|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.06. 20:23 - |
 *Lúthien felért a csúcsra, majd visszaforult és felnézett az égre. Látta, hogy Fényvihar magasan fölötte szárnyal, majd szédületes zuhanásba kezd, és épp az utolsó pillanatban lelassítva kecsesen leszáll mellé a hegy csúcsára.*
-Nos? Mi a megítélésed? Elég friss itt a levegő? -*kérdezte kicsit vacogva Lúthien Tinúviel.* |
[186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
____________________________________________________ |
 A szél hidegen ölelte körbe, de nem érezte. Ahogy a hópihéket sem, amik hollószín tollaiba ragadtak, és bepöttyözték. Az eget nézte, a lefelé hulló kis pelyheket, és nem törődött a sörényébe kapó szél kegyetlenségével, csak állt mozdulatlanul.
Távoli hangokat hozott a szél, egy másik életből valókat. Csengő, büszke, gúnyolódó kacajt, kiáltásokat, amik hívták és amik büszkén bíztatták még magasabbra repülni. Dallamokat halott, amik olyan erőt hívtak elő a lélekből, hogy az legyőzhetett vele világokat. Elfeledett, csodálatos, kísértő és borzongató dal volt ez, kihűlt szívének mélyén őrizte, akár a remény utolsó lángsugarát, hátha a fénye hazahívja a végtelen távokon túlról azokat, akik oly rég elmentek.....olyan messzire......Élő hangokat hallott, és szinte érezte a kezeket a vállán, ahogy feltámaszkodnak és a gazdáik kihívást keresnek szerte a vidéken, vagy megpaskolják, vagy épp csúfolódó rigó hangjára emlékeztető nevetéssel megkoszorúzzák virágfüzérekkel.
Behunyta a szemeit, hogy az emlék visszatérjen még egyszer, és evilág elhomályosuljon.
Egy szempillantás alatt csillogó jéggé dermedő könny hullott a jeges talajra. |
 *Még egyszer visszapillantott, majd a jeges szélben és hófúvásokban egész egyszerűen eltűnt...*
|
A végtelen és üres eget nézte, és mélyen felsóhajtott. Igenis megkönnyebbült, de tompán is kongott a belsője.
'Üres vagyok, akár az ég' nézett a magasba.
Már nem érdekelte mit csinál a szürke lény. |
*Röviden sóhajtott.*
- Legyen. - *válaszolta kurtán és megindult a másik irányba.* |
Nagyot dobbantott hátsó lábával, mire sziklazuhatag indult meg lefelé, de Haláltánc rá sem nézett.
- Akkor jobb, ha megtudod, hogy én egyikből sem részesülök. Emlékeim vannak, amikhez ragaszkodom. De szívem nincs. Már nincs. Igaz, ahogy elnézlek, neked sincs már meg teljesen - mondta üresen kongó, komor hangon.
- Menj el. Ha ittmaradsz, és tovább feszegeted a hajdani lovasaimhoz fűző kapcsolatot, bántani foglak - fordított hátat a szürke teremtménynek, de a sötét ígéret ottmaradt a levegőben. |
- Szerintem más átérezni valamit vagy a rabjául esni. |
- A tiéd meg lelketlen! Vagy már nem is tudod milyen az, amikor igazán áthat egy érzés?! |
*Orrlyukai kitágultak, ahogy mély lélegzetet vett.*
- Viselkedésed gyerekes. - *közölte merő nyugalommal, rezzenéstelen pillantással és arccal.* |
Egy hajmeresztő zuhanást mutatott be, és egy szempillantással később ledobbant a csúcson, szembe a szürke, egyszerű, okoskodó lóval. Vad szél támadt, ami mindkettőjük sörényét tépte, miközben kinyújtott nyakkal a másik lény arcába sziszegte:
- A szólamaid üresek! |
*Candor fülei hátracsapásával jelezte véleményét a villámról, ami közvetlen elé csapott be.*
- Ha akarsz valamit Haláltánc, gyere és mond meg, de ha nem, menj békével. |
Hatalmas villám vágott szikrázón a szürke lény elé, centikkel hibázva el bal patáját! Haláltánc lassú, széles ívű fordulót tett a csúcs körüli levegőben, szemeivel élesen méregetve a lófélét.
- Melyikünk él álomvilágban? Az, ki éli az életét ahogy tudja, vagy aki szurkálón és fennkölten bölcselkedik egy veszélyes pegazussal, és hiszi, hogy nem eshet baja? - kiáltotta le egetrázó hangon. |
*Állta Haláltánc pillantását és nem szólt, míg a mén fel nem emelkedett a levegőbe. Utána mély lélegzetett vett és a levegő vibrálni kezdett körülötte.*
- Tégy úgy, ahogy legjobb belátásod szerint lehet. - *vitte a szél mindenfelé a hangját tisztán.* - Én hozzád hasonlóan tudom, milyen egy szerettedet elveszteni, így arra törekszem, hogy még egyszer ne essek ugyanabba a hibába. Elfelejteni? Nem, elfelejteni nem lehet. De hiba, ha visszakívánkozol örökké és egy álomvilágot dédelgetsz magadban. Minnél tovább teszed ezt, annál nagyobb pofáraesés lesz, amikor valaki kíméletlenül visszaránt a valóságba. |
Kíméletlenül fúrta fehér tekintetét a lóféle fekete szemeibe.
- És mondd, amikor felidézed az arcát, és arra gondolsz, hogy senki és semmi más nem felelős a hiányáért, csakis Te magad, elhiszed a saját szavaid arról, hogy nem érdemes magadat sanyargatni? Elhiszed, hogy a régi fényben emlékezés elég, és nem gondolni rájuk? Vagy esetleg csak addig hajtogatod ezt a maszlagot, míg meggyőzöd magad? Áruld el nekem, hogy miért mondod mindezt?! Milyen jogon teszed? Nem ismersz! Ne hidd, hogy magasabb helyen állsz erkölcsileg, hogy így oktatgass vagy megítélj! Fogd a veszteséged, és szorozd meg kettővel és egy világgal! Azután adj hozzá hatszáz átokverte évet! Minden áldott napot jól számolj át, hogy biztos légy a szavaidban, te bölcsek bölcse! - vetette fogcsikorgatva a másik lénynek. Azután elfordult és a levegőbe rúgta magát, kitárva hatalmas, éjszín szárnyait.
'Mit is akarhat a lény....Ez a bolond úgyis eltűnik, én meg végre nyugton lehetek....Hiszen nincs kiút a pokolból....De legalább abból a nyomorult menedékből kijuttatott......' |
*Tekintete megkeményedett és csaknem haragosan nézett Haláltáncra. A feltörő érzelmeket hamar rendre utasította.*
- Egyet - *válaszolta, de mindig nyugodt hangja most érezhetően megrendült.* - De az is sok volt. |
Unottan nézett vissza a lényre.
- Hány szeretted halt már meg a te hibádból? |
- Hogy örökre uralnák a sorsunkat, azt kétlen. Csak addig, amíg tovább nem lépünk és meg nem tanulunk vele továbbélni. Mi értelme folyton a múlton töprengeni? Változtatni már nem tudsz rajta, csak saját magadat sanyargatod. Az emlékeket, tapasztalatokat elfelejteni, száműzni nem kell, csak emlékezz rájuk régi fényükben.
*Hangja egész végig nyugodtan, jóságosan csengett és tekintetét finoman Haláltáncon pihentette.* |
Vállatvont.
- Talán. De vannak hibák, amiknek a következményei jóvátehetetlenek. Ezekkel utána örökkön-örökké együtt kell éljünk. Örökre uralják a sorsunkat. Velünk vannak.....mint egy árnyék..... |
- Minden hibánkból tanulunk - *jegyezte meg.* |
Haláltánc biccentett.
- Valójában néha ők maguk keresték a bajt. De én azért éltem, hogy vigyázzak rájuk, így nem bántam.
Megmozgatta hatalmas szárnyait.
- Persze.....mindneki életében eljön a pillanat, amikor nem volt elég gyors..... |
[186-167] [166-147] [146-127] [126-107] [106-87] [86-67] [66-47] [46-27] [26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
*Lúthien felért a csúcsra, majd visszaforult és felnézett az égre. Látta, hogy Fényvihar magasan fölötte szárnyal, majd szédületes zuhanásba kezd, és épp az utolsó pillanatban lelassítva kecsesen leszáll mellé a hegy csúcsára.*
A szél hidegen ölelte körbe, de nem érezte. Ahogy a hópihéket sem, amik hollószín tollaiba ragadtak, és bepöttyözték. Az eget nézte, a lefelé hulló kis pelyheket, és nem törődött a sörényébe kapó szél kegyetlenségével, csak állt mozdulatlanul.
*Még egyszer visszapillantott, majd a jeges szélben és hófúvásokban egész egyszerűen eltűnt...*