túlságosan sebezhetővé és kiszolgáltatottá tenném őket, hangzott egymás után a sok-sok kifogás.
Kínjában felnevetett, miközben könnyek szöktek a szemébe.
- Csak ketten nem szólaltak meg azon az éjjelen.
Szemeit ismét kinyitotta és Kárhozatra emelte.
- Az Úrnő egyébként sem túl beszédes.
Élénken éltek benne az emlékek, mintha csak tegnap lettek volna.
- Akkor láttam utoljára Üstököst. Nem mondott semmit. Csak nézett, egyre csak nézett. Nem bírtam állni a tekintetét, annyira... benne volt minden. - Zenit hangja teljesen elhalkult, mintha csak magának mondta volna mindezt. Aztán egyre jobban belehergelte magát, a végén már egyenesen ordított.
- De akkor, ott, nem értettem. Dühös voltam mindegyikükre! Úgy éreztem, elárultak, amiért annyi minden után továbbra sem bíznak bennem!
Elhallgatott, próbálta fékezni indulatait. Az emlékeit a háttérbe sodorta és Kárhozat további kérdéseire koncentrált.
- Pont ezért, amit az előbb elmondtam, nem tudom, miért van rajtam ez a toll. Úgy ítélkeztek, hogy nekem nem jár. Pontosan ezért nem is tudom pontosan, hogyan lehet, kell használni, és hogy pontosan mi a szerepe. Addig nem mondtak semmi konkrétat, amíg közösen el nem döntötték, mi legyen. Minden, amit tudok, az annyi, hogy ennek a segítségével, valahogyan kapcsolatot lehet teremteni az Úrnővel. |
- Várjunk csak.... - szűkültek össze a szemei.
- Azelőtt tűnt fel rajtuk a......jel, hogy eltűntek, vagy a vorstandiak egy csoportjának mindig is volt ilyen tolla?! Te nem tudod hogy került rád a tiéd? Van ennek a jelnek a vorstandiak közt valami jelentése? Ismered te valahonnét? - záporoztak a kérdések őrült iramban. |
Zenit szinte sértetten mordult fel.
- Sámánszekta?! - prüszkölte, miközben szárnyát visszafordította maga felé és végigszimatolta a különleges tollat.
- Ha tudni akarod, ilyen tolla csak néhány vorstandinak van. Pontosan azoknak volt ilyen, akik eltűntek. |
Kárhozatnak nem tetszett az, amit Zenit mondott. Eris a befogadásakor hatalmas szabadságot adott neki. Azt tehetett, amit csak akart, egyedül, mehetett, ahova akart, csak néha tartsa rajta fél szemét a Sötétségen. Kárhozat, a múltja miatt, élt is a lehetőséggel, és szinte leválasztotta magát az eriszi hálóról.
Azt nagyon sokáig érzékelte az elméje hátsó zugában folyton zizgő halk "hangoknak" hála, hogy mindenki él és nagyjából minden rendben. Amennyire erisziek közt lehet.
Aztán elkezdődtek a furcsaságok....És sokszor már ha akart se tudott elérni senkit!
Aztán elő kellett már lépnie a rejtekéből, annyira aggódott, és őrült módon próbált mindent, amit tudott, rendbe hozni. Csakhogy ez nem volt elég. Erisziek és tájak tűntek el időről-időre, mígnem idegborzoló csendfoltok vegyültek a korábbi zizgő hangzavarba.....
Kárhozat keveset tudott a Lelkek Kövéről. Eris tiszteletben tartotta, hogy ezzel nem kíván foglalkozni, és emiatt nem is osztott meg vele erről sokat. Eddig örült ennek....Mostmár határozottan nem!
Vajon a nevelője is bajban lenne? Jó ideje nem tudta elérni. Az utolsó hangzavarban, mielőtt a teljes csend rátelepült volna az elméjére, még azt hallotta, hogy más se éri el, de nincs baja...Mi lehet az igazság most?
Egyáltalán...Mennyi idő telhetett el, míg kábultak voltak?
- Akkor is, ha nincs egyetlen tudatos akarat a történtek mögött, ha az egész Birodalom érintett, mindnyájan bajban vagyunk - mondta halkan, amíg az orra előtt homályló tollat nézte.
- Egy réges-régi, immáron alighanem kihalt sámánszektánál láttam hasonlót mintákat tetoválások formájában - mondta végül szárazon - Mi ez? |
Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kezdő óvodás. Valóban, ennyit azért igazán feltételezhetett volna Kárhozatról...
Nem tetszettek neki az unikornis utolsó szavai. Határozottan meg is rázta a fejét.
- Lehet, csak azért merem olyan határozottan állítani, hogy nem, mert csak nemrég tértem magamhoz. Ha minden mögött egyvalaki állna, annak szerintem konkrét nyoma kellene legyen. A véletlenek pedig nem számítanak annak. Szisztematikus lépések, amik valahova, valami felé vezetnek.
Aprót sóhajtott, mielőtt az utolsó mondatba kezdett.
- Ha viszont ez a dolog beigazolódik... - Kárhozatra emelte tekintetét - akkor nagy bajban leszünk...
Egy ideig elmerengett magában. Hogy is jutottak ide?
Nem tudta, hogy az eriszi mennyit tudhat. Valójában azt se tudta, ő maga mennyit tud. Aztán egyszer csak beszélni kezdett.
- Azt mindannyian tudjuk, hogy a BoszorkányÚrnő visszahozatala nagy erőfeszítésekbe került. A dolog sokszorosan összetett, a Lelkek köve miatt is. De tudomásom szerint minden jól alakult, vagyis úgy, ahogy eredetileg is el volt tervezve. Viszont a mai napig nem került meg minden hiányzó darab és én nem tudok semmit azokról sem, akik ezt a küldetést eredetileg kapták.
Itt elhallgatott, szemmel láthatóan megrázta az, amit mondani készült. Az első szavakat csak nagy nehezen tudta kipréselni magából.
- Aztán Üstökös eltűnt, ő kezdte a sort. Váratlanul történt. Nekem Jövőtváró mesélte, mert ő volt vele akkor. Csak annyit mondott, hogy annyira gyorsan történt minden, hogy akkor fel se tudta fogni, egy szót se tudott kiejteni a száján. Üstökös előtt megjelent egy portál, ő pedig gondolkodás nélkül belevetette magát. Ezt követően, ugyanígy tűnt el Csodaszarv, Fátum, Resurrect, Nemesis, Weird és ki tudja még hányan, akikről nem is tudunk.
Beszéd közben egyre jobban felelevenedtek a történések. Jobban emlékezett, mintha hosszú álomból ébredne a memóriája. Pont ugyanúgy, mint a mágiája.
- Nem tudjuk, ez miért történhetett. És azok, akik ezt értelmezhetnék, nos... pont azok tűntek el. Ez kicsit aggasztó.
Szemei felcsillantak, ahogy hirtelen eszébe jutott még valami.
- Ezután, nem sokkal, elcsíptem egy halk beszélgetést a Főhadiszálláson. Sajnos nem értettem minden szót, és nem ismertem fel, kik között zajlott a párbeszéd, de nagyon belemerülten magyaráztak egymásnak valami erő-egyensúlyról és hogy ez, vagy ennek a hiánya, vagy nem is tudom, hatással lesz mindenre, meg mindenkire.
Kicsit hallgatott, kutatott az elméjében. Lassan elkezdte ingatni a fejét.
- Nem emlékszem, mi történt ezután. Mintha elvágták volna a történéseket, csak feketeség, semmi. Nem emlékszem semmire. Lehetséges, hogy ezután kerültünk ide?
Pillantása a szárnyára tévedt és elkezdte ráncolni a homlokát. Volt ott egy apró pötty, az egyik toll töve, ami nem úgy festett, mint korábban. Kibontogatta szárnyát és alaposabban szemügyre vette azt a bizonyos tollat. Beletelt egy kis időbe, mire felismerte a mintázatot rajta, annyira sötétszürke volt, szinte fekete. Szemei először elképedésében elkerekedtek, csak hápogni tudott. Aztán egyenesen Kárhozat arcába tolta szárnyát és másik szárnyával arra az egy tollra mutatott.
- Ilyenem nekem eddig nem volt - suttogta, mintha valami hatalmas titkot árulna éppen el és szinte megszállottan bámulta a különleges, de aggasztóan fényevesztett tollat. |
Biccentett.
- Ha szükségünk lenne ilyesmire. De jó ideje egyedül vagyunk. Amióta felébredtem, te vagy az egyetlen közel és távol, akit bármilyen érzékem jelez. És itt, a Sötétségben, nem túl könnyű elbújni előlem - villant meg különösen a szeme. Mintha egy másik lény is élne Kárhozatban. Egy veszedelmes, rettenetes lény.
Sóhajtott egyet.
- Zenit, akármi is történik a Birodalommal, tudnom kell, amit tudsz. Vagy sejtesz - mondta higgadt, szelídebb, és valamiképp fáradt hangon - Van bármi is, akármi, akárcsak egy őrült apróság, ami azt súgja neked, hogy minden mostani, zűrzavaros dolog összefügg....és egy tudatos és akaratos...valami állhat mögötte? |
Zenit elmélázva figyelte a fölöttük kavargó valamit. Aztán egyik pillanatról a másikra, szarvából előbújt egy apró csillaghoz hasonlatos dolog. Az apró varázs egy ideig csak a szarva hegyén egyensúlyozott, majd hihetetlen sebességgel felszökkent a sötét kavargásba és millió darabra aprította a korábban egybefüggő sejtelmet.
Zenit ezután Kárhozatra pillantott.
- Egy gyors és alapos felderítés, pontos helyzetfelmérés szemontjából úgy vélem, kifejezetten a hasznunkra válhatna.
Alighogy kimondta az utolsó szót, a fejük fölül, mintegy varázsütésre, szétszéledt a varázs, mintha sosem lett volna ott. |
Kárhozat szemügyre vette a másik lényt, aprót biccentett, majd tűnődő arckifejezéssel felfelé fordította a fejét.
- Ezzel mik a terveid? - kérdezte semleges hangon, a diszkrét viharfelhőként felettük kavargó paplanra értve a kérdést.
Ha már ő létrehozta, csináljon is vele valamit a peguni! |
Mindaddig meredten bámult Kárhozatra, amíg az unikornis varázsolni nem kezdett.
Lehunyt szemekkel állt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és pont egy rövid sziesztához készülődne. A látszat persze csalt. Szemeit lehunyta, hogy kizárólag csak az érzékeire hagyatkozzon: érezni akarta, ami körülötte történt, nem pedig látni.
Úgy tűnt számára, mintha percek teltek volna el anélkül, hogy bármi történt volna. Semmit sem érzett. Már épp majdnem kifakadt, amikor villámcsapásként hatott rá a felismerés, hogy mindjárt nagy bajba fog kerülni, ha nem vigyáz! Ezzel egy időben szőre besötétült és mintha egyszerre minden kitisztult, kivilágosodott volna: érzett mindent maga körül!
A felismerés eltartott egy ideig, így a csáp már majdnem elérte a lábát, amikor Zenit toppantott egyet patájával. A csáp először megmerevedett, majd szertefoszlott.
Zenit összehajtogatta szárnyait és Kárhozatra emelte tekintetét.
- Köszönöm, így azért mégiscsak más érzés. |
Egy pillanatig még értetlenül meredt a pegunira, majd a talajra pillantott, és aprót intett különleges szarvával. Éppcsak egy finom, jelzésértékű fejbiccentés volt, de a talaj összefonódott a Sötétség mágiáival, és egy finom, ujjnyi vastag csápként Zenit bal csánkja felé lódult, hogy rátekeredjen.
Azt már persze nem jelezte fejbiccentéssel, hogy közben jókora adag varázst sűrített össze éjfekete paplanná a fejük felett, hogy amint a másik figyelme elterelődik, elkapja, és lesúlyozva megbénítsa a másik szárnyait..... |
Megrázta magát, behunyta a szemeit, és koncentrált. Eltelt néhány perc, és a homlokán mély ráncok rajzolódtak ki.
Aztán mintha mindvégig benn tartotta volna a levegőt, egyszerre nagyot prüszkölt.
- Ez egy nagy semmi! - tört ki belőle, majdnem hisztérikusan. - Nem érzek semmit a mágiából!
Értetlenül toporzékolt és pattogósan körbeügette Kárhozatot. Aztán megállt, szétbontogatta a szárnyait, megszemlélte őket, és felkavarta velük a levegőt maga körül.
Fejcsóválva az unikornisra emelte tekintétét.
- Támadj meg. - szólította fel az eriszit. Látva annak értetlen arcát, szárnyait maga elé-mellé emelte, mintha pajzsként akarná használni őket.
- Rajta, támadj meg! |
Egy pillanatig megütődve bámult a nevető Zeintre, aztán hirtelen ő is elvigyorodott, élesen és kajánul.
- Látom, nagyon jól megy nekünk a nem belegondolás! - egy pillanatig hallgatott - Másnak képzeltelek! - bökte ki.
Körülnézett a vidéken.
- Nem érzem, hogy bárki lenne itt rajtunk kívül - vallotta be - Teljesen kihaltnak érzem a környéket. És a Sötétségben elég komoly kihívás becsapni engem....Te mit érzel? |
Jóságosan rámosolygott Kárhozatra. Bár ő maga szeretett inkább felkészülni a dolgokra, valahol egyet értett az unikornissal.
- Ha már a kérdéseknél tartunk: szerinted bölcs dolog nekünk egy úton járnunk, vagy inkább szét kellene váljunk? Csak mert ha esetleg mégis belegondolunk, hogy nem véletlenül kerültünk ide... és azt mernénk feltételezni, hogy kellünk... valakinek, akkor botor dolog lenne azon az úton járni, amit kikövezett előttünk. Ugyanakkor ha különválunk, mindenképpen csökkennek az esélyeink, és úgy is pórul járhatunk - mondandója végére érve kicsit úgy érezte magát, mint aki belekeveredett saját összeesküvéselméletébe.
- De még szerencse, hogy inkább nem gondolunk bele ebbe az egészbe! - tört fel belőle a nevetés. |
Csendben figyelte Zenitet, míg az járatta valamin az agyát. Az viszont, amit végül mondott, meglepte.
- Ami azt illeti, a következő kérdésem az lett volna, hogy van-e ötleted rá kinek lehetett fontos minket kettőnket idehozni. Vagy miért! Szerintem sem véletlen az ittlétünk. Különösen a miénk.
Megrázta a sörényét.
- Félek attól, amire jutok, ha ezt a kérdést komolyan átgondolom.... |
Gondterhelt homlokán egyre több és több ránc jelent meg, ahogy hallgatta Kárhozat szavait.
Eszébe jutottak a barátai, a társai, mindenki, akihez közel állt. Legszívesebben addig vágtatott volna, amíg mindenkit el nem ér és meg nem győződik róla, hogy épségben vannak. Izmai megfeszültek, ahogy erre gondolt, máris indulni akart, de sikerült lehűtenie magát. Türelemmel kell lennie, és bíznia kell a többiekben. Üstökös biztos vigyáz mindenkire, rá is tudott vigyázni, habár elég gyakran megtett mindent, hogy megnehezítse a peguni dolgát. Erre a gondolatra halványan elmosolyodott, és eddig kissé lógatva tartott fejét felemelte. Mélyet szívott a levegőből, és nem titkolva élvezte, ahogy a hol utált, rettegett, hol pedig imádott sötétség levegőjének tipikus aromáit a tüdejébe szívta.
- Mit gondolsz, mit kellene most tennünk? - kérdezte sorstársát. Felpillantott a sötét égboltra.
- Én hiszem, hogy a dolgok okkal történnek, éppen ezért nem gondolom, hogy a véletlen műve lenne az, hogy pont mi ketten kerültünk ide. |
Kárhozat is megborzongott, ahogy a választ végighallgatta, és látta, hogy Zenitet mennyire megviseli az, amit közölt vele. De talán jobb így, hogy tudja....A színváltást meglepetten figyelte, de nem említette meg külön. Van épp elég bajuk.
- Jónéhány hónapja hatalmas káosz nyelte el odakinn Simbelmyne-t, Zenit - kezdte higgadtan - A mágiánkkal történt valami. Nem lények csinálták, vagy legalábbis mi nem hisszük. Ehhez senkinek sincs elég ereje! Az egész Birodalm mibenléte...változott meg. Valahogyan. Mintha a közös varázs, ami alkotta az otthonunkat, mérhetetlenül meggyengült volna.
Elbizonytalanodott. Annyi mindent nem ért ő maga sem!
- Tudod, szabálytalan, veszélyes dolgok kezdődtek: a vidékek megváltoztak, különös viharok támadtak, amire senki sem tudott hatni, egyes tájak eltűntek, mások vándorolni kezdtek, hogy alig lehet rájuk akadni! A növények is változni kezdtek, hol elvadultak, hol kipusztultak. És a lények!! Annyi lény van, aki félig-meddig őrültnek tűnik most - mondta szomorúan.
- A határok meggyengültek, és számtalan idegen, új lény hurcolkodott be a Birodalomba. Sokan közülük veszélyesek....
Megrázta a fejét, ritkás sörénye ide-oda repült a nyakán.
- Rengeteg lény eltűnt, jobb ha tőlem tudod. Sokuk azóta se került elő, és akik keresték őket, szintén eltűntek...Andurya is ezek közé tartozik most az eriszi köztudatban.
Zenit szemébe nézett, és a fáradt, nekikeseredett, félelemmel teli pillantás mindent elmondott.
- A Sötétség Birodalma teljesen tiltott vidék lett. El sem tudtuk képzelni, hogy ha odakinn annyi minden történt, akkor itt mi várhat ránk...Hát senkit se engedtünk ide...Nekünk se lenne szabad itt lennünk...
- És én sem tudom pontosan, hogy mióta lehetek itt.... - lehelte még, és próbált küzdeni a kétségbeesés ellen. |
Zenit egészen lassan emelte tekintetét Kárhozatra. Mit mondott? MIT?
- Hó... hónapok óta? - nyögte ki hitetlenkedve, elhaló hangon. A hideg futkosott a hátán, egyszerűen nem akarta elhinni, amit hall! Hogy hónapok óta?! És ő addig mégis mit csinált? Hol volt? Hol nem volt? Miért nem volt ott, ahol kellett lennie? És mégis miért nem emlékszik SEMMIRE?!?!
Ahogy pattanásig feszültek az idegei, a hideg, vagy inkább az ideg futkosott a hátán. Minden egyes szőrszára hol égnek állt, hol lelapult. Ő maga észre se vette, hogy minden váltáskor a szőrszíne is megváltozik: hol éjsötét lett, hol pedig ragyogó fehér.
- Mit értessz káosz alatt? - próbálta összeszedni gondolatait. - Mit jelentsen az, hogy elvesztek?
Kárhozat kérdésére egyértelműnek tűnt a válasz:
- Azóta vagyok itt, hogy Andurya eltűnt. Nem voltam azóta sehol máshol. Legalábbis... nem emlékszem. - tette hozzá félszegen, alig hallhatóan. |
Nyugtalanul vizslatta Zenitet. Elmondja vagy sem??
- Zenit...Azt hiszem jobb, ha tudod, hogy Andurya hónapok óta eltűnt a hálóból. Tudom, hogy voltak, akik keresték, még Maud is...De nyomát sem lelték a keresők. Aztán jött a káosz, és azt hiszem ez véget vetett a keresésnek. Vagy a keresők is elvesztek.
- Messze voltam a Sötétségtől. Nagyon messze. Nem is lenne szabad itt lennem. Nem tudom hogy kerülhettem ide, nem emékszem semmire - mondta halkabban, a Sötétségbe fúrva pillantását.
- Van fogalmad arról...hogy mióta lehetsz itt? - kérdezte csendesen. |
[239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Maud unottan baktatott. A sötétben elég egyoldalú volt a látvány....A szarvával nem világított, mert ez egyfelől veszélyes lett volna, hiszen magánál sokal erősebb ősi ragadozók bukkanhattak volna rá, másfelől felesleges energiapazarlás is, hiszen a mágikus lények hat-hét-nyolc érzéke közül legalább párral tökéletesen érzékelt maga körül mindent.