|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.10. 18:51 - |
 Diadém hallotta, hogy egy új barlangot fedeztek fel, s gondolta megnézi közelebről. |
[153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
| Dralon hónapok óta Sötét Szeráf búvóhelyének vendége volt. Habár ez kényszeredett vendégség volt....
Rettenetes méretű és erejű sárkánnyal vállalt fel egy csatát...Tudta nagyon jól mi lesz a harc végkimenetele......De ha nem így tesz, Esőnek nem lett volna esélye elmenekülni....
Amikor végül lezuhant a magasból, azzal a tudattal tette, hogy jó célért fog odaveszni, és Eris meg fogja bosszulni a halálát...
A szerencse mentette meg. Semmi más. Szeráf területére.sodródtak....
És a fekete lény a nevéhez hűen, valami elveszettek angyalaként kapta el a zuhanó Dralont, majd porlasztotta semmivé az óriássárkányt.
Aztán az összetört félsárkány vendég lett a hatalmas, földalatti tavak partján.
Az ottani furcsa óriás sárkányok ereje belengte a teret és segített neki megmaradni.
Idővel egyre erősebb lett, bár járni még csak a széles peremeken bírt, a nagy, tiszta víztükrök felett. Lassan....és egyszerre keveset...
Sötét Szeráf félelmetesen jó őre volt az elfelejtett, hatalmas barlangoknak.
Dralon őszintén megkedvelte.
Még a maguk módján a velük-alattuk élő óriásokat is tűrhető társaságnak tekintette immár.
Ezért is érintette mélyen, mikor egy nap az egyik földalatti folyam áradata valami nagyon sötétet sodort be a tóba, ami után percek alatt az összes óriássárkány elhagyta a tavat, a földalatti folyók keringésével!
Máskor is sodródtak be ide sötét lények! Ez mitől lenne más?
Sötét Szeráf akkor zúgott be az egyik mennyezeti résen, amikor Dralon a szállásuk peremén állt, lefelé meresztgetve a szemét, a mélyben terjeszkedő víztömeg sima felszíne felé.
- Ott maradj!!! - szisszent a fekete sárkány - Reechann foglya az!! |
____________________________________________________________________ |
Látóhatár - szokásától eltérően - elfogadta, amit az unikornis mondott, ezt egy apró fejbiccentéssel jelezte is.
Szíve szerint azonnal a járat mélye felé vette volna az irányt, de sokkal okosabb, ha előtte elmondja legalább valakinek a sajátjai közül, hogy mit talált, és hogy hová tart. Így ha esetleg vele történne valami, a többiek legalább tudnak a fennálló veszélyről. |
Halkan horkantott.
- Ezekben a járatokban senkinek sincs esélye, aki nem a Föld elem erejével bír. Nekem sem, neked sem ajánlatos itt túl sokáig időzni.
Előrefordult az arcával.
- Itt mindenképp át kell vágni, utána nem sokkal lesz egy járat, ami kivisz a felszínre. Arra fogunk menni. Erre a tájra ne is gyere vissza földelemű lény segítsége nélkül! |
Meglepődve pillantott az unikornisra.
- Víz. |
Total Surrender világtalan szemei a másik felé fordultak, és egy darabig néma csend telepedett rájuk, ahogy egyikük se mozdult.
Végül egy elképesztően realista és száraz kérdés hangzott el a kancától:
- Te milyen elemű vagy? |
Látóhatárt meglepte vezetője mozdulatsora és a hirtelen sötétség. Beletelt egy kis időbe, mire elkezdtek szemei alkalmazkodni a sötéthez, de ennél szerencsére sokkal hamarabb érzékelte ő is a feléjük közeledő furcsaságot. Amikor már kifejezetten közel került hozzájuk a valami, még a lélegzetét is visszatartotta. Amíg várták, hogy mi fog történni, hogy vajon a cuppogó akármi egyenesen nekikmegy, vagy kikerüli őket, Látóhatár gondolatban felkészítette magát egy esetleges összecsapásra, hogy megvédje magukat. De szerencsére nem került sor ilyesmire.
Látóhatár a fény újbóli megjelenésekor megint csak jó ideig pislogott, mire elkezdett rendesen látni. Óvatosan ő is előrébb lépkedett és először a járatot vette szemügyre, utána pedig az ösvényt. Orrát kicsit elhúzva konstatálta, hogy éppen valami nyálkás anyagban állnak, amit valószínűleg az imént elhaladt pocsolyaszagú akármi hagyott maga után.
Ezután a nyílás felé fordult, ami valóban óriási volt! Kezdetben furcsállta is, hogy kerülhetett egy náluk jóval nagyobb lény ilyen mélyen a föld alá. Így már értette.
A vezetőjére nézett. Az nagyon nem jó hír, hogy egy ekkora járat csak úgy megjelent, és az sem túl bíztató, hogy ilyesféle lények járkálnak benne. Ki kellene deríteni, hogy mi folyik itt, de nem akart túlzásba esni és nem akarta az unikornist bajba sodorni. De kötelessége kideríteni, hogy mi folyik itt. Túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Ki kell derítenem, mi folyik itt - szólt végül halkan az unikornishoz. - Köszönöm, hogy eddig elvezettél, de nem kérhetem, hogy tarts a továbbiakban is velem.
Tisztában volt vele, hogy egyedül messzemenően sokkal nehezebb dolga lesz, de nem veszélyeztethette az unikornist, aki már eddig is rengeteget tett érte. Olyat sose tenne. |
Egy apró, de éles koppanás a patájával, és egy apró, ideges fejrántás - ennyi figyelmeztetést kapott a szokatlanul fegyelmezett mén az oldalán, és a ragyogó fény kialudt.
Totális sötétség borult rájuk.
Aztán már tisztán hallatszott, hogy előttük, valamerre a végtelen éjszakában, valami cuppogó-surogó hangot hallatva, lassan, komótosan mozog, méghozzá feléjük.
Surrender egyetlen apró szusszanást hallatott csak, aztán visszatért némaságába, de remélte, hogy útitársának elég lesz ennyi figyelmeztetés: ne mozduljon, ne tegyen semmit, hisz ő se tesz semmit.
Aztán az a lassan vonszolódó valami elhaladt előttük, de valamerre másfelé tartva.....Iszonyatos mocsárszag, és a légmozgásból megítélve hatalmas méretek jellemezték.
És ahogy jött, el is tűnt a láthatatlan valami.
Megmenekültek!
A kanca várt még egy kicsit, aztán újra előhívta fényét.
- Ez eddig nem volt itt - susogta rekedtesen, miután két lépést előreóvakodott, és minden érzéke jelezte neki, hogy valami nincs rendben....
Lábaik előtt egy sziklás ösvény vezetett lefelé.....Egy nyílásban álltak......
A nyílás pedig akkora barlangra nyílt, amiben három város is elfért volna...... |
Látóhatár hamar megértette, hogy nincs szükség felesleges szavakra. Magában ugyan előre is megköszönte az unikornis hatalmas segítségét, de ennek nem adott hangot.
Minden igyekezete ellenére, ahogy gyorsan fel akart zárkózni, hatalmas hangzavart sikerült okoznia. Patái irdatlan csilingelést és csöröpölést okoztak a barlang kemény talaján, aminek visszhangja ide-oda csapódott a fejük felett még jó ideig.
- Elnézést - mormogta a szakálla alatt, már a másik lény mellett.
Csodálattal töltötte el az idegen unikornis lénye. Ahogy mögötte lépkedett, azon morfondírozott, hogy vajon miért választhatta egy ilyen méltóságos lény a sötét, földalatti életet? A fény, ami a szarvából tört elő, olyan tiszta, mégis, olyan idegen volt. Nem volt ide való, Látóhatár szerint. Ám minden kérdését megtartotta magának. Véletlenül sem akart tolakodó, vagy illetlen lenni. Elvégre az életét köszönheti megmentőjének. |
A homályfehér lény jó darabig állt lesunyított fülekkel, míg újra teljesen csend nem lett. Nem igazán a másik lény dühítette, inkább a hangzavar, ami visszhangot vert oly régóta annyira elcsitult lelkében is. Az idegen csak....nyugtalanította örök békéjét.
Egy darabig a semmibe nézett Látóhatár kérése és ajánlata után.
Aztán egyszercsak a szarva vége ragyogó, gyönyörű fénnyel lobbant fel. Egészen angyalszerű fény volt. Lámpás volt csak, egy eszköz a kanca számára, de amit előhívott olyan volt, mintha valami lélek lenne: mondanivalóval, életteli lényeggel. És mégis olyan tiszta volt, mint a teljesen elemi, senkihez sem tartozó Fény.
Nem terjedt túl messzire, de ahhoz elég volt, hogy a fél barlangot bevilágítsa, és jópár másik járat száját, amik mind ide nyíltak....
A fejét az idegen felé fordította, és egy pillanatig némán állt így. Azt akarta, hogy az unikornis mén tisztában legyen vele ki ő és mi ő és milyen ő. Igen, valóban: nem lát. Tejfehér, homállyal telt szemei ennek a szilárd valóságnak már semmi elemét nem foghatják fel soha.
Mégis...ő mutatja meg a kiutat.
Csendben intett a fejével a másiknak, hogy kövesse, és elindult át a barlangon, az egyik szűkebb nyílás felé. Még a teremtett fénynél is irtózatosan sötét volt benne.
Lassan elérte a résnek mondható, keskeny bejáratot, majd belépett és haladt tovább előre.
Az idegen jól teszi, ha nem marad le....Surrender ugyanis nem keltett hangot, miközben mozgott..... |
Látóhatár, ahogy hallgatta az üdvözlést, és annak minden visszhangját, eltűnődött, hogy vajon a járat valójában egy hatalmas járatrendszerhez tartozik-e, amiért ilyen hosszasan visszhangzik, vagy csupán egy jól illeszkedő varázs az, ami erről a hangzásról gondoskodik?
Szeretett volna útbaigazítást kérni, hogy mihamarabb elhagyhassa ezt a helyet, ám úgy vélte, ha ilyen hangerővel kell a másik lénnyel társalognia, a beszélgetés a végtelenbe nyúlhat, arról nem is beszélve, hogy a sok visszhang miatt esetlegesen nem is fogja érteni a választ. Így hát közelebb merészkedett és remélte, hogy érzékei figyelmeztetik, mielőtt valamibe, vagy valakibe beleütközne.
- Elnézésedért esedezem, amiért megzavartam nyugalmadat! Nem szánt szándékkal tettem, olyat sosem tennék.
Muszáj volt elhallgatnia, mert már a saját hangját se hallotta. Miután elhalt az utolsó halk visszahang is, folytatta.
- Ha kivezetnéd eltévedt lelkemet a sötétből a fényre, viszonzásul teljesíteném egy óhajod. |
Egy darabig félrebiccentett fejjel hallgatott az idegen megszólalása után, és figyelte őt úgy, ahogy csak kevés lény képes figyelni és érzékelni.
- Üdvözöllek! - köszönt vissza végül, mikor megtudta, amit akart. Ő maga is meglepődött, hogy milyen furcsa a hangja: olyan rég nem szólalt már meg, hogy a recsegő-rekedtes hangban, ami százszoros, susogó sustorgással verődött ide-oda a falak közt egy darabig, rá se ismert a sajátjára. |
Egy örökkévalóságnak tűnt az út a barlangban. Titkon remélte, hogy majd elér egy kereszteződésig, néha esetleg beszűrödhet egy kis fény a föld alá, de tévedett. A sötét egyre tömörebb lett, és bár kezdetben még ki tudta venni a barlang falainak körvonalait, lassan csak más érzékeire hagyatkozva tudott haladni. Hiába meresztgette szemeit, semmit sem látott, így idővel fel is adta ezen próbálkozásait.
Néha bele-belebotlott egy kiálló kis dudorba a földön, vagy belerugott egy kisebb kavicsba. Ilyenkor, a nagy hangzavar, amit okozott, megdermesztette. De miután nem hallott semmit, szerencséjére, folytatta útját tovább.
Egyszer csak a járat elkezdett sűrűn kanyarogni, majd pedig erősen lejteni. Látóhatár eddig is úgy érezte, hogy egy hegy végtelen belsejében lassan elemésztődik, de ezzel a hirtelen váltással lefelé... komolyan kezdett aggódni, hogy hova fog kerülni. Mivel viszont visszafelé semmiképpen sem mehetett, haladt tovább.
Aztán a lejtő véget ért, és friss illat csapta meg az orrát. Hamarosan hallotta a víz lassú, csobogó hangját is, és vízpára tapadt az arcára. Örült az életet jelentő forrásnak, így lankadt figyelme csak később figyelt fel a valamire a sötétben. Illetve valakire.
Amíg nem tudta hova tenni a lényt, dermedten állt. De mivel a másik nem tett semmit, legalábbis semmi támadásra, vagy veszélyre utaló tettet, megköszörülte torkát és így szólt:
- Tiszteletem! - hangja bezengte az egész járatot, és mintha százszor, meg százszor visszapattant volna, hol innen, hol onnan, megsokszorozva hangát. |
Nagyon jól ismerte a barlangokat. Talán más azt mondhatta volna, hogy túl jól is. De rég nem adott már senki véleményére.
Ez nem az otthona volt, amiknek minden rezzenését a saját testében érezte. De már megszokott itt is. Szinte mintha a barlangok, vagy azok rejtett szelleme beszélne hozzá a csendben, úgy érzett itt mindent. Úgy élt itt, a mélyben.
Mert itt, az örök sötétben, az üregek végtelenjeiben a csend uralkodott, ami átölelte a lelkét, és magába olvasztotta.
Így órákkal korábban megtudta, hogy egy idegen unikornis tart felé. Elfogadta a tényt, és a találkozás gondolatát. Hangtalanul fordult arra, és türelmesen várt, bár tudta, hogy egy ideig még eltart, míg a lény idebotorkál.
Vak szemeivel figyelte a sötétség minden mozzanását. |
Látóhatár két ugrás között elmérte a távolságot, és őrült csúszásba kezdett a sziklák omladékos oldalán. Épp vagy egy tucatnyi farkasból álló falka üldözte, és szégyen gyalázat, de menekülőre kellett fognia. Egy mezei farkasfalka nem tudott volna kifogni rajta, de ezek... valahogy mások voltak. A legnagyobb gondja abból fakadt, hogy legalább akkorák voltak az acsargó fenevadak, mint ő maga!!! Kezdetben felvette a harcot, de a furcsán villogó szemeket és agyarakat látva, valamint, hogy nem telt bele fél percbe, és az egyik támadó belemélyesztette állkapcsát a nyakába, meggyőzte, hogy ideje tovább állni.
Faron csúszva haladt lefelé, lábait felhasgatták az apró kövek és kénytelen volt egy előre beláthatatlan irányba szökkenni, ugyanis ha nem tette volna, felnyársalódott volna egy kiálló sziklaszirtbe. A kezdetben biztos talajnak nézett kőtörmelék azonban a súlya alatt beszakadt, ő pedig egy sütét lyukba zuhant.
Sietve talpra igyekezett és sűrűn szitkozódott. Gyorsan végigmozgatta izmait és inait. Kicsit megkönnyebbülve fogadta, hogy komoly fájdalmat nem érez, bár itt-ott szivárgott vastag szőre alól a vér. Ez különösebben nem is zavarta volna, ha nem tartott volna attól, hogy az elfajzott farkasok szagot fognak: így testét alaposan végigvizsgálva, minden sérülésre fagy-tapaszt helyezett. Ez ugyan meggyógyítani nem fogja, de legalább megakadályozza a vérzést.
Elhúzott szájjal felpillantott, oda, ahonnan lezuhant, és mivel lehetetlennek ítélte a feljutást, beletörődve megindult a korom sötét barlangi járatba. |
_______________________________________ |
 Elnevette magát a két sárkányon,s mosolyogva követte őket. A külvilág fényét nem rögtön szokta meg a szeme, vakon lebegett, majd fokozatosan nyitotta ki a szemét.Milyen más volt a világt természetes nyitottsága! Semmi árnyék, sötétség, csupán a mindent megvilágító világosság.
Még soha sem gondolta volna, hogy ennyire jó ez a messzeség. |
 Fayu szemébe hirtelen vakító fénysugár vágott, de a szerencsesárkány meg sem érezte. Azt érezte, hogy új reménysugár vág a lelkébe, és olyan erővel önti el, hogy szinte légiesen könnyedén repül tőle!!!
- Kijárat! - üvöltötte olyan boldogan, hogy zengő hangjától megremegtek a falak!!
 - Az az. Csak most ne omlaszd ránk a járatot! - mormogta, aztán hirtelen a sötétség véget ért, és a három hatalmas test kiröppent a végtelen kék égbe és a fénybe!
|
Egy bíztató pillantást vetett Fayu-ra. Mellette maradt, hátha segíteni kell taratni a lépést. |
[153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Diadém hallotta, hogy egy új barlangot fedeztek fel, s gondolta megnézi közelebről.
Elnevette magát a két sárkányon,s mosolyogva követte őket. A külvilág fényét nem rögtön szokta meg a szeme, vakon lebegett, majd fokozatosan nyitotta ki a szemét.Milyen más volt a világt természetes nyitottsága! Semmi árnyék, sötétség, csupán a mindent megvilágító világosság.
Fayu szemébe hirtelen vakító fénysugár vágott, de a szerencsesárkány meg sem érezte. Azt érezte, hogy új reménysugár vág a lelkébe, és olyan erővel önti el, hogy szinte légiesen könnyedén repül tőle!!!
- Az az. Csak most ne omlaszd ránk a járatot! - mormogta, aztán hirtelen a sötétség véget ért, és a három hatalmas test kiröppent a végtelen kék égbe és a fénybe!