|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 16:02 - |
 Könnyedén kiügetett az erdősávból, majd megállt, körbenéeztt és nekiesett a fűnek.
A mezőn nem volt mindenütt jó fű, de az erdő mellett különlegesen finom, selymes, lédús virágok nőttek. |
[358-339] [338-319] [318-299] [298-279] [278-259] [258-239] [238-219] [218-199] [198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
________________________________________________________ |
Dominus egyetlen egyszer nézett hátra, ahogy lassan közeledtek a pusztaság felé.
A mezőt szegélyező fák közt épp akkor bukkant ki egy fekete lap...Ahhoz hasonló, mint amivel találkozott, csakhogy ez kisebb volt. Épp olyan magas, mint egy nagyobb termetű unikornis, és talán ha fele olyan széles.
Egyetlen ásító, semmit vissza nem tükröző fekete lap. Nem rohamozó ork haderő, nem egy rettenetes mágus....És mégis, ahogy távolodtak tőle, egyszerű, néma mozdulatlanságával olyan iszonytató félelmet plántált Dominus lelkébe, hogy ha akart sem tudott volna megállni.
A lábai repítették a messzeségbe, mintha nem létezne fáratdság!
****
Beast a magasban lebegett. Messze a mezőtől. Dominusék lassan épp áthaladtak alatta. Szárnyai nyugodt ütemben szántották az eget, ami viszont érezhetően egyre hűlt körülötte. De semmi egyebet nem tapasztalt, ami kicsit is érdekelhette volna.
Vörös szemei a lapot figyelték. Kifejezéstelen arcán csak némi kíváncsiság futott át, semmi egyéb, amikor megpillantotta. A társai már találkoztak ezzel az erővel, ezzel a félelemmel, ő viszont még nem. Mitől lehet olyan borzasztó?
Igazából nem is látni akarta. Nem is a szemeivel figyelte leginkább. Másik érzékével fürkészte a messzeségből is tisztán az idegen valamit.
Egy dolgot biztosan tudott. A lap nem élőlény volt.
Lepillantott maga alá, és unottan figyelte, ahogy mindenki tovatűnik.
Aztán visszanézett a lapra. És egyszeriben megérezte, hogy a lap is figyeli őt.
'Mit akarsz?' üzente próbaképp a másság felé. De nem érkezett válasz.
Illetve érkezett, de nem szóban: a lap egyetlen szempillantás alatt nőtt három métert széltében. És az útjában lévő fák úgy tűntek el, mintha csak kitakarta volna őket. Csakhogy Beast, aki valamennyi érzékét a lapon tartotta, tudta, hogy nem így van.
A fák eltűntek. Mintha soha nem is lettek volna. Az életük, a fényük eltűnt a lap némaságába. Nem alakult át. Nem elfogyasztódott.
Eltűnt.
A hatalmas lény lassan evezni kezdett a levegőben szárnyaival, aminek hála hátrálva távolodni kezdett a laptól.
A világért le nem vette volna róla vörös tekintetét, amíg azt nem érezte, hogy a levegő újra normális hőmérsékletű és Dominus is valamerre a közelben van, alatta. És amíg a mező utolsó morzsája is el nem tűnt a látóteréből. |
Hekabé hatalmas lendülettel indult meg, patái alig érték a talajt. Ahogy elhaladt két társa mellett, szinte magával ragadta őket. A szürkésfehér és a fekete vorstandinak se kellett több, ők is minden erejüket beleadva rugaszkodtak neki a vágtának. |
- Közeledik - suttogta Dominus, és érezte, ahogy tehetetlen harag lobban a belsőjében. Felfoghatja-e valaha azt valaki más, hogy milyen egy hatalmas lénynek azzal szembesülni, hogy bátran kiállni ostobaság, mert semmit sem tehet a fenyegetés ellen? Hogy ereje mit sem ér, hogy nincs mit tenni, hogy hiába küzdene, nem megy vele semmire?!
- Futás! - nyerítette felágaskodva, és ahogy patái visszaértek a talajra, megremegtette a fél mezőt!
- Beast, szárnyalj fel, és száguldj innen! - kiáltotta a másik lénynek, ahogy megiramodott a mező távoli vége felé. Közben hol itt-hol ott, éjszakai feketeség nagy foltjai tűntek fel a mezőn. De ez Dominus hatalma volt. Csali, és egyben álca. Bármi akarja őket, a mágia vonzhatja leginkább! Hátha a varázsra kap rá inkább, és ők kereket oldhatnak!
Beast felröppenése megremegtette a talajt, és sápadt teste tovatűnt az égen. |
Hekabé már egy ideje csukott szemmel, összeráncolt homlokkal koncentrált.
Ithildina és Nox az ég felé fordították figyelmüket. Sivítást, süvítést hozott magával a szél.
- Mennünk kell - szólalt meg a mozdulatlan Hekabé.
Ám társai mintha meg lettek volna babonázva, csak meredtek az égre. Az erdő felől egy nagy csapat hippogriff tűnt fel, amint lélekszakadva igyekeznek minél távolabb kerülni az erdőtől.
Hekabé szemei felpattantak és két társa felé fordult. Elméjével rárivallt a két kancára, mire azok végre felocsúdtak és ráemelték zavaros tekintetüket. |
Dominus érezte, ahogy lassan valamiért borzongani kezd, és szinte jéggé dermed a belsője. De nem tudott rájönni mit érez, vagy miért. Beast felé pillantott, és próbált normálisan viselkedni.
- Ők pegazusok... - mondta halkan, merengve. Aztán felhúzta magát.
- Hogyhogy én nem tudok arról, amit láttak??
Beast higgadtan fújtatott egyet.
- Egy hatalmas vihar elől menekültek, lepillantva látták a furcsaságot, de nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Volt fontosabb dolguk is. Az emléket megosztották velünk, miután megérkeztek épségben, de nem hittem volna én sem, hogy fontos lehet, ha nem mondod, hogy téged mi ért - zengte szelíd hangon.
Aztán ránézett a selyemszál-sörényű kancára, és nyugodtan válaszolt:
- Hatalmas fekete felhő terjengett a vízesés közelében. Csak rövid ideig látták, de akkor a szél egyáltalán nem hatott a mozgására, és nagyon tömörnek tűnt, nem oszladozott. Az volt benne a legfurcsább, hogy majdnem a talaj szintjén lebegett. Inkholos azt mondta, kirázta a hideg a látványtól, és szinte örült az eszeveszett tempónak, amivel tovább menekültek. Jaddis egyenesen azt mondta, hogy rettegett tőle. És semmi sem vehette volna rá, hogy közelebb menjen.
Beast újra fújtatott egyet, és karmaival árkokat vájt a talajba.
- Az a valami olyan erővel bír, hogy bárki, aki kicsit is mágikus, érzi az ártó hatását, és ösztönösen menekülne előle - jegyezte meg.
Dominus ekkor hatalmasat dobbantott.
- Figyeljetek! - harsant fel azonnal, ahogy Beast utolsó mondata leülepedett az elméjében. |
Miközben a két eriszi beszélt, Ithildina Hekabé mellé sétált. Szemeit az egyik lényről a másik lényre függesztve hallgatta azok eszmecseréjét, és homlokán apró ráncok jelentek meg.
- Mit tapasztaltak pontosan? És hol? - kérdezte halkan, de annál szebben csengő hangján. |
Dominus fújtatott egyet.
- Nemrég megtámadtak az erdőben - közölte keményen Beast-tel - Találkoztál bármi ilyesmivel? - szegezte neki a kérdést is, miközben pár emlékképet megosztott a másik eriszivel.
Beast kifejezéstelen, de valahogy mégis egyfolytában éhesen bámuló szemei egy darabig elmerengtek Ithildinán, majd lassan, mélyen zengő hangon válaszolt:
- Nem, én semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Farka ide-oda suhant párszor a levegőben.
- Inkholos és Jaddis viszont igen - tette hozzá a csattanót. |
Nox hátracsapott fülekkel fogadta Dominus szavait, és unott arckifejezéssel elfordult az eriszitől.
Hekabé mélyen a gondolataiba merülve töprengett Dominus utolsó szavain. Kifejezetten aggasztónak találta, amit a mén kiejtett a száján. A mágia sok mindenre képes, akár erre is. Hogy lehetséges, hogy a tündéreknek semmi nyoma? Valaki kiírthatta őket? Attól még a létezésükre utaló nyomokat érzékelnie kellett volna a ménnek. Lehet, hogy sosem voltak ott? Hiszen az lehetetlen, mert tudja, hogy igenis ott voltak! És ha mégsem? Ez csak úgy lehet, ha elcserélődött a Birodalom erdeje egy másik erdővel. Lehetséges volna? A másik lehetőség, hogy igenis sosem voltak ott a tündérek... vagyis olyan időben járnak, amikor az Úrnő még nem hívta be Birodalmába a tündéreket....
Gondolatmenetének egy érkező eriszi vetett véget. Kavargó gondolatait elcsendesítette és kifelé fordította figyelmét.
Ithildina már korábban észrevette az érkező lényt. Ráérősen feltápászkodott a puha fűről és néhány lépéssel közelebb ballagott a többiekhez.
- Üdvözlünk! - köszönt rá Hekabé az érkezőre és egyesével bemutatta társait, végül pedig önmagát. |
Dominus épp csak egyik fülét rebbentette meg a két lény szavaira. És a mezőn mintha egy pillanatra csikorogva lefékezett volna....a létezés. Körülvette mindnyájukat valami szinte tapintható, szinte már szorosan köréjük tekeredő, de láthatatlan és ártalmatlan nyers erő.
Aztán az egész elenyészett.
- Biztosíthatlak, hogy előlem nem könnyű elrejtőzni - mondta némi éllel a hangjában, Noxnak címezve elsősorban a szavait - Főképp nem egy falura való tündérnek.
Horkantott, és mindenkihez beszélve folytatta:
- Mikor azt mondtam, hogy legalább az ott élőkből a nyomaikat meg akartam találni, és a kutatásom nem sok jót ígérő eredménnyel zárult, nem túloztam. Az erdő mostani varázsa szerint soha, semmikor, egyetlen pillanatig nem léteztek ott olyan lények, amikről tudom, hogy néhány évvel ezelőtt virágzó települést hoztak létre, és élték világukat békében. Úgy tűntek el, mintha soha nem léteztek volna! Mintha soha nem is jöttek volna létre itt!
Visszanézett az erdőre.
- Teljesen...kitörölték őket innen - mondta halkan.
És akkor az izmai görcsösen megfeszültek. Felkapta a fejét az égre. Mit érez?? Mi ez?! Ez lehetetlen!
És mégis.....
Óriási, idegborzolóan sápadt kísértet suhant az égen feléjük. A hatása megborzongatta alatta a talaj minden lényét. Hatalmas, gyönyörű szárnyai halk, rebbenő hangokkal szántottak bele a légbe újra és újra.
Aztán zuhanni kezdett, mint a vég angyala, és a mezőt megremegtetve ledobbant közéjük.
Másfél-lénnyi pegazus, vagy inkább félpegazus állapodott meg köztük. Hófehér volt, sőt fehérebb minden természetes színnél, de nem fénylényszerűen, inkább másvilágian. Idegenül. Lábai ötujjú mancsokban végződtek, azok meg vérvörös, tűhegyes, hatalmas karmokban. Sárkányfarka némán szántotta a levegőt, ahogy hatalmas, vörös szemeivel végigmérte mindnyájukat. A szárnyai angyalokéihoz hasonlítottak, hatalmas, erős tagok voltak, olyan szabályos tollakkal, ami bármely szobrász szívét darabokra törte volna pillanatok alatt.
- Beast - morogta Dominus kedvetlenül.
- Dominus - viszonozta a köszönést morgó és sóhajtó hangon a fura lény - Eris aggódott érted. Elküldött hát segíteni.... |
A hallottakra Nox befejezte a legelést és pár lépésnyire megközelítette Dominust. Érdeklődve végignézett rajta és hosszan szemlélte az érkezőt.
Hekabé viszonzásul bemutatta magukat. Elsőként a pegazus felé biccentett:
- Ő Nox
Kicsit hátrafordulva folytatta:
- Ithildina, jómagam pedig Hekabé vagyok - fejezte be, Dominusra függesztve tekintetét.
- Nem csoda, hogy nem találtál rá senkire. Még ha maradt is itt valaki, biztosan nagyon ügyel arra, hogy ne találjon rá senki. - véleményezte Nox az imént hallottakat.
Hekabé egyik fülét oldalra billentve, továbbra is Dominust figyelve szólalt meg:
- A birodalmi lények, fajtától függetlenül össze kellene tartsanak. Ha az erdőben lett volna eredeti lakos, Dominus biztosan találkozott volna velük. Vagy legalább talált volna a létezésükre utaló nyomokat. A biztonság érdekében közvetlen találkozás nélkül is egymás tudtára hozhatóak lennének egyes információk. |
Amikor az álca szertefoszlott az idegeneken, túlfeszített idegzete megadta magát, és helyette a vad harci ösztönök uralkodtak el rajta! Egyetlen pillanat alatt szembeszökkent a hármassal, és pajzsai egyik legerősebbikével vette körül magát!
Aztán meghallotta a hozzá lépő teremtmény szavait, és alaposabban meg is nézte a lényeket. És a meglepetése, meg a hirtelen rászakadó nyugalom miatt a pajzs is, harci kedve is, és ébersége is tovatűnt. Elemésztő, hatalmas fáradtsága maradt csupán.
Vorstandiak!
- A nevem Dominus - mormolta elcsigázottan, bár hangjában még is így benne zengett komoly, büszke, méltóságeljes lelkülete - Eriszi vagyok. Az erdőben az imént próbált meg elemészteni egy Birodalmontúli, idegen, pusztító varázslat. Az erőm mit sem ért ellene
Annyira oldalt fordult a hármasnak, hogy meglibbenthesse a farkát, ami riasztó-szomorú, természetellenes, kettéhasított zászlónak tűnt csonka valójában....
- Az erdő legsűrűbben lakott részein sem maradt senki....A Birodalomban maradt erisziek közül én vagyok az egyik legerősebb és legfüggetlenebb. Úgy döntöttem körülnézek az erdőben. Átkutatom, ha tudom, legalább nyomok után. Már nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet. Amit megtudtam, semmi jót sem ígér - mesélte lassan, egyre tompább hangon, és utolsó szavai után megült a csend körülötte. |
Ő állt a legközelebb az imént az erdőből kirobbanó lényhez. Korábban, két fűcsomó leharapása közben megjegyezte a többieknek, hogy zavart érez az Erőben. A többiek egy apró biccentéssel tudomásul vették, amit mondott és ennyi.
Ithildina egy napsütötte ponton leheveredett és ajkát a friss fűbe temetve, bóbiskólni próbált. Mellette nem sokkal Nox kelletlenül, gyakran el-elfintorodva beleharapott egy-egy fűcsomóba. Ki nem állhatta a legelést, jelenleg azonban fizikai valójának szüksége volt rá. Már jó ideje elhagyta a Félelmek Országát (a valóság az volt, hogy valahogy kikerült onnan, és azóta nem tudott visszajutni), ahol merőben más táplálékhoz szokott. Az felpezsdítette testét és lelkét egyaránt, idekinn azonban ahogy telt az idő, a szárnyait körülderengő homály egyre inkább visszahúzódott és egyre nehézkesebbnek érezte végtagjait, elméjét. A leépülést a legeléssel meg tudta állítani, de minden egyes harapáshoz hatalmas lelki erőre volt szüksége.
Hekabé abba az irányba sétált, ahonnan az energiabomba érkezését érzékelte. Csak állt, kihúzta magát, fejét magasra emelte és egy ideig lehunyt szemekkel koncentrált. Amikor már érezni vélte a föld remegését, ahogy a patás közeledett feléjük, kinyitotta szemeit és figyelt. Az érkező nem vette észre őket, hála az álcázó varázsoknak. Eddig. Hekabé ugyanis egy szempillantás alatt feloldotta a varázslatokat és felfedte magukat.
Ithildina érezte a változást. Arra se vette a fáradságot, hogy megemelje fejét, úgy jegyezte csak meg:
- Ne zaklassátok fel, így is vihar tombol a lelkében.
Azzal, mintha mi sem lenne természetesebb egy hasonló helyzetben, tovább bóbiskolt.
Hekabé tett egy kimért lépést az érkező felé és megszólította:
- Üdvözöllek! Felbukkanásod örömmel tölt el, reményt ad, hogy nem mindenki veszett el. - miközben beszélt, alaposan szemügyre vette a lényt - Ha bármiben a segítségedre lehetünk, szólj bátran. Vorstandi kötelességünk, hogy segítsünk. |
 Nem sokáig kellett haladniuk.A távolból ugatások halladszóttak.
Rogerék és a mögöttük haladó szukák lába alatt egyre puhább volt a fű...Hamar meg is pillantották a nagy falkát... |
 Dühös fúriaként ugrott Nyxiernre, amint a hímek eltávolodtak.
- Ez meg mire volt jó? - sziszegte.
- Hasznos lehet még, ha nem vagyunk magunkban, és akkor hagyhatjuk ott őket, amikor csak akarjuk! Ahogy beszéltük: őket könnyebben megtalálják! Hátha erisziek is beléjük botlanak! Hallhatunk híreket! - válaszolta gyorsan, nyugodtan a szuka.
- Nem tudjuk megvédeni magunkat, ha baj van - ráncolta össze homlokát Windstream.
- Bízzunk a szerencsénkben - intette le Nyxiern, és a hímek után ügetett.
 - Hallottad! - csaholta vidáman, és csak úgy száguldott a többiek nyomába!
|
 Mindannyian meglepődtek Nyxiern döntésén, de mosollyal fogadták.
-A szavunkat adjuk!-válaszolta.
-Örülünk, hogy velünk tartotok!-mondta, majd a levegőbe dobta magát.
 -Csak gyertek utánunk!-mondta, majd mind a négyen elindultak a mező másik vége felé, persze megvárva a három nőstényt.
|
- Én ezt csöppet sem tartom jó ötletnek! A falkák ritkán járnak össze! Ha mi most egy kicsi falka is vagyunk, nem akarunk más falkába olvadni! És mi lesz az erisziekkel? És mi lesz azokkal a társainkkal, akik hozzánk hasonlóan árvák voltak? Őket ki keresi meg?! Idejöttünk pihenni, de én már látom, hogy minden lesz ebből, csak pihenés nem! És veszélyes dolog is egy nagy falkával menni! Mert a vadászatok után biztosan ven összekapás! És egy nagy falkát a legkönnyebb megtalálni!
- AKkor velük a társainkra is könnyebben rátalálhatnánk - jegyezte meg.
 Nyxiern arcán valami nagyon furcsa kifejezés jelent meg, és a szeme sarkából újra és újra végigmérte a négyest. Aztán hirtelen vakkantott, de úgy, hogy mindkét társa elcsendesedett:
- Rendben! Megyünk! De adjátok a szavatokat, hogy ha el akarunk jönni, semmiféle módon nem akadályoztok! |
 Már egyezett volna bele, amikor az angelid kötelesség hívta.
-Ne haragudj, Anaro, de muszáj mennem! Nem tudom, hova a társaim hívnak. Annyit üzentek, menjek...
-Majd legközelebb körbevezetlek, addig próbáld magad kiismerni. Simbelmyne-ban sok a lény, biztos szerzel barátokat, akik, majd elkalauzolnak egy darabon.
-A legközelebbi viszontlátásra! - mondta kedvetlenül, s vágtába ugrott. Nemsokára elnyelte a távol. |
-A célzást, hogy mire kell három nőstény, elengedtük a fülünk mellett!Nem vagyunk verekedős típusúak!
-Főleg, ha farkasokról van szó!
-Másrészt Ti is farkasok vagytok!És csak hárman vagytok....körülöttetek még nagyobb a veszély!
 -Ayame!Akkor is velünk jössz, ha Nyxiernék nem?
-Akkor még mérgesebbek lennének ránk!Pedig csak jót akarunk!-vágta rá Drogol.
|
- Ez csodálatos! Menjünk! Merre vagytok? Sokan vagytok?? - ugrott előre széles, ragyogó mosollyal, épphogy lefékezve végül kinyújtott mellső lábakkal.
- Még mit nem! - csaholta egyszerre két társa, elhűlve és megingathatatlanul.
- Hiszen épp azért jöttünk ide, hogy magunk lehessünk, biztonságban, verekedésektől messze! - mondta Nyxiern.
- És nem tudhatod, hogy ők merre tartanak, vagy minek is kell nekik három nőstény....... - mormolta Windstream, akit a kölyök nyugtalansággal töltött el.
- Honnan tudod, hogy azonosak a céljaink? - tette még hozzá Nyxiern.
- Ahol sok a farkas, sok a veszély - mormolta újra a mogorva nőstény, orrát mozgatva.
Ayame II. meg teljesen lelombozva, lesunyt fülekkel ült immár középen. |
[358-339] [338-319] [318-299] [298-279] [278-259] [258-239] [238-219] [218-199] [198-179] [178-159] [158-139] [138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Könnyedén kiügetett az erdősávból, majd megállt, körbenéeztt és nekiesett a fűnek.
Dühös fúriaként ugrott Nyxiernre, amint a hímek eltávolodtak.
- Hallottad! - csaholta vidáman, és csak úgy száguldott a többiek nyomába!
Nyxiern arcán valami nagyon furcsa kifejezés jelent meg, és a szeme sarkából újra és újra végigmérte a négyest. Aztán hirtelen vakkantott, de úgy, hogy mindkét társa elcsendesedett:
Már egyezett volna bele, amikor az angelid kötelesség hívta.