|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.13. 23:45 - |
 Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Érezte a hatalmat, ami rátelepedett, érezte, hogy egy olyan helyre került, ami már nem az övé, de valaha egyenest az otthona volt.
'A Félelem' Az Örök Rettegés országa!'
Szétterjesztette hatalmas szárnyait és sodortatta magát az alig rezdülő, mások számára talán fojtogató szellővel. Közben gondolatai visszaszálltak egy egész élettel ezelőttre.
Itt született, egy északi pusztán, ahol a szülei remélték, hogy békésen nőhet fel. Itt mesélték neki a Félelem (ez volt a bennélők számára az ország neve) történetét és sok más történetet is. A szülei bölcselők voltak, kiváló nevelők és a lehető legbölcsebbre akarták nevelni. Itt vagy ésszel, vagy páratlan erővel lehetett csak boldogulni. Az észt a szüleitől megkapta. Egy eltévedés folyamán pedig találkozott az egyik legbölcsebb (külvilágból származó) lénnyel, akit valaha is látott, aki valamiért tanítójává szegődött. Ez a lény végül az erejét is fejleszteni kezdte, míg végül a tökélyre fejlődött. A Félelem ekkor mérte rá az első csapást. A kapott mágiával rátalált a szüleire. De ezek után már csak elkeserítően kevés idő jutott nekik. A támadókat egy másik hatalom küldte, aki Izabót akarta magának. A szülei minden erejüket bevetve védték meg, és mágiával taszították őt el olyan messzire, amennyire csak bírták.
Hosszú út után visszakerült a mesteréhez, aki tovább nevelte.
De a támadók beérték és újabb csata jött. A mestere elsöpörte a gyilkosokat, így a közben elzárt Izabó későn érkezett a harchoz. Az utolsó támadó halálos sebet tépett mentorába. Ő Izabó szárnyai közt halt meg, de előtte átadta az utolsó dolgot, amit Izabó kiérdemelt és amit még megkaphatott: a kivezető utat.
És Izabó kijutott, sokáig élt a fényben és sokra is vitte. Aztán a Félelem idővel a múltjává vált és nem kísértette őt tovább, még akkor sem, mikor meghallotta, hogy a Félelem immár ezen világ elérhető része. Bár minden értelmes lény messze elkerülte...
És most újra itt volt. De már nem félt.
'Vajon tudja rajtam kívül bárki, hogy miért is ilyen rettenetes hely ez az ország? Vagy már csak én tudom az Igaz Történetet?'
Ezen töprengett, míg megérkezett a különös és hihetetlen lényektől nyüzsgő fővárosba. Leszállt és elindult, hogy tegyen egy sétát a múltban. Annak is egy gyűlölt és alig ismert pontján, hisz születése után nemsokkal a szülei örökre elhagyták a fővárost. |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- |
*Türelmesen állt egyik lábáról a másikra.
A hirtelen ötlet meglepte, de nem akart annak a megmagyarázásával időt elvesztegetni, így csak szétbontogatta szárnyait.*
- Akkor hát lássuk. - *mondta és a levegőbe emelkedett.* |
Izabó épp válaszolni akart Hektornak, hogy ugyan mégis hogyan folytassák, ha egyetlen ötlete sem maradt, mikor Crollion rá nagyon nem jellemző módon vakkantott egyet.
A kanca felé fordult, és kérdőn pillantott a fénylő szemekbe.
 Crollion hatalmasra düllesztette a szemeit, és nem törődve azzal, hogy milyen ostobán nézhet ki, egy szót sem szólt, csak bámult tovább Izabóra.
Aztán csak sikerült ráébreszteni a kancát arra, hogy mit akar, és az idős farkas megérezte kettőjük elméjének kapcsolatát.
'Bocsáss meg, hogy így szólok hozzád, de talán a többieknek nem kell hallani, amit mondani akarok. Izabó, én azt hiszem a Szauron által meglelt dolognak köze lehet a Lelkek Kövéhez! Mekkora rá az esély, hogy a Lelkek Kövének készítésekor még egy ilyen hatalmas tárgyat készítesenek tőle függetlenül? Ez az akkori tündéket elképzelve lehetetlen! Nem tűrték volna a Sötétség műveit az ősi Simbelmyne-ban! Hacsak.....'
Izabó arcán látszott, hogy pontosan tudja mit jelent ez a "hacsak". Crollion gyorsan folytatta, mielőtt a pegazus figyelme elterelődött volna, és végleg rosszra gondolt volna.
'Lehet, hogy ez nem jelent rosszat! Talán valami titok, amit meg kell még fejtenünk, a gazdánkért! Lehet, hogy a Lelkek Köve például tiszta a Gonosztól, ennek a kis, elfeledett kulcsnak hála. De hogy ki tudhat erről bizonyosat, nem is sejthetem! Ha éltem is abban az időben, nem Simbelmyne tagjaként tettem.....Viszont Szauron jól mondta: vaktában kutatás és próbálkozás helyett szükség lenne segítségre valakitől vagy valamitől, aki ismerte azokat az időket!'
Izabó válasza elég határozott volt: egy keserű, gúnyos horkantás. Aztán egy képet mutatott az elhalványuló kristálygömbről, ami valószínűleg az utolsó nyom volt a Birodalomban a kulcsokhoz.
'Izabó, kérlek! Kell lennie másnak is! Például valószínűtlen, hogy a tündék itt rejtették volna el eredetileg ezt a sötét kulcsot. Hiszen a Félelem nem volt része a régi Birodalomnak! De az a kis fémdarab birodalmi mágiát sugároz! Ezt mind tudjuk! Tehát valahogyan idekerült. Valakinek ide kellett hozni!' a farkas szemei sötéten villantak meg 'Mondd Izabó, a Birodalomnak egyetlen helye sem olyan, ahol elfeledett emlékeket fel lehetne idézni? Vagy ősi tudást?'
Elakadt a lélegzete a kérdésbe rejtett célzástól. Crollionnak nagyon is igaza volt! Hiszen a Birodalomnak vannak olyan területei, amelyek emlékeket hordoznak!
- Hogy erre nem gondoltam előbb! - kiáltotta dühösen, szégyenkezve, és feltámadó reményekkel.
 - És mégis mit? Azt hiszem kihagytatok valamiből - szúrta oda savanyúan, magára és Hektorra célozva. Nyilvánvaló volt, hogy Izabó és Crollion valami fontosat találtak ki az elmúlt percekben, amíg némán meredtek egymásra, csak a szemeikkel és a gondolataikkal beszélve.
Sötéten sugárzó, gyönyörű mosolyt vetett a Sötétség Fiára.
- Igazad volt! És alighanem ezzel megmenthetjük a Lelkek Kövét, és Erist!
- El kell mennünk az Emlékek Fuvallatához! |
- Ráérünk késöbb is kitalálni, mi is az valójában, amit Szauron felhozott a vízből. - *törte meg a csendet.*
- Most viszont koncentráljunk inkább a Lelket Kövére és annak kulcsaira. - *intézte szavait leginkább Izabónak.* |
Szauronhoz fordult, és gyorsan, halkan, fojtott hangon magyarázni kezdett:
- Catly egy hatalmas varázzsal visszahozta néhány lényével a Birodalomba Erist. Mivel önállóan nem maradt volna élőként itt, köztünk, a Lelkek Köve lett a szívköve....A Birodalom Úrnője nem mindennapi döntést hozott így......De a Lelkek Köve instabil, a sok történés és az élő test, aminek a része, megváltoztatták.....Hektor és én....azokat az őserőt hordozó tárgyakat keressük, amikkel a Lelkek Kövét lezárhatnánk. Amik vele együtt készültek, és eredetileg is a részei voltak a működésének....valahogyan.....Ha ezek a "kulcsok" megkerülnek, Eris végleg megmenekülhet!
Aggódva pillantott a hókás lényre.
- A baj az, hogy ez felfoghatatlanul régen történt, mikor a Lelkek Köve és a kulcsok valókká lettek az ősvarázsból táplálva.....Az őr, aki a Lelkek Kövéért volt felelős, eltűnt....Így magunk vagyunk ezzel a kereséssel, senki sem segíthet, és nem tudjuk honnét tudhatnánk meg róla többet.
Nagyot horkantott, és mostmár igazán örült, hogy elvette a fura kis micsodát a két bolondtól! Ki tudja miféle kísérletekbe fogtak volna?!
- Annyira nem lehet régi! Ez a Birodalom sem olyan ősi! - tiltakozott végül, és szórakozottan megnézegette a fémtárgyat a tollai közt.
- Fölöslegesen mentem hát le, mi?! - mormolta halkan, de perzselő, gyilkos dühvel nézett fel, Izabóra meredve vádlón.
Összerezzent, és egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy a Félelemben vannak, ahol épp az imént bizonyította, hogy ki is az úr.....Elméjét elöntötték a rémképek, amiket sötét lények tombolása után látott csatamezőkön, már itt, a Birodalomban is, és iszonyú, csontig hatoló hideg járta át. Hatalmas szerencse, és nem más mentette meg ebben a pillanatban attól, hogy a legpuszítóbb megszállottá változzon Birodalom-szerte.
- Bocsánat - suttogta.
Izabó megrendülése felbosszantotta a farkast. Ő már jó ideje nem tartott Szaurontól, így most is a régi, rideg, szigorú, komor hangját megütve közbeszólt:
- Bocsássatok meg nekem, nemes pegazusok, amiért közbevetek valamit, elvégre máshogy látom a Varázst, mint Ti! De ha egy ilyen ősi dologról van szó, miért nem ősi lényeket kerestek, akik segíthetnének? Ha az őr el is tűnt, mások még tudhatnak róla! Eleddig csak körbe-körbe száguldottatok a Birodalomban, bízva a jószerencse erejében, hogy majd utatokba hozza a kulcsokat? Más talán jobban tudná!
Szauronra villantak szemei, és úgy folytatta:
- Ha ez a most meglelt tárgy nem egy afféle kulcs, amit kerestek, én a magam részéről nagyon is örülök, hogy előkerült! Veszélyes lehet! Igen, még odalenn heverve is, hiszen mi lett volna, ha más találja meg?! Jobb, hogy nálunk van! És éppenséggel engem nagyon is érdekelne, hogy ha ez nem egy kulcs, akkor mégis micsoda!
Nyugtalan, feszült csend maradt a szavai után..... |
*Ügyesen leplezte meglepettségét, hogy Szauron ilyen secc-perc milyen érdeklődővé vált. Ahogy belegondolt, egy pillanatra el is mosolyodott a dolgon, de hamar rendezte vonásait.
Annak azonban kifejezetten örült, hogy nem volt még ideje a nála lévő kristályért nyúlni. Ki tudja, lehet már az sem lenne nálunk...
Füleit félig hátracsapva nézett Szauronra. Megfordult a fejében, hogy pillanatok alatt leégeti a pegazus szárnyairől a tollakat és máris visszaszerzi az érdekes tárgyat, de végül arra jutott, hogy ezzel nem jutnának előrébb, így inkább elvetette cseppet sem kedves ötletét.*
- Való igaz, nem áll szándékunkban balrogot alkotni - *válaszolta kimérten, le nem véve tekintetét Szauronról.* - Felőlem akár meg is tudhatod, miért kellett Neked a Fekete Vízbe menned. Izabó biztosan lesz oly' jó és elmeséli Neked. |
Izabó idegesen és félve nézte a mágikus tárgyat, majd tanácstalanul bólintott.
- Nincs jobb ötletem..... - hagyta jóvá a próbát, és felemelte a különös "kulcsot".
Szauron nagy szárnycsapkodással próbálta tollait szárítani a szikla legszélén, de most majdnem beleroppant a nyaka, úgy kapta oda a fejét az utolsó szóváltásra. Aztán, szinte gondolkodás nélkül, már ugrott is!
- Még mit nem! - dobbantott le földrengetőn a két pegazus közé, és gyorsan kikapta Izabó szorításából a fekete fémdarabkát. Elkerekedett, dühös szemekkel nézte a két lényt, ide-oda kapkodva a fejét kettőjük közt, és nagy szusszantásokkal próbált lehiggadni. A varázserekjét meg gyorsan eltüntette tollai közt.
- Bolondok! A Sötétség és a Tűz vagy soha nem illeszkedik, és elkezdik irtani a másik energiáit, vagy egybeforrnak, és a világ egyik legpusztítóbb lényét eredményezik! Balrogot! Ezt akarjátok?! Habár nem tudom mi folyik itt - mondta egyre nyugtalanabbul - látom már, hogy ez nem nektek való! Nem értetek hozzá! Jobb lenne, ha elkezdenétek dalolni arról minek is kell ez az apró mütyür nektek!
Izabó döbbenten nézett a közbelépő Szauronra, aki a jelek szerint annyira mégsem volt közönyös a világ iránt, aztán elhűlt a tárgy hatalmáról hallott új hírek miatt......
Gyorsan Hektorra pillantott, mert nem tudta mit szól a heves közbeavatkozáshoz..... |
*Már éppen fellélegzett volna, hogy Szauron látszólag sikeresen megúszta a dolgot és jól sült el a dolog, amikor Izabó felé fordult.
Idegesen fordult el a kis tárgytól és egyik szárnyát előre emelve tollai közé temette arcát. Pár pillanattal késöbb már komolyan méregette ismét a tárgyat, amint Szauron felhozott Fekete Vízből.*
- Egész biztosan nem lehet az? - *kérdezte,de sejtette, hogy nem fog örülni a válasznak...*
- És ha egymás mellé helyeznénk a Tűz Birodalmában talált kristállyal? - *vetett fel egy ötletet.* |
Amint megérkeztek a szűk kis szigetre Szauronhoz, Izabó mellé sietett, és nagyon óvatosan megérintette a vállát.
- Sikerült? - kérdezte szinte csak suttogva.
Válaszul felemelkedett, kirázta szeméből még mindig nedves sörényét, és felemelte egyik szárnyát. Mikor lezuttyant a sziklára, ami most édes menedéknek tűnt a számára, kiköpte a tollai közé a furcsa kis tárgyat. Mostmár azt is tudta, hogy miért volt olyan bizarr a számára a Vízben: közönséges, elroncsolódott kis kő- vagy fémdarabnak tűnt. Szauron el sem hitte, hogy észre tudta venni odalenn!
Felemelte, és Izabónak adta.
- Ezennel végeztünk. Elmegyek. Ti meg csináljatok, amit akartok! - vetette oda a kancának, azzal feltápászkodott, és repülni készült.
Ügyet sem vetett Crollion álmélkodó, elismerő, hálás és örömteli mosolyára, Izabó elakadó lélegzetére, vagy Hektor fürkésző pillantására.
- Szauron, várj! Kérlek! - kiáltotta hirtelen Izabó, aki nagyon furcsa arccal lépett hozzá - Mondd, mit érzel ezen a tárgyon? Kérlek válaszolj őszintén!
- Mit éreznék?! Sötétséget érzek rajta! - horkantotta a bolond kérdést hallva a mén. Mit akar még Izabó? Hát nem nyilvánvaló milyen elemé ez a kis vacak?
Izabó elképedve, rettegő arccal fordult ekkor Hektorhoz.
- Ez nem az - suttogta, vagy inkább csak tátogta a hókás pegazusnak, és közben borzadály fogta el, ahogy eltöprengett, hogy ha ez nem a Lelkek Kövének egyik kulcsa, akkor mégis mire találhatott rá Szauron odalenn?! Mi lehet ez, ami ekkora ősi erőt sugároz?? |
- Ott van! - *szakadt ki belőle hirtelen, ahogy meglátta a Fekete Vízből kimászó Szauront.
Egyiküknek sem kellett több, a levegőbe szökkentek és meg sem áltak, amíg a fekete ménhez nem értek.* |
Meredten, pislogás nélkül figyelte a vizet, éppcsak biccentett Hektornak. Érezte a nagy mén küzdelmét odalenn, és minden idegszálával arra figyelt, hogy védelmező varázsának ki kell tartani.....
Szauron tempós, hatalmas szárnyalással húzott lefelé, kisebb örvényeket támasztva, a mélybe fúrva tekintetét. A sötétség nem volt hátrány neki, sőt! Szinte otthonosan érezte magát, ahogy a fenék után kutatott. Aztán mikor megtalálta, nehezen állta meg, hogy ne kezdjen el tombolni, és felfordult a gyomra. A Fekete Víz csendes mélyében holtak ezrei vagy talán tízezrei pihentek, fehérlő csontjaikkal, megmaradt vázaikkal hátborzongató ajzatot alkotva.
És felettük remegett, hullámzott a víz, ahogy az ittragadt lelkek tomboltak torz dühüktől és elkeseredett őrületüktől hajtva.
A sötét pegazus újra és újra emlékeztette magát, hogy nem árthatnak neki, és hogy őrá ez nincs semmiféle hatással, ő nem fél semmitől, de mikor a lelkek először észrevették és meglendültek felé, hideg lett a mellkasában....A torz, homályos szellemalakok körbekeringték, próbálták elérni, de valami folyton visszalökte őket, mire sikítani kezdtek, ami még itt, a víz mélyén is elborzasztotta a pegazust. Az arcuk méltatlankodása, hogy nem ölhetik meg, egyszerre volt gyűlöletes és kétségbeejtő. Hogyan válhatnak ennyire gonosszá a lelkek!?
Észre sem vette, hogy jó ideje nem mozdult el a helyéről, csak lebeg, és bámulja a Fekete Víz áldozatait. Észre sem vette, hogy hogyan kezd el elzsibbadni a teste és a szárnyai, amik tehetetlenül húzták lefelé. Az iszonyat egyszerűen elkábította!
De mielőtt minden véget ért volna, megcsendült a füle, egy pillanatra tótágast állt vele a világ, aztán szemei elé valahogy bevillant Cardassya arca, aztán azok a harcok, amiket eddig megélt, és amikben mindig győzött, sosem vesztett!
Úgy rándult össze, mintha áramot kapott volna! Mit művel ő? Meg kell keresnie Izabónak a kis vacakját, aztán el kell tűnnie innen! Cardassyához! És sohasem térni ide vissza vele! Soha, de soha, amíg csak él!
Tomboló, új energia öntötte el, kisuhant a körben táncoló lelkek gyűrűjéből, és onnantól kezdve bármiféle lélek is keveredett elé, félresöpörte a szárnyaival, és úszott, úszott tovább.
Érzékeit megnyitotta a világnak, és kutatott "valami nagyerejű, ősi dolog" után. Ezerszer átkozva a percet, amikor betette ide a patáját, és Cardoron leütése helyett vállakozott erre az útra.
A hatalmas teret hideg hullák borították, de úgy néztek ki, még itt, a Fekete Víz mélyén is, mintha nem véletlenül kerültek volna ide....Inkább időtlen időkkel ezelőtt tömeges kivégzés áldozataivá váltak volna.....Szauron nem tudott nem megállni, habár eddig már elúszott egy óriások szobraival tömött szoborpark, két kúria és egy színházszerű csarnok mellett. Mind úgy süllyedt a Fekete Víz alá, mintha csak vízalatti lények otthonait akarta volna valaki kialakítani bennük.....A vízalatti lét passzolt, csak épp a tönkrement lelkeket nem lehetett lényeknek nevezni....Többé nem.......
Beletelt egy kis időbe, míg a fekete lénynek eszébe ötlött, hogy talán nem ok nélkül csalogatja őt a hatalmas, köralakú, sima tér közepe. Óvatosan, de megállás nélkül szárnyalt hát oda, továbbra sem figyelve a látható, ellenálló kísértetekre.
Az apró tárgy idelenn csak úgy kerülhette el bárki figyelmét, hogy a Fekete Víz és a lelkek távoltartották, elrémítették a kincskeresőket. Szauronnak elég volt hozzáérni, hogy megbizseregjen a szárnya és egész valója, és tudja, hogy valami komolyra bukkant. Ez a kis akármi sugározta az erőt és a hatalmat!
Szájába szorította, és hatalmas szárncsapásokkal elkezdett felfelé haladni! Végre kiszabadul innen! Sohasem hitte volna, hogy örülni fog némi fénynek!!
Érezte, ahogy a Fekete Víz egész hatalma ránehezülm, érezte, ahogy küzdenek ellene, de lobogó akaratát, a párja utáni vágyát nem győzhették le még ezek sem! Hatalmasat rúgott magán, és áttörte a felszínt!!!
Aztán a legközelebbi sziklákra ki is mászott, mert annyira vágyta már, hogy megszabaduljon az átkozott víztömegtől. Majd Izabóék megtalálják! Elég volt!
Lihegve nyúlt el a kövön, és egyáltalán nem érdekelte, hogy kinek tűnik majd fel, hogy rázza valami belső, ellenállhatatlan, érthetetlen hideg..... |
*Vegyes érzésekkel nézte végig, ahogy Szauron eltűnik a szemük elől. Ő is csak remélni tudta, hogy minden rendben lesz.*
- Ha bármiben segíthetek, csak szólj - *fordult még Izabóhoz.* |
Izabó még mindig vívódott és aggódott, amikor mindenki más leszállt köré. De tudta, hogy igazából nincs választása.
Sajnálkozó, bocsánatkérő mosollyal fordult Szauronhoz, és szomorkás, félénk hangon mondta el feladatát:
- Itt lesz érdemes merülnöd. Ha bármi fontosat el akartak rejteni, a legjobb esély arra van, hogy itt tették a hajdaniak. Sajnos nem tudok többet mondani, minthogy nyújtsd ki az érzékeid, amennyire csak tudod, és keress egy kicsi, de hatalmas és ősi energiát hordozó tárgyat....A pontos helyet nem ismerem, de úgy sejtem senki más sem. A varázslatom meg fog védeni, de.....kérlek, siess, ahogy tudsz! Odalenn sokmindent láthatsz, ami rémisztő, de gondolj arra, hogy nem árthatnak neked....és idefenn várnak rád!
Csöppet sem hatották meg a kedves szavak, így csak egy megvető horkantással válaszolt a kancának. Bolond szövegelés! Valami mágikus dolgot meg kell keresni lent, a Fekete Vízben, amiről úgysem hitte el, hogy árthatna neki! Ez semmiség!
A sima víztükör felé fordult, és éppencsak vetett egy pillantást Crollionra oldalt. Milyen furán néz őrá....
Nem tehetett róla, de elfogta egy érzés, hogy igenis komolyan kellene vennie Izabó szavait.....De aztán megrázta a sörényét, kiverte az egész gondolatsort a fejéből, és rányerített a furcsa arccal ácsorgó farkasra:
- No csak figyelj, öreg! Egy pillanat alatt elintézem ezt! Pedig a kis közös utunk semmi ehhez képest! - mondta fennhéjázón, és egyetlen hatalmas lendülettel beugrott a lelkeket elorzó vízbe!!!
Fejét csóválva nézett a nagy, fekete pegazus után. Aztán halkan, a Fekete Víz fodrait nézve így szólt:
- Izabó, tényleg nem esik majd semmi baja?
- Remélem - hangzott a csendes felelet. |
*Ő is lassan megérkezett a háztetőre és gyorsan körbepillantott, felmérte a környezetet.* |
Lassan megcsóválta a fejét.
- Nem vagyok hős, Szauron pedig Cardassya miatt teszi, amit kérek, és mert a bűbájom egyszer már megvédte.....
Csendben repültek tovább. Izabó úgy érezte megfagy benne valami......Lassan, fokozatosan, de gyémántkeményre dermed....
- Itt - kiáltotta, amikor a szoborpark felé eső városrész pereméhez értek. Itt estek meg a legősibb varázsok....itt éltek a legtöbben.....itt érezni még mindig valami lüktetést....itt szakad a város a legmélyebb medencékbe.....
Leszállt egy háztetőre, és bevárta a többieket. |
*Komolyan Izabóra pillantott.*
- Most nincs helye kétségnek a szívedben. Amint kiszorítod, minden rendben fog zajlani - *biztosította érthetetlen nyugalommal a pegazust.*
- Mindenki csodálattal néz rád. Itt mindenki Hős-ként tisztel és bízik benned. Ha Szauront beleküldöd a Fekete Vízbe, Ő teljesíteni fogja a feladatát, mert elhiszi Neked, hogy Ő képes rá.
*Mélyen beszívta a levegőt.*
- Ne foglalkozz a még hiányzó kristállyal. Az majd akkor lesz érdekes, ha a második már nálunk van... |
Nagy, csendes szárnycsapásokkal szelték a homályló eget, nagyjából ugyanabba az irányba tartva. Izabó úgy sejtette mind ugyanolyan fáradtak és zavartak ebben a különös kis csapatban, hiszen amilyen dolgokat meg kell éljenek, amilyen helyzetben helyt kell álljanak kétely nélkül, olyanra eleddig nem volt példa a történelemben. Talán nem is lesz, ha sikerrel járnak.
Ha nem.........
Még mélyebb feketeség öntötte el szemeit......
Vajon mit tett a Félelmek Országával? Felborította az itteni erők rendjét...Hitte, és a zsigereiben érezte, hogy így kellett lennie, hogy ez volt a jó út, de mindenét odaadta volna egy kis bizonyosságért.....Ilyenkor mindig eszébe jutott mentora, olyan fájó élességgel, hogy most is elállt tőle a lélegzete, és hogy milyen biztonságot tudott neki teremteni. Izabó hirtelen kellett felnőjön, mikor azt elvesztette.....
Remélte, hogy a Birodalomnak segíthet annyit, hogy meghálálja a biztonságot, amit itt újra megtalálhatott. Szerette volna, ó nagyon is, ha a Félelmek Országa is csak egy hellyé válhat a sok simbelmyne-i terület közül. De tudta jól, hogy ez soha nem fog megtörténni.......
Feljebb emelkedett, majd kis tépelődés után Hektor mellé suhant, és halkan, rekedten suttogni kezdett, fel sem nézve, nem is keresve igaz hangját:
- Hektor......félek baj lesz.....Nem tudom hogyan tovább.....Nem tudom pontosan hol keressük az utolsó kulcsot! És még mindig hiányzik egy! Tanácstalan vagyok, és minden hatalmam is kevés lesz mindehhez..... |
*Követte a többieket.* |
Izabó bíztató mosollyal intett a farkasnak, és a magasba lendült.
Crollion egy pillanatig még a romokat nézte, aztán megrázkódott, és egy mély levegővétel után kitisztult szemekkel vetette magát Izabó után.
'Talán túl sok időt töltöttem már a Félelemben.......' |
*Csendben hallgatta a párbeszédet, miközben a romokat fürkészte. Egyfelől érdekelte a dolog, másfelől azonban a hideg kirázta.
Kíváncsian hallgatta Izabó és Szauron szóváltását. Először nem tudta, mit akar kihozni a kanca a dologból, de a Fekete Víz említésekor átlátta a helyzetet. Tollain aprót mozdított és megforgatta a kristályt, amit a Tűz Birodalmában sikerült megszerezniük, nem is olyan régen. Kissé elmerengett a csillogó kőn és "testvérein". Ami a következő kristályt illette, csak egyben volt biztos: Ő ugyan hozzá nem ér!
Egyet értett Szauronnal, Ő is indult volna már. Várakozón tekintett a farkasra. Végül velük tart, vagy sem?* |
[530-511] [510-491] [490-471] [470-451] [450-431] [430-411] [410-391] [390-371] [370-351] [350-331] [330-311] [310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Izabó eltévedt, miután egy hatalmas viharral még ő sem tudott mit csinálni és az elsodorta.
Crollion hatalmasra düllesztette a szemeit, és nem törődve azzal, hogy milyen ostobán nézhet ki, egy szót sem szólt, csak bámult tovább Izabóra.
- És mégis mit? Azt hiszem kihagytatok valamiből - szúrta oda savanyúan, magára és Hektorra célozva. Nyilvánvaló volt, hogy Izabó és Crollion valami fontosat találtak ki az elmúlt percekben, amíg némán meredtek egymásra, csak a szemeikkel és a gondolataikkal beszélve.