|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 16:38 - |
 *Logos elsétált a rétre, miután Machos letette a Sötétségen kívül.
A rét mellett megpillantott egy kis tavat. Szörnyen szomjas volt, ezért odaügetett a tó partjára, és mohón inni kezdett vizéből. Mikor már teleitta magát, magára pillantott. Egész teste tiszta vér volt, jobb szárnya pedig élettelenül lógott oldalán.*
- Mitszólna Crystal, ha így látna ? - *kérdezte fennhangon, de csak úgy magától.* |
[348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
___________________________________________________ |
| Ignis tehetetlenül fel-alá rohangálva tombolt egész addig, míg meg nem látta a három vorstandit a homályban szenvedve. Akkor sokkoltan megtorpant, és némán állta végig a fekete pegazus által látottak folyamát.
Mi lehet ez a borzadály!?
Amikor a kapcsolat megszakadt, és rá kellett döbbenjen miért, nekikeseredetten lerázta magáról a dermedtséget, és felordított.
De nem maradhatott ott a parton, a pegazus áldozatán és sorsán iszonyodni.
Menekülnie kellett! Különösen, hogy a lénynek igaza volt. El kell juttatnia a tudást másokoz!
Forró szélviharként zúdult be a környező fák közé! |
Black Sorrow határozottan léptetett tovább, nem törődve a felé intézett szavakkal.
- Én feltartom, így nyersz egy kis időt. Menj és mondd el, hogy mit láttál és mi történt velem. - szólt hátra a másiknak békés, bíztató hangon.
Ezt követően viszont csak előre koncentrált. A gomolygó feketeség egyre közelebb ért hozzá, és egyre sötétebb lett. Egyre határozottabb formát öltött, mintha a kék víz felett egy másik, fekete tó víztükre kezdett volna kialakulni, persze a felszíne magasabban volt, mint Black Sorrow feje. A pegazus kanca minden idegszálával előre meredt, de nem tudta kivenni az alakokat a sötét masszában. Túl tömör volt, és túl sokan voltak.
Ahogy az ismeretlen szárnytávolságba került, szétvált előtte, és elkezdte körbevenni. Sorrow láthatatlan pajzsot vont maga köré, amit a a massza szigorúan nem érintett meg. Lassan, vészjóslóan körbefonta, kóstólgatta minden irányból. Amikor túl közel került, a pajzs bántóan fényesen felcsillant, mire a homály szétoszlott körülötte, máshová csoportosult. Persze idővel újra visszatért, ahogy a fénynyalábból nem maradt már semmi.
Az alakok odabenn nyaktörő tempóban futottak körbe és körbe. Sorrow igyekezett megtudni róluk valamit, próbált üzenni, de a fal, ami körbefogta őt, és ezzel őket, áthatolhatatlannak tűnt. Úgy tűnt, a mágiája bejutni nem tud, de legalább nem emészti fel az ellenállást nem tűrő fekete "vízfolyam".
A kezdeti némaságot furcsa hangok kezdték megtörni. Hörgést, morgást, vicsorgást, fogcsattogtatást hallott. Aztán valaki sikított. Nem tudta, hogy ki lehetett az, talán saját maga, de a hang szinte késként szántott végig az elméjén. A pajzsa vészesen zsugorodni kezdett, ő pedig végtelenül kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.
Ahogy meredten bámult maga elé, elfogadva, hogy innen nincs kiút, lassan látni vélte a sebesen körülötte köröző, vérszomjas lények mögött a többieket is. A felismerés jeges zuhanyként érte, ahogy kirajzolódott a messzeségben Meznokto, Inkubo és Csillagfürt alakja. A két unikornis testét mindenhol friss és már behegedt sebek borították, amiket minden bizonnyal a rájuk tekeredett láncbilincsek okozhattak. A pegazus arcán végtelen távolból is lehetett látni a könnyek tengerét, miközben torkaszakadtából menekülésre bíztatta a veszélybe keveredett lényt. Csakhogy minden igyekezetük ellenére, odakintről ebből semmi sem látszott. Black Sorrownak nem volt több ideje. Rengetegen voltak felsorakoztatva még a három vorstandi mellett, de rájuk nem jutott elég ideje, hogy felismerje őket. A feketeség ellentmondást nem tűrő erővel préselte össze a pajzsát és nyelte el teljes egészében. A halvány, külsősök számára felismerhetetlen kapcsolat, amit pontosan eddig a pillanatig fenn tudott tartani a parton álló tűzlénnyel - aki így mindent megtudott, amit ő - ezt követően megszakadt. |
- Elment az eszed?! - nyerítette egetrengetően, mikor rájött, hogy a pegazus nem jön tovább, sőt, az üldöző felé tart!!
Odarobogott a vízparthoz, és felágaskodva üvölteni kezdett:
- AZONNAL! GYERE! VISSZA! Meg akarsz halni?! Gyere ki onnan!
A tehetetlenség haragja lassan kezdett felkúszni a torkán, és a szemei tágra zárva meredtek a feketeségre és a fekete lényre szemben. Ő nem mehet a vízbe! Most mégis mit tegyen?! |
Követte az idegent. Egyelőre jobbnak látta, ha vele marad.
A tó túloldaláról szemlélte a határozottan feléjük tartó homályosan gomolygó anyagtömeget. Bár tőlük jóval magasabb volt, Sorrow úgy ítélte meg, lehetséges volna elrepülnie fölöttük. Ami miatt viszont ez nem lenne túl ajánlatos, az az volt, hogy nem látta, milyen hosszú lehet.
Egész testén az összes szőrszál égnek állt, ahogy a gomolygásból alakokat vélt felfedezni. Túl távol voltak, hogy pontosan fel tudja őket ismerni.
A döntés pillanatok alatt megszületett benne. Határozott lépésekkel megindult a vízbe, egyenesen a feléjük közeledő akármi felé. |
Meglódult, ahogy a másik feltápászkodott, és szintén szerencsésen menekülőre fogta.
- Akármik is ezek - mennydörögte hátrafelé - a Láng mit sem ér ellenük! Remélem a víz igen!
Szélsebesen vágtázta körbe a tavat, többet nem nézve hátra, hogy a pegazus a földön maradt-e, vagy felszárnyalt és elrepült. Nem sok ideje lehet! Mozgásteret kell nyernie!
Közben hideg szellő támadt körös-körül, majd a tömény fekete árnyköd kiáradt a partra....Furcsa alakok mozogtak benne, már ha ki lehetett épp őket venni! Egy pillanatig a parton kavargott a hátborzongató jelenés, aztán valahogy észrevehették a menekülőt, mert a fekete kavargás fallá tömörült, és nyílegyenesen megindult felé, gond nélkül suhanva a víztükör felett. Bár legalább kicsit mintha lelassult volna... |
Black Sorrow értetlenül nézett a fölé magasodó lényre. Ugyan honnan jöhet? Miért van ekkora zajjal? Miért háborgatja az ő nyugalmát ezen a szép, napsütéses napon? Ha tombolni akar, miért nem egy erre alkalmas helyen teszi?
Ám amit a másik lény a száján kiejtett, minden korábbi gondolatát elűzte. Áthemperedett a másik oldalára, hogy legyen helye felállni és egyenesen belebámult a másik lény arcába.
- Miket beszélsz? Ki üldöz? - kezdte feltenni a kérdéseit. Még lett volna több is, de valami furcsa érzés kerítette a hatalmába, és hirtelen a torkára fagyott a következő kérdés. Abba at irányba meredt, ahonnan az idegen érkezett, és nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy mi a helyes döntés: persze, hogy a menekülés!
Abba az irányba fordult, amerre a másik éppen tartott. |
Dübörgő patákkal robajlott ki a tópartra, körülötte aranylóan ragyogott, kavargott a felforrt, perzselő levegő, és vadul levegő után kapdosott. Meg akart lódulni az egyik irányba, hogy nekiiramodjon a partnak, és megpróbálja időben maga mögött hagyni a tavat, de a patái cserbenhagyták, mikor az útja kellős közepén feltűnt egy fekete lény! Hatalmas csúszással fékezett a puha parti talajon, a forrósága porrá szárította azt közben, így forró porfelhőt kavarva zúgott neki kishíján az idegennek.
Mire megállt, egy méterre sem volt a másik lénytől, és kinyújtott nyakkal épp a lény fölé ért, ahogy végül megállt.
Meghökkenve rábámult a másikra, és rádöbbent, hogy nem ellenség. Nem lehet az. Veszélyesnek sem tűnt. Észbekapott, és harsányan felnyerített:
- Üldöznek! Menekülj! |
Black Sorrow békésen feküdt a tó partján. Egy szárnyát kinyújtva, különböző formákat rajzolt a homokba, majd vízzel locsolta le, és újrakezdte. Élete különböző pillanatait örökítette meg pár vonásban. Nem születtek falra való festmények, de a pár perces alkotások magukért beszéltek. |
__________________________________________________ |
 Nagyot fékezett a tó partján amit kicsit későn vett észre így pofábal beleesett.Aztán végülis sikerült lábra tápászkodnia.
-hoppá...-mondta. |
 Narallin egyenesen a tóban ereszkedett le, szárnyait finoman oldalához simítva, majd megrázta sörényét, tekintetével méntársát keresve, hogy vajon ő is ideért-e.
|
 Csak biccentett, és a magasba dobta magát!
Szinte abban a pillanatban tudta, hogy hiba volt, de a kanca előtt semmiképp sem akarta beismerni szégyenét! Ráfeküdt a szélre, tűrte hasogató izmait, és vitorlázva elsuhant a furcsa tópart felől. |
 Meghajolt a mén előtt.
-Örülök, hogy találkoztunk!Vigyázz magadra!Ne hajszold túl magad!-mondta kicsit viccelődve, de azért aggódva... |
Egy futó pillanat erejéig a kancára nézett, hogy miért sóhajtott, de látta, hogy nem rá tartozik.
- Nos, nem tartalak fel tovább! Az a foltos mén bizonyára már keres! - mondta tárgyilagosan, szárnyait tornáztatva, habár tudta, hogy igazán még nem kész az újabb hosszú repülésre. Mégis mennie kell....
- Remélem a többi gonosz sötét lény elkerül majd Téged! Nekem még hosszú az utam, messziről is jövök, így mennem kell, különben sosem érek célt! - nyújtotta ki szárnyait, hogy nekikészüljön a felszállásnak. |
Tangó már nem kívánta tovább fáasztani a pegazust, így inkább csöndben várta, hogy hogyan fog dönteni.Aztán elgondolkozott, hogy megkérdezze-e, hogy vele menjen, vagy ne.....arra jutott, hogy inkább ne, mert csak a terhére lenne....
Egy alig észrevehetőt sóhajtott, s várt a döntésre... |
- Aha - válaszolta tömören, mivel sem kedve, sem energiája nem volt, hogy megkérdezze miért olyan hálás a lény. A továbbinduláson töprengett. |
Elmerengett egy pillanatra.
-Afrai vagyok!Egy hálás afrai!-válaszolta. |
Kihúzta magát.
- Én is voltam ott, igaz csak annyi ideig, míg az örökbefogadásomat elintézték. Eris nem akarta, hogy megviseljen minket az a hely...Ugyanis nem egyedül voltam ott..... - mormogta.
- Te kihez tartozol? |
Halványan elmosolyodott.
-Megértem!Én nem oly rég élek a birodalomban.....az árvaházat is megjártam!Ott volt időm az elememmel foglalkozni!
Végignézett a vízen.Örült, hogy végre olyan társaságra akadt, akivel el tud beszélgetni, kedves, udvarias, s nemes, tiszteletparancsoló.
Nem olyan, mint akikkel eddig találkozott. |
[348-329] [328-309] [308-289] [288-269] [268-249] [248-229] [228-209] [208-189] [188-169] [168-149] [148-129] [128-109] [108-89] [88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Logos elsétált a rétre, miután Machos letette a Sötétségen kívül.
Nagyot fékezett a tó partján amit kicsit későn vett észre így pofábal beleesett.Aztán végülis sikerült lábra tápászkodnia.
Narallin egyenesen a tóban ereszkedett le, szárnyait finoman oldalához simítva, majd megrázta sörényét, tekintetével méntársát keresve, hogy vajon ő is ideért-e.
Csak biccentett, és a magasba dobta magát!