|
Témaindító hozzászólás
|
2006.06.02. 17:19 - |
 Fényvihar a Nagydomb tetején állt.
A csatán merengett.
'Mindnyájunkban mély nyomokat hagyott...Talán (remélem) nem felejtjük el soha....'
Ő, csodával határos módon sérülés nélkül úszta meg. De társai sokáig jártak a fejében. És a csata mozzanatai is.... |
[310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
-------------------------------------------------------------------------------------------------- |
 Egy ideig még állt a dombtetőn, hisz őt nem zavarta sem a hideg, sem a szél.
Végül összerezzent, amikor egy hópihe hűvös ragyogással megcsókolta, és magához térve összerázkódott.
Nem hitte, hogy találkozik még a lénnyel életében.....
Kitárta szárnyait és egyetlen szökkenéssel belehasított az égbe, ami fiaként fogadta őt. |
- Ez igaz! - nézett elgondolkodon a semmibe. A szél megborzolta hátát. Ilyenkorra már borította az a bizonyos kéreg réteg, hogy az ilyen hidegeket ne érezze.
- Bocsáss meg, de mennem kell! Ha épségben át akarom vészelni ezt a telet, azonnal találnom kell egy helyet, ahova elbújhatok. Remélem, még látjuk egymást! - mondta, azzal kopár agancsára vigyázva eltűnt a fák között.
"Legközelebb nem maradhatok ennyi ideig búvóhely nélkül a télben -gondolta - De olyan jó volt találkozni ezzel a pegazussal - nézett hátra az ösvényre, s szemébe valami rég elhalványult csillogás szökött. - Muszáj jövőre összefutnom vele."
Rege szerencsére talált, mégpedig jobbnál jobb helyeket a Dombos erdőben, ahova elbújhatott. Egy völgyben lévő "gödröt" választott, melyet csak akkor vett észre, amikor belecsúszott. Ez az gödör egy ősrégi vadmalac odú volt, melynek beszakadt a teteje, így tágas volt, s növények által zárt. Tökéletes zug volt! |
Kemény, kiábrándult pillantással fordult a szarvaslény felé.
- Ezt mondd annak a pillének, amelyiknek ma már csak a szelleme kísért jajongva a mezőn, mert csakis abból az egy virágból élhetett......A pillanat tovatűnik, de akinek az egész élete csak egy pillanat, annak a vég hamar eljön.....És az egész életének teljessége válik semmivé, ha a pillantot pótolhatónak mondjuk..... |
Elkomolyodott.
- Sajnálom - mondta. - Az idők során nekem is sok virágot kellett látnom, amint elhullik, és soha nem nő vissza - majd elmosolyodott nem túl bátor, de reménykeltő mosollyal. - Ám az a szép a természetben, hogy mindig bont új szirmokat. Igaz, sose pótolja a régi helyét egészen, de valamennyire segít, hogy túl tegyük magunkat a múlton. |
Vállatvont, és kicsit keserűen nevette el magát:
- Ha léteznének is még valahol ilyen vidékek, szárnyak nélkül nemigen ismerheted meg őket! De nem hiszem, hogy megmaradtak volna......
Különös, sosemlátott árnyék hullott az arcára, mintha márvánnyá dermedt volna. Elfordult a lénytől, és az égre emelte tekintetét, mintha válaszokat keresne.
- Rege, ez a vidék, amiről meséltem, egy már kihalt, elpusztult világ része volt...... |
Furcsán mosolygott.
- Csodálatos lehet! Kár, hogy én nem lennék képes megélni az ilyen helyeken: ahogyszavaidból hallottam, ott nincs porhanyós föld, a bomlás orrfacsarószaga, a folyamat, ahogy a humusz jön létre...Bár, ha alkalmam adódig, talán ellátogathatok arrafele ha futólag is. Mi angelidek szeretünk a végletekig menni, meglátogatni a veszélyt. |
A szél hűvös ujjakkal kezdte cibálni a sörényét, de Phantasm meg sem érezte, ahogy lágyan elmosolyodott az emlékei feltolulásától.
- Nem itt nálunk, nem itt Simbelmyne-ban, de léteznek ezek a különleges és halálos vidékek. Ahol én jártam, ott rettenetesen hidegek voltak. Kristálylapok borították a vizet, és odalenn, a mélyben fantasztikus formákba nőttek. A növények is kristályt formáztak, és azt hiszem abból is nőttek valamilyen módon. Pengék, élek, fények, csillámlás, ragyogás és hideg, de olyan hideg, hogy a csillagos ég is csikorgott fölötted a kegyetlenül tiszta égen. Csodálatos helyek azok, de még szárnyalva is érzed a halálos fenyegetést, amit árasztanak. És vannak vidékek, ahol a kristálymocsár forró, és a gejzírek akármikor kitörhetnek belőle, hogy vagy megsüssenek, vagy belesodorjanak a kristálybozótba. |
- Kristálymocsarak? - kérdezte kiváncsian. - Még nem hallottam róluk! |
Biccentett, és felpillantott az égre. Szőrén meg-megcsillant pár fáradt napsugár, ahogy a lassan elhomályosuló kékségen még végigsimított a Nap.
- Remélem az idei tél nem lesz olyan, mint a nagy hidegek északi kristálymocsarakban...... - mormolta. |
- Igen, már jártam ott. - mondta különös mosollyal. Nem akármilyen hely az neki! - Azt hiszem, ott tervezem eltölteni a Telet. |
- Vagy a Varázserdő - jegyezte meg, és a messzeség felé bökött a fejével.
- Az nem is olyan távoli vidék, mint a Rémségek Szigete. |
-Bármilyen erdő mélyére. Ahol a fák a legsűrűbbek, s ahol legjobb a talaj minsőég és ahova nem jut el könnyen a fagy. Talán a Dombos erdő tartogat ilyen helyket. - mosolygott. |
Meglepetten nézett a lényre. De valóban: levelei azt mutatták Rege is átlép lassan az Őszbe.
'Természetlények! Sosem tudhatod mi a következő meglepetésük....'
- És hová szoktál ilyenkor behúzódni? - kérdezte végül. |
- Sajnos azt hiszem, erre ebben az évben nem lesz alkalmunk. - nézett hulló leveleire. - Egyre lassabb leszek és fáradtabb, ha nem találok egy biztonságos erdő zugot, védtelen leszek a Tél hidege ellen. |
Visszamosolygott.
- Ennek semmi akadálya, de akkor a Rémségek Szigetére kell mennünk. Igaz, ott a mágia miatt mindig találhatsz néhány érdekes fát, akik meglephetnek - vált szélesebbé a mosolya. |
Elmosolyodott.
- Szívesen megismerném őket! |
Mélyen elgondolkozott a válaszon. Hiszen a kérdés jogos volt.
- Talán. Azt hiszem - felelte végül - Az tagadhatatlan, hogy a Mágia kegyéből nincs a világon két egyforma lény. De az, hogy mások vagyunk, nem jelenti azt, hogy néha nem ugyanaz az út a jussunk. És egy lény, aki hasonló dolgokat megélt, mint én, megérthet. Akkor is, ha nagyon más. Talán épp azért, mert más.....Vannak az erisziek között lények, akikkel jobban érzem magam, ha velük vagyok. Akik teljesebbé tehetnek engem. |
-Még nem. Nem olyannal, aki igazán megértett volna. A gazdám a társaim mind elfogadnak, megértenek, de nem mindegyik érez át igazán.
-S a te társaid közül vannak, akikkel ennyire megtalálod a hangot, Phantasm? - kérdezett vissza. |
Bólogatott.
- Megértelek. A vágyak....nagyon veszélyesek tudnak lenni. Csalfák. És néha megperzselnek - mondta furcsa hangon.
- De vannak olyan szenvedélyek, amik életeken keresztül képesek vezetni és nem engednek el. Sohasem.
Különös pillantást vetett Regére.
- Te sosem találkoztál hozzád hasonlóval? Aki....megértett volna.....? |
[310-291] [290-271] [270-251] [250-231] [230-211] [210-191] [190-171] [170-151] [150-131] [130-111] [110-91] [90-71] [70-51] [50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Fényvihar a Nagydomb tetején állt. 
Egy ideig még állt a dombtetőn, hisz őt nem zavarta sem a hideg, sem a szél.