|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.09. 23:11 - |
 Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
Ezért állt most egyedül a tó partján. Fájt ez a mostani, újabb bizonyíték, ami miatt most például nem játszott a többi eriszivel a cseppkőbarlangban. Ide hallotta őket. De nem érdekelte.
'Közülük vajon hányan fogadtak el igazán?' kesergett. Itt, egyedül, megtehette, másnak sosem mutatta volna ki ezeket a gondolatait. A sötétségben volt egyedül igazán őszinte. Máshol kemény és zárkózott. Bár a gazdája is így talált rá és valósággal kirobbantotta abból az életéből, ami korábban az övé volt, hogy helyette egy őrjítő örvénybe lökje. És az is igaz, hogy akkor és ott, szinte rögtön kapott két barátot, akik azóta is mindig vele voltak, ha kellett.
Felkapta a fejét.
'No igen..Innen nézve már nem is olyan rossz.' Visszanézett a tükörbe.
'Ha ők elfogadtak így, akkor nem lehet akkora baj. És Eris is rajong értem. Így.'
Hátat fordított a tónak és ügetni kezdett a vidám zsivaj felé.
- Kösz. - szólt hátra elmentében. - Még jó, hogy van valaki, aki mindig a megfelelő irányba tereli a gondolataim!
- Szívesen - válaszolta a sötétből egy testnélküli hang.... |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
 *Merengő arccal követte.* |
 Unatkozó arccal átügetett a lávafolyamhoz. |
*Egyetlen szót sem szólt azóta, hogy visszaindultak, sőt, a holokronról sem kérdezett. Furcsa módon még mindig a hatalmas, aranyszín sárkány történetén merengett. A halhatatlanságon merengett. Mert hát mi is a halhatatlanság egy halandó számára? Az örök élet? Az, hogy felborítva az Élet rendjét egyszerűen szembefordulunk a Halállal és nemet mondunk neki, mikor értünk jön? Mert értük jön, elkerülhetetlenül.
Vagy meghalunk - testben. Igen, meghalunk, de a nevünk fentmarad. Az tovább él. Mindenki tudni fogja, kik voltunk, hogyan éltünk, s miként haltunk. Tudni fogják, milyen bátran harcoltunk, milyen lángolón szerettünk, miket tettünk az utolsó percekben. Talán ez lenne az örök élet titka? Egy név, melynek tulajdonosa egy messzi, távolba vesző kor szülötte volt...?
Akárhogy is, furcsa dolog a halhatatlanság, suhant át Látomás elméjén, ahogy kilépett a vízből és követte Marát. |
- Rejtekhely - felelte nyugodtan.
A lényre pillantott, és bár nem mutatta és egy szót sem szólt, elégedett lett, hogy az árnyéklény is végre valami gyengeséget mutat.
Lassan felfelé fordult újra, és nyugodtan beszélni kezdett:
- Mivel nem az erisziekre voltál kíváncsi, hanem csak az általad nem ismert dolgokra, érdekesnek fogod találni ezt, és fedi is az óhajod...Ez egy afféle holokron. Nem valódi, annak túl nagy, az anyaga sem a hagyományos....Ez itt tisztán energia és nem tudni ki is alkotta eredetileg....A Birodalmon kívülről származik, a gazdám megengedte, hogy idehozzuk és megtartsam, de mivel....nagyon veszélyes, el kellett rejteni. Jó hely ez, nem gondolod? Alig páran tudnak róla rajtam kívül....és még én is eltévedtem egyszer idejövet!
Vett egy mély levegőt.
- A holokronok tudás őrzők....Ez kicsit több, kicsit más....De az alapja persze ugyanaz: valahogy lények személyiségének egy szeletét őrzi, főleg a tudásukat, de úgy, hogy minél jobban át tudja adni.....Tehát ez egy eszköz a tanuláshoz. Nem mindenkinek jó...Főleg az én elememhez tartozók vehetik hasznát. De talán....
Hagyta a mondatot elúszni a levegőben.
- Szólítsunk meg valakit...Mondjuk egy háromszázezer évvel ezelőtti mestert..... - mormogta tűnődőn, majd felkiáltott:
- Szólj hozzánk Maból krien Intár! Tanulni jöttünk! Meséld el történeted!
Vakító fény villant, Mara egy pillanatra a víz alá is menekült előle, majd felemelkedve egy nagy, aranyszínű sárkány arcával találta szemben magát. Az arc hatalmas volt, betöltötte a hatalmas csarnok mennyezetét, kedvesen, barátságosan, hihetetlen bölcseséggel nézett lefelé. Mara (ahogy mindig) lenyűgözve, megigézve nézett vissza rá, és csak rá. Egyszer-egyszer elmerengett, hogy csak ő döbben-e le így, vagy a holokron hatása, de sosem jutott semmire. Az ezerszínű hang pedig elkezdte a történetet, így nem is gondolkozott ezúttal sem tovább.
- A Shkiesch nevű világ szülötte voltam, nemesi családom nagy gonddal nevelt, hatalmas és békés fajom csodálatos, mágiával telt, gyönyörű erdeinkben harmonikusan élt. Büszke voltam, mikor kiderült: érzem az Erő rezdüléseit. Akkor úgy éreztem ezzel szolgálhatom a legjobban fajom s komolyan vettem ennek tanulását, igyekeztem a lehető legjobban belátni a világot! Meg kellett tanulnom, hogy sok más is él a világban rajtunk kívül, és beláttam: tán egész életem tanulással fog telni, főleg a türelem és tolerancia elsajátításával, hogy minden idegen békés elbánásban részesüljön tőlem. Sok világot bejártam emiatt a hozzám hasonlókkal, s boldog voltam, mikor tanítókra találtam, akik már igazi mesterei voltak az Erőnek. Hoszú éveket töltöttem el velük, majdnem kétszáz esztendőt, s bár én nem úgy éreztem, ők akkor nagymesterré avattak s békeszerető természetem miatt közvetítő lettem, futár, diplomata s felderítő, ha éles szem kellett. Emlékezve családomra, nagy buzgósággal láttam ennek a feladatnak! De hamarosan megállapíttatott, hogy tehetséges vagyok a tudás átadásában, így az akadémiára hívtak, hogy tanítsak. Ez is a jövő építésének egy módja volt, erőm szerint meg akartam felelni ennek a megbizatásnak. Évek teltek el, boldogan láttam tanítványaim fejlődését és kiteljesedését, de a szép napokra végül eljött az árnybaborulás ideje....Megtámadtak minket. Hogy mentsem a rámbízott ifjú lényeket, párbajra hívtam a pusztító lényt, ki ránkszabadult, s bár tanítványaim elmenekültek, én elvesztettem a harcot és elpusztultam az égő palotában. Azonban igazi utazásom csak ekkor vette kezdetét. Az Erőbe olvadtam és átláttam hullámait, a zavart is, amelyet a gonosz támadónk okozott. Vágytam segíteni, és legnagyobb megdöbbenésemre megtaláltam a visszatérés útját. Az erő hullámain át vissza tudtam küldeni énemet, hacsak szellemlenyomatként is, társaimnak. Figyelmeztettem őket és segítettem őket, míg tudtam, de egy idő után tudtam: tovább kell lépnem. A holokronnak átadni tudásom volt az utolsó, amit tehettem. Fontos tanításomnak tartom utolsó intelmem: egyszer valaki megkérdezte a visszaküldött képemtől, hogy ez-e a halhatatlanság. A válaszomban az új tapasztalataim is benne voltak, amelyet az Erővel való egyesülésem tanított, de így igaz: az Erő olyan, mint egy nagy folyó. Hullámai, bár folytonosan változnak, bár néha zavarosnak tűnhetnek, valójában harmonikusak. Ezzel a harmóniával nem szabad szembeszegülni. Aki együttél vele, érte él, boldog, jó élete lesz. De aki a hullámokat megzavarja, az disszharmóniát szül, az meg kell bűnhődjön.....Ezért nem maradhat senki: a folyó előbb-utóbb helyreállítja a maga harmóniáját......De a másik oldalon, odaát megélt tapasztalataim szerint a harmóniáért cselekvők helyesen cselekszenek, bármilyen furcsa is néha az, amit tesznek....S a világban sok a disszharmónia.....
A zengzetes hang elhalt, a mester képe hirtelen megremegett, majd millió szikrára robbant szét, amik visszarepültek a vörösen derengő holokronba.....
- Szép történet, nemde? Az egyik kedvencem! - mondta furcsa hangon.
- Na gyerünk vissza! Le ne merüljön a holokron! - mondta hirtelen, azzal egy nagy levegő után lebukott s meg sem állt a barlangrendszerig.
Sörényét rázogatva ügetett ki a vízből. |
*Árnyékként siklott a kanca mögött, faltól falig, fürgén és sötéten. Gyakorlatlan szem meg se láthatta volna, oly sebes volt és oly eggyéolvadó. Teljességgel beleveszett a tó alatti barlang feketeségébe...
Levegővel jól bírta, a sötétséggel pedig sosem volt baja; nem bántott, hát nem félt tőle. Eleme volt, a barátja volt, a része volt, Ő maga volt...
Kőről köre szökkent, suhant, akár valami különös fantom, mindvégig a dacosan tempózó Mara mögött néhány méterre maradva, árnyékként követve őt, halkan és észrevétlenül. Minden elől rejtve.
A kürtőt elhagyva azonban szeméve élesen vágott bele a felülről aláhulló fény. Ez bántotta; fájt. Összeszorította a szemét és úgy tette meg az utolsó szakaszt a felszínig. Amint átszakította a víztükröt, mély levegőt vett, s érezte, amint tüdeje újra megtelt a friss, éltető oxigénnel. Lassan, most már óvatosan nyitotta ki ismét a szemét, és tekintetével Marát kereste.*
-Mi ez a hely? -*susogta.* |
Sokan hitték, hogy a tó sekély mélyülése egy legföljebb sárkánnyi mélységig tart középütt. Tévedtek.
Nem is olyan nagyon messze a parttól hirtelen leszakadt a sekély mélyülés egy majdnem függőlegesen feltáruló sötét mélybe. Mara összeszedte magát, végigfutott néhány elmegyakorlaton, hogy ne essen baja, majd egy pillantást vetve Éji Látomásra, leúszott a sötétbe.
Nem volt nagyon messze az alja, viszont ott barlangok százainak szája ásított láthatatlanul az örök éjszakában! Mara körbefordult, újra és újra, majd beúszott az egyik lefelé vezetőbe!
Hosszú, egyre hidegülő lejtő nyelte el, majd hirtelen kanyarral a járat emelkedni kezdett. A kitartó kanca makacsul tempózott, egyre taposva a vizet, elűzve a pánikot, és hirtelen fényt látott!
A mostmár kitáruló kürtő hirtelen eltűnt kétoldalt, és Mara, miután átúszta a pár métert, ami elválasztotta tőle, áttörte a felszínt!
Jókora szippantásokkal teleszívta a tüdejét, és körbenézett a vörös és narancs fényben fürdő barlangon. Felette egy fehér kocka lebegett a semmiben, fénylőn, lassan körbefordulva tengelyei körül..... |
| *Lassú, nyugodt léptekkel suhant Mara mögött, s rásiklott a víztükörre. Egy pillanatig kedvtelve szemlélte sötét alakját, majd egyetlen villanással lesurrant a felszín alá, és követte a tüzes sörényű kancát.* |
| Mara, mielőtt bármit tehetett volna, vagy elment volna a kedve, megállás nélkül a vízbe vágtatott, majd vett egy hatalmas, mély levegőt, és lebukott a vízbe! |
 Razor biccentett, és visszacsusszant a tömegbe. |
 - Igen - *felelte egyszerűen.*
- Mégis benézek. |
Lassan visszaért volna a társaihoz, mikor meghallotta a közeledőt hátulról.
Megpördült, és szúrósan nézett Üstökösre.
- Nohát. Meggondoltad magad? |
*Bólintott.*
- Rendben.
*Egy ideig hallgatott és a távolodó unikornist nézte. Aztán fogta magát és követte Razort.* |
- Pedig nagyon jó! - mondta tempózgatva ide-oda kicsit, majd kimászott.
Szakálláról, és egyébként általában borzas, égnek álló sörényéből most csurgott a víz, akárcsak egész testéről.
Csöpögve, kisebb patakot hagyva maga után elindult vissza.
- Én nem szívesen maradnék le a fináléról. Kiérdemeltem.
Utoljára megfordult, és a víztükör fölé hajolt.
Megállapította, hogy nézett már ki jobban is.
Vállatvont.
'Ez van'
- Egyébként a pusztaságra elkélne egy a társaid közül. Sajátos dologra akadtak a régészek. |
*Üstökös vigyorogva nézte a hasast ugró lényt, miközben egy alig látható, vékony, jégből készült "falat" húzott maga elé, hogy ne legyen csurom vizes. Miután elhárult a "veszély", gyorsan eltüntette.*
- Azt hiszem, inkább kihagyom. Nem szeretem a nagy felhajtást - *mondta őszintén az unikornisnak, mikor felért a felszínre.* |
- Ahaaa - bólogatott.
- Miért nem nézel be az ünnepségre? Van étel-ital, amennyi beléd fér, zene, táncpartnerek! - vigyorgott. Fogalma sem volt miért hívja éppen ő éppen azt a lényt. De gondolatai annyira rózsaszín ködbe vesztek, hogy minden aggodalma elszállt.
- Én repülök! - kiáltotta, azzal nekifutott, és hatalmas, szökőárt teremtő hasast ugrott a tóba! |
- Nem - *megrázta a fejét és örült, hogy a találkozásnak nem lett semmiféle olyan következménye, mint első alkalommal.*
- Csak... kikapcsolódni. |
Valami hangot hallott, így felemelte a fejét, és körülnézett. Nemsokára felfedezte a hatalmas fehér pegunit nem messze, és bár már abban a pillanatban berzenkedni kezdett a lelke, az ital ezúttal pozitív hatással is járt. Razor ugyanis vállatvont magában, és arra gondolva, hogy az ünnepség alatt Eris szigorúan meghagyta, hogy mindenki csatlakozhat, és a lény általánosságban mindig ártalmatlan volt, vígan kurjantott oda:
- Üdv itt! Úszni jöttél? |
*Nem is tudta, miért van itt. Egyszerűen csak idehozták a lábai.
A tömegbe nem volt kedve menni, így inkább tovább sétált, míg végül ki nem lyukadt a tónál.
Néhány lépés múlva felfedezte, hogy a víztükör nem sima, hanem valami megzavarta nyugalmát. Tovább lépkedett és megpillantott egy régi ismerőst.*
- Üdv, Razor! |
Igen. Becsípett. Enyhén tántorogva, valami dallamot dúdolva a vízhez ment, és ivott belőle, miközben kellemesen zsongott a feje.
'Eris olyan csodásan táncol! És milyen szép ez a nap!' mosolygott egyre. |
Utána ügetett, a zajok egyre erősödtek... |
[296-277] [276-257] [256-237] [236-217] [216-197] [196-177] [176-157] [156-137] [136-117] [116-97] [96-77] [76-57] [56-37] [36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Machos csendben a tó partjára ment és belebámult. A sötétség szinte égette a szemet, az átlag teremtmények például semmit sem láttak volna itt, a tóban is legföljebb a körvonalaikat vehették ki a legerősebb szeműek. Nem úgy ő. Ő kifogástalanul látta magát a tó tükrében és bár már megszokta a külsejét a sok-sok év alatt, mégis most örült, hogy egyedül van. Nem szeretett másokkal lenni, ezalól alig néhányan képeztek kivételt. Az élete kemény volt és óvatosságra, visszahúzódásra, keménységre nevelte őt. Ez volt az egyik oka, hogy miért nem mutatta ki az érzelmeit. A másik az volt, hogy keveseket érdekelt és így már nem is próbálkozot...
*Merengő arccal követte.*
Unatkozó arccal átügetett a lávafolyamhoz.
Razor biccentett, és visszacsusszant a tömegbe.
- Igen - *felelte egyszerűen.*