|
Témaindító hozzászólás
|
2006.05.26. 22:25 - |
 Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett.
Három hónap....Az épp elkezdődő tavaszból lassan a nyárba lép másutt az idő. Ő ennyi ideje űzte a Gonoszt. Itt, a Sötétben csak pár hete voltak, de ez épp elég volt, hogy végleg kihaljon belőle minden, ami korábban jellemezte.
A rengeteg hatc és küzdelem kimerítette. Mi sem mutathatta ezt jobban, minthogy éjfekete lett ott is, ahol sosem volt az a színe és a szeme a sárgából vörösbe váltott. De úgy érezte, mindez megérte.
Mert végig, ahogy kiszorítoták a rosszat Simbelmyneból, érezte, hogy közelednek a Rossz Urához. Ha őt legyőzik, akkor vége lesz a lidércnyomásnak. Minden nyom, minden ötlet, minden mágianyom idevezetett. Meg kell találniuk a forrást, különben a vérfarkasok legyőzése, a szellemek elkergetése, at orkok és más szörnyek szétzilálása és a Nagy Akarat megtörése mindezeken - hiába volt.
Nem sok társa volt. Steel, Machos voltak a legjobbak, de a többi eriszi is küzdött, védte a Birodalmat. Ő vállalta a legkeményebb utat....
Azaz mégsem. Mert a legkeményebb út Izabóé volt, aki ugyenzt csinálta, de teljesen egyedül a Félelmek Birodalmában.
Mások élvezték az életet, ők meg itt, elszigetelt sarkokban küzdöttek másokért...Akik nem is sejthették....És nemcsupán itt küzdöttek, de egyenesen ők kergették ide vissza a Sötétet...
Egy pillanatra visszaszállt a hónapokal ezelőtti percbe, mikor még a tündérországszerű világban lehetett, mikor egyetlen nem eriszi barátjával utoljára találkozhatott. 'Az egy egész másik élet volt.....'
Végül fáradtan behunyta szemeit és pihenni próbált. A nagy küzdelem mégodébbvolt.
|
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
*Zenit el se tudta képzelni, hogy ebben a fajta látásban mi lehet a jó.
Megpróbálta fegyelmezni magát.
Nagyokat nyelt, hogy sikerüljön legyűrnie az épp kibontakozó sírógörcsöt.
Átölelte egyik szárnyával a mellé érkező Evét.
Asy szemébe még véletlenül sem akart nézni. Ahoz meg nem érezte magát elég erősnek, hogy Eve szemeibe nézzen.* |
 - Ne mardosd magad! - mondta barátjának.
- Ez mindenkivel előfordul. Nagyon sokan ezért félnek úgy a saját varázsuktól: mert néha akaratlanul kárt lehet vele okozni.
- De ne feledd, hogy Neked óriási az erőd és várható volt, hogy előbb-utóbb történik valami furcsa! Eve él, én élek, Te élsz! Ennél nem is kell több! Eve különleges látást kapott, ami még megmentheti az életét.
A két lény kicsit érdeklődőbbnek tűnt, erre folytatta:
- Nem lehetünk mindig melletted! - mondta a kancának.
- De ha megtanulod ezt használni, semmi sem rejtőzhet el előled! Egyetlen akarat, lélek, szellem vagy akármiféle lény nem férkőzhet hozzád, mert látni fogod!
- És igenis ajándék! Zenit! Csodás és rettentő dolgok is részei a mifajtánk életének! Ezt el kell fogadni és ezért kel megtanulni az erőnket uralni, amennyire csak lehet! És Eve látását idővel visszaadhatod! De most ne vedd ennyire a lelkedre, mert nincs miért! Képzeld el milyen lenne, ha Eve csak simán megvakul, vagy ha meghal! - dorgálta a könnyező pegunit.
 Hatalmasra nyitotta szürreális tekintetét és öccsére gondolt. A kicsi csikóra, akivel annyit játszottak, majd a fekete teremtményre, aki megmentette....és hirtelen egy homályos, fehér alak jelent meg előtte a Sötétségben.
Maga sem tudta honnan, de tudta, hogy az Zenit.
Előrebotorkált az alak felé, majd hozzábújt.
- Én tényleg nem bánom! Kicsit furcsa, igen! De legalább van bennem végre valami különleges! És ahogy Asylon mondta: ez igenis komoly védelem! Hisz az is lehet, hogy Nekem ( a mágusnak, az életemnek, vagy akárminek hála) nincs is erőm! És akkor ezzel akár örökre is megmenthetsz! Úgy hogy nem is vagy velem!!! Ez ajándék!!!!
- Megaztán, ahogy Asy mondta, ez nem is szól örökre! Csak meg kell tanulnod, hogy hogyan kezeld a képességeidet, és már vissza is adhatod a régi látásom!
- Bár addigra lehet, hogy már nem is akarom majd visszakapni! - mondta mosolyogva és finoman megcibálta a homályos fehérség egyik sörénytincsét.
- Ha én nem bánom, Neked nincs is jogod bánni! |
*Zenit torka összeszorult. Nem akarta elhinni, hogy elvette Eve látását. Amikor meg jobban belegondolt, hogy miatta van az egész, még jobban mardosta a lelkifurdalás. Nem bírta magát fékezni.*
- Ez ajándék ?!?! Szerintetek ez ajándék ? - *kérdezte kétségbeesett hangon.*
- Ez minden, csak nem ajándék ! Asy, nézz rá ! Semmit se lát ! Azt se tudja hol állok ! És Te azt állítod, hogy ez ajándék ?
*Szemeiből könnycseppek gurultak le.
Szíve szerint az összes keserüséget kimondta volna, amit most érzett. Torka azonban teljesen összeszorult, ezért nem tudta folytatni.
Szemeiből egyre több könnycsepp folyt végig arcán.* |
Kényelmesen lefejtette Zenit szárnyait Eve fejéről.
- Nem fogja visszanyerni a látását. Egyrészt Te még nem tartasz ott, hogy az iménti mágiádat hatályon kívülre helyezd. Azt hittem akarattal csináltad, de mostmár mindent értek. Ez egy önmagadbeli, természetes varázs volt. Mintha valaki született volna. Ezt egyelőre akarattal nem tüntetheted el. Másrészt.....Eve látása nem is tűnt el igazán. - mondta rejtélyesen.
Azzal az eddig némán álldogáló Eve elé lépett és közvetlenöl az arcába nézett. Aztán semmítette a testét, hogy épp hogy homályosan látszódjanak a kontúrjai.
- Asylon! - kiáltotta fel.
Visszaöltötte az alakját (Eve erre értetlenül nézett), majd megszólalt:
- Igazam volt. Te Eve nem vakultál meg. A látásod csupán átalakult. Ezt az anyagi világot nem fogod látni. Valószínűleg egészen addig nem, míg Zenit rá nem jön, hogy hogyan tudja teljesen kezelni a varázsát.
- De amit látni fogsz az sokkal hasznosabb lesz és sokkal csodásabb, mint várjátok. A szellemi, az energia és lelki síkok mostantól teljesen a tiédek Eve. Olyan mértékben, ahogy tán még én sem fogom őket soha érinteni....Hisz én nem vagyok se itt, se ott.
- Ez valójában nem csapás, hanem ajándék!
Nagyjából arra fodult, amerre Zenitet sejtette és elmosolyodott.
- Hallottad! Ez akkor most ajándék! Köszönöm! - mondta hátborzongató pillantásával mindenfelé nézve, csak épp az öccsére nem. |
*Zenit maga elé meredt. Egész testében remegett. Nem tudta, mire vélje most ezt.
Aztán összeszedte magát és barátai felé fordult.
Asy morgására nem akart válaszolni, de az mégis kitört belőle:*
- Tudhatnád, hogy nem direkt csináltam. - *válaszolta halkan.
Eve felé fordult. Összeráncolt homlokkal figyelte az integető Asylont.
Amikor meghallotta, hogy Eve nem lát, teljesen összetört.
Egy pillanat alatt ott termett mellettük. Ő is meglengedte szárnyát. Eve előtt azonban megállította szárnyát, mert csak most tűnt fel neki, hogy fehérek lettek. Gyorsan tovább folytatta a szárnylengetést. Nem akarta elhinni, hogy Eve nem látja.
Kétségbeesetten forgatta fejét, mintha valamit keresne. Közben szárnyát visszahelyezte az eredeti helyére.
Nem jutott semmi okos az eszébe. Végül gondolt egyet és szárnyaival megfogta Eve fejét kétoldalról.*
- Nem lesz semmi baj. Emlékezz vissza valami szép dologra, amit láttál. Arra, ami a legjobban tetszett és amit mindenféleképpen szeretnél újra látni.
*Zenit behunyta szemeit és koncentrált. Még sosem próbálta valakinek visszanyerni a látását, de most megpróbálta. 5 perc koncentrálás után elengedte Eve fejét.*
- Van valami változás ? - *hangja kicsit remegett.* |
Rémülten hátrált a jelenéstől. Fogalma sem volt mi történik.
A nevén szólította öccsét, de az nem válaszolt és valahogy neki is úgy tűnt, hogy senki sem hallhatta amit mondott.
Aztán hátrapillantott és csak az ösztöneinek köszönhette, hogy nem sikított fel rémülten: egy óriási szürkés felhő lebegett asylon előbbi helyén. De aztán rájött, hogy Asylon csupán átváltozott.
A Zenitet elnyelő jelenés egyre fényesebb lett, így újra hátraugrott, bár nem is látott, aztán érezte, hogy valami elélendül és így a Fény nem volt már olyan elviselhetetlen. a szemeit szorosan becsukta és csak elméje kicsiny szigetén reszketett tovább öccséért és....magáért....
Aztán minden olyan sötét lett.
- Asylon? Mi történik? Mitől lett ilyen sötét?
Zenit furcsa mágiája egyszerűen kivágta a testéből. A szelleme majdnem átsuhant máshová, de aztán (olyan érzés volt, mintha egy folyam ellen próbálna gyalogolni) csak visszahúzta magát a létbe és a barátaihoz. Bár testét nem nyerte vissza, egyelőre a felhő-formával is beérte. eve rémülete azonnal rádöbbentette: ezt nem ússzák meg minden baj nélkül.
Besuhant Evenion elé és megpróbálta védeni az eszelős fénytől, ami végül sikerült is....Legalábbis azt hitte....
Zenit mágiájának végére elképedve meredt barátjára.
- Legközelebb szólj, jó?! - morogta, miután némi tudati tapogatózással megbizonyosodott arról, hogy valóban Zenit van velük.
Aztán Evehez fordult, hogy megkérdezze, hogy értette a sötét-dolgot. És hideglelős érzés rontott végig a testén.
Eve szemei teljesen éjfeketék voltak, a hajdani írisz helyén ködös, kékes, táncoló lángoknak tűnő gyűrűvel. És Eve teljesen másfelé nézett....
Óvatosan felemelte egyik szárnyát és Eve szemei előtt mozgatta. A kanca összeráncolta a homlokát és kérdezett:
- Asylon? Mi történik???
Mélyet sóhajtott és szomorúan pillantott előbb Zenitre, majd Eve-re.
- Sajnálom Eve. A jelek szerint megvakultál a szilárd világ dolgainak érzékelésére.... |
- Nem tudom - *felelte halkan Evének.
Odafordult Asyhoz és épp válaszolni akart, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába.
Azt érezte, mintha testét ezernyi tűvel szurkálnák. Ezt szokta érezni minden egyes szárny, vagy szarc eltüntetésnél/elővarázskásnál, de ez most sokkal erősebb volt. Legszívesebben felordított volna, azonban a meglepődés miatt egy hang sem hagyta el a torkát.
Eldöntötte, hogy megszólal, de ekkor újabb furcsaság történt: szőre kifehéredett, aztán elhalványult. Már kezdett örülni, hogy vége van ennek a borzalomnak. Persze ez nem így történt. Mire egyet pislogott és kinyitotta volna szemét nem tudta, mert szemébe vakítóan világos valami tűzzöt.
Néhány másodpercig csukva tartotta a szemét, aztán megkísérelt egy újabb próbálkozást. Épp csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy lássa, eltűnt-e már a fényes valami, vagy sem. A látvány egyáltalán nem volt különleges. Nyugodtan kinyitotta a szemét, mivel minden ismételten sötét volt.
Kérdőn nézett barátjukra.
(Már így néz ki) |
Ő barátai mellé vágtatott.
- A falon kívül vagyunk már jó ideje. És nem vagyunk egyedül. Nos, Zenit, ideje megcsillantani a féktelen mindenhatóságod!!! |
Ő maga a furcsa bizsergést érezte.
- Mi lehet ez? - súgta öccsének, míg ő is vadul kutatta szemeivel a sötétet körölöttük. |
*Zenit mosolygott mindkét barátján.
Örült, hogy Asy ilyen jól érzi magát. Örült annak is, hogy Evét végre boldognak látja.
Ahogy így mentek a sötétben, hirtelen furcsa zajokra lett figyelmes.
Pillanatokon belül megdermedt.
Fülei vadul forogtak minden irányba.* |
Asylon tovább száguldozott, egyre jobban lehűlve, egyre vadabb, jégvirágos, fagyos nyomokat hagyva maga után.
Aztán végül hatalmas rajzokba kezdett, mindenféle szürreális mmintát alkotva a nyomaival! És csodásan érezte magát!
Eve szorosan Zenithez bújt.
- Nos, igen. Talán néha mindenkinek kell az ilyesmi. A rendes élethez... Mert így jól le lehet vezetni mindent...És valahol Asylon még olyan fiatal! Minden komolysága és esze, bölcsessége és hűvössége, megfontoltsága és összeszedettsége ellenére, még mindig fiatal! És jó, ha a lelked szerinti önmagad lehetsz néha..... |
*Zenit fülig érő szájjal nézte Asylont. Nagyon szerette ezeket a dolgait.
Egyik szárnyát visszahelyezte a helyére, a másikat továbbra is Evén tartotta.*
- Látszik rajta, hogy nagyon élvezi ezt a csapongást - *szólt Evéhez.* |
Kény elmes kocogásba lépett (ezzel picit elhúzódott a töbiektől), aztán hihetetlen dolgot tett: egyetlen elrugaszkodással olyan sebességű vágtába ugrott, hogy a nyomai apró, jeges kátereket törtek a talajba, de az indulás sem volt semmi: egy hatalmas, jégtükrű gyűrődésnyom maradt utána, mitha egy jeget teremtő szél maga alá gyűrte volna a föld anyagát, hogy lendületet véve róla bejárja a világot.
Ilyen féktelen vágtában rohant ide-oda, néha két barátja körül leírva irdatlan köröket, máskor meg messzire előresietett, hogy rémületethozó futásban visszafusson Zeniték felé, és csak méterekkel kerülje el az ütközést.
Ő Zenit mellett maradt, és igyekezett úgy tenni, mintha nem ijedne meg Asylontól, hanem szórakozna a vágtáján. |
- Én teljesen meg vagyok elégedve !
- Akkor viszont menjünk, nézzünk körül !
*Szárnyaival maga mellé húzta két barátját és már indult is elfelé.* |
- Kösz. - mondta elvigyorodva.
- Nos, ha jól látom, az éptíkezés nélkülünk is folytatódik. - mondta csevegő hangon, míg a falak felé pillantott. És valóban: a lények már nekiestek a kapott anyagoknak, és nagyban átalakították, porciózták, leltárazták, elraktárazták vagy épp beépítették őket. Pillanatok alatt felpezsdült az élet!
- Szép! - mondta kicsit meglepődve.
- Óh, igen! Míg nem voltatok, mivel nem volt jobb ötletünk, elkészítettünk pár tervet, az új állványzatra, és kerítettünk kötelet is! És az építkezésre is van immár több terv is. Mindenki tudja mi a dolga, rendszerben, biztonságosan!
- Meg vagytok elégedve?
|
- Én benne vagyok ! - *felelte Zenit.*
- De először kezdjük el az építkezést. Most az a legfontosabb.
- Én azért remélem, hogy nem tudtak bejönni. Megelőlegezem ezt Asylonnak. |
- Nem vonom kétségbe, hogy ezt komolyan kell vennünk! De azért hadd jegyezzek meg valami fontosat: ezek az akármik nem jöttek át a falon! Hátha nem is tudnának! Ez kicsit bíztató! Ha a mágushoz tartoztak, akkor a mágus már tudja, hogy itt vagyunk. - Zenitre néeztt. - Tudja, hogy itt vagy....
- Eszerint komolyabb dolgokra kell felkészülnünk! De az éptíkezést is folytatni kell!
Ő is Dayura nézett.
- Szerintem is jó lenne, ha minden ilyesmiről szólnál. Ha képességidből telik, kérlek, mostantól figyeld a a falat és ezeket a furcsa dolgokat!
A sárkány bólintott.
- Szeretnék javasolni valamit, ami szerintem rég időszerű: kicsit dugjuk ki az orrunkat innét és nézzünk körül a Birodalomban! Mármint a itt, a Sötétségben. Jó lenne tudni hány lény tartozik hozzánk, és esetleg hány nem.....Mennyit kell meggyőzni és mennyi fogad el azonnal. Sok fontos dolgot megtudhatnánk!
- Ez jó ötlet! - csatlakozott Asylonhoz.
- Az árnyakról nem tudom mit is gondoljak. De az óvatosság eddig még sosem ártott....Lehetnek akár barátok is! VAgy a mágus szolgái....Lehet, hogy a falon nem tudnak átjönni, de az is lehet, hogy úgy gondolták, így nem vehetjük észre őket, ezért köröztek azon kívül...... |
*Zenit Asylonra, Evenionra majd Dayura nézett.*
- Hát ez nem túl vidám egy történet.
*Nagyot sóhajtott.*
- Akkor erre is fel fog kellenünk készülni. ha valakit gyanúsnak láttok, akkor szóljatok Nekem. Addig majd kitalálok valamit... És az a baj, ha ez egyszer megtörtént, akkor máskor is meggtörténhet, sőt, sajnos nagy is a valószínűsége. Szóval legyetek résen.
*Egy kicsit elhallgatott, mert épp akkor ment el mellettük a 4 segéd, akik a fákat hozták.
Aztán Dayura nézett.*
- Az mondtad, hogy repülő árnyak. Ez még véletlenül sem apróság. Minden ilyenről tudni akarok ! Ezek is tuti valamit felmérni jöttek ide. Az se kizárt, hogy a mágussal állnakl kapcsolatban. Bégülis minden lehetséges... |
- Igen, ez engem is érdekelne. Főleg, hogy mi a helyzet a falammal.
A boldogság eltűnt az arcáról, és kicsit megroggyant.
- Hát... - mondta erőltetett mosollyal.
- A falad adta meg a választ a kérdésünkre, hogy miért szöktek meg a munkások...Nem sokkal azután, hogy elmentetek, kicsit körberepültünk a falon belül Dayuval. Az egyik nagyobb tömb mögött megtaláltuk az összes szökevényt. Reszkettek és félőrült volt mind. Leszálltunk, onnan tudom. Segíteni akartam és rájönni, hogy miért akartak elmenni, illetve, hogy akkor mit keresnek még itt. És elég volt egy kicsit eltávolodnom Dayutól, rámrontottak!!!!!Az volt a szerencse, hogy Dayu ott volt. Bár a szökevények közül nem sok maradt életben. Megbeszéltem a többiekkel, és mindünk ugyanarra gyanakszik: egy mágus lehetett az, aki beavatkozott a fejükbe. A fal megszakította a kapcsolatot, és ők....hát....történt, ami történt.....
- Ennyi történt.
Dayu közbemorgott.
- Óh, hát volt még valami....Valami apróság.....Tegnap este néhány furcsa repülő árny volt a falon kívül. Csak körözgettek és...hát, amint Dayu közelebbre ment volna, elmentek....Nagyon gyorsan......Azért volt ez furcsa, mert senki sem látott még hasonló lényeket.... |
*Zenit leeresztette az agyagtömböket.
Kisvártatva befutottak a segítők is.*
- Történt azóta valami említésre méltó ? - *szólt Evenionhoz Zenit.* |
[1184-1165] [1164-1145] [1144-1125] [1124-1105] [1104-1085] [1084-1065] [1064-1045] [1044-1025] [1024-1005] [1004-985] [984-965] [964-945] [944-925] [924-905] [904-885] [884-865] [864-845] [844-825] [824-805] [804-785] [784-765] [764-745] [744-725] [724-705] [704-685] [684-665] [664-645] [644-625] [624-605] [604-585] [584-565] [564-545] [544-525] [524-505] [504-485] [484-465] [464-445] [444-425] [424-405] [404-385] [384-365] [364-345] [344-325] [324-305] [304-285] [284-265] [264-245] [244-225] [Korábbi]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Draugherit hasalt. A sötétben a többi érzéke vezette, a szeme csak felesleges gond volt, mert állandóan vörösen égett. 
- Ne mardosd magad! - mondta barátjának.
Hatalmasra nyitotta szürreális tekintetét és öccsére gondolt. A kicsi csikóra, akivel annyit játszottak, majd a fekete teremtményre, aki megmentette....és hirtelen egy homályos, fehér alak jelent meg előtte a Sötétségben.