|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.31. 21:01 - |
 Illu félelemmel eltelve vezett a karavánt. Érezte a többiek kínjait, a harc hevét és tudta, hogy magát is fétenie kell, hiszen a sötétség lényei idekinnvoltak.
Ezidáig nem történt semmi, de jobb volt az óvatosság.
Még csak a hegyek lábánál jártak, a kanyonhoz pedig hosszú az út!Ki tudja addig mi éri őket. Lilinára nézett maga melett és kicsit jobban lett.
'Nem vagyok egyedül. Nem vagyok egydül...' |
[265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
A madár egy diadalittas rikácsolással véleményezte a dolgot és követte az unikornist felfelé. |
A szürke kanca egy darabig tanácstalanul járkált fel és alá az út kellős közepén.
Aztán hirtelen megpördült, és céltudatos léptekkel nekivágott a meredek kaptatónak.
- Már tudom hova menjek! |
A madár szemei egy pillanatra, alig észlelhetően megvillantak, de nem szólt semmit. Ilianna most sincs egyedül... de nem tette szóvá a véleményét.
Hagyta, hogy a kanca saját döntésre jusson. Hiába mondta volna meg, mit tegyen, az úgyis csak ellenállást váltott volna ki belőle... Az pedig nem vezet sehova...
Így hát, lusta szárnycsapásokkal, kényelmesen vitorlázva a szellőn, repült körbe-körbe Ilianna felett. |
Ilianna nem nagyon tudott mihez kezdeni a madár szavaival. Tudta, az elméjével, hogy igaza van, csak...a szívével már rég nem érzett így.
Szárazon, flegmán nézett fel a madár repdeső szárnyaira.
- Az erdőben - felelte tömören - Az az egyetlen hely, ahol tudom, hogy mindig vannak erisziek. A határán. A másik lehetőség a Sötétség Birodalma, de én oda egyedül nem megyek. |
Értelmes szemeivel egyenesen Ilianna arcába bámult.
'Nem kellene így érezned. Nagyon fontos része vagy a Birodalomnak. Ahogy minden lény. Veled és általad létezhet ez a hely. De csak addig, amíg otthonodnak érzed és tartod.'
Széttárta méretes szárnyait és könnyedén a levegőbe emelkedett, hogy aztán a kanca felett vitorlázzon körbe-körbe.
'Szerintem társaságra lenne szükséged.' - állapította meg végül.
'Tudod merre vannak a társaid?' |
Zaklatottan nézett a madárra. Hogy jön ez a lény ahhoz, hogy megmodja mit tegyen? Eleve ő csatlakozott Ilianna útjához, és nem fordítva, most meg még utasítgatná is?!
De minél tovább nézett a szinte fénylő szemekbe, annál inkább elfogta valami riadalom és bánatféle.
- Próbáltam már őt megkeresni. Nem is tudom hányszor. Nem ment. Pedig minket összeköt a varázs...Bárhol képesnek kellene lennem megtalálni őt. Bámikor.
Elnézett a messzeségbe.
- Az erdő az utolsó hely, ahol még hasznos lehetek. Nem sok maradt a Birodalomból azokból az időkből, amikor igazán az otthonomnak éreztem. Nem tudom hova mehetnék. Az erdő....ismerős....Ott még ér valamit a varázsom.
Lenézett a madárra, és összehúzta a szemeit.
- Tudod milyen érzés ez? A teljes haszontalanság? |
Figyelmesen hallgatta a kancát és közelebb ugrált hozzá. Fejét hol jobbra, hol balra billentette és Ilianna arcát fürkészte.
'Szerintem nekünk semmi dolgunk sincs az erdőben' - vonta le a következtetést, a hallottakat figyelembe véve.
Még egy kicsit közelebb ment az unikornishoz, így már konkrétan felfelé kellett nézzen, hogy a másik arcát lássa.
'Értem, hogy a testvéreddel szeretnél lenni. De nem tudjuk a tartózkodási helyét...' - kezdte összefoglalni a megtudottakat.
'Próbálj kicsit elmélyedni a lelkedben és az érzéseidben. A testvéredről van szó... Érezned kellene valamit, ha ő a Birodalomban van. Valamit, amiből következtetni tudunk arra, ahol most van.'
Iliannának persze lehet, hogy igaza volt. A varázsnak működnie kellett volna... De manapság már annyi minden máshogy volt, mint kellett volna legyen...
Egy próbát azért megért. |
Ilianna lenyelte javarészt csípős megjegyzéseit, amiket a madár fejéhez vághatott volna.
Most komolyan....hamár úgysem tud tőle megszabadulni, és még segít is neki...miért kellene durvának lennie vele? Ez a lény nem ártott neki. Semmilyen kapcsolatban nem áll a Fánál történtekkel....
Egy darabig tanácstalanul nézte a madár ténykedését, de aztán a kérdéseken már elgondolkozott.
- A helyzet az, hogy a testvérem társaságára vágyom. Akármi történjék is...megbirkóznék vele, ha Cedric velem lenne! De jó ideje már, hogy elkeveredtünk egymástól....Ő is, én is ügyesek vagyunk az erdei életben. Mikor a rejtélyes lények és mágiák megjelentek ott....nagyon sokáig hátramaradtunk. Abban bíztam, ha csatlakozom azokhoz a lényekhez, akik az erdő határát őrzik, előbb-utóbb Cedricnek is köztük kell felbukkannia, és akkor végre rátalálok.
Sóhajtott.
- Ennek már fél éve....Egyetlen porcikám sem vágyik már az erdőbe, az én mágiám már édeskevés ahhoz, ami ott a lényre vár, de.....Semmilyen más ötletem nincs a testvérem megtalálására.
Elnézett a messzeségbe.
- Nem vagyok már biztos benne, hogy a Birodalom annyira mellettünk áll, mint rég..... |
A madár megálljt parancsolt túláradó energiáinak és figyelmesen hallgatta az unikornist. Végül furcsa hangsúllyal és kifejezéssel az arcán, csak ennyit üzent.
"Milyen szerencse, hogy a hosszú út során nem leszel egyedül..."
Még egy hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett Iliannára, aztán elrepült a messzeségbe, hogy folytassa tombolását. A figyelmét viszont egy pillanatra sem vette le Iliannáról.
Miután kiélte minden fölös energiáját, visszavitorlázott a kancához.
"Kicsit felmértem a terepet és van egy jó hírem: sehol egy lélek."
Kivételesen leszállt a földre és csipegetni kezdett a talajról. Kívülről érthetetlen volt, mégis mit csinál, hiszen a föld javarészt már sziklákból állt és a kavicsokon kívül semmi sem termett itt.
"Milyen érzéseid vannak, ha az erdőre gondolsz?" - folytatta ismét. - "Úgy érzed, sietnek kell? Nincs egy irány, ami vonz? Esetleg egy másik, ami taszít?"
Befejezte a csipegetést és kicsit odébb totyogott.
"A Birodalom gyakran jobban tudja, merre kell mennie a lénynek, hogy megtalálja azt, amiért elindult." |
Ilianna mélázva nézegette egy darabig a madár röpködését.
'Akárhogy is...tényleg nagyon szép' sóhajtott magában.
- Figyelj ide! Látom, hogy lenyűgöz a táj, és elismerem, hogy grandiózus, de a hegyeknek. Nem. Itt. Kellene. Lennie. Persze, hogy a Birodalomra is jellemző, hogy ha valahova nagyon siet a máguslény, akkor...valahogy előbb odaér, de a tájaink azért nem voltak hajlamosak rá, hogy csak úgy elvándoroljanak! És most nézd meg!!! - fordult a végtelen meredélyek felé nekikeseredve - Hetekkel lesz hosszabb így az út....Ha megkerüljük, akkor legalább két hónap...Én nem tudok repülni! - hőbörgött.
Aztán újabb ijesztő gondolat fogta el.
- Hetekbe kerül - kezdte lassan - ha egyáltalán az erdő még ott van, ahol lennie kellene....
Felpillantott a főnixforma lényre.
- Erre nem számítottam - ismerte be, de legalább annyira mondta ezt magának, mint az útitársának. |
A madár nem szólt egy szót sem, de lehetett érezni, ahogy elönti a környezetét az ámulat, a rajongás és a csodálat.
Fel se bírta fogni a szemeivel, azokat a méreteket és távolságokat, amiket most láthatott. Akármennyire is volt kifejlett példány, a lelke fiatal volt, nagyon fiatal, élményektől és emlékektől mentes.
Nem tudott azzal a ténnyel foglalkozni, hogy nekik nagyon nem itt kellene lenniük... Egyszerűen ujjongott magában, hogy láthatja ezt a számára csodálatos helyet!
Örömében körbe-körbe repkedett, pörgött, forgott, a levegőben és védence körül is egyaránt. |
________________________________________________ |
 Amikor árnyék átsuhant fölöttük, Angelion közelebb lépett Drongunhoz, mert nem tudta féljen-e az idegentől, főleg, hogy menni is alig tud.
A mén elégedettségének kijelentése után megnyugodott, már tudta, hogy nem lesz baj.
Az eget vizslatta, szemeivel az idegen alakját kereste. |
 - Várj egy pillanatot! - mordult fel. A kanca nem hihette, hogy a komorság neki szólt, hiszen Drongun egész más irányba meredt üveges tekintettel, ugyanakkor a fekete óriás most nem is tudott rá figyelni....már nem.....nem egészen....
A magasban feltűnő alak egy pillanatra mindkettőjüket árnyékba borította, ahogy elsuhant felettük....
- Sikerült! - szisszent fel mérhetetlenül elégedetten a vad mén. |
Kedvesen elmosolyodott ezen a két őszinte szón.Egy ilyen vadnak, makacsnak tűnő lénynek is van szíve, amiben Angelion egy percig sem kételkedett.
-Semmi baj, hisz senkinek nem esett nagyobb baja!Remélem Te is jól vagy!
Körülnézett.Az út szinte eltűnt.Mindent kőtörmelék fedett.
-Csak így nehezebb lesz innen kijutnom fájó lábbal!De sebaj!Megoldom! |
Lassan-lassan első döbbenete egy újnak adta át a helyét, ahogy a törmelék közt állva rádöbbent mit művelt.
Aztán olyasmit mondott, amit nem sokan hallhattak tőle élete során, főleg nem őszintén:
- Bocsáss meg - mormolta mély hangon, nem nézve a kancára.
Drongun vad lény volt, és csatában könyörtelen, megálljt nem ismerő pusztító.
De ez a lény mit sem ártott neki, ráadásul megdöbbentően jó futó volt, ami kevés lényről volt elmondható. Drongunnak ritkán adatott meg egy igazi, izmait próbára tevő verseny....
És most majdnem tragédia lett a vége hatalmas erejének........
Mi lett volna, ha Angelion nem épp ott áll?! |
 Nem zavarta és nem félt a hatalmas lénytől.Inkább hálás volt, hogy megnézte sérülését és segíteni próbál.
Amikor a nagyerejő lény vadul felágaskodott és mágiája elszabadult, kissé megijedt és párat hátrébblépett.
De örült, hogy nem ment messzebb, mert akkor Drongun mancsai és teste nem tudta volna megvédeni a közáportól.
Hirtelen minden lenyugodott.A közápor elállt.A csődör bár lihegve, de lenyugodott, már csak a por csúfította az átrendezett tájat.Az útból alig maradt valami.Mindent kőtörmelék fedett.Angelion nem tudta mit mondhatna a féllénynek......
|
- Várj egy kicsit - szólt a kancának, és közelebb lépett hozzá. Nem tudta a foltos lény hogyan reagál arra, ha ő, a maga hatalmas szörnyetegszerűségével egészen mellélép, de nem is különösebben törte ezen a fejét. Lehajolt Angelion lábához, és alaposan megnézegette.
- Valami elmozdult benne - mormolta végül halkan, és felegyenesedett - Azt hiszem egy gyógyító tud csak segíteni rajtad.
Drongun nem folytatta a mondatot, mert hirtelen megdermedt, aztán teljesen elvesztette az önuralmát! Mágiahullám söpört át rajta, és az elködösülő tekintetű féllény felbömbölve ágaskodott hátsó mancsaira!
Angelionnak ez volt a szerencséje.
Drongun mellső mancsai ugyanis átcsaptak fölötte kapálózás közben, és valósággal szétmállasztották a sziklát, ami mellett álltak.
Mire a hatalmas hím magához tért, és lihegve körülnézett, körülöttük por szitált, apró kavicstörmelék lett az út java részéből, és semmi sem ott volt, mint két pillanattal azelőtt. |
Lassan, talán kicsit esetlenül felállt.
-Épp csak rájöttem, hogy szavannai lénynek nemigen való a magas hegység.
Megpróbált ráállni mellső jobb lábára, de iszonyoúan fájt neki.Fel is húzta rögtön., hogy még véletlenül se támaszkodjon rá.
-Ennek nem örülök!Ennek nagyon nem örülök!-sóhajtozta.
"De talán nem nagy a baj!"-gondolta magában, majd igencsak sántítva elindult, de nem visszafele a szavanna felé, hanem fel a hegytetőre. |
Drongun fülei szerencsére (a többi érzékével együtt) élesebbek voltak az egyszerű lófélék füleinél, így mikor meghallotta a halk puffanást, azonnal megfordult. Részben azért, mert a kanca már korábban lemaradt, és úgyis meg kellett volna várnia, részben mert érdekelte a hang forrása.
Meglehetősen elképedt, mikor egy jókora ugrással lejjebb, az úton elterülve, mozdulatlanul heverve feltűnt neki Angelion.
Leugrott a lejtőn, óriási, mások számára talán rémítő lendülettel repülve a meredély mentén, aztán épp a foltos versenytárs mellett lepuffant nagy mancsaira.
- Veled meg mi történt? - kérdezte értetlenül, a fekvő teremtmény körül szimatolódva. Angelion úgy nézett ki, mintha hasraesett volna a nagy semmiben.....Drongun ezt azért nem feltételezte volna róla! |
[265-246] [245-226] [225-206] [205-186] [185-166] [165-146] [145-126] [125-106] [105-86] [85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Illu félelemmel eltelve vezett a karavánt. Érezte a többiek kínjait, a harc hevét és tudta, hogy magát is fétenie kell, hiszen a sötétség lényei idekinnvoltak.
- Várj egy pillanatot! - mordult fel. A kanca nem hihette, hogy a komorság neki szólt, hiszen Drongun egész más irányba meredt üveges tekintettel, ugyanakkor a fekete óriás most nem is tudott rá figyelni....már nem.....nem egészen....
Nem zavarta és nem félt a hatalmas lénytől.Inkább hálás volt, hogy megnézte sérülését és segíteni próbál.