|
Témaindító hozzászólás
|
2006.04.30. 23:28 - |
 Illustrissima talán butaságot csinált. De nem érdekelte. Világéletében kivételes volt.
A pilleszárnyúaknak nem volt ajánlatos ilyen magasra szállni, mert a szárnyaik nem alkalmasak az ilyen magasságban előforduló viharok leküzdésére. De ő szeretett itt lenni és lenézni. Ha veszély jönne, majd kikerüli, gondolta. És csapongott, csapongott boldogan. Bátornak hitte magát. |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
_________________________________________________________________ |
Először csak nézte, ahogy a nap csillogva visszaverődik a pegazus szőréről és tollairól. Aztán csak gondolt egyet, az oldalához szorította szárnyait, és követte a kancát lefelé. |
Már majdnem megenyhült a másik iránt, mikor az megszólta a vágását.
- Mintha legalábbis sosem járna a harc azzal, hogy megfürdesz az ellenségeid vérében.... - mormogta - Bizonyos szint felett ez nem rázza meg a lelket, és én már megszoktam. Ha egyszer a helyzet megköveteli a hirtelen lépést....De van akinek ez túl durva! - szúrta oda kajánul és gúnyosan.
Beleszimatolt a feltámadó fuvallatokba.
- Ah, vízesés! - sóhajtotta örömtelien. Hát bizony, azért ő sem akart véres maradni élete végéig! Szimatolt-szimatolt, míg meg nem találta a pontos irányt.
- Nos, én megyek zuhanyozni...Kellemes napot, vigyázz a vadászó kancák prédáinak elragadásával, hátha más nem olyan kegyes, mint én! Jó repkedést, fárasztott gargoyle-ok vadásza! - kacsintott még egyet búcsúzóul, aztán egyszerűen megdobta magát egy hátrabukfencbe, leszorította szárnyait, és lezuhant a felhőrétegeken át, mint egy sólyom. |
- Sajnálom, hogy elrontottam a vadászatodat és ezúton elnézést is kérek miatta. - szólt a pegazushoz.
Megpróbálta kirázni szeméből véres üstökét, de nem járt valami nagy sikerrel. Egy horkantás kíséretében eldöntötte, hogy víz után kell nézzen. Így semmi esetre sem akart maradni. Ismét végignézett a vadászon, és nem bírta leplezni mosolyát.
- Az egy dolog, hogy engem bosszúból a tettemért összevéreztél a zsákmányod vérével, de hogy magadat majdhogynem megfürdetted a vérében... Azt gondolnám, ha előzőleg az egész csapatával végeztél, tudnod kellett volna, hogy egy elvágott nyaki ütőér mire képes.
Megcsóválta a fejét és a legközelebbi vízforrás irányába fordította magát szárnyaival.
- Most pedig ha megbocsátasz, le kell mossam magamról a találkozásunk nyomait. |
- Tartsd meg magadnak a véleményed - morogta elkedvetlenedve, és fél szárnyával ügyetlenkedve próbálta letörölni magáról a vér egy részét. Undorító volt! A színe, a szaga, a lassan sörényébe csomósodó sűrű folyadék....
Mikor rájött, hogy meg kell békélnie azzal, hogy itt semmi sem segít, és a legközelebbi patakig vagy tóig ki kell bírnia ezt a borítást, kesernyés arckifejezéssel a másik pegazusra meredt. És határozottan meglepődött. Nemigazán látott még ilyen lényt. Nem egy tapló harcost látott, aki csakúgy beleavatkozott a vadászatába, mert pofátlankodni akart. Ez a lény valahogy sugárzott egyfajta veszedelmességet, de közben egészen figyelemreméltó volt! És biztosan nem lekicsinylés vezérelte a tettét, vagy a prédája elragadásának vak vágya...És ez határozottan érdekes volt!
- Két napja űztem ezt a gargoyle-t. Nem engedem át a nagynehezen kifárasztott prédát! - horkantott fel végül mérgesen - A csapatát elintéztem, ez is az enyém volt, én akartam leteríteni, egyedül! |
Bár Wayne nem tartozott a kis termetű szárnyasok közé, azért neki is beletellt pár másodpercbe, amíg visszaegyensúlyozta magát, és a fogva tartott gargoyle-t, miután az üldöző pegazus majdhogynem beléjük csapódott.
Hátrasunyt fülekkel hallgatta a leteremtést, de válaszolni nem maradt ideje. Csak egy röpke pillanatnyi ideje volt végigmérni a pegazust, mielőtt az kivégezte a béklyóban tartott gargoyle-t. A mozdulatot felismerve Wayne már épp szólásra nyitotta a száját, de elkésett. Annyira maradt ideje, hogy fejét félig elfordítsa, így legalább arcának egyik oldalát meg tudta védeni a ráspriccelő vértől, ám szólásra nyitott szájába még így is jó adag bűzös vér került. Undorodva kiköpött, és farkának szorításán engedve hagyta, hogy a gargoyle hullája eltűnjön az alattuk lebegő felhők takarásában.
- Gratulálok, ez aztán csodás ötlet volt! - mordult rá a nála jóval véresebb pegazusra.
Ahogy újra végigmérte az érkezőt, szigorú ábrázata megenyhült, és az arcán széles vigyor terült el, miközben fejingatásba kezdett. |
Az őrült száguldás egyik nagy hátulütője, hogy a hajszába beleszűkült világképű üldöző csőlátással figyeli a prédát. Úgy tűnik, mintha élesen figyelné a célpontot, pedig jócskán vannak hibalehetőségek! Sokszor lehet életlen a kép, és amit a vadász lát, azt az elméje értelmezheti rosszul az észveszejtő rohanásban. A könyezetből érkező hatások pedig sokszor el se jutnak az üldöző elméjébe!
De legalább pontosan látja a prédát...
Westera túl fáradt volt, és az eddigi kudarc miatt túlságosan felpörgött, túlságosan túlhajszolt, hogy ne értse félre a hajszolt gargoyle hirtelen eltűnését. Meg volt róla győződve, hogy a dög trükközik vele, és megpróbál a felhőn át egérutat nyerni! De abból nem eszik!!!
Akármekkora őrültség volt is, hiszen nem láthatta mi várhat rá a felhőben, nem láthatta a gargoyle merre mozdult és mire készülhet, egyenesen utánaugrott a ködpamatokba!!
És csaknem függőlegesen zuhanva érte a gargoyle-ját és egy vadidegen pegazust, aki fogvatartotta...
Felsikoltott, főképp a haragtól, nem is a félelemtől, és egy nyaktörő perdüléssel elkerülte az ütközést, elzúgva a kettős mellett. Ha nincsenek gömbízületei, biztosan eltöri a szárnyát és talán halálra is zúzza mindnyájukat....Így eszelős ívbe feszítve mindkét szárnyát, tovább zuhant lefelé, majd újabb nagy túlerőltetéssel elkanyarodott, és visszahúzott a felhő mélyén lévő pároshoz.
Fúriaként robbant a különleges pegazus elé, alig két méterre fékezve tőle, és erős evezéssel lefékezett a levegőben.
- Én hajszoltam ezt a gonosz szörnyet eddig!! Az én prédám! Az enyém! Hogy képzeled, hogy elragadod előlem?! Napok óta űzöm!
Elvakította a harag és a fáradtság. Hihetetlen látvány volt óriási szárnyaival és mindenfelé szálló hatalmas sörényével, de a különös, aranyszínű izzás a szemeiben, és a fél arcán látható karomnyomok ijesztővé tették a hatást.
Dühösen fújt egy hatalmasat, aztán egyszercsak megpördült, és egyik szárnya széles, íves mozdulatával a gargoyle felé suhintott. Az egész egy szempillantás alatt történt....A pengetollakon megcsillant a fény...és telibe találva azt a fél centit a lény nyakán, ahol a másik pegazus farka nem fogta és nem takarta, gyakorlatilag lenyakazta a szörnyet!!! A nyak másik oldala megmaradt ugyan épen, és ezzel megóvta a pegazust is attól, hogy egy méterrel rövidebbé tegye a farkát egy másodperc alatt, de a gargoyle azonnal meghalt.
A zseniális megmozdulásba egyetlen apró hiba csúszott csak. A korábbi sebeknek hála a gargoyle sok vért vesztett ugyan, de nem mindet. A hatalmas nyaki sebből elképesztő vérszökőkűt spriccelt elő, széles sávot festve az idegen pegazusra is, Westerát meg egyenesen beterítve..... |
Wayne-nek már messziről szemet szúrt a két sebesen haladó pont. Alulról figyelte őket, ahogy közelednek. Gyakran érték váratlan meglepetések az elmúlt napokban az égből, így úgy döntött, a felhők takarásában biztonságosabb, igaz, ezzel kénytelen volt elfogadni, hogy jelenleg nem ő a legnagyobb vadász az égbolton. Egész hamar sikerült kivennie a két közeledő formát. Sejtette, hogy vadászatnak a szemtanúja, de a szerepeket éppen ellenkezőleg várta. Szándékait azonban ez cseppet sem befolyásolta: ha üldöző, ha üldözött is az a gargoyle, ideje, hogy véget érjen az élete.
Sötét színe miatt, a fényes-fehér égbolton ügyesen kellett helyezkedjen. Egyik felhő takarásából mindig egy másikig repült és türelmesen várt, mindaddig, amíg a gargoyle pontosan felette szeretett volna elszáguldani. Akkor viszont mágiájával kinyúlt érte a felhők alól, és lerántotta, jócskán megsanyargatva ezzel a gargoyle testét, aki majd' szétszakadt a különböző irányokból ható erők miatt.
Wayne azonnal végezni akart a gargoyle-lal, de az vadul felé suhintott karmaival, majd megpróbált beleharapni közelebbi szárnyába. A mén könnyedén elsuhant az éles karmok és fogak elől, miközben hosszú farkával körbefonta, és ezzel gúzsba kötötte, mozgásképtelenné tette az így csak sivító szörnyet.
Egyébként tollaihoz hasonlóan világoskék szemei fehéren kezdtek izzani, ahogy nekikezdett kivégző varázslatához. |
Iszonyatosan zúgott a szél mellette! Marta a szemeit, üvöltött bele a fülébe, tépte hatalmas sörényét, szinte fájt lélegezni is! És persze esze ágában sem volt lassítani.
Őrült, ördögi repülés volt ez, eszeveszett hajsza, amiben a vadból lett vadászt már nemcsak a szükség és a szerettei féltése hajtotta, de valami fellobbant, szinte beteges dac és vakmerőség is!
A gargoyle nem menekülhet!!!
Már nem fájtak a karmolás nyomai arcán, réges régi harc volt az, alig emlékezett rá, de azért tudta, hogy a négy függőleges csík, bármily vékonyan is, de örökre rajta marad. Már nem a fuldokló világ egyik utolsó hírmondója volt, hanem egy élő, hullámzó, pezsgő otthonra lelt mágikus lény, itt igazán nem hagyhatja életben ezt a dögöt!! Itt most nem arról van szó, hogy minden mindegy, és megmutatja mit tud, míg nyakát nem szegik, itt az életet védi, istenigazából!
De persze, hogy saját természete sarkallta leginkább a hajszára, olyan sebességre, hogy szárnyai majd' beleszakadtak. És a szíve is, mert emlékek is suhantak vele a tébolyult kavargásban, akárhogy is igyekezett nem gondolni rájuk....
Két nappal ezelőtt botlott bele a gargoyle csapatba, egy nap volt követni őket egy megfelelő helyre, ahol leszámolt velük -persze egyedül- és mostmár lassan egy újabb napja tartott ez a vadászat. A gargoyle, a legutolsó, amit ráadásul már megsebesített, még mindig életben volt, és még mindig folyton kisiklott a csapdából!
Dühöngve hajszolta magát a levegőben, minden szédítő kanyarral, gyomorforgató csavarral, vakító zuhanással, süvítő nekiiramodással lépést tartva. Nem törődött se a fáradtsággal, se a fájdalommal, se azzal, hogy hova is mennek, vagy épp mi veszi őt körül. A prédát látta, és csakis azt!
El kell kapnia!
Iszonyatos süvítésbe váltott szárnytollai közt a szél, ahogy még gyorsabban és gyorsabban vágott velük a levegőbe, zúgó viharként áradva a nyomorult dög után, tombolva az égen át!! |
______________________________________________________ |
Hirtelen elfelejtett mindent, Szeráfot, Fayut. Aranyfény lengte körül, amiben felismerhetetlenné vált. A fény mosolygott Fayura. Linde fejéről aztán mégis lesiklott a felhő, keserű könnyel, mosolyt erőltetve magára mondta - Viszlát Fayu!
Hagyta, hogy végleg ellepje Koni aranyfelhóje és elteleportálja. |
Szomorúan nézett a sárkány után. Valamit ő csinálhatott rosszul. Fayura nézett, aki őszintén meg volt ijedve.
- De miért? - két jelentetésű volt ez a kérdés: célzott Fayu megjegyzésére, Szeráf viselkedésére, Fayu tartására Szeráftól. |
Fayu ekkor ért csak Lindé mögé. Sosem titkolta, hogy valamennyire tart Sötét Szeráf énjének egy-két részétől, és most, ahogy nyílt borzalommal meredt a sárkányra, aki annyira más volt, mint ők, a szakadék csak még mélyebb lett...
- Őrültséget csináltál. Nagy veszélynek tetted ki magad - mondta halkan Lindének, és gyanakvóan figyelte a sötét sárkányt szemben. Kész volt rá, hogy bármikor elrántsa az útjából Lindét, ha kell.
Szeráf alaposan megnézte magának eriszi társát, aztán száraz, szórakozott, fásult tekintetet vetett a nőstényre, aki neki könyörgött a szemeivel. Mit törődik ezekkel? Egyformák...És nem olyanok, mint ő.
'Mindig ez van' gondolta megcsóválva a fejét, és egy fejessel a mélybe vetette magát. |
Állta Szeráf pillantását. Nem mozdult, de szeme remegett, könyörgött, hogy hagyja abba. Ő volt a Józan ész. |
Hatalmas hullámmal az ég felé fordult, majd lefelé. Aztán kanyarogva vízszintesbe fordult, és zúgva tombolt a szélben, messze legyőzve azt erejében!
De közben Lindé felé fordította végig a fejét...Mintha azt kérdezte volna: mégis ki vagy Te, aki csak betévedtél a világomba, és nem is ismered azt, uralni pedig soha nem fogod, hogy így tekinthess rám?! Ki vagy Te, minek hiszed magad, hogy csak így, ártatlanul és nemes fennsőbbséggel megmérsz engem?! |
Szeráf mozgása nem volt kétségbeesett. Zabolázatlan volt, de olyan, mint a viharszelek játéka. Ordítása nem halálüvöltés, inkább életerőtől fájdalmas kiáltás. Nem, Szeráf nem gyengeségből változott meg, hanem ... mintha feléledt volna. De olyan ... gátlástalan. Mintha nem is tudná, mit tesz.
Utolsó üvöltésénél, egy egész finom, testénvégighúzott karikával megállt, de nem mozdult, csak a sárkányt figyelte.
- Szeráf, mit csinálsz? - mondta nyugodtan, fennhangon, mintha hangosan gondolkdna. Szeme szomorúan fénylett a fekete sárkányra. |
 - Várj meg! - kiáltott a nőstény után, és gyorsan utánacikázott.
 Úgy tombolt, ahogy talán még életében soha!
Az eriszi mágiahullám és az ezer dallam, ami utána elöntötte a fejét, ősi és rég elfeledett mágia csapjait nyitotta meg a lelkében. Fény és erő és vér és szikrák doboltak a lényében ellenállhatatlanul, és a sötét sárkány vadul kanyarogva, csapongva szelte a léget, üvöltve a hatalmas energiától. Ha most valaki szembeszáll vele, megmutatja mit tud! Darabokra fogja szaggatni, mielőtt kitörli a létből! Ó, most elpusztíthatná a fél Birodalmat egyes-egyedül! Vagy olyan lényeket hozhatna létre és olyan hatalmas, önálló, önmagukból táplálkozva élő, halhatatlan varázsokat, amiket senki még elképzelni sem bír! Mindent megtehet most! Mindent!
Hatalmas lendületet vett, kilőtt a magasba, majd torka szakadtából felüvöltött, hangorkánt árasztva az égre, és a hangokat hatalmas, éjfekete özön követte, hosszan lövellve ki a torkából a végtelen égre! |
 Topogott a légben tancsátalanul. Volt valami abban, amit Fayu mondott, de segíteni szerett volna Sötét Szeráfnak. Az ordításra végül döntött, nekilódulva ment a hang irányába. Nem kellett sokáig siklania. Egy fekete csík tört fel a felhők alól. Messze volt tőle, nem tudta kivenni, hogy vajon az Szeráf - e.
|
Fayu Lindére bámult, és mindig ravaszkás arcán ezúttal kizárólag döbbenet és rémület ült.
- De...ha eltalál..... - képtelen volt folytatni.
Csakhogy eközben a bömbölés alattuk élesebbé vált. Élesebbé és vadabbá. Az összeránduló Fayu egy pillanatra arra gondolt, hogy lehetséges, nemsokára nem kell azon aggódniuk, hogy Sötét Szeráf után menjenek......Mert ő fog feljönni hozzájuk....és valamiért úgy érezte abban nem lesz sok köszönet.... |
- Kövessük? - javasolta. - Ha zuhan, utána mehetünk elkapni, ha észrevesz és tüzel, idejében kitérhetünk a sugár elől... |
[204-185] [184-165] [164-145] [144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Illustrissima talán butaságot csinált. De nem érdekelte. Világéletében kivételes volt.
- Várj meg! - kiáltott a nőstény után, és gyorsan utánacikázott.
Úgy tombolt, ahogy talán még életében soha!
Topogott a légben tancsátalanul. Volt valami abban, amit Fayu mondott, de segíteni szerett volna Sötét Szeráfnak. Az ordításra végül döntött, nekilódulva ment a hang irányába. Nem kellett sokáig siklania. Egy fekete csík tört fel a felhők alól. Messze volt tőle, nem tudta kivenni, hogy vajon az Szeráf - e.