|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.11. 17:07 - |
 *Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...* |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
________________________________________ |
- Megtanultam értékelni a csendet - kezdte válaszát - és szeretek belátni nagy területeket. Innen pedig - egyik szárnyával körbemutatott - szinte a fél Birodalmat látni lehet, ha valaki kinyitja a szemét és alaposan körbenéz.
Nagyot sóhajtott és még hozzátette:
- A levegő is tisztább, üdítőbb.
Hogy nyomatékosítsa szavait, jól teleszívta tüdejét a friss, hideg levegővel. Ha őszinte akart lenni magához, mindez eddig fel se tűnt neki. Sőt, semmi se tűnt fontosnak!... Ezen hamar változtatnia fog kelleni. |
Megmozdította egyik fülét, és kedves mosoly terült szét az arcán.
- Ha valaki sokat jár ide, egészen megszokja. De ha jól sejtem te nem ilyen lény vagy. Mi hozott hát ide, utazó? - mondta szelíden. |
Losse fülei egy pillanatra megrebbentek.
- Megtisztelő jelenléted, eme sivár sziklák közt. - hangzott csendes válasza
Csak mikor kinyitotta szemeit, tudatosult benne, miként válaszolt. Komótosan megrázta sörényét, leengedte szárnyait és a jövevény felé fordult. Nem állt szándékában udvariatlannak tűnni. |
Felért a sziklák tetejére, és arcát a szélbe tartotta, hogy hatalmas sörényét az kifújja az arcából. Talán repülnie kellett volna, de a gyalogtúrától azt remélte, hogy hamarabb megtalálja a húgát. Tévedett, de nem bánta.
Egészen más dolgok miatt kellett mostanában a birodalmi fénylény fejének fájni. Ezekben a zűrzavaros időkben mindenki a fénylényektől várt magyarázatot, irányítást, biztonságot.....vigaszt. Ő pedig igyekezett ennek eleget tenni, minden erejével, akkor is, mikor nem állt hatalmában valóban segíteni.
Most elszakadt egy rövid időre a gondoktól, hogy ráakadhasson végre Elenaryára. És bár örült volna annak, ha már együtt lehettek volna, minden szabadon töltött perc ajándék volt, pihenés és nyugalom, akkor is, ha a húga hiánya zavarta.
Annál nagyobb volt a meglepetése, ahogy az egyik szirt szélén egy hatalmas pegazust fedezett fel. Olyan volt, mint a szabadság és megtörhetetlenség szobra, ott a kék ég háttere előtt, a mélység felett, tökéletes tartásával.
'Vajon mi nyomasztja?' tűnődött a Fény Leánya, és közelebb lépdelt. Mert nem is annyira a mágia, mint a mások gondozásával szerzett tapasztalat azt súgta, a pegazus nem jókedvéből időzik itt és pont így.
- Üdvözöllek! - hullámzott át a hangja a szürke kövek fölött, és a lény felé indult. Remélte, hogy ezúttal nem olyasvalakivel hozta össze a Sors, aki berzenkedik a fénylényektől. Az nagyon kimerítette. |
Losse büszke tartással, magasra tartott fejjel és kibontogatott szárnyakkal állt az egyik magasabb szikla tetején.
Mindent tudott, mindent megtanítottak neki, amit egy nemes pegazusnak tudnia kell: viselkedés, látszat, önuralom, harcmodor. Érzett maga körül mindent, a legapróbb változást is. Szemeit lehunyta, átadta magát mindennek, ami körülvette.
Valójában azonban nagyon messze volt. Messze és mélyen, az emlékeiben, melyek örökké gyötörték. A kezdetekben nagyon dühös volt. Dühös mindenre és mindenkire. Miután a düh kiégett belőle, csak az üresség maradt a helyén. Simbelmyne-ba érkezve pedig újra meg kellett tanulnia megbékélni, amit nem tudott.
Most nyugodt volt. De csak kívülről. Azt mutatta, amit mindenki látni akart. Belül viszont nem változott semmi. Rengeteg ideje volt gondolkodni és rájönni, mit tehetne. Csak egy megoldás létezik, hogy megbékíthesse lelkét, ehhez viszont szüksége volt valakire. Valakire, aki látszólag gyűlölte: Fúriórra. |
Hozzábújt kedveséhez. Tudta, miket jelent a szó és tudta, Mithrandirnak mennyire fáj.
- Szerintem nem amiatt fénylesz. Az is lehet, hogy valami ragyogó dolog fog történi veletek. |
Szomorú, valódi korát eláruló pillantást vetett Angelre, szemeiből valami ijesztően halott és sötét hullámmal felelve a kérdésre.
- Szilnori... - suttogta halkan. Egyetlen szó.
És annyi mindent jelent... |
Byanakvóan nézett: - Amiből? |
Nyugodtan intett nemet.
- Az eriszi hálónak épp az a feladata, hogy segítse a tagjait. Hatalmas ereje van, sokan nem bírnák el önállóan, de mivel mindnyájunkra eloszlik, sosem kell félnünk tőle....Eris tett róla, hogy így legyen - mondta furcsa hangsúllyal.
- Engem annyiban zavar, hogy nagyon feltűnő vagyok! - mondta szárnyát nézegetve, ami eltűnt a ragyogásban.
- Legalábbis...remélem ennek semmi köze ahhoz, amiből eriszivé lettem - tette hozzá óvatosan. |
Összeráncolta szemöldökét. - Az eriszi háló ereje csak nem akkora, hogy veszélybe sodorja saját láncszemeit. Őrültség lenne. |
 - Fogalmam sincs....Azt sem tudom ezt árt-e nekem! - mondta tanácstalanul, és végigmérte fárosszá alakult önmagát. Hihetetlenül szokatlan volt ez a ragyogás.
|
 - Hm ... - gondolkdott. - Szóval azt mondod, ez maradandó dolog ? ... Ha akarod, megkeressük Konit, tud - e segíteni. Vagy megpróbáljam én?
|
Mithrandir lágyan elmosolyodott, és lassan megcsóválta a fejét.
- Csakhogy így bajosan tudunk majd élni! Túl feltűnő vagyok! Elbereth tudtommal szinte mindig védelem alatt áll, alig jár el valahová....Én viszont vándor vagyok!!! |
- Nekem tetszel! - nevette. |
Mithrandir is átölelte Angelt, és hosszan, hosszan átadta magát az életöröm vad áradatának, a társai érzésének.
Csakhogy egy idő után nem tudott szabadulni a zavaró ténytől, hogy még mindig ragyog.
- Kezd idegesítő lenni - jegyezte meg egyszerre Angelnek, és valamennyi társának is mormolva.
Ekkor derült ki, hogy ő még jól járt: ki háromszor annyi tollat növesztett, ki átlényegült valami mássá (és ez tényleg aggasztó volt), ki folyamatosan vihart támasztott maga körül, ki beszorult a víz alá.....
Zsúfoltabb helyeken valóban veszélyessé vált ennyi erő.... |
- Sikerült ... sikerült ...Sikerült! - fakadt sírva. Hogyne tudta volna, miről beszél Mithrandir?! Ha ő is eriszi lett volna, biztos úgy fénylett volna, mint párja örömében. Ó, nem átalakul, nem az volt! Annál sokkal jobb - visszatérés! Erisnek sikerült! Mithrandir végre teljesen boldog lehet.
- Sikerült ... -mondogatta, ahogy átölelte párját. - Éljen
És az angelidek hírfalán főcímként szerepelt: Koni sikerrel járt, Erisnek visszatért. |
A hatalmas zavar, az őrült káosz, ami magába rántotta, csak egy pillanatig tartott. De Mith fénye nem hunyt ki, mikor megértette mi történik vele. És ekkor már ő akarta a ragyogást.
Erősnek és épnek érezte magát. Hangok és jelenlét töltötte el az elméje minden szegletét, végtelenségig nyúlva saját lényében, és a pegazus úgy érezte újra teljes és életteli a világ.
Hatalmas levegőt vett, fénylőn belekiáltott abba a belső mindenségbe, boldogságot és hatalmas erőt sugározva, aztán kinyitotta a szemeit, és hatalmas mosollyal Angelre nézett.
- Sikerült hát!
De újra el kelle hallgatnia. Tovább fülelt befelé, és rájött, hogy sokminden más lett. Például sokkal, de sokkal több hangot hall, mint várta. Vagy hogy megismert lényeket is érez, akiknek nem kellett volna itt lenni. Vagy mégis? Újra és újra tudatok súrolták az övét, személyiségek ölelkeztek össze, vagy váltak szét, életöröm tombolt harci tűzzel, és a szürke pegazusnak időbe került mindent megérteni, sőt, mindent megtapasztalni!
'Sugárék...és az új lények...mennyi lény! Mennyi eriszi!'
- Angel, sikerült! Eris....élnek a lények! - kiáltotta túláradó boldogsággal, el is fúlt a hangja. Tudta, hogy értelmetlenül dadog, de képtelen volt jobban összeszedni magát. Talán nem is akarta.
Aztán rájött, hogy még mindig fénylik. Már nem vakítóan, de egész teste hófehér volt és izzó, sejtelmes fényt sugárzott, habár nem túl messzire. |
Majdnem leesett, de a súlypontja nem billent át. Döbbenettől tág szeme párjára meredt, rémülettől kihagyott a szíve.
- Mithrandir!!! - pattant fel kétségbeesetten. A fényt nem Mithrandir idézte, ezt vizsgálat nélkül is látta. A fény az eleméből jött. .... Csak... csak nem...átalakul?! |
Mithrandir hosszan, szenvedélyesen és romantikusan visszacsókolt.
- Ha azt akarod tudni a számításaid szerint hány évet élhettem meg, 10 éves vagyok. Ha azt szeretnéd tudni mikor születtem, akkor valamivel több, mint 500 éves lehetek - súgta a választ halkan Angelnek.
A következő pillanatban, mielőtt folytathatta volna, elakadt a lélegzete, és szemei hatalmasra tágultak. Ellökte magától Angelt, majdnem letaszítva a kancát a szikláról, aztán felágaskodott, és teste minden egyes szőrszálából, tollából és sejtjéből vakító fény tört elő!!! |
[198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Elenarya csöndesen állt kedvenc sziklaszirtje tetején és figyelmesen kémlelte a tájat. Hajnalodott, az égen már bíbor fényben fürödtek a felhők, de eddig semmi. Elenarya eddig hiába hegyezte a fülét... mikor már az ég alja is rózsaszínűvé vált, akkor meghallotta. Végre meghallotta, amit várt. Egy nyerítést.* -Hmm. -*mosolyodott el.* -Elbereth ma kicsit elaludt. Máskor sokkal hamarabb hív.-*mondta csöndesen, csak úgy önmagának, majd válaszul ő is felnyerített. Élesen, tisztán, zengőn, szívbemarkolóan csengő hangon. Hangját messzire vitte a szél, és tudta, hogy Elbereth meghallotta. Csikókoruk óta így üdvözölték egymást hajnalban. Elenarya elégedetten tárta ki gyönyörű, hófehér szárnyait, majd lendületet vett, elrúgta magát a földtől és a magasba emelkedett. Nem tudta, merre felé megy, de úgy sejtette, hogy még a mai nap folyamán veszélybe fog kerülni...*
- Fogalmam sincs....Azt sem tudom ezt árt-e nekem! - mondta tanácstalanul, és végigmérte fárosszá alakult önmagát. Hihetetlenül szokatlan volt ez a ragyogás.
- Hm ... - gondolkdott. - Szóval azt mondod, ez maradandó dolog ? ... Ha akarod, megkeressük Konit, tud - e segíteni. Vagy megpróbáljam én?